Az illetékjogszabályok magyarázata és gyakorlata

adozona.hu

Az illetékjogszabályok magyarázata és gyakorlata

Kiválasztott időállapot: Mi ez?

Jogterület(ek): Adójog, számviteli szabályok
Érvényesség kezdete: 2008.01.01
Érvényesség vége:

MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?

Csak a jogszabály szövegének mutatása

Az illetékjogszabályok magyarázata és gyakorlata

1990. ÉVI XCIII. TÖRVÉNY AZ ILLETÉKEKRŐL

Az Itv. preambuluma utal arra, hogy az Országgyűlés a törvényt az állami és társadalmi feladatokhoz való arányos hozzájárulás, valamint az önkormányzatok saját bevételi forrásainak gyarapítása érdekében alkotta meg. Az illetékbevételek költségvetési célokat szolgálnak és az illetékeztetés alkotmányos alapját az alaptörvény 70/1. §-a teremti meg, amely szerint a Magyar Köztársaság minden állampolgára köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni.
Történetileg a magyar illetékrendszer alapjait az 1850. évben kelt Császári Nyíltparancs fektette le. 1882-ben készült el az illetékügyi jogszabályok hivatalos összeállítása, amelyet az évek során több ízben módosítottak. Részletes szabályozást nyertek a vagyonátruházási illetékek az 1920. évi XXXIV. törvénycikkben. A törvény az ingatlanoknak, ingóknak, vagyonjogoknak és értékeknek haláleset folytán bekövetkezett átszállása után az örökhagyóhoz való rokonság foka és az öröklés nagysága szerint kapott tiszta érték alapján 1-55%-ig terjedő örökösödési illetéket, ugyanilyen tárgyaknak és értékeknek élők közötti ingyenes átruházása mértékben ajándékozási illetéket, ingatlanoknak és ezek haszonélvezeti vagy használati szolgalmának akár ingyenes, akár visszterhes megszerzése után pedig a tárgy teljes értéke alapján ingatlanvagyon átruházási illetéket rendelt leróni.
A korabeli pénzügyi jogi elméletek illetékek alatt azt az ellenszolgáltatást értették, amely valamely hatósági szolgáltatásért, tehát a közhatóság vagy közintézmény működésének igénybevételéért kellett a hatóságilag megszabott módon és mértékben teljesíteni. Az adókat általában minden állami szükséglet fedezésére szolgáló befizetésnek tekintették, míg az illetéket bizonyos hatósági szervek, intézmények fenntartási költségeihez történő hozzájárulásnak, amelyet azoknak kellett megfizetniük, akik az említett szervek, intézmények munkáját a maguk számára különösen igénybe vették.
A pénzügyi jog fejlődése szempontjából döntő jelentősége volt a Pénzügyi Törvényszék felállításának, amelyről az 1883. évi XLIII. törvénycikk rendelkezett. Az illetékügyben hozott döntések széles körű megtámadásának lehetőségét ugyanakkor az 1896. évi XXVI. törvénycikk teremtette meg, amely a Magyar Királyi Közigazgatási Bíróság létesítéséről rendelkezett. A bíróság két osztályban működött, amelyek közül az egyik kizárólag az illeték- és adóügyekkel foglalkozott. A pénzügyi bíráskodás és így a pénzügyi jog fejlődését hátrányosan érintette a Közigazgatási Bíróság 1949. évben történt megszüntetése. A rendeleti szabályozást csak 1986. július 1. napjától váltotta fel törvényi szabályozás, mivel ekkor lépett hatályba az 1986. évi I. törvény. Az illetékjog fejlődésének újabb állomását jelentette az 1990. évi XCIII. törvény megszületése, amely módosításokkal jelenleg is hatályban van.
Az adójoggal szemben az illetékjog területén érvényesülhetett az elmúlt évtizedek során is a szerves jogfejlődés és az is megállapítható, hogy a hatályos törvény számos rendelkezése a század eleji szabályozásban gyökerezik.
Az Itv. preambuluma értelmében tehát az illetékbevételek az állami és önkormányzati feladatok megvalósítását segítik. A befolyó összegeket az állami költségvetés és a helyi önkormányzatok költségvetése között osztják fel.
Az Itv. általános indokolása értelmében az Itv. a szektor és versenysemlegesség elvét követve a lakosságot és a gazdálkodó szervezeteket egyaránt érintő fizetési kötelezettséget állapít meg annak érdekében, hogy egyfelől elősegítse az állami és önkormányzati feladatok teljesítését, másfelől arányos és méltányos hozzájárulást biztosítson a közterhek viseléséhez. Az Itv. indokolása utal az illetékekből származó bevételek sorsára is. Ezek szerint a vagyonszerzéshez kötődő illetékek - az arányos közteherviselés elvének megfelelően - a vagyonszerzésre felhalmozott jövedelem (nyereség) egy részét egyszeri alkalommal fizetendő vagyonadóként vonja le. Az így keletkező bevétel is a társadalmi közkiadásokhoz való hozzájárulás alkotmányos követelményét szolgálja. Ennek körében minden más rendeltetésű vagyonszerzéstől elkülönítve (kedvezőbben) szabályozza a lakóingatlan öröklését és visszterhes szerzését.
Az indokolás szerint az Itv. alkalmazásában vagyonnak minősülnek mindazok a dolgok és jogok (ingatlan, ingó és vagyonértékű jog), amelynek értékmegőrző (növelő) tulajdonsága van és újraelosztása, illetőleg alapítása megfelelően ellenőrizhető.

ELSŐ RÉSZ ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉSEK

I. FEJEZET AZ ILLETÉKFIZETÉSI KÖTELEZETTSÉG

Illeték- és díjfizetési kötelezettség

Itv. 1. §
Az Itv. két illetéknemet különböztet meg: a vagyonszerzési (öröklési, ajándékozási, visszterhes vagyonátruházási) és az eljárási (államigazgatási, bírósági) illetéket. Kivételesen egyes államigazgatási, bírósági eljárásokért (szolgáltatásokért) külön jogszabályban megállapított díjat kell fizetni.
A bírói gyakorlat nem volt egységes abban a kérdésben, hogy az illetéktörvény alkalmazása szempontjából a vagyonszerzés vagyongyarapodást jelent-e vagy sem. A Komárom-Esztergom Megyei Bíróság 2. Pf. 20.120/1995. számú ítélete rámutat, hogy az Itv. 1. § és 18. § (1) bekezdése szerint az illeték tárgya a vagyonszerzés. A vagyonszerzés pedig a szó nyelvtani értelme szerint vagyongyarapodás, ezért az adott esetben azt kell vizsgálni, hogy a fél vagyonában milyen szaporodás következett be. A Legfelsőbb Bíróság Kfv. I. 27.971/1995. számú ítéletének indokolása ugyanakkor azt rögzíti, hogy az Itv. értelmében az illetékkötelezettséget a vagyonátruházás ténye keletkezteti. Álláspontom szerint a Legfelsőbb Bíróság döntése áll összhangban az Itv. céljával és rendeltetésével.
A bírói gyakorlat alapján az illetékfizetési kötelezettség nem a használat módjához, hanem a tulajdonjoghoz kapcsolódik, A Fővárosi Bíróság 58. Pf. 22. 081/1991. számú ítélete utal az Itv. 1. §-ára és rögzíti, hogy az illetékfizetési kötelezettség a vagyonszerzéshez, a tulajdonjoghoz és nem a használat módjához kapcsolódik. A Legfelsőbb Bíróság Pfv. IV. 22.954/1994. számú ítélete (BH 1995. 351.) értelmében az illeték visszatérítése iránti kérelem elbírálása a közigazgatási hatóság hatáskörébe tartozó kérdés, ilyen igény polgári bíróság előtt nem érvényesíthető. Az indokolás rámutat, hogy az illeték visszafizetése iránti igény elbírálására a Ptk. 7. §-a alapján a polgári bíróságnak nincs hatásköre.

Bírói gyakorlat

Az illetékkötelezettséget a vagyonátruházás ténye és nem a vagyongyarapodás ténye keletkezteti (1990. évi XCIII. tv. 1. §)

Az I. r. felperes az 1993. május 28. napján kelt adásvételi szerződéssel megvásárolta természetben a F. u. 43. szám alatt található házas ingatlant. A visszterhes vagyonszerzéssel egyidejűleg a II. r. felperes javára haszonélvezeti jogot alapított. A Földhivatal az 1993. június 2. napján kelt határozatával a tulajdonjogot vétel jogcímén az I. r., míg a haszonélvezeti jogot a II. r. felperes javára bejegyezte. Az I. r. felperes a vételt követően 1993. június 19. napján eladta a tulajdonát képező B., Cs. u. 4. szám alatti 54 m2 alapterületű lakását 2 800 000 Ft-ért.
A Város Polgármesteri Hivatal Megyei Illetékhivatalának az illeték kiszabáshoz rendelkezésre álltak a vételt és az eladást tanúsító szerződések is. A vásárolt ingatlan értékét - a szerződésben foglaltaktól eltérően - 2 920 800 Ft-ban állapította meg. Az alperes ugyanakkor a szerződésben szereplő 2 000 000 Ft vételárat forgalmi értékként elfogadta és az elsőfokú közigazgatási szerv által alkalmazott illetékkiszabási módszerrel az I. r. felperest 1 600 000 Ft után, a II. r. felperest pedig 800 000 Ft után kötelezte 2% illetékfizetésre. Az alperes 1994. június 28. napján kelt határozatával az elsőfokú határozatot megváltoztatva az I. r. felperest mint állagvevőt 32 000 Ft, a II. r. felperest pedig 16 000 Ft illeték megfizetésére kötelezte.
A jogerős határozat ellen az I. r. és II. r. felperes keresetet terjesztett elő, rámutatva, hogy álláspontjuk szerint az alperes jogi értelmezése téves.
Az elsőfokú bíróság az I. r. felperes keresetének részben helyt adott és az alperes 1994. június 28. napján kelt határozatának az I. r. felperesre vonatkozó rendelkezését megváltoztatta és az I. r. felperes által fizetendő vagyonátruházási illeték összegét 32 000 Ft helyett 16 000 Ft-ban állapította meg.
A bíróság az I. r. felperes ezt meghaladó, valamint a II. r. felperes keresetét elutasította. Az indokolás szerint a bíróság megállapította, hogy a felperesek terhére meghatározott illeték együttes értéke - a visszterhes vagyonszerzéssel egyidejűleg alapított haszonélvezet ellenére - a forgalmi érték 2%-át meghaladja. Az ítélet szerint ez ellentétes az Itv. 21. § (1) bekezdésében foglaltakkal. Azt is megállapította a bíróság, hogy az állagvevő tekintetében az illeték mértékének megállapításánál nem jut kifejezésre az a törvényi kedvezmény, amely az értékkülönbözet utáni megfizetést lehetővé teszi. Az alperes az I. r. felperesnél a vagyonátruházási illeték összegének kiszámításánál az Itv. 20. § (1) bek. és 21. § (5) bekezdésében foglaltakat összevontan alkalmazta. E téves alkalmazás magasabb illetékkulcs megállapítását eredményezte, így eltűnt az a kedvezmény az elsőfokú bíróság álláspontja szerint, amely az értékkülönbözet utáni fizetést lehetővé teszi. Ehhez járult az is, hogy az alperes a forgalmi érték különbözetének megállapításánál a vásárolt ingatlan forgalmi értékének nem a szerződésben meghatározott és az I. r. felperes által ténylegesen kifizetett összeget tekintette, hanem téves értelmezéssel a haszonélvezeti jog értékével csökkentett összeget. A bíróság megítélése szerint az Itv. 20. § (1) bekezdésére alapított illeték megállapításának akkor lett volna helye, ha a visszterhes vagyonszerzéssel egyidejűleg értékbeszámítási igény nem merül fel. Mivel azonban értékbeszámítási igény is felmerült, és a haszonélvezeti jog alapítása egyidejűleg történt, így ebben az esetben az ítélet alapján külön-külön indokolt az illeték összegének megállapítása. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az állagvevő tekintetében a 21. § (5) bekezdésében foglaltak szerint, a haszonélvező tekintetében pedig a 20. § (1) bekezdése alapján kellett volna az illetéket megállapítani. A bíróság mindezekre tekintettel az I. r. felperes által fizetendő illeték összegét az eladott és a vásárolt lakás közötti forgalmi értékkülönbözet (800 000 Ft) alapján 16 000 Ft-ban határozta meg.
Az elsőfokú bíróság megalapozatlannak találta az I. r. felperes azon érvelését, hogy az adott esetben vagyongyarapodás nem történt, és így illetékfizetési kötelezettség nem áll fenn. Az Itv. 3. § (3) bekezdés a) pontjában rögzített szabályból ugyanakkor az következik, hogy az illetékkötelezettséget nem a vagyongyarapodás, hanem a vagyonátruházás keletkezteti. Az ítélet arra is rámutatott, hogy a II. r. felperes által a haszonélvezeti jog után fizetendő illeték mértékét a 20. § (1) bekezdésében és a 72. §-ban foglaltakkal összhangban helyesen határozta meg az alperes. Figyelembe vette az életkort és az Itv. 1993. évben hatályos rendelkezései szerinti szorzószámot.
Az ítélet ellen az I. r. felperes fellebbezett, azonban a megyei bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a nem fellebbezett részének érintetlenül hagyása mellett helybenhagyta. A fellebbezésben foglaltakra figyelemmel kiemelte a megyei bíróság, hogy az Itv. 21. § (1) bekezdése alapján a lakástulajdon ingatlan visszterhes megszerzésének illetéke a forgalmi érték 2%-a. Az illeték kulcsának az általános mértékhez képest lényegesen kedvezőbb meghatározása mellett további kedvezményt biztosít az Itv. 21. § (5) bekezdésének a rendelkezése, amely szerint az állagvevőt terhelő illeték alapja az eladott és a vásárolt lakások - terhekkel nem csökkentett - forgalmi értéke. A megyei bíróság megítélése szerint az elsőfokú bíróság helytállóan erre alapozta döntését.
A jogerős ítélet ellen az I. r. felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Álláspontja szerint az első- és másodfokú bíróság ítélete törvénysértő. Az Itv. szerint az állagvevő illetékalapjának megállapítását a 20. § (3) bekezdésére figyelemmel a 15. § (4) bekezdésében leírt módon kell elvégezni. Ezek szerint a tulajdonszerzőt terhelő illetékalapja 800 000 Ft, és mivel a haszonélvezőt terhelő - számított - illetékalap is éppen 800 000 Ft a különbség 0 Ft. Az I. r. felperes megítélése szerint a törvény alapján az átlagvevő illetékalapja a konkrét esetben 0 Ft. Ez az értékkülönbözet a törvény alkalmazásában véletlen egybeesés éppen úgy mint a 21. § (5) bekezdés hatálya alá tartozó eladási és vételi értékkülönbözet esetén is előfordulhat ez a lehetőség. A felülvizsgálati kérelem szerint tehát önmagában az a tény, hogy az Itv. 15. § (4) bekezdésének alkalmazása egy bizonyos esetben (az állagvevő és a haszonélvező illetékalapjának azonossága) az állagvevő számára 0 illetékalapot produkál, nem kell, hogy a bíróságot arra a következtetésre juttassa, hogy olyan eljárási módszert kreáljon amely szerint elkerülhető a 0 értékű illetékalap manifesztálódása. Az I. r. felperes álláspontja szerint az illetéktörvényben tehát nem csupán az illetékmentesség felsorolt eseteiben, hanem a 15. § (4) és 21. § (5) bekezdéseiben foglaltak alkalmazása során is lehetséges a 0 Ft összegű vagyonszerzési illeték.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság ítéletét hatályában fenntartotta.
Helyesen mutatott rá az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása arra, hogy a felek jogvitájának elbírálásánál az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 15. § (4) bekezdésében, a 20. § (1) bekezdésében, a 21. § (1) és (5) bekezdésében és a 72. §-ában foglaltak az irányadóak az 1993. december 31. napjáig hatályos rendelkezések szerint. Az Itv. 21. § (1) bekezdése értelmében a lakástulajdon ingatlan visszterhes megszerzésének illetéke a forgalmi érték 2%-a. Kedvezményt biztosít az Itv. 21. § (5) bekezdésének rendelkezése is, amely szerint az állagvevőt terhelő illeték alapja az eladott és a vásárolt lakások terhekkel nem csökkentett forgalmi értéke.
Helyesen utal a jogerős ítélet indokolása arra, hogy az értékkülönbözet lehet negatív és lehet pozitív is. Mindkét esetben az illetéket a forgalmi értékek különbözete és nem a vásárolt lakás teljes forgalmi értéke után kell megfizetni. A jogalkotói szándékot egyértelművé teszi az, hogy az Itv. 102. § (1) bekezdés a) pontjában a vagyon fogalmába az ingatlan, az ingó, a vagyonértékű jog is beletartozik és a c) pont szerint ingó a fizetőeszköz is. Az Itv. 21. § (6) bekezdése értelmében, ha az Itv. 21. § (5) bekezdés szerint megállapított forgalmi értékkülönbözet nagyobb a vásárolt lakástulajdon forgalmi értékénél, az illeték alapja a vásárolt lakástulajdon forgalmi értéke.
Kétségtelen, hogy az I. r. felperes mint állagvevő számára előnyösebb a 21. § (5) bekezdésének alkalmazása, tehát az értékesített és a szerzett lakás forgalmi értékkülönbözetének illetékalapként történő figyelembevétele.
Jogellenesen járt el az alperes akkor, amikor az I. r. felperes vonatkozásában a vagyonátruházási illeték összegének kiszámításánál az Itv. 20. § (1) bek. és 21. § (5) bekezdésében foglaltakat összevontan alkalmazta. A 20. § (1) bekezdése alapján az illeték meghatározásának csak akkor lett volna helye, ha a visszterhes vagyonszerzéssel egyidejűleg értékbeszámítási igény nem merült volna fel. Az I. r. felperes tekintetében a fizetendő illeték összegét az eladott és a vásárolt lakás közötti forgalmi értékkülönbözet alapján kellett meghatározni. Ez az értékkülönbözet 800 000 Ft, így az I. r. felperes által fizetendő vagyonátruházási illeték összege 16 000 Ft.
Nincs jelentősége annak, hogy az I. r. felperes tekintetében vagyongyarapodás nem történt, hiszen a törvény értelmében az illetékkötelezettséget a vagyonátruházás ténye keletkezteti. Mindezek alapján az I. r. felperes vonatkozásában az illetékfizetési kötelezettség fennáll, azonban nem az alperes, hanem az elsőfokú bíróság által meghatározott összegben.
Mivel az I. r. felperes a felülvizsgálati kérelemben nem tudott olyan jogszabálysértést felhozni, amely a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését indokolttá tette volna, ezért a Legfelsőbb Bíróság az alaptalan felülvizsgálati kérelmet elutasította és a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-a alapján hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. I. 27.971/1995.)

Az ingatlan tulajdonjogának megszerzése csak abban az esetben nem jár illetékkötelezettséggel, ha a törvény kifejezetten nevesít kedvezményt, illetékmentességet (1990. évi XCIII. tv. 1. §)

A felperesek 1990-ben eltartási szerződést kötöttek fiukkal Sz. Csabával, aki a tartás fejében megszerezte a felperesek tulajdonát képező pécsi lakóházingatlan tulajdonjogát. Sz. Csaba 1997. június 14-én elhunyt. A hagyatéki eljárás során a közjegyző végzésében az egyezséget jóváhagyva megállapította, hogy a perbeli pécsi ingatlan 4/6-od részére a tulajdonjog fejenként egyenlő arányban hagyatéki hitelezői kielégítése jogcímén a felpereseket illeti meg. A felperesek ugyanis az ingatlan 4/6-od részére hagyatéki igényt jelentettek be, hogy a tartás az örökhagyó halálát követően már nem valósult meg.
Az elsőfokú illetékhivatal fizetési meghagyásában a felperesek terhére 453 360 Ft visszterhes vagyonátruházási és 1600 Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illetéket állapított meg. Az alperes határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperesek keresetükben a határozat megváltoztatását és a kiszabott illeték törlését kérték arra hivatkozva, hogy mivel vagyongyarapodás nem történt, ezért illeték kiszabásának sincs helye.
Az elsőfokú bíróság a felperesek keresetét elutasította. Ítéletében kifejtette, hogy az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 10. § (2) bekezdése alapján, ha az ingatlanhagyatékot vagy egy részét az azt terhelő adósság fejében az örökhagyók hitelezője veszi át, az átvett rész után öröklési illetéket nem kell kiszabni. Ilyen esetben a hagyatéki hitelező terhére visszterhes vagyonátruházási illetéket kell kiszabni. A felperesek az örökhagyót terhelő tartási kötelezettséget, mint adósságot hagyatéki eljárás során mint hagyatéki hitelezők érvényesítették. Téves tehát a felperesek azon érvelése, hogy vagyonszaporulat nem történt.
Az Itv. 1. §-a alapján vagyonszerzési illetéket öröklés, ajándékozás és visszterhes vagyonátruházás esetén kell fizetni. A jogerős ítélet szerint a perbeli esetben visszterhes vagyonátruházás történt, az örökösök a felperesek hagyatéki hitelezői igényét elismerve engedték át a perbeli ingatlan tulajdoni hányadát.
A felperesek a tartási szerződéssel átruházták az ingatlanukat az örökhagyóra, annak halálával pedig - mivel az addig nyújtott tartás az ellenszolgáltatást nem fedezte - az örökösökre szállt át a tartási kötelezettség. A hagyatéki eljárásban ezért kötöttek egyezséget a felperesek és az örökösök. A felpereseket tehát az Itv. 10. § (2) bekezdése értelmében az ingatlan tulajdonjogának visszterhes megszerzése címén illetékfizetési kötelezettség terhelte.
A jogerős ítélet ellen a felperesek nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet, kérve annak megváltoztatását és a kereseti kérelemnek megfelelő új határozat hozatalát azzal, hogy a jogerős ítélet az Itv. 1. § és 10. § (2) bekezdése alapján jogszabálysértően utasította el keresetüket. Továbbra is arra hivatkoztak, hogy saját ingatlanukat olyan részben kapták vissza, amilyen részben azért ellenszolgáltatást a Ptk. 586. § (4) bekezdés alapján nem kaptak. Vagyonszerzés nem valósult meg, mert csak egy nem teljesítéssel megszűnt szerződés folytán kapták vissza a teljesítés reményében átruházott vagyonukat. A vagyonszerzés vagyonszaporulatot jelent, mely a felperesek esetében nem valósult meg.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 4. számú ítéletét hatályában fenntartotta.
A Pp. 270. § (1) bekezdése alapján a jogerős ítélet felülvizsgálatát a fél a Legfelsőbb Bíróságtól jogszabálysértésre hivatkozva kérheti. A Pp. 272. § (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelemben meg kell jelölni azt a határozatot, amely ellen a felülvizsgálati kérelem irányul, továbbá elő kell adni, hogy a fél a határozat megváltoztatását mennyiben és milyen okból kívánja, és a Pp. 270. § (1) bekezdésére figyelemmel a konkrét jogszabálysértést is meg kell jelölni. A Legfelsőbb Bíróság a jogerős határozatot a Pp. 275. § (2) bekezdése értelmében csak a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül, jelen esetben tehát azt vizsgálhatta, hogy a jogerős ítélet megsértette-e az Itv. 1. §-át, 3. § (3) bekezdésének c) és d) pontjait, illetve a 10. § (2) bekezdését.
Az Itv. 1. §-a értelmében öröklés, ajándékozás vagy visszterhes vagyonátruházás esetén vagyonszerzési illetéket, az államigazgatási és bírósági eljárásért eljárási illetéket, vagy az e törvényben meghatározott módon, de külön jogszabályban megállapított igazgatási, bírósági szolgáltatási díjat kell fizetni. A 3. § (3) bekezdés c) pontja értelmében a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség az ingatlannak, ingónak vagy vagyonértékű jognak bírósági, hatósági határozattal történő megszerzése esetén a határozat jogerőre emelkedése napján, a d) pont alapján az a)-c) pontban nem említett esetekben a vagyonszerzéskor keletkezik.
Az Itv. 10. § (2) bekezdése alapján pedig, ha az ingatlanhagyatékot vagy egy részét az azt terhelő adósság fejében az örökhagyó hitelezője veszi át, az átvett rész után öröklési illetéket nem lehet kiszabni. Ilyen esetben a hagyatéki hitelező terhére visszterhes vagyonátruházási illetéket kell kiszabni, ez a rendelkezés nem alkalmazható, ha a hagyatéki hitelező egyben az örökhagyó örököse is.
A Legfelsőbb Bíróság rámutat arra, hogy az Itv. rendszeréből következően ingatlan tulajdonjogának megszerzése esetén illetékkötelezettség keletkezik. Csak abban az esetben nem jár illetékkötelezettséggel, ha a törvény kifejezetten nevesíti a kedvezmények, vagyis az illetékmentesség körében. Az Itv. külön nem szabályozza azt az esetet, amennyiben a tartási szerződéssel átruházott ingatlan egy részét a volt tulajdonos visszaszerzi, arra figyelemmel, hogy az eltartó elhunyt, és az eltartással nem fedezett tartást az örökhagyó tovább nem tudja folytatni. Illetékmentesség hiányában tehát illetékkötelezettség keletkezik.
Tévesen hivatkoztak a felperesek arra, hogy a hagyatéki hitelezői igényük kielégítésével nem történt a vagyonszerzéssel együtt vagyonszaporulat is. A felperesek az eltartási szerződés alapján az ingatlanuk tulajdonjogáról lemondtak, azt átruházták, ezzel a vagyonuk köréből kikerült. Az átruházás fejében tartásra váltak jogosulttá, ez a tartásra való jogosultság az eltartó halála után is fennmaradt, a tartással még nem fedezett tartás erejéig. Az eltartó halálakor az ingatlan nem a felperesek, hanem az eltartó tulajdonában volt. A hagyatéki eljárás során kötött egyezség alapján a felperesek a perbeli ingatlan 4/6-od részének tulajdonjogát megszerezték, vagyis a vagyonuk ezen ingatlanrésszel gyarapodott. Ebből a szempontból irreleváns körülmény, hogy valamikor ez az ingatlan a felperesek tulajdonát képezte, mivel az korábban kikerült a vagyonukból, így akkor vagyoncsökkenés jelentkezett, míg a hagyatéki hitelezői igény érvényesítése alapján részükről vagyonszaporulat jelentkezett.
A Ptk. 586. § (4) bekezdése értelmében a kötelezett halálával a szerződés nem szűnik meg, hanem a tartási kötelezettség az örökhagyó tartozásaiért való felelősség szabályai szerint annyiban száll át a jogutódra, amennyiben a kötelezett haláláig nyújtott tartás az ellenszolgáltatást nem fedezi. A felperesek a tartással még nem fedezett ellenszolgáltatást hagyatéki hitelezőként érvényesítették az örökössel szemben, és az Itv. 10. § (2) bekezdése alapján ebben az esetben nem örökösödési illetéket, hanem visszterhes vagyonátruházási illetéket kell kiszabni.
A fentiekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 35.810/2000.)

A törvény területi és személyi hatálya

Itv. 2. §
A vagyonszerzési illetékrendelkezések hatálya - állampolgárságtól függetlenül - kiterjed a belföldön megszerzett bármely vagyonra. Külföldön lévő ingatlanhagyatékra az öröklési illetékrendelkezések nem vonatkoznak; külföldön lévő ingóságok, illetve külföldi hagyatékba tartozó vagyoni értékű jognak magyar állampolgár, Magyarországon élő nem magyar állampolgár, valamint belföldi székhelyű jogi személy által történő öröklése pedig csak akkor, ha a hagyaték székhelye szerinti államban öröklési illetéket (vagy ennek megfelelő adót) nem kell fizetni. Az eljárási illetékrendelkezéseket állampolgárságra tekintet nélkül kell alkalmazni, kivéve, ha nemzetközi szerződés eltérően rendelkezik. A külföldi állampolgár vagy jogi személy tehát a közigazgatási hatóság vagy bíróság előtt kezdeményezett eljárásért ugyanolyan összegű eljárási illetéket köteles fizetni, mint a belföldi állampolgár vagy jogi személy.
Az Itv. rendelkezéséből következően az ingó szerzése csak akkor esik illetékfizetési kötelezettség alá, ha az ingóság átadására Magyarország területén került sor.

Az illetékkötelezettség keletkezése

Itv. 3. §
Az illetékkötelezettség keletkezése - főszabályként - a vagyon megszerzésének, illetőleg az eljárást megindító kérelem előterjesztésének időpontjához kötődik. Az illetékkötelezettség keletkezésekor megnyílik az illeték követeléséhez való jog és ebben az időpontban kezdődik a vagyonszerzés illetékkiszabásra történő bejelentésének kötelezettsége is. A bírói gyakorlat szerint is jelentősége van az illetékkötelezettség keletkezésének.
A Zala Megyei Bíróság 3. Kpf. 20.058/1996. számú ítélete szerint az illetékkiszabás alapjául a szerződéskötés idején fennálló állapot szolgál. Az ingatlan-nyilvántartási adatok későbbi változása az illetékkötelezettséget nem érinti. A Békés Megyei Bíróság 1. Pf. 20.014/1997. számú ítélete arra figyelmeztet, hogy az illetékkiszabás szempontjából a szerződés illetékkiszabásra történő bemutatásának és a szerződéskötésnek az időpontja az irányadó.
A Pesti Központi Kerületi Bíróság 2. P. 62.654/1993. számú ítélete arra utal, hogy a fizetendő illeték összegének meghatározásakor - vita esetén - vizsgálni kell, hogy a fél az ingatlan tulajdonjogát milyen jogcímen szerezte meg. Az illetékfizetési kötelezettség kezdő időpontját vizsgálja a Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.342/1994. számú ítélete. Ezek szerint, ha a fél által előszerződésnek minősített megállapodás a szerződés érvényességi feltételeivel rendelkezik, beáll az illetékfizetési kötelezettség. Figyelmet érdemel a Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.267/1998. számú ítélete is, amely rámutat, hogy az iratok határidőben történő benyújtásának kötelezettségét nem érinti az a körülmény, hogy a bejelentésre benyújtott okirat bejegyzésre alkalmas-e, illetve fennáll-e a kérelemnek valamely hiányossága. Végül szeretnék utalni a Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.294/1997. számú ítéletére is, amely kimondja, hogy az Itv. alkalmazásakor sem minősül felfüggesztő feltételnek a teljesítés határidejére vonatkozó szerződési rendelkezés.
A közigazgatási gyakorlat alapján a kezdő határidő bekövetkezésétől függő szerződés esetén a vagyonszerzés illetékkötelezettség a szerződés hatályának beálltakor kezdődik (Köztársasági Megbízott Hivatala Győr, 4039/1993.).
Fontos tudnivaló, hogy az illetékkötelezettség és az illetékfizetési kötelezettség nem azonos fogalmak. Az illetékkötelezettség tágabb, hiszen előfordulhat, hogy az illetékkötelezettség keletkezése nem jelenti egyszersmind az illetékfizetési kötelezettséget is, hiszen az Itv. rendelkezik illetékmentes eljárásokról is.
Az illetékkiszabásra való bejelentési kötelezettség kérdésével a későbbiekben még foglalkozom, de már most szeretnék utalni arra, hogy a felek téves jogértelmezés miatt gyakran késedelembe esnek. A Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.543/1995. számú ítélete erre tekintettel emeli ki, hogy a cégbíróságnak az ingatlanszerző nyilvántartásba vételére vonatkozó döntése sem hatósági jóváhagyásnak, sem harmadik személy hozzájárulásának nem minősül. Ezért ha olyan gazdasági társaság vásárol ingatlant, amelynek cégbírósági bejegyzése folyamatban van, az adásvételi szerződés érvényességét a cégbejegyzés nem érinti. Mivel a vagyonszerzési illetékkötelezettség a szerződés megkötése időpontjában keletkezik, a szerződést 30 napon belül a földhivatalhoz be kell nyújtani és ezzel teljesül az illetékkiszabásra való bejelentési kötelezettség.

Bírói gyakorlat

A visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség nemcsak a szerződés megkötése napján, hanem a törvényben írt más időpontokban is keletkezhet. (1990. évi XCIII. tv. 3. §)

A jogerős ítéletben megállapított tényállás szerint a felperesek 2000. március 15-én kelt adásvételi szerződéssel megszerezték a 2309. hrsz. alatti ingatlan-nyilvántartásban hétvégi ház és udvar megjelöléssel feltüntetett házas ingatlant. B. község jegyzője a 2000. június 16-án jogerőre emelkedett határozatában, N. Péter és N. Zoltán eladók kérelmének helyt adva, az adásvétel tárgyát képező ingatlanon lévő üdülőépületet lakóházzá minősítette át. A felperesek az adásvételi szerződést a földhivatalhoz 2000. június 30-án nyújtották be.
A Megyei Illetékhivatal a 310544-01-2000 számú fizetési meghagyásában a felpereseket kötelezte 915 000 Ft visszterhes vagyonátruházási, 2000 Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illetéknek, 100 000 Ft mulasztási bírságnak a megfizetésére. Az első fokon eljárt közigazgatási szerv - a felperesek fellebbezésének saját hatáskörben részben helyt adva - a mulasztási bírság törlését rendelte el határozatában. Az alkalmazott 10%-os mértékű illetékkulcs elleni fellebbezést pedig a másodfokú közigazgatási szervhez terjesztette fel elbírálásra. Az alperes 1618. határozatában a 600664. számú határozatot helybenhagyta. Döntését az 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 102. § (1) bekezdés f) pontjában, (3) bekezdésében foglaltakra alapította. Határozatát azzal indokolta, hogy a földhivatal az ingatlant hétvégi ház és udvar megjelöléssel tartotta nyilván. A vagyontárgy minősítése tekintetében pedig az illetékkötelezettség keletkezésekor fennálló állapot az irányadó. A felek a szerződést 2000. március 15-én kötötték meg, az építésügyi hatóság határozata pedig ezt követően 2000. május 30-án kelt.
A felperesek keresetükben az alperes határozatának megváltoztatását, a visszterhes vagyonátruházási illetéknek az Itv. 21. § (1) bekezdése szerinti módon történő előírását kérték. Azzal érveltek, hogy az adásvételi szerződés megkötésekor az ingatlanra az OTP siófoki járási fiókja javára elidegenítési és terhelési tilalom volt bejegyezve, ezért az adásvételi szerződést az elidegenítési és terhelési tilalom törlésére vonatkozó banki engedéllyel egyidejűleg küldték meg a földhivatalnak 2000. június 28án. Ezen időpontig sor került az ingatlan lakóházzá történő átminősítésére. Az ingatlan lakóházzá történő átminősítése nem az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzéssel, hanem a hatósági határozattal válik érvényessé. Ezért az illetékkiszabás során a közigazgatási szervnek a lakóingatlanra vonatkozó szabályok szerint kellett volna eljárnia, nem róható terhükre, hogy a földhivatal a hozzá benyújtott ingatlan átminősítő határozat tekintetében nem döntött.
Az alperes ellenkérelmében a felperesek keresetének elutasítását kérte.
A megyei bíróság jogerős ítéletében a felperesek keresetét elutasította. Azt állapította meg, hogy az illetékügyben eljárt hatóságok jogszabálysértés nélkül alkalmazták a 10%-os mértékű illetékkulcsot. A felperesek ugyanis nem vitatták, hogy a szerződéskötés időpontjában a perben vitatott ingatlan nem lakóház vagy lakás megnevezéssel, hanem hétvégi ház és udvar megjelöléssel volt nyilvántartva. Ezért az illetékkötelezettség keletkezése után történt átminősítés az illetékkiszabásnál nem vehető figyelembe.
A jogerős ítélet ellen a felperesek nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet. Az Itv. 3. § (3) bekezdésének a) pontjában, 102. § (1) bekezdésének f) pontjában foglaltakra alapítottan azzal érveltek, hogy adásvételi szerződés csak "az elidegenítési és terhelési tilalom törlésekor lépett életbe". Az elidegenítési és terhelési tilalom törlése iránti kérelmet a bank az ingatlan lakássá történő átminősítése után terjesztette elő a földhivatalhoz. "A szerződés érvényességének feltétele az elidegenítési és terhelési tilalom törlése volt, így az illetékkötelezettség csak ennek megtörténte után... keletkezhetett". Ezt az alperes és a bíróság is figyelmen kívül hagyta annak ellenére, hogy a mulasztási bírság törlésével a közigazgatási szerv elismerte, hogy a szerződés bemutatásával nem esett késedelembe.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 3. sorszámú ítéletét hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
Mindenekelőtt rámutat a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy ingatlan adásvételi szerződés akkor érvényes, ha az okiratból a szerződő felek, az adásvétel tárgya, a vételár és a tulajdonjog átruházása és annak megszerzésére irányuló szándék kitűnik (XXV. számú polgári elvi döntés). Ingatlan adásvételi szerződésnek, mint okiratnak az 1997. évi CXLI. törvény (továbbiakban: Iny. tv.) 32. § (3) bekezdése értelmében közokiratba vagy ügyvéd által ellenjegyzett magánokiratba foglaltnak kell lennie ahhoz, hogy a bejegyzés alapjául szolgálhasson. Valamely dolog forgalomképességét korlátozhatja az elidegenítési és terhelési tilalom. Meghatározott feltételtől, pl. az elidegenítési és terhelési tilalom jogosultjának engedélyétől, hozzájárulásától függő dolgot forgalomképtelennek tekinthetjük. Az ingatlan-nyilvántartásban elidegenítési és terhelési tilalmat jegyeztek be, a szerződésen alapuló további jogokat csak a tilalom jogosultjának hozzájárulásával lehet bejegyezni [109/1999. (XII. 29.) FVM rendelet (továbbiakban: Vhr.) 28. § (3) bekezdése]. Az elidegenítési és terhelési tilalom az Iny. tv. 17. § (1) bekezdésének n) pontja alapján ingatlan-nyilvántartásba feljegyezhető ténynek minősül. Az ingatlanhoz kapcsolódó jog vagy tény keletkezését, módosulását, illetve megszűnését kérelemre kell az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezni. Ezt a kérelmet a bejegyzés alapjául szolgáló szerződés keltétől számított 30 napon belül kell a földhivatalhoz benyújtani. Ha a szerződés létrejöttéhez harmadik beleegyezése, vagy hatósági jóváhagyás szükséges, a kérelmet a beleegyezéstől, illetve a jóváhagyástól számított 30 napon belül kell a földhivatalhoz benyújtani. A bejegyzés iránti kérelem benyújtására meghatározott határidő elmulasztása esetén az Itv. szerinti mulasztási bírságot kell fizetni. Az Iny. tv. és a Vhr. tartalmaz szabályokat arra vonatkozóan is, hogy mi a követendő eljárás az ingatlan adataiban bekövetkezett változások, illetőleg azok átvezetése esetén.
Az Itv. 91. § (1) bekezdése értelmében az ingatlan tulajdonjogának ingatlanhoz kapcsolódó vagyoni értékű jognak a megszerzését, megszűnését a földhivatalhoz kell bejelenteni illetékkiszabásra az azt tartalmazó szerződés benyújtásával. Az illetékkiszabás célját szolgáló bejelentést az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre irányuló kérelemmel kell teljesíteni. Ha az illetékfizetésre kötelezett a kérelmet a külön jogszabályban (Iny. tv.-ben) meghatározott 30 napon túl nyújtja be, illetve bejelentési kötelezettségét elmulasztja vagy hiányosan teljesíti, az Itv. 82. §-ában meghatározott mulasztási bírság megfizetésére kötelezhető.
Az előzőekben említett jogszabályi rendelkezésekkel összhangban az Itv. szabályozza az illetékkötelezettség keletkezését a 3. § (1)-(6) bekezdésében. E törvényhelyek szerinti szabályozásból következően a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség nemcsak a szerződés megkötése napján, hanem az (5) és (6) bekezdésekben meghatározott időpontokban is keletkezhet, amennyiben az ott meghatározott törvényi feltételek fennállnak. Rámutat továbbá a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy az Itv. 102. § (1) bekezdésének f) pontja értelmében lakástulajdonnak nemcsak a lakás céljára létesített és az ingatlan-nyilvántartásban lakóházként feltüntetett ingatlan minősül, hanem az ilyenként feltűntetésre váró ingatlan is a hozzá tartozó földrészlettel.
A jogerős ítéletből nem állapítható meg, hogy a bíróság érdemben megvizsgálta volna a felperesek azon érvelését, mely szerint illetékkötelezettségűk nem a szerződés megkötése napján, hanem attól eltérő időben keletkezett. A jogerős ítélet nem adja indokát annak, hogy az e körben előadott felperesi érveléseket mely okoknál fogva nem fogadja e1. Ezért érdemi felülbírálatra nem alkalmas, a felperesek helytállóan hivatkoztak arra, hogy a jogerős ítéletet hozó bíróság a kereseti kérelmük alátámasztásaként előadott indokaikat nem értékelte, figyelmen kívül hagyta, azok tárgyában nem hozott döntést. A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
Az új eljárásban az elsőfokú bíróságnak a kereseti kérelem és ellenkérelem keretei között a felek által elétárt bizonyítékok alapján döntenie kell arról, hogy az adásvételi szerződés érvényesen mikor jött létre, a felek által megkötött adásvételi szerződés hatálya mikor állt be, függött-e vagy sem jóváhagyástól, beleegyezéstől és arról is, hogy helytállóak-e a felperes által előadottak az illetékkötelezettség keletkezésének időpontjára vonatkozóan vagy sem. Ennek függvényében kell megvizsgálnia, hogy a perben vitatott ingatlan minősíthető-e vagy sem lakóingatlannak az illetékkötelezettség keletkezésekor. (Legf. Bír. Kfv. I. 36.071/2001.)

Az illetékfizetési kötelezettség a szerződés megkötésének napján keletkezik, így az ebben az időpontban hatályos ingatlan-nyilvántartás adatát kell figyelembe venni. [1990. évi XCIII. tv. 3. § (3) bek.]

A felperesek 1996. július 25-én, mint vevők adásvételi szerződést kötöttek a perbeli hétvégi ház, udvar megjelölésű ingatlanra. A felperesek ezt követően 1996. szeptember 24-én nyújtattak be kérelmet az ingatlan átminősítésének megváltoztatása céljából. A Község Önkormányzata Polgármesteri Hivatala 1996. október 22-én kelt határozatával adott engedélyt a hétvégi ház családi házzá történő átalakítására, illetve átminősítésére. A földhivatal é.-i kirendeltsége 1996. november 19-én kelt határozatával a korábban üdülőként nyilvántartott ingatlannak lakótelekké történő átminősítéséről rendelkezett.
Az elsőfokú Megyei Illetékhivatal megismételt eljárás során hozott határozatával 10%-os illetékkulcs alkalmazása mellett 283 400 Ft-ban határozta meg a fizetendő illetéket. Az illetékkiszabás alapját az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 19. § (1) bekezdése, 29. § (4) bekezdés és a 77/A.-78. §-aira alapította.
A felperesek fellebbezésükben 2%-os illetékkulcs alkalmazását kérték azzal, hogy az ingatlant lakóház létesítése céljából vásárolták. Az alperes határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperesek keresetükben az alperesi határozat megváltoztatását kérték a lakásokra vonatkozó 2%-os illetékkulcs alkalmazásával. Az elsőfokú bíróság a felperesek keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy a felperesek az adásvételi szerződéssel hétvégi ház, udvar, kert megjelölésű ingatlant vásároltak. A szerződés 4. pontjában kijelentették, hogy az ingatlant lakásépítésre vásárolják meg.
Az Itv. 19. § (1) bekezdése a visszterhes vagyonátruházási illeték általános mértékét 10%-ban határozza meg. A 21. § (1) bekezdése kizárólag lakástulajdon esetében ad lehetőséget 2%-os illetékkulcs alkalmazására. A lakás fogalmát az Itv. 102. § (1) bekezdés f) pontja határozza meg, mely szerint lakástulajdon az az eredetileg lakás céljára létesített és az ingatlan-nyilvántartásban lakóház vagy lakás megnevezéssel nyilvántartott ingatlan.
A felperesek sem vitatták a tényt, hogy az ingatlan az adásvétel napján az ingatlan-nyilvántartás szerint hétvégi ház, udvar megjelölésű ingatlan volt.
Az illetékfizetési kötelezettség az Itv. 3. § (3) bekezdés a) pontja szerint a szerződés megkötésének napján keletkezik. Az adásvételi szerződés megkötésének napján a perbeli ingatlan hétvégi ház és udvar megjelölésű volt, nem minősült lakásnak. Ezért az alperes helyesen állapította meg az általános 10%-os illetékkulcsot.
A felperesek keresetének elbírálásánál nem lehetett a felperesek javára figyelemmel lenni arra a körülményre, hogy nem sokkal a jogügylet létrejötte után építési engedélyt kaptak hétvégi háznak családi házzá való átalakítására, ennek visszamenőleges hatálya nincs.
Kitért még arra is, hogy az elsőfokú közigazgatási határozat indokolása ugyan beszél 14 170 Ft mulasztási bírságról, de a határozat rendelkező része nem.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperesek nyújtottak be keresetet, kérve annak megváltoztatását. Álláspontjuk szerint a szerződésben a felek egyértelműen rögzítették, hogy az ingatlant milyen célra veszik meg, az illetékkiszabás a lakássá történő átminősítést követően történt az Itv. 3. § (6) bekezdése mérvadó jelen ügyben.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
Az elsőfokú bíróság a tényállás minden releváns elemét feltárta, az alkalmazandó jogszabályhelyeket felsorolta, és azok értelmezésével helyes döntést hozott, amellyel a Legfelsőbb Bíróság is egyetértett. Ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 254. § (3) bekezdésének helyes indokai alapján hagyta helyben.
A felperesek fellebbezésével kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság kifejti, hogy a perben nem volt vitatott kérdés, hogy a felperesek az ingatlant lakásépítés céljára kívánták megvásárolni. Ez azonban nem változtat azon a körülményen, hogy az adásvételi szerződés megkötése napján az ingatlan az Itv. 102. § (1) bekezdés f) pontja alapján nem minősült lakástulajdonnak, mivel nem lakás céljára létesítették, és az ingatlan-nyilvántartásban nem lakóház vagy lakás megnevezéssel volt nyilvántartva.
Az Itv. 3. § (3) bekezdés a) pontja szerint pedig az illetékfizetési kötelezettség a szerződés megkötésének napján keletkezik, vagyis az ebben az időben hatályos ingatlan-nyilvántartás adatát kell figyelembe venni.
Az Itv. 3. § (6) bekezdése szerint a felfüggesztő vagy bontó feltételtől, illetőleg a kezdő határidő bekövetkezésétől függő szerződés esetén a vagyonszerzési illetékkötelezettség a szerződés hatályának beálltakor keletkezik. Önmagában az a körülmény, hogy a felperesek lakásépítési céllal vásárolták az ingatlant, nem tekinthető felfüggesztő feltételnek, illetőleg kezdő határidő bekövetkezésétől függő szerződésnek. Ezért ez a felperesekre nem alkalmazható, illetékfizetési kötelezettségük kezdő időpontja az Itv. 3. § (3) bekezdés a) pontján alapul, vagyis a szerződés megkötése napján. Az a körülmény pedig, hogy az illetékkiszabásra csak az átminősítést követően került sor, teljesen irreleváns az illetékkötelezettség keletkezésének napja tekintetében. (Legf. Bír. Kf. I. 35.611/2001.)

A vagyontárgy minősítése tekintetében mindig az illetékkötelezettség keletkezésekor fennálló állapot az irányadó. [1990. évi XCIII. tv. 3. § (3) bek.]

A felperes 2000. május 2-án megkötött adásvételi szerződéssel vásárolta meg az ingatlan-nyilvántartásban belterületi "üdülőépület és udvar" megnevezésű, természetben B., V. u. 6. szám alatti ingatlan 8195/10 000 tulajdoni hányadát. A megállapodásban a felek rögzítették, hogy ez az ingatlani hányad természetben B. Város Önkormányzatának az A. Kft. engedélyterve alapján kiadott jogerős építési engedélye szerint kialakítandó 6. szám alatti 39,04 m2 alapterületű lakásnak + terasznak felel meg. Az eladó vállalta, hogy a társasház alapító okirattervezetet és mellékletét a vevőknek átadja, akik ennek alapján a társasházat megalapítják és bejegyeztetik. A korábban üdülőként funkcionáló építmény átalakítása megkezdődött az építési engedélyezési tervnek megfelelően. 2000. május 2-án a felperesi lakrész készültségi foka az 50%-ot meghaladta.
A Megyei Illetékhivatal fizetési meghagyásában kötelezte a felperest a szerződés szerinti forgalmi érték alapulvételével 10%-os vagyonszerzési illetéknek, 242 500 Ft-nak, továbbá 2000 Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illetéknek a megfizetésére. A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes a határozatában a fizetési meghagyást helybenhagyta. Döntését az 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 19. § (1) bekezdésében foglaltakra alapította. Döntését azzal indokolta, hogy az illetékkötelezettség keletkezésének időpontjában mind a szerződésben, mind az ingatlan-nyilvántartásban üdülőépület és udvar megjelölésű ingatlan szerepel, ezért a 2%-os illetékkulcs alkalmazására nincs jogszabályi lehetőség.
A felperes keresetében a határozatok megváltoztatását kérte akként, hogy az általa fizetendő vagyonátruházási illetéket 2%-os mértékkel számolva 48 500 Ft-ra szállítsa le. Az Itv. 102. § (1) bekezdésének f) és 21. § (1) bekezdésében foglaltakra hivatkozva azzal érvelt, hogy lakásnak minősül az építési engedély szerinti lakóház, lakás céljára létesülő épület is, ha annak készültségi foka az 50%-ot meghaladja. Lakástulajdon szerzése esetén pedig az illeték mértéke 4 millió Ft-ig 2%.
Az alperes ellenkérelmében a felperes keresetének elutasítását kérte, határozatában foglaltakat fenntartotta. Hivatkozott arra, hogy az Itv. 102. § (1) bekezdés f) pontja szerinti törvényhely második mondata a perbeli esetben nem alkalmazható, mivel a létesítés szó újonnan építendő lakásra vonatkozik. Egy félig lebontott üdülő is megfelelhet 50%-os készültségi fokban álló lakóingatlannak, de építési engedély birtokában sem minősülhet lakásnak, mivel eredetileg a létesítés célja nem lakóház volt, hanem üdülő és ilyenként is funkcionált.
A megyei bíróság jogerős ítéletében a felperes keresetét elutasította. A rendelkezésére álló iratokból azt állapította meg, hogy egy már meglévő, üdülőként funkcionáló épület "rekonstrukciójára" került sor. Nem egy teljesen új épület készült, hanem egy korábban meglévő került átalakításra, az építési engedély alapján a korábbi üdülőből egy 14 lakásos társasházat alakítottak ki. Annak a ténynek, hogy a felperes lakásának vételkori készültségi foka az 50%-ot meghaladta, a jogvita eldöntése szempontjából nincs jelentősége. A megvásárolt ingatlan ugyanis nem lakás, hanem üdülő céljára létesült, ilyenként is volt feltüntetve az ingatlan-nyilvántartásban. A meglévő üdülőépület visszabontására és ezt követően új lakások létesítésére nem került sor. A benyújtott tervekből is az állapítható meg, hogy a lakások fő falai változatlanok maradtak, a tetőszerkezet sem került megbontásra, az átalakítást nem előzte meg nagyobb volumenű bontási munkálat. Az alperes jogszabálysértés nélkül alkalmazta az Itv. 19. § (1) bekezdése szerinti rendelkezést.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát az abban is kifejtett jogi álláspontjára figyelemmel. Hivatkozott arra is, hogy a jogalkotó a lakásszerzést kívánta kedvezőbb illetékkulcs alkalmazásával támogatni, ezért nincs jelentősége annak, hogy az adott építmény az alapozásnál lakás céljára készült-e vagy sem, vagy, hogy egy meglévő más építmény átalakításának eredményeként jött-e létre a lakás.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 7. sorszámú ítéletét hatályában fenntartotta.
Az Itv. 3. § (3) bekezdésének a) pontja értelmében a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötése napján keletkezik. A vagyontárgy minősítése tekintetében mindig az illetékkötelezettség keletkezésekor fennálló állapot az irányadó. Az Itv. 102. § (1) bekezdésének f) pontja meghatározza, hogy a törvény alkalmazásában mi minősül lakástulajdonnak. Az e perben nem volt vitatott, hogy az ingatlant nem lakás céljára létesítették, és hogy az ingatlan-nyilvántartásban nem lakóház, és nem lakás megnevezéssel van nyilvántartva. Az Itv. 102. § (1) bekezdés f) pontjának második mondata pedig úgy rendelkezik, hogy "lakásnak minősül az építési engedély szerint lakóház (lakás) céljára létesülő építmény is, amennyiben annak készültségi foka az 50%-ot meghaladja". A Legfelsőbb Bíróság osztja a megyei bíróság jogerős ítéletében kifejtett azon jogi álláspontot, mely szerint építési engedély szerint lakás céljára létesülő építményen - az első mondat szerint megfogalmazásra is figyelemmel - kizárólag az újonnan építendő lakás értendő, átalakított üdülő nem minősül lakóingatlannak még építési engedély birtokában sem. Nem lakás céljára létesítették, és az ingatlan-nyilvántartásban sem ilyen megnevezéssel van nyilvántartva, nem ilyenként várt feltüntetésre. A kifejtettekből következően a felperes nem lakástulajdont vásárolt meg, ezért az Itv. 21. § (1) bekezdése szerinti 2%-os illetékmérték nem alkalmazható. A megyei bíróság helyesen állapította meg, hogy az alperesnek az Itv. 19. § (1) bekezdésére alapított döntése törvényes.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a felülvizsgálni kért határozat a jogvita eldöntésére irányadó jogszabályi rendelkezésnek megfelelt, ezért a megtámadott határozatot a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.272/2002.)

A kereset leszállítása a fizetendő illeték összegére nincs kihatással. [1990. évi XCIII. tv. 3. § (4) bek.]

Az elsőfokú bíróság végzésében kötelezte a felpereseket, hogy egyetemlegesen fizessenek meg az államnak külön felhívásra 41 970 forint le nem rótt kereseti illetéket.
Végzésének indokolásában megállapította, hogy a tárgyi illeték-feljegyzési jogos perben a 139 994 forint kereseti illetéket az állam előlegezte. A bíróságnak az ügyben tartott ötödik tárgyalásán 1993. október 13-án történt az eljárás szünetelése, majd a per szünetelés folytán a Pp. 137. §-ának (3) bekezdése értelmében megszűnt. A feljegyzett illeték viseléséről az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 58. §-ának (2) és (4) bekezdése alapján rendelkezett.
Az elsőfokú bíróság végzése ellen a felperesek fellebbeztek, annak a megváltoztatását, az illeték viselése alóli mentesítésüket kérték. A fellebbezésükben arra hivatkoztak, hogy a felperesek az első tárgyalást követően a keresetüket jelentősen leszállították, több tárgyalás tartására pedig nem az ő magatartásuk miatt volt szükség. Azt is előadták, hogy az esetükben a mérsékelt illetékre vonatkozó korábbi szabályokat kell alkalmazni, amelyek alapján a bíróság az egész illeték viselése alól méltányosságból mentesítést adhat.
Az alperes nem tett észrevételt a fellebbezésre.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta. A felperesek helytállóan hivatkoznak a fellebbezésükben arra, hogy az ügyben az elsőfokú bíróság tévesen alkalmazta a mérsékelt illetékre vonatkozó jelenlegi szabályokat (Itv. 58. §).
Az Itv. módosításáról szóló 1993. évi LXXV. törvény 2. §-ának (1) bekezdése értelmében e törvény rendelkezéseit a hatálybalépését követően indult elsőfokú eljárásokban kell alkalmazni. A felperesek a törvény hatálybalépése előtt indítottak keresetet, ezért a jelenleg hatályos 58. § rendelkezései nem alkalmazhatók az adott esetben. Annak nincs jelentősége, hogy a szünetelés, majd a per megszűnése már a módosítás hatálybalépése után történt.
Az Itv. korábban hatályos, de a jelen esetben alkalmazandó 60. §-a értelmében az illeték felét kell megfizetni, ha a per szünetelés folytán szűnt meg, azzal azonban, hogy az eljárást kezdeményező mint az illeték fizetésére egyébként kötelezett kérelmére - indokolt esetben - a bíróság az egész illeték megfizetése alól is mentesítést adhat.
A korábban elmondottak értelmében az elsőfokú bíróság tévesen alkalmazta a jogszabályt, azonban a felperesek 30%-ban meghatározott illetékfizetési kötelezettségének további csökkentésére vagy az illeték elengedésére az alkalmazandó rendelkezés alapján nincs indok.
Az Itv. 3. §-ának (4) bekezdése szerint az eljárási illetékkötelezettség az eljárás megindítása iránti kérelem előterjesztésekor keletkezik, a 41. § (2) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy az eljárás tárgya értékének a leszállítása nem ad alapot az illetékalap mérséklésére. A kereset leszállítása az egyébként fizetendő illeték összegére tehát nincs hatással, és ez a tény nem értékelhető a mérsékelt illeték viseléséről való rendelkezésnél sem.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta. (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 21.376/1994.)

Az iratok határidőben történő benyújtásának kötelezettségét nem érinti az a körülmény, hogy a bejelentésre benyújtott okirat bejegyzésre alkalmas-e, illetve fennáll-e a kérelemnek valamely hiányossága [1990. évi XCIII. tv. 3. § (5) bek.]

Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Az ítéleti tényállás szerint a felperes 1995. március 24-én kelt adásvételi szerződéssel vásárolta meg a B. Sz. u. 17. szám alatti ingatlant 10 360 640 Ft + 2 590 160 Ft vételárért. A vételár első részét a felperes a szerződés aláírásakor, a második részt pedig 1995. március 31-én fizette a felperes. A szerződés kötésekor a felperes a kiürített ingatlan birtokába került. A szerződést a felperes és az eladó Kft. képviselője írta alá ügyvédi ellenjegyzés mellett.
A szerződést 1995. november 9-én nyújtották be a földhivatalhoz bejegyzésre, mellékelve az 1995. október 25-i taggyűlési határozatot, mellyel az adásvételi szerződést a Kft. jóváhagyta.
Az elsőfokú illetékkiszabási hatóság 1996. május 29-én kelt fizetési meghagyással a felperest 1 295 080 Ft visszterhes vagyonátruházási illeték, 2000 Ft eljárási illeték és 100 000 Ft mulasztási bírság fizetésére kötelezték.
A felperes a mulasztási bírság kiszabása ellen fellebbezett, tagadta a mulasztás elkövetését, arra hivatkozott, hogy az Itv. 3. § (5) bekezdésébe írt 30 napos határidő 1995. október 25-től kezdődött - ettől számítottan pedig határidőben nyújtották be a szerződést a földhivatalhoz.
Az alperes, mint a másodfokú hatóság 1997. március 12-én kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében az alperes határozatának megváltoztatását a mulasztási bírság törlését kérte. A felperes álláspontja az volt, hogy a Gt. 183. § (2) bekezdés g) pontja alapján a Kft. által kötött adásvételi szerződés érvényességéhez a taggyűlési határozat szükséges volt. A taggyűlést követő 30 napon belül sor került a szerződés földhivatali benyújtására, azaz illetékkiszabásra való bejelentésre, ezért mulasztást nem követett el.
Az alperes a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletében a gazdasági tagságokról szóló 1988. évi VI. törvény (Gt.) 183. § (2) bekezdés g) pontja, az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 3. § (3) bekezdés a) pontja, az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1972. évi 31. tvr. végrehajtására kiadott 2/1972. (XII. 31.) MÉM rendelet 73. § (1) bekezdése értelmében azt állapította meg, hogy a felperesi Kft. ügyvezetője által kötött szerződés olyannak tekinthető, mely harmadik személy irányában joghatályos a Gt. 183. § (2) bekezdés g) pontjában írt taggyűlési hatáskör nem érinti az ügyvezető által kötött szerződések alapján a társaságot terhelő helytállási, teljesítési kötelezettséget. A taggyűlési jóváhagyás körébe tartozó szerződések esetén a taggyűlés jóváhagyásának elmaradása nem eredményezheti a szerződés megszüntetését. Ettől még a szerződés nem tekinthető a 27/1972. (XII. 31.) MÉM rendelet 73. § (1) bekezdésében megkívánt felfüggesztő feltételhez kötött szerződésnek. A rendelet ugyanis szűkebben határozza meg a felfüggesztő feltételhez kötött feltételek körét, csak a harmadik személyek és hatósági jóváhagyásokhoz kötött szerződések esetében engedi meg a későbbi jóváhagyástól számított határidőben történő benyújtást.
Ezen túl az elsőfokú bíróság megállapította azt is, hogy az iratok határidőben való benyújtásának kötelezettségét nem érinti az a körülmény, hogy a bejelentésre benyújtott okirat bejegyzésre alkalmas-e vagy a kérelemnek fennáll-e valamely hiányossága (pl. taggyűlési jóváhagyás). A kérelem szerinti bejegyzés teljesíthetőségéről ugyanis a földhivatal jogosult dönteni, mely döntését később hozza meg, a 30 napos bejelentési kötelezettség az illeték kiszabására történő bejelentéshez kerül előírásra.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes fellebbezett, kérte az ítélet megváltoztatását a keresetének megfelelő ítélet meghozatalát. A felperes hangsúlyozta azt a jogi álláspontját, hogy a taggyűlési jóváhagyás nélkül megkötött szerződés a Ptk. 200. § (2) bekezdése alapján semmis szerződés, mivel jogszabályba ütköző semmis szerződésekhez joghatások nem fűződhetnek, így annak vagyonátruházási vonzata és mulasztási bírság vonzata sem lehet.
Utóbb 1995. október 25-én az érvénytelenségi ok kiküszöbölődött.
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján lényegében helyes indokaira tekintettel hagyta helyben, azzal az indokolási módosítással, hogy az elsőfokú ítélet 4. oldalán található az a megfogalmazás, miszerint a taggyűlési jóváhagyás elmaradása a "szerződés megszűnését" eredményezi, nem a Ptk. szerződés megszűnésének fogalmát takarja.
A másodfokú bíróság a felperes fellebbezésében írtakra tekintettel kiemeli, hogy az Itv. 3. § (5) bekezdése szerinti hatósági jóváhagyástól (engedélytől, tudomásulvételtől, hozzájárulástól) függő vagyonszerzési jogügylettel kapcsolatban illetékkötelezettség jóváhagyás - több hatósági jóváhagyás esetén az utolsó jóváhagyás - napján keletkezik. Ez irányadó akkor is, ha a szerződés érvényességéhez harmadik személy beleegyezése szükséges.
A felperes sem vitatta a perbeli esetben, hogy a felperesi Kft. által kötött adásvételi szerződés érvényességéhez sem hatóság, sem harmadik személytől eredő jóváhagyására nem volt szükség.
Az Illetéktörvény viszont kizárólag az esetben szabályozza az illetékfizetési kötelezettség beálltának későbbi időpontját.
Ennek hiányában viszont az általános szabály az Itv. 3. § (3) bekezdés a) pontja alkalmazandó, miszerint a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötésének napján keletkezik.
Ebből a szempontból közömbös, hogy az amúgy törvény által előírt kötelező taggyűlési jóváhagyás meg volt-e. Amennyiben egyébként a taggyűlési jóváhagyás utóbb elmaradt volna, vagy más egyéb okból hiúsul meg a jogügylet az Itv. 80. § (1) bekezdés b), illetve c) pontja alapján mód van az illeték törlésére, visszatérítésére.
Mindezek alapján tehát a felperes határidőt mulasztott, a mulasztási bírság jogalapja fennállott. (Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.267/1998.)

Az Itv. alkalmazásakor sem minősül felfüggesztő feltételnek a teljesítés határidejére vonatkozó szerződési rendelkezés [1990. évi XCIII. tv. 3. § (6) bek.]

Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Az ítéleti tényállás szerint a felperes 1995. május 19-én kelt adásvételi szerződéssel megvásárolta H. Gyuláné eladótól a B., V. u. 18., III. em. 1. szám alatti öröklakást 12 000 000 Ft vételárért.
Ugyanezen napon egy másik adásvételi szerződéssel vásárolta meg a felperes M. Antalné eladótól az ugyanezen ház III. em. 3. szám alatti lakást 5 millió Ft vételárért.
A felperes az adásvételi szerződést 1995. július 20-án nyújtotta be a Fővárosi Kerületek Földhivatalához tulajdonjog bejegyzése és illetékkiszabás végett.
Az elsőfokú illetékkiszabási hatóság 1996. február 29-én kelt fizetési meghagyásával a felperest 560 000 Ft visszterhes vagyonátruházási illeték, 2000 Ft ingatlan-nyilvántartási bejegyzési illeték és 100 000 Ft mulasztási bírság megfizetésére kötelezte.
A felperes a fizetési meghagyás ellen fellebbezéssel élt és vitatta a mulasztási bírság kiszabásának jogalapját. Az alperes 1996. április 25-én kelt határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében a mulasztási bírság kiszabására vonatkozó rendelkezés hatályon kívül helyezését kérte.
Az adásvételi szerződésben a felek rögzítették, hogy a szerződés aláírásakor a vevő - felperes - foglalót, vételárelőleget ad, a teljes vételárat 1995. július 1. napjáig köteles megfizetni; amikor az eladó az ingatlant köteles kiüríteni. A felperes álláspontja szerint így a szerződés tulajdonjog átruházására felfüggesztő feltételt tartalmazott. Az Illetéktörvény 3. § (6) bekezdése szerint ilyen feltételtől függő szerződés esetén a vagyonszerzési illetékkötelezettség a szerződés hatályának beálltakor keletkezik - perbeli esetben a vételár teljes kifizetéséhez kapcsolódóan, azaz 1995. június 30-án. Ekkor kapta meg a felperes az eladótól a tulajdonjog bejegyzésére vonatkozó hozzájáruló nyilatkozatot. E nyilatkozat nélkül nem is volt jogosult bejegyzési kérelmét előterjeszteni, tehát késedelmes bejelentés nem történt, a mulasztási bírság kiszabásának feltétele nem állt fenn.
Az alperes a kereset elutasítását kérte, fenntartotta a határozatában foglalt álláspontját, miszerint az adásvételi szerződés annak aláírása napján hatályba lépett és a földhivatali bejelentés határidejétől való eltérésre csak akkor van lehetőség, ha a szerződés létrejöttéhez harmadik személy beleegyezése, vagy hatósági jóváhagyás szükséges.
A felperes esetében ilyen feltétel fennállásáról nincs szó, ezért a bejelentés késedelme bekövetkezett.
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 3. § (3) bekezdés a) pontja értelmében a visszterhes vagyonátruházási illetékfizetési kötelezettség a szerződés megkötésének napján keletkezik. A (6) bekezdés szerint a felfüggesztő vagy bontó feltételtől, illetőleg a kezdő határidő bekövetkezésétől függő szerződés esetén ez a nap a szerződés hatályának a beálltához kapcsolódik.
Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1972. évi 31. tvr. végrehajtására kiadott 27/1972. (XII. 31.) MÉM rendelet 73. § (1) bekezdése előírja, hogy az ingatlanhoz kapcsolódó jog vagy tény keletkezésének módosulásának, megszűnésének bejegyzése iránti kérelmet a bejegyzés alapjául szolgáló szerződés keltétől számított 30 napon belül kell a földhivatalhoz benyújtani.
A perbeli esetben, mivel a szerződés harmadik személy beleegyezésének, illetve hatósági jóváhagyásának a szükségességét nem tartalmazta, ebből következően legkésőbb 1995. június 19-ig az adásvételi szerződést be kellett volna a földhivatalhoz nyújtani.
A késedelem tehát 30 napot meghaladó volt, ezért az Itv. 91. § (1) bekezdése értelmében a 82. §-ban említett mulasztási bírság szabható ki.
A mulasztási bírság mértékéről az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény 4. § (1) bekezdés c) pontja rendelkezik.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes fellebbezett, kérte annak megváltoztatását, a keresete szerinti ítélet meghozatalát.
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.
Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg ítéletében, hogy az illetékekről szóló, módosított 1990. évi XCIII. törvény 3. § (3) bekezdése alapján a visszterhes vagyonátruházási illetékfizetési kötelezettség
a) a szerződés megkötésének napján keletkezik.
A 3. § (6) bekezdése valóban úgy rendelkezik, hogy felfüggesztő feltétel esetén a vagyonszerzési illetékkötelezettség a szerződés hatályának beálltakor keletkezik. A perbeli esetben a szerződés 3.4. pontjában írtak nem minősülnek felfüggesztő feltételnek. Az adásvételi szerződés annak megkötésekor érvényes és hatályos - a szerződés 5. pontja ezt le is szögezi - a 3. pontban foglalt kikötések kizárólag a vételár megfizetés, illetve a birtokbabocsátás - azaz a teljesítések határidejét szabta meg.
A felfüggesztő feltétel hiányában a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötésének napján keletkezik, a külön jogszabályban a 27/1972. (XII. 31.) MÉM rendelet 73. § (1) bekezdésében meghatározottak szerint a szerződést a keltétől számított 30 napon belül a földhivatalhoz be kellett volna nyújtani.
A szerződés benyújtásának kötelezettségétől különbözik a tulajdonjog változás átvezetésének időpontja, mely adott esetben valóban akkor történhet, amikor az eladó a vételár kézhezvétele után a tulajdonjog-változás átvezetéséhez beleegyezését megadja.
Megjegyzi a másodfokú bíróság a szerződés keltétől számított 30 napon belüli földhivatalhoz benyújtás éppen a vevő érdekeit is szolgálja a bejegyzési kérelem széljegyzet formájában való rögzítése ugyanis megakadályozhatja az esetleges többszöri eladást.
Az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg ítéletében, hogy a 30 napot meghaladó késedelem esetén mulasztási bírság szabható ki. Az Art. 74. § (1) bekezdés c) pontja alapján a bírság összege a kiszabott vagyonszerzési illeték 30%-a, de legfeljebb 100 000 Ft.
Mindezek alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése szerint helybenhagyta. (Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.294/1997.)

A vételár kifizetése a tulajdonjog átszállásának feltétele, nem pedig az adásvételi szerződés érvényességi feltétele. (1990. évi XCIII. tv. 3. §)

A felperes 1993. október 11-én kötött adásvételi szerződéssel 49 014 100 Ft vételáron megvásárolta a 4730 hrsz. alatt nyilvántartott irodaház megnevezésű ingatlant.
A felek a szerződést a földhivatalhoz benyújtották, majd ezt követően 1994. május 5-én akként módosították, hogy az ingatlan 98/99-ed részét a felperes 1199-ed részét pedig az A. Kft. szerezte meg. Mindkét szerződés tulajdon átszállási feltételeként a vételár teljes kifizetésének igazolását tekintették. A szerződés érvényességéhez pedig az Állami Vagyonügynökség hozzájárulására volt szükség. Ez utóbbi hatóság jóváhagyást a felek beszerezték, majd az eladó 1995. november 27-én nyilatkozott a teljes vételár kifizetéséről. Ezt a nyilatkozatot a felek 1995. december 19-én nyújtották be a földhivatalhoz.
Az illetékkiszabási eljárás során az elsőfokú illetékhivatal 2000. szeptember 19-én kelt fizetési meghagyással a felperest 8%-os illetékkulcs alkalmazásával 3 881 512 Ft vagyonátruházási, és 1980 Ft eljárási illeték megfizetésére kötelezte; az A. Kft.-t pedig 39 608 Ft vagyonátruházási és 20 Ft eljárási illeték megfizetésére.
A fizetési meghagyás ellen a felperes nyújtott be fellebbezést arra hivatkozással, hogy a szerződést 1993-ban nyújtották be a földhivatalhoz, ezért az illetékfizetési kötelezettség elévült, másodlagosan pedig amennyiben a követetés mégsem évült volna el, úgy kérte az 1993. évben hatályos illeték jogszabályok alapján való fizetési kötelezettségét. Ez évben a vagyonátruházási illetékkiszabás 5%-os kulccsal történt, nem pedig 8%-kal.
Az alperes 2000. december 6-án kelt határozatával az elsőfokú közigazgatási szerv fizetési meghagyását megváltoztatta, - egyúttal felügyeleti intézkedésként is - a felperes vagyonátruházási illetékfizetési kötelezettségét 970 378 Ft-tal, az A. Kft. fizetési kötelezettségét pedig 9902 Ft-tal felemelte.
A másodfokú határozat indokolása az illeték törvény 3. § (3) bekezdés a) pontjára és (6) bekezdésére alapította döntését. Ezek szerint az adásvételi szerződésben felfüggesztő feltétel volt arra vonatkozóan, hogy a tulajdonos eladó nyilatkozzon a vételár kifizetésére. Amíg ez a nyilatkozat a földhivatalhoz beadásra nem történt meg, addig az adásvételi szerződés a bejegyzésre alkalmatlan volt, ezért az illetékfizetési kötelezettség vonatkozásában az elévülési idő meg sem kezdődhetett.
1995. november 27-én az eladó nyilatkozatának földhivatalhoz való bejelentésekor az Itv. 19. § (1) bekezdés szerint az illeték mértéke 10% volt, ezért az alperes határozatával a felperes és az Astra Kft. illetékfizetési kötelezettségét erre a mértékre emelte fel.
A felperes keresetében e határozat megváltoztatását kérte. Lényegében megismételte a közigazgatási eljárás során benyújtott fellebbezésében kifejtett jogi álláspontját. Részben hivatkozott az elévülésre, mely szerint már illetékfizetési kötelezettsége nem állt fenn, az alapszerződés bejelentése ugyanis 1993. decemberében történt, ehhez képest a fizetési kötelezettség 1998. december 31-én évült el. A szerződés módosítás az Állami Vagyonügynökség hozzájárulásával pedig 1994. június 1-jén történt meg, ehhez képest 1999. december 31-én évült el a követelés. Másodlagosan továbbra is azt kérte, hogy ha nem évült volna el az illetékfizetési kötelezettség, annak mértékére a bejelentéskor hatályos Itv. 19. §-a szerinti 5%-ot állapítsanak meg.
Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte, és fenntartotta a határozatában foglaltakat.
A megyei bíróság 6. számú ítéletével a felperes keresetét elutasította.
A megyei bíróság ítéletében lényegében elfogadta az alperesi álláspontot, így az illetékekről szóló többször módosított 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 3. § (3) bekezdése és (6) bekezdése alapján azt állapította meg, hogy az illetékfizetési kötelezettség az eladói nyilatkozat benyújtásakor keletkezett, ebben az időben pedig a vagyonszerzési illeték mértéke 10% volt, ezért helyesen járt el az alperes, amikor ilyen mértékű fizetésre kötelezte a felperest.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte az ítélet hatályon kívül helyezését és a kereseti kérelmének megfelelő ítélet meghozatalát. A felperes lényegében megismételte a keresetében kifejtett jogi álláspontját.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 6. számú ítéletét hatályon kívül helyezte és az alperest 2000. december 6-án kelt határozatát akként változtatta meg, hogy a felperest terhelő vagyonszerzési illeték összege 3 881 512 (hárommillió-nyolcszáznyolcvanegyezer-ötszáztizenkettő) Ft.
Az alperes és az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg azt, hogy a felperes illetékfizetési kötelezettsége a perbeli esetben nem évült el. Ennek indoka a következő.
A felperes a perbeli ingatlanhányad megvásárlására a módosított adásvételi szerződést 1994. május 5-én kötötte meg. A szerződés érvényességéhez az Állami Vagyonügynökség jóváhagyására volt szükség. Az Állami Vagyonügynökség ezt a hozzájárulást 1994. június 1-jén adta meg.
Az ezen időben hatályos illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 91. § (1) bekezdése szerint az ingatlan tulajdonjogának, valamint az ingatlanhoz kapcsolódó vagyonértéki jognak a megszerzését (megszüntetését) tartalmazó szerződést (okiratot) a földhivatalhoz kell bejelenteni az ingatlan-nyilvántartást követő illetékkiszabásra. Az illeték-kiszabás célját szolgáló bejelentést az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre irányuló kérelemmel kell teljesíteni.
Az Itv. 92. § (1) bekezdése szerint a földhivatal az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésről szóló határozatot a bejegyzés alapjául szolgáló szerződés (okiratot) és ennek hiteles másolatát, valamint az illeték kiszabásához szükséges és rendelkezésre álló egyéb iratokat (egyéb vagyonszerzési ügy iratait) továbbítja az illetékhivatalnak függetlenül attól, hogy a vagyonszerzés illetékköteles vagy illetékmentes.
E rendelkezés szerint tehát a perbeli esetben a földhivatal jogi álláspontja következtében a vagyonszerzési ügy iratait 1995 előtt nem küldte meg az illetékhivatalhoz, így az illetékhivatal az illeték kiszabási eljárását meg sem kezdhette. Ebből következően az Itv. 86. § alapján alkalmazandó adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (Art.) 95. § (2) bekezdése alapján az illeték megállapításához való jog annak a naptári évnek az utolsó napjától számított 5 év elteltével évül el, amelyben a vagyonszerzést illetékkiszabásra az illetékhivatalnál bejelentették, illetve az a körülmény hogy az illeték megfizetését vagy a kiszabás céljából elrendelt bejelentést elmulasztották, az illetékhivatal tudomására jutott.
Így tehát az elévülési idő nem következett be. Itt megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy az 1994. december 1-jétől hatályos Itv. 92. § (1) bekezdése alapján a földhivatal az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés végett benyújtott szerződés, (okirat) iktatószámmal ellátott és hitelesített másolatát az illetékkiszabáshoz szükséges és rendelkezésre álló egyéb iratokkal együtt az érkezését követő 8 napon belül továbbítja az illetékhivatalhoz. A perbeli esetben azonban e jogszabály még nem volt hatályos, így az még nem volt alkalmazható.
Alapos volt viszont a felperes felülvizsgálati kérelme az illeték összegszerűsége tekintetében.
Az 1994. június 1-jén hatályos Itv. 3. § (3) bekezdése szerint a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötése napján keletkezik. Mint ahogy számos ítéletben erre a Legfelsőbb Bíróság már rámutatott, nem osztja azt a jogi álláspontot, amelyet az alperes határozata illetőleg az elsőfokú ítélet az Itv. 3. § (6) bekezdésével kapcsolatban tartalmaz. Az adásvételi szerződésben a vételár részletekben történő kiegyenlítése, illetőleg a vételár kifizetéséhez kötött szerződés hatályának beállta, nem minősül a szerződést felfüggesztő, illetőleg bontó feltételének. A szerződés a megkötésének napján érvényesen létrejön.
A felperes helyesen utalt felülvizsgálati kérelmében arra, hogy a vételár kifizetése a tulajdonjog átszállásának feltétele, nem pedig az adásvételi szerződés érvényességi feltétele. Önmagában a vételár részletekben való megfizetése, illetőleg a vételár megfizetésének elmaradása sem eredményezi a szerződés érvénytelenségét. Így a vételár teljes megfizetése nem minősülhet a szerződés felfüggesztő vagy bontó feltételének, amely feltétel mindig bizonytalan jövőbeni esemény bekövetkezését jelenti, nem pedig egy előre meghatározott időpontban bekövetkező eseményt. Ebből következik, hogy a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség az Itv. 3. § (3) bekezdés a) pontján a szerződés megkötésének napján beállt. A perbeli esetben az érvényes szerződés létrejöttekor 1994. június 1-jén a visszterhes illetékfizetési kötelezettség mértéke az Itv. 19. § (1) bekezdése szerint a megszerzett vagyon forgalmi értékének 8%-a.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az alperes keresettel támadott határozatát akként változtatta meg, hogy a felperest terhelő vagyonszerzési illeték összegét 3 881 512 Ft-ban állapította meg. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.893/2001.)

Az adásvételi szerződés benyújtása szempontjából az ügyvédi ellenjegyzés időpontja nem értékelhető körülmény (1990. évi XCIII. tv. 3. §)

A felperes az 1997. évi április hó 6. napján kelt adásvételi szerződéssel vásárolta meg az illetékkiszabás alapját képező ingatlant a hozzá tartozó tulajdoni illetőséggel 1 720 000 Ft vételár kikötésével. Az elsőfokú illetékhatóság a forgalmi értéket 4 000 000 Ft-ban megállapítva 400 000 Ft vagyonátruházási és 2000 Ft eljárási illeték megfizetésére kötelezte a felperest, egyidejűleg 100 000 Ft mulasztási bírság kiszabása mellett az adásvételi szerződés késedelmes bemutatása miatt. A felperes jogorvoslati kérelmében sérelmezte a mulasztási bírság kiszabását utalva arra, hogy a szerződést 1997. évi június hó 16. napján látta el az ügyvéd ellenjegyzéssel, ezt követve június 17-én történt a földhivatali benyújtás, egyben sérelmezte a forgalmi érték meghatározását is. Az illetékhivatal határozatával a forgalmi értéket 2 700 000 Ft-ra csökkentve a vagyonátruházási illetékből 130 000 Ft-ot, a mulasztási bírságból 18 400 Ft-ot törölt. Az e határozat ellen előterjesztett fellebbezésében a felperes a mulasztási bírság törlését kérte vitatva késedelmét, arra hivatkozással, hogy az 1997. évi április hó 6. napján kelt szerződés ügyvédi ellenjegyzésére 1997. évi június hó 16. napján került sor, ezt követő napon pedig a szerződést a földhivatalnál benyújtotta, így a mulasztási bírság kiszabását megalapozó késedelemre nem került sor. E körben hivatkozott az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1972. évi 31. számú tvr. (a továbbiakban: Iny. tvr.) 15. §-ának (2) bekezdésében foglaltakra is. Az alperes az 1998. évi november hó 3. napján kelt határozatával további 600 Ft mulasztási bírságot törölt, egyebekben az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Álláspontja szerint a perbeli esetben a felperes illetékkötelezettsége a szerződéskötés napján keletkezett, az ügyvédi ellenjegyzés olyan hatósági jóváhagyásnak vagy harmadik személy jóváhagyásának nem tekinthető, amely az ingatlan-nyilvántartási tvr. végrehajtásáról szóló 27/1972. (XII. 31.) MÉM rendelet (a továbbiakban: R.) 73. §-ának (1) bekezdésében írt 30 napos határidőt, amely alatt a szerződést a felperesnek be kellett volna mutatnia késedelem nélkül, meghosszabbítaná.
A felperes keresetében az alperesi határozatok felülvizsgálatát, a mulasztási bírság mellőzését kérte arra hivatkozással, hogy az Iny. tvr. l5. §-ának (2) bekezdése értelmében ingatlan tulajdonszerzése érvényességéhez ügyvédi ellenjegyzésre volt szükség, ezért a R. 73. §-ában írt 30 napos határidőt nem mulasztotta el, így az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 91. §-ának (1) bekezdésében foglaltakat nem sértette meg, ezért a mulasztási bírság kiszabására jogszerű lehetőség nem volt.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét azért utasította el, mert az Itv. 3. §-ának (3) bekezdés a) pontja értelmében a felperes illetékkötelezettsége 1997. évi április hó 6. napján, az adásvételi szerződés megkötésének napján keletkezett, a szerződés illetékkiszabásra történő bejelentésére vonatkozóan az Itv. 91. §-ának (1) bekezdésében írt határidőt a felperes elmulasztotta, ezért a mulasztási bírság kiszabása jogszerű volt. Rámutatott arra, hogy az ügyvédi ellenjegyzés a szerződés érvényességét nem érintette, mert az a földhivatali eljárásban megkövetelt alakiság.
Az ítélet ellen előterjesztett fellebbezésében a felperes az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és a mulasztási bírság vonatkozásában keresetének helyt adó döntést kért. Álláspontja szerint mind a közigazgatási hatóságok mind az elsőfokú bíróság tévesen értelmezte az illetékkiszabásra vonatkozó rendelkezéseket, és téves álláspontja folytán mellőzte a bíróság az Iny. tvr. l5. §-ának (2) bekezdése kellő súllyal való értékelését.
Az alperes ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását és perköltséget kért.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
Az elsőfokú bíróság a helyesen és hiánytalanul megállapított tényállásból okszerű következtetésekre jutott, jogi okfejtésével a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság mindenben egyetértett.
A fellebbezésben foglaltakra utalással emeli ki a másodfokú bíróság, hogy az Itv. 3. §-ának (3) bekezdés a) pontja szerint a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötése napján keletkezik. Az (5) bekezdés szerint a hatósági jóváhagyástól függő vagyonszerzési jogügylet esetében keletkezik az illetékkötelezettség, a jóváhagyás - több hatósági jóváhagyás esetén az utolsó jóváhagyás - napján. Ez irányadó a harmadik személy beleegyezésétől függően érvényes szerződés esetében is.
Helytállóan állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a felperes esetében az adásvételi szerződés határidőben történő benyújtásának kötelezettségét nem érintette az a körülmény, hogy az ügyvédi ellenjegyzésre később került sor, mert az ügyvédi ellenjegyzés az ingatlan-nyilvántartási eljárás során értékelendő körülmény. A perbeli esetben sem hatósági jóváhagyásra, sem harmadik személy beleegyezésére nem volt szükség, az adásvételi szerződés érvényességéhez.
Fellebbezésében maga a felperes sem vitatta, hogy az adásvételi szerződést illetékkiszabásra az Itv. 91. §-ának (1) bekezdésében írt határidőben kell benyújtani, amely határidőt a R. 73. §-ának (1) bekezdése 30 napban határozott meg.
Tévedett a felperes, amikor mind keresetében, mind fellebbezésében arra hivatkozott, hogy az Iny. tvr. 15. §-ának (2) bekezdésében foglaltak értelmében az ügyvédi ellenjegyzés hiánya, majd annak későbbi megtörténte az illetékkiszabásra való benyújtás határidejét meghosszabbító körülmény. Az Iny. tvr. 15. §-ának (2) bekezdése szerint ugyanis a tulajdonjog keletkezésére vonatkozó bejegyzésnek közokirat, ügyvéd által ellenjegyzett magánokirat vagy olyan magánokirat alapján van helye, amelyen a nyilatkozattevő, illetve a szerződő felek névaláírásának valódiságát közjegyző tanúsítja. A jogszabályhely pedig nem azt mondja ki, hogy a tulajdonjog keletkezéséhez az adásvételi szerződés ügyvédi ellenjegyzésére van szükség, hanem azt, hogy a tulajdonjog keletkezésére vonatkozó szerződés alapján való tulajdonjog bejegyzésnek feltétele az ügyvédi ellenjegyzéssel ellátott okirat. A szerződés érvényesen létrejöhet ügyvédi ellenjegyzés nélkül is, és pusztán az ingatlan-nyilvántartási földhivatali eljárásbeli bejegyzés alaki kelléke a szerződés ügyvédi ellenjegyzéssel való ellátása. Ez azonban sem hatósági jóváhagyásnak, sem harmadik személy beleegyezésének nem tekinthető.
Minderre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság érdemben helytálló ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdésében foglaltak alapján helybenhagyta. (Legfelsőbb Bíróság Kf. II. 29.463/1999.)

A visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötése napján keletkezik. [1990. évi XCIII. tv. 3. § (3) bek. a) pont]

A felperesek az 1995. január 25-én kötött adásvételi szerződéssel szerezték meg a B., D. út 67. szám alatti ingatlan tulajdonjogát, ami az ingatlan-nyilvántartásban lakóház, udvar, kert elnevezéssel szerepelt, 14 millió Ft vételárért.
A Fővárosi Illetékhivatal az 1995. szeptember 28. napján kelt fizetési meghagyásában - a szerződés szerinti forgalmi értéket elfogadva - kötelezte a felpereseket 562 000 Ft visszterhes vagyonátruházási illeték megfizetésére. A felperesek fellebbezés folytán eljárt alperes az 1998. július 6. napján hozott 2. számú határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Döntését az 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 102. § (1) bekezdésének 1) pontjára, 102. § (3) bekezdésében, 3. § (3) bekezdésében, 26. § (1) bekezdésében foglaltakra alapította. Határozatát azzal indokolta, hogy visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség keletkezésekor az ingatlanon lakóház állt, az nem volt beépítetlen. Az illetékmentesség megalapozására nem fogadta a felperesek által becsatolt Budapest Főváros kerületi Önkormányzat Építésigazgatási Irodája által 1998. június 10. napján kiállított igazolást (továbbiakban: igazolás).
A felperesek keresetükben a határozatok hatályon kívül helyezését kérték. Az igazolásra alapítottan azzal érveltek, hogy az ingatlanon lévő felépítmény "lakhatásra teljesen alkalmatlan volt", és "életveszélyes emberi tartózkodásra".
Az alperes ellenkérelmében - a határozatába foglalt indokolásra figyelemmel - a felperesek keresetének elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság a felperesek keresetét elutasította. Arra mutatott rá, hogy az Itv. 26. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti mentesség csak a lakóház építésére alkalmas telektulajdonra vonatkozik, ennek pontos meghatározását pedig az Itv. 102. § (1) bekezdésének l) pontja határozza meg. A felperesek sem vitatták, hogy az adásvételi szerződéssel egy lakóházzal rendelkező ingatlant vásároltak, így az Itv. 102. § (1) bekezdés l) pontjában írtak nem alkalmazhatóak. A felperesek a perben nem bizonyították, hogy a perbeli adásvételi szerződés megkötésekor a telken szükséglakás, illetve szükséglakás követelményeinek sem megfelelő helyiségek voltak. Kizárólag az igazolásra hivatkoztak. Ez azonban az ingatlan-nyilvántartásban szereplő adatok utólagos megdöntésére nem alkalmas, kiadására ugyanis a felperesek illetékfizetési kötelezettségének keletkezését követően került sor. Utalt egyben arra, hogy a hatóság helyszíni szemlét az ingatlanon nem tartott, így a lakóépület lakófunkcióra való alkalmasságáról sem győződhetett meg, a felperesek pedig maguk teremtettek olyan helyzetet, hogy az ingatlan-nyilvántartásban szereplő lakásmegjelöléssel szemben a bizonyítást lehetetlenné tették.
A felperesek fellebbezésükben az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását, kereseti kérelmük szerinti döntés meghozatalát, illetékfizetési kötelezettségük törlését kérték. Azzal érveltek, hogy az ingatlan-nyilvántartásban szereplő adatok nem a valóságnak megfelelő állapotot tükrözték, az illeték kifizetése számukra méltánytalan terhet jelentene. Fellebbezésüket kiegészítették azzal, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást nem teljeskörűen tisztázta, bizonyítást nem folytatott le, okiratokat csatoltak, illetve tanú meghallgatását kérték. Vitatták a bizonyítékok értékelését, és az elsőfokú ítélet indokolásában rögzített egyes megállapításokat is.
Az alperes ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
Közigazgatási perekben eljáró bíróságok kizárólag abban a kérdésben dönthetnek, hogy a perben felülvizsgálni kért határozatok jogszerűek-e vagy sem. [1957. évi IV. törvény 72. § (1) bekezdése, Pp. 339. § (1) és (2) bekezdése] Eljárásuk során méltányosságot nem gyakorolhatnak. A határozatok jogszerűségének vizsgálatánál pedig mindig a határozathozatalkor irányadó tényállásra, és az akkor hatályos jogszabályi rendelkezésekre kell figyelemmel lenni.
A közigazgatási szervet nem vitásan terheli az Áe. 26. § (1) bekezdése értelmében a tényállás tisztázásának kötelezettsége. A per eldöntéséhez szükséges tényeket azonban a Pp. 164. § (1) bekezdése értelmében a félnek kell bizonyítania. A bíróság hivatalból bizonyítást ebben az ügyben nem rendelhetett el. [Pp. 164. § (2) bekezdése]
Az Itv. 3. §-ának (3) bekezdés a) pontja értelmében a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötése napján, azaz a perbeli esetben 1995. január 25-én keletkezett. Az alperes a tényállás tisztázási kötelezettségének eleget tett. Az adásvételi szerződés ugyanis az ingatlan-nyilvántartással egyezően, az ingatlant lakóház, udvar és kert elnevezéssel tüntette fel. Rögzíti egyben azt is, hogy a vétel tárgya házas ingatlan. Az adásvételi szerződésben még utalás sincs arra vonatkozóan, hogy az ingatlanon lévő felépítmény szükséglakás lenne, avagy olyan helyiség, amely a szükséglakás követelményeinek sem felel meg. A közhiteles ingatlan-nyilvántartás adataival megegyező tehát a felek szerződési akaratát tükröző adásvételi szerződés. A közigazgatási szerv 1997. június 5. napján felhívta a felpereseket annak hitelt érdemlő igazolására, hogy az ingatlan a vásárlás időpontjában a szükséglakás szintjét sem érte el. A felperesek a hiánypótlási felhívás kézhezvételét követő 1 év múlva csatolták be az igazolást. Ez azonban csak azt rögzíti, hogy "a lebontott családi ház romos és lakhatatlan állapotban volt". A szükséglakás fogalmát az 1993. évi LXXVIII. törvény 2. sz. mellékletének 6. pontja határozza meg. Ennek megfelelő tartalmú okirat csatolásra nem került. Közigazgatási eljárásban további bizonyítás (esetleges tanúmeghallgatás) foganatosítását a felperesek nem kérték, ezért az alperes a határozathozatalkor irányadó tényállást megalapozottan állapította meg, döntése megfelelt a jogvita elbírálására irányadó határozatában is rögzített jogszabályi rendelkezéseknek. A felperesek keresetükben és az elsőfokú bíróság előtti eljárásban bizonyítás felvételét nem kérték, ezért az elsőfokú bíróság eljárása és határozata megfelel a Pp. 206. § (1) bekezdésében, 221. § (1) bekezdésében foglaltaknak. Helyesen és helytálló indokok alapján állapította meg a perben felülvizsgálni kért határozatok megalapozottságát és jogszerűségét.
A felperesek által fellebbezési eljárásban becsatolt iratok kereseti kérelem és fellebbezés alátámasztására nem alkalmasak. Ezek ugyanis kizárólag azt igazolják, hogy az ingatlanon olyan lakóépület épült, amelyre 1998. április 17-én az építésügyi hatóság használatbavételi engedélyt is kiadott. A felpereseket azonban a bizonyítási kötelezettség nem a vagyonszerzési illetékfizetési kötelezettség keletkezését követő évek múlva bekövetkezett állapot tekintetében terhelte, ezért az alperes határozata annak meghozatalakor megalapozott és jogszerű volt. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a 1995. január 25-ét követő 6 év múlva előterjesztett tanúmeghallgatásra irányuló bizonyítási indítványnak nem adott helyt. A bizonyítás mellőzésének indoka továbbá az is, hogy tanúvallomással közokiratokba (közhiteles ingatlan-nyilvántartás, igazolás), magánokiratba (adásvételi szerződés) foglalt adatok hitelt érdemlőségét megdönteni nem lehet.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján, lényegében azonban helyes indokaira tekintettel hagyta helyben. (Legfelsőbb Bíróság Kf. IV. 35.902/2000.)

Az adásvételi szerződés érvényességét nem befolyásolja az a szerződési kikötés, hogy a felek a tulajdonjog fenntartása mellett a birtokbaadás időpontját egy későbbi időpontban, a vételár kiegyenlítésének időpontjára határozták meg. (1990. évi XCIII. tv. 3. §)

A felperes 1998. július 21-én kelt adásvételi szerződéssel vásárolta meg a P., J. u. 5. szám alatt lévő 15 m2 alapterületű ingatlant, összesen 2 000 000 Ft vételárban. A felek a szerződésben úgy állapodtak meg, hogy a vételárat a felperes mint vevő négy részletben köteles megfizetni. 90 napos késedelem esetére az elállási jogot kikötötték, továbbá azt a kikötést is, hogy a vevő a második vételár részlet megfizetését követően jogosult a tulajdonszerzést az ingatlan-nyilvántartásba bejegyeztetni. A felperes a vételár második részletét 1998. szeptember 15. napján fizette meg. A felperes az adásvételi szerződést jogi képviselője útján 1998. október 5-én nyújtotta be a földhivatalhoz.
A megyei illetékhivatal 1999. március 23-án kelt fizetési meghagyásában a felperest a vagyonszerzési és eljárás illetéken túl 12 000 Ft mulasztási bírság megfizetésére kötelezte.
A felperes a mulasztási bírság fizetésére kötelező rendelkezés ellen jelentett be fellebbezést, az alperes mint másodfokú illetékkiszabási hatóság 1999. május 4-én kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében az alperes határozatának megváltoztatását és a kiszabott mulasztási bírság törlését kérte. A felperesnek az volt az álláspontja, hogy mivel csak 1998. szeptember 15-én szerezte meg a tulajdonjogot az adásvételi szerződés 7. pontjában foglaltak szerint, ezért a bejelentési kötelezettségét nem mulasztotta el, azt a jogszabályi határidőn belül megtette.
Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte és fenntartotta a határozatában foglalt álláspontját, mely szerint a felperes az adásvételi szerződést késedelmesen jelentette be illetékkiszabásra.
A megyei bíróság 5. számú ítéletével a felperes keresetét elutasította.
A megyei bíróság ítéletében az illetékekről szóló többször módosított 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 91. § (1) bekezdése, valamint a bejelentési kötelezettség határidejét meghatározó külön jogszabály az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1972. évi 31. tvr. végrehajtásáról rendelkező 27/1972. (XII. 31.) MÉM rendelet 73. § (1) bekezdése alapján megállapította, hogy a perbeli szerződés kelte 1998. július 21. volt, tehát 1998. augusztus 20-ig kellett volna a felperesnek a szerződést a földhivatalhoz benyújtani, ezzel tett volna eleget az illetékkiszabásra történő bejelentési kötelezettségének. A felperes tehát a jogszabályban meghatározott határidőt elmulasztotta, ezért a mulasztási bírság kiszabásának jogalapja fennállott.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte az ítélet hatályon kívül helyezését és a keresetének megfelelő ítélet meghozatalát. A felperes fenntartotta a per során kifejtett jogi álláspontját és azt ismét megerősítette.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 5. számú ítéletét hatályában fenntartotta.
Az Itv. 91. § (1) bekezdése szerint az ingatlan tulajdonjogának, valamint az ingatlanhoz kapcsolódó vagyoni értékű jognak a megszerzését tartalmazó szerződést a földhivatalhoz kell bejelenteni illetékkiszabásra. Az illetékkiszabás célját szolgáló bejelentést az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre irányuló kérelemmel kell teljesíteni. Ha az illeték fizetésére kötelezett a kérelmet a külön jogszabályban meghatározott 30 napon túl nyújtja be, vagy bejelentési kötelezettségét elmulasztja, e törvénynek a 82. §-ában említett mulasztási bírság megfizetésére kötelezhető.
E törvényi rendelkezés alapján a perben eldöntendő kérdés tehát az volt, hogy az ingatlan tulajdonjogának megszerzése és az ehhez fűződő illetékfizetési kötelezettség mikor keletkezik, ettől függő ugyanis a bejelentési kötelezettség kezdő időpontja. A bejelentési kötelezettségre az 1972. évi 31. tvr. végrehajtásáról kiadott 27/1972. (XII. 31.) MÉM rendelet 73. § (1) bekezdés szerint 30 napos határidő az irányadó.
Az Itv. 3. § (3) bekezdés a) pontja szerint a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötése napján keletkezik.
A 3. § (6) bekezdése alapján felfüggesztő vagy bontó feltételtől, illetőleg a kezdő határidő bekövetkezésétől függő szerződés esetén a vagyonszerzési illetékkötelezettség a szerződés hatályának beálltakor keletkezik.
A megyei bíróság helytállóan állapította meg ítéletében, hogy a perbeli esetben a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötésének napján azaz 1998. július 21-én keletkezett, a felek ezen a napon a Ptk. 365. § (3) bekezdésében meghatározott és a Legfelsőbb Bíróság XXV. számú Polgári Elvi Döntés állásfoglalásának is megfelelő érvényes adásvételi szerződést kötöttek. Az adásvételi szerződés érvényességét nem befolyásolja az a szerződési kikötés, hogy a felek a tulajdonjog fenntartása mellett a birtokbaadás időpontját egy későbbi időpontban, a vételár kiegyenlítésének időpontjára határozták meg.
Az Itv. 3. § (5) és (6) bekezdésében foglaltak a perbeli esetben nem állapíthatók meg, a szerződés érvényességéhez sem hatósági jóváhagyás, sem harmadik személy beleegyezése nem volt szükséges, a szerződésben kikötött feltételek pedig sem felfüggesztő, sem bontó feltételnek nem minősülnek. A szerződésben foglalt kikötések alapján az eladónak a vételár teljes kifizetésére vonatkozó igénye, a vevőnek pedig az ingatlan birtokba adására vonatkozó igénye merülhetett fel, ezek az igények azonban a szerződés érvényességét nem befolyásolhatták.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet annak helyes indokaira tekintettel a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.301/2000.)

Nem minősül bontó feltételnek a részletvétel és a vételár teljes kifizetéséig történő tulajdonjog fenntartás az illetéktörvény alkalmazása során sem. (1990. évi XCIII. tv. 3. §)

A jogerős ítéletben megállapított tényállás szerint a felperes az 1999. december 17-én kelt adásvételi szerződéssel megvásárolta a belterületen lévő 3874. hrsz. alatti ingatlant. A megállapodás 4. pontjában az eladó a vevő részére részletfizetést engedélyezett azzal, hogy a vételárat legkésőbb 2000. március 31. napjáig kell teljes egészében kiegyenlíteni. Amennyiben a vevő e határidőkkel kapcsolatban bármilyen oknál fogva késedelembe esne, akkor az "adásvételi szerződés érvényét veszti" és a felek kötelesek a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet visszamenőleg hatállyal helyreállítani. Az eladó a megállapodás 10. pontja értelmében a vételár teljes kifizetéséig tulajdonjog fenntartással élt. A felperes az adásvételi szerződést 2000. április 11-én nyújtotta be a Pécsi Körzeti Földhivatalhoz, a vételár teljes kiegyenlítését követően, csatolta egyben az eladó beleegyezését a vevő javára történő tulajdonjog bejegyzéséhez.
Az első fokon eljárt közigazgatási szerv fizetési meghagyásában kötelezte a felperest 150 000 Ft visszterhes vagyonátruházási illetéknek, 2000 Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illetéknek, a késedelmes bejelentés miatt 100 000 Ft mulasztási bírságnak a megfizetésére. A felperes fellebbezésében a mulasztási bírság törlését kérte. Az alperes határozatában a fellebbezést elutasította, az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Döntését az 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 3. § (3) bekezdésének a) pontjában, (6) bekezdésében, az 1990. évi XCI. törvény (a továbbiakban: Art.) 74. § (1) bekezdésében foglaltakra alapította. Határozatát azzal indokolta, hogy az adásvételi szerződést a keltétől számított 30 napon belül be kellett volna nyújtani a földhivatalhoz, e határidőt a felperes elmulasztotta. A tulajdonjog fenntartása a bemutatás határidejét nem módosítja, mivel nem tekinthető felfüggesztő feltételnek. A vételár teljes kifizetése a tulajdonjog átszállásának és nem az adásvételi szerződés érvényességének a feltétele.
A felperes keresetében a határozatok mulasztási bírságra vonatkozó részének hatályon kívül helyezését kérte az Itv. 3. § (6) bekezdésére, és a Ptk. 228. §-ára, 229. §-ára hivatkozással. Azzal érvelt, hogy 1999. december 17-én a szerződés érvényesen létrejött, hatálya azonban a 4. és 10. pontban rögzített feltételekre figyelemmel csak a vételár teljes kifizetésekor és akkor következett be, amikor az eladó a tulajdonjog átszállásához hozzájárult. Ezért a szerződés feltételtől függő volt, így illetékkötelezettsége nem a szerződés aláírásakor keletkezett, tehát mulasztást nem követett el.
Az alperes ellenkérelmében - határozatában foglaltakat fenntartva - a felperes keresetének elutasítását kérte.
A megyei bíróság jogerős ítéletében a felperes keresetét elutasította. Az volt a jogi álláspontja, hogy nem minősül érvénytelenségi oknak a részlet nem, vagy nem kellő időben történő kifizetése, "ezért nyilvánvalóan az elállás jogának kikötése történt meg a felek részéről a szerződés 4. pontjában, erre utal az a kikötés is, hogy a felek a szerződéskötés előtt fennállott helyzet visszaállítását mondták ki". A vételár kifizetésének teljesítése, vagy esetleges elmaradása, illetve a részletvétel nem tekinthető a Ptk. 228. § (2) bekezdése szerinti bontó feltételnek. A perben vitatott érvényes szerződés egyben hatályos is függetlenül attól, hogy azt a szerződés rögzíti-e vagy sem. Mivel a szerződésben nem volt feltétel, ezért az Itv. 3. § (3) bekezdés a) pontja az irányadó az illetékfizetési kötelezettség keletkezésére, ezért a felperes mulasztott, és a mulasztási bírság kiszabása nem jogszabálysértő
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát. Érvelése szerint az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg a tényállást és abból téves jogkövetkeztetésre jutott. A Ptk. 207. § (1) bekezdésében alapítottan azzal érvelt, hogy a felek szerződési akarata nem részletfizetés kikötésére irányult, hanem arra, hogy ha a vevő az elsődlegesen megállapított határnapig nem tud teljesíteni, "akkor ezt egy szerződést bontó jogkövetkezménnyel összekapcsolt határnapig még megteheti, akár részletekben is". A felek a saját szerződésüket úgy tekintették, hogy annak hatálybalépése feltételtől, azaz a vevő fizetőképességének a nem tőle függő külső tényezők alakulásától függ, bizonytalan jövőbeli eseményként". Eladónak a tulajdonjog bejegyzéséhez való hozzájáruló nyilatkozatából is az következik, hogy a szerződés 2000. március 21-én lépett hatályba. A felbontó feltétel kikötése miatt pedig jogellenes a mulasztási bírság kiszabása. Hivatkozott arra is, hogy az Art. 74. § (15) bekezdése szerint sem lett volna helye mulasztási bírság kiszabásának, mivel jóhiszeműen, elvárható körültekintéssel járt el. A közigazgatási szerv a bírság kiszabásánál nem tett eleget "mérlegelési kötelezettségének".
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 7. sorszámú ítéletét hatályában fenntartotta.
Az Itv. 91. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az ingatlan tulajdonjogának megszerzését a földhivatalhoz kell bejelenteni illetékkiszabásra, az azt tartalmazó okirat benyújtásával. Az illetékkiszabás célját szolgáló bejelentést az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre irányuló kérelemmel kell teljesíteni. Ha az illetékfizetésre kötelezett a kérelmet a külön jogszabályban meghatározott 30 napon túl nyújtja be, illetve bejelentési kötelezettségét elmulasztja, vagy hiányosan teljesíteni, akkor az Itv. 82. §-ában említett mulasztási bírság megfizetésére kötelezhető.
Az előző bekezdésben említett ún. külön jogszabály az 1997. évi CXLI. törvény (továbbiakban: Iny. tv.) 26. §-ának (1) és (2) bekezdése kimondja, hogy az ingatlanhoz kapcsolódó jog vagy tény keletkezését, módosulását, megszűnését kérelemre, vagy megkeresésre kell bejegyezni. A kérelmet a bejegyzés alapjául szolgáló szerződés keltétől számított 30 napon belül kell a körzeti földhivatalhoz benyújtani. Ha a szerződés létrejöttéhez harmadik beleegyezése, vagy - ide nem értve a földhivatali engedélyt - hatósági jóváhagyás szükséges, a kérelmet a beleegyezéstől, illetve a jóváhagyástól számított 30 napon belül kell benyújtani. A 26. § (3) bekezdése értelmében pedig a kérelem benyújtására meghatározott határidő elmulasztása esetén az Itv. szerinti mulasztási bírságot kell megfizetni.
Az illetékfizetési kötelezettség keletkezését az előzőekben említett törvényhelyekre figyelemmel az Itv. 3. §-ának (1)-(6) bekezdése szabályozza. E szerint a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötése napján keletkezik [3. § (3) bekezdés a) pontja], ez alól kivételt az (5) és (6) bekezdés szerinti törvényi tényállás jelenti, amelyek azokra az esetekre vonatkoznak, amikor a szerződés hatósági jóváhagyástól, felfüggesztő vagy bontó feltételtől függő megállapodás, illetve a szerződés érvényességéhez harmadik személy beleegyezésére van szükség. Ezekben az esetekben a vagyonszerzési illetékfizetési kötelezettség a jóváhagyás vagy a beleegyezés napján, illetve a szerződés hatályának beálltakor jön létre.
Ingatlan adásvételi szerződés akkor érvényes megállapodás, ha abból az okiratból a felek személye, az elidegenítési akarat, az ügylet tárgyának megjelölése és az ellenszolgáltatás kitűnik. (XXV. sz. polgári elvi döntés).
Azt a felperes a kereseti és felülvizsgálati kérelmében sem vitatta, hogy az adásvételi szerződés a megkötése napján, azaz 1999. december 17-én érvényesen létrejött. Ebből következően pedig a perben kizárólag abban a kérdésben kellett dönteni, hogy a felperesnek a szerződés hatályával a "felbontó feltétel"-lel kapcsolatos érvelése helytálló-e vagy sem. E körben pedig a megyei bíróság ítéletében kifejtett jogi álláspont törvényes. A felek által megkötött ingatlan adásvételi szerződés ugyanis nem tartalmaz bontó feltételt. Nem minősíthető ugyanis ilyennek a részletvétel és a vételár teljes kifizetéséig történő tulajdonjog fenntartás sem. A vételár megfizetése nem jövőbeli bizonytalan esemény, hanem a szerződési feltételek egyik eleme a tulajdonjog fenntartással és birtokba vételre vonatkozó kikötésekkel együtt. A tulajdonjog fenntartás ténye a tulajdoni lapra egyébként is bejegyezhető. Az ilyen bejegyzés hatálya pedig azonos a bejegyzett elidegenítési és terhelési tilalommal. A vételár kiegyenlítését követően a vevő tulajdonjoga rangsor szerint kerül bejegyzésre. (Iny. tv. 17. §)
Ezért a felperesnek az ingatlan adásvételi szerződést a keltétől számított 30 napon belül az illetékes földhivatalhoz be kellett volna nyújtania. Ennek elmulasztása miatt kiszabott mulasztási bírság jogszerű.
A felülvizsgálati eljárásban nincs lehetőség jogerős ítélettel el nem bírált megtámadási jogcím érvényesítésére [Pp. 270. § (1) bekezdése, BH 1996. 205., BH 1995. 163...,]. A felperes keresetében kizárólag a mulasztási bírság jogalapját vitatta, nem hivatkozott az Art. 74. § (15) bekezdése szerinti szabálynak megszegésére, illetőleg a mérlegelési kötelezettség nem teljesítésére. Ezért a felülvizsgálati eljárásban a Legfelsőbb Bíróság nem vonhatta értékelési körébe a felperesnek az alapeljáráshoz képest új, ennél fogva a jogerős ítéletet hozó bíróság által el nem bírált érveit.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a felülvizsgálni kért határozat nem sért eljárási, illetve anyagi jogszabályt, megfelel a jogvita eldöntésére irányadó törvényi rendelkezéseknek és az e tárgyban következetes bírói gyakorlatnak. A megtámadott határozatot ezért a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.839/2001.)

Az elővásárlási jog gyakorlására vonatkozó nyilatkozat megtétele harmadik személy jóváhagyásának nem minősül. [1990. évi XCIII. tv. 3. § (5) bek.]

A felperes az 1995. július 27-én kelt adásvételi szerződéssel 150 millió forint vételárért megvásárolta a Budapest Főváros Önkormányzatától a Budapest 5, 3, 4, és 5 hrsz.-ú, összesen 4298 m2 alapterületű, természetben a T. u., F. út és a Cs. út találkozásánál fekvő ingatlanokat. Az adásvételi szerződés 15. pontja rögzítette, hogy a Budapest Főváros kerületi Önkormányzatot jogszabályon alapuló elővásárlási jog illeti meg és amennyiben a jogosult elővásárlási jogával él, az adásvételi szerződés az eladó, valamint vevő vásárlási jogosultja között jön létre. A felperes által 1995. július 28-án tulajdonjog bejegyzés végett benyújtott adásvételi szerződés alapján, a kerületi Önkormányzat 1995. szeptember 15-én kelt elővásárlási jogról lemondó nyilatkozatára figyelemmel a Fővárosi Kerületek Földhivatala az 1996. július 12-én kelt határozatával a felperes tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba adásvétel címén bejegyezte és a szerződést 1996. július 26-án továbbította a Fővárosi Illetékhivatalhoz illetékkiszabás végett. A Fővárosi Illetékhivatal az 1997. augusztus 6-án kelt fizetési meghagyásával kötelezte a felperest arra, hogy az 1995. július 27-én létrejött adásvételi szerződéssel megszerzett ingatlanok 150 millió forint forgalmi értéke után 15 millió forint visszterhes vagyonátruházási illetéket, valamint 2000 Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illetéket fizessen meg, majd 1997. október 15-én meghozott kijavító határozatával az adásvételi szerződés létrejöttének időpontját 1995. szeptember 15. napjára módosította figyelemmel az elővásárlási jogról való lemondást tartalmazó nyilatkozat keltezésére.
A fizetési meghagyás és az azt kijavító határozat ellen a felperes fellebbezéssel élt, melyben a kiszabott illeték 12 002 000 Ft-ra történő csökkentését kérte hivatkozással arra, hogy az adásvételi szerződés földhivatalhoz történő benyújtásának időpontjában - 1995. július 28-án - az akkor hatályos illetéktörvény rendelkezései szerint 8%-os visszterhes vagyonátruházási illetékfizetési kötelezettség terhelte, az 1995. július 30-án hatályba lépett jogszabály-módosítás a jelen esetben nem alkalmazható.
Az alperes az 1998. július 20-án meghozott határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Határozatának indokolása szerint a szerződés érvényességéhez a kerületi Önkormányzat elővásárlási jogról való lemondást tartalmazó nyilatkozatára volt szükség, amely csak 1995. szeptember 15-én történt meg, így ez az időpont irányadó az illetékkötelezettség keletkezése tekintetében, figyelemmel arra, hogy a szerződés érvényességéhez harmadik személy beleegyezése volt szükséges. Erre tekintettel pedig az Illetéktörvény 19. § (1) bekezdésének az 1995. évi XLVIII. törvény 35. §-ával módosított rendelkezéseit alkalmazva az illetékkulcs 10%-os.
A másodfokú közigazgatási határozat ellen a felperes keresetet terjesztett elő, melyben annak felülvizsgálatát kérte hivatkozva arra, hogy az elővásárlási jog jogosultjának nyilatkozata nem tekinthető harmadik személy jóváhagyásának, a szerződés érvényesen létrejött és azt az illetékkulcsot módosító törvény hatálybalépése előtt, 1995. július 28-án benyújtotta a földhivatalhoz, ezért 8%-os illetékkulcs alkalmazásával a jogszabálysértően kiszabott illeték 12 002 000 Ft-ra történő mérséklését kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetnek helyt adva az alperes határozatát megváltoztatta és megállapította, hogy a felperest terhelő visszterhes vagyonátruházási illeték összege 12 millió forint. Kötelezte az alperest a felperes javára perköltség megfizetésére és megállapította, hogy a le nem rótt kereseti illetéket az állam viseli.
Az ítélet indokolásában az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 3. §-ának (5) bekezdésére utalással kifejtette, hogy a II. kerületi Önkormányzatot megillető elővásárlási jog - a Ptk. 373. §ának (2) bekezdésére is figyelemmel - nem esik egy tekintet alá azzal, amikor a szerződés érvényességéhez harmadik személy beleegyezése szükséges. A visszterhes vagyonátruházási illeték keletkezésére ezért az Itv. 3. §ának (3) bekezdés a) pontjában foglaltak szerint a szerződés megkötésének napján, 1995. július 27-én keletkezett, a visszterhes vagyonszerzés bejelentése pedig az Itv. 91. §-ának (1) bekezdése értelmében 1995. (az elsőfokú ítéletben nyilvánvaló elírás folytán 1990. szerepel) július 28-án megtörtént. Az Itv. 19. §-ának (1) bekezdését módosító 1995. évi XLVIII. törvény 35. §-ában meghatározott magasabb illetékkulcs a törvény hatálybalépéséről rendelkező 159. § (1) bekezdése értelmében nem alkalmazható.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes terjesztett elő fellebbezést, melyben annak megváltoztatását és a felperes keresetének elutasítását, valamint a felperes perköltségben való marasztalását kérte.
Fellebbezésében fenntartotta korábbi érvelését, amely szerint az elővásárlási jog jogosultjának az arról való lemondásra vonatkozó nyilatkozata az Itv. 3. §-ának (5) bekezdésében írt harmadik személy beleegyezésének minősül, ennélfogva az illetékfizetési kötelezettség a lemondó nyilatkozat megtételének napján keletkezik. Az ingatlan-nyilvántartás szabályaira hivatkozással kifejtette, hogy a földhivatal csak akkor jegyezheti be a vevő tulajdonjogát, ha csatolta az elővásárlásra jogosult lemondó nyilatkozatát, illetőleg igazolja, hogy őt a nyilatkozattételre felszólította.
A felperes az elsőfokú ítélet helybenhagyását és az alperes fellebbezési perköltség megfizetésére való kötelezését kérte.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A Legfelsőbb Bíróság egyetért az elsőfokú bíróság által megállapított tényállással és az abból az irányadó jogszabályok alkalmazásával levont jogi következtetéssel is.
Helytállóan hivatkozott az elsőfokú bíróság az Itv. 3. §-ának (3) bekezdésére, amely a visszterhes vagyonátruházási kötelezettség keletkezését főszabályként a szerződés megkötésének napjában jelöli meg. Az Itv. 91. §-ának (1) bekezdésében foglaltak tükrében helytállóan állapította meg, hogy az illetékkiszabásra történő bejelentés a földhivatalhoz történő benyújtás napján, 1995. július 28-án megtörtént.
A gazdasági stabilizációt szolgáló egyes törvénymódosításokról szóló 1995. évi XLVIII. törvény 53. §-ának (1) bekezdésében a törvény - az Itv. 19. §-ának (1) bekezdését módosító - 35. §-ának alkalmazását a hatálybalépését követően illetékkiszabásra bejelentett ügyekben teszi lehetővé, ezért e tárgyban állapította meg, hogy az Itv. bejelentéskor hatályos 19. §-ának (1) bekezdése értelmében az adásvételi szerződéssel megszerzett ingatlanok forgalmi értékének a 8%-a volt.
Az alperes tévedett, amikor olyan álláspontot foglalt el, mely szerint az elővásárlási jog gyakorlására vonatkozó nyilatkozat megtétele az Itv. 3. §-ának (5) bekezdése alkalmazása szempontjából harmadik személy jóváhagyásának minősül. A Ptk. 373. §-ában szabályozott elővásárlási jog intézményét meg kell különböztetni az olyan szerződésektől, amelynek érvényes létrejöttéhez harmadik személy beleegyezése vagy hatósági jóváhagyás szükséges. A Ptk. 215. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy ha a szerződés létrejöttéhez harmadik személy beleegyezése vagy hatósági jóváhagyás szükséges, ennek megtörténtéig a szerződés nem jön létre, de a felek nyilatkozatukhoz kötve vannak. Az elővásárlási jog fennállása esetén az annak megsértésére kötött szerződés is érvényesen létrejön és joghatása az, hogy az ajánlat elfogadása esetén a szerződés az eladó és az elővásárlási jog jogosultja között jön létre, illetve a jóhiszemű vevő az ingatlan tulajdonjogát is megszerezheti adott körülmények mellett. A Ptk. 215. §-ának (1) bekezdése szerinti szerződésnél azonban a harmadik személy beleegyezésének hiányában a szerződés létre sem jön és arra az érvénytelenség jogkövetkezményeit kell alkalmazni (ennek leggyakrabban előforduló esete a jelzálogjog biztosítására bejegyzett elidegenítési és terhelési tilalom jogosultjának az érintett ingatlan átruházásához történő beleegyezése). Miután tehát az elővásárlási jog esetében nem a szerződés érvényes létrejötte függ a jogosult nyilatkozatától, az elsőfokú bíróság helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy az Itv. 3. §-ának (5) bekezdésében foglalt rendelkezés az illetékkötelezettség keletkezése szempontjából nem vehető figyelembe, ezért a kifejtettek szerint nincs lehetőség a 10%-os illetékkulcs alkalmazására. Ebből a szempontból nincs jelentősége az alperes által hivatkozott, az ingatlan-nyilvántartásra vonatkozó szabályoknak a tulajdonjog bejegyzésére vonatkozó rendelkezéseinek [1972. évi 31. tvr. végrehajtására kiadott 27/1972. (XII. 31.) MÉM rendelet 73. § (1) bekezdése és 83. § (1) bekezdés], mivel azok az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés feltételeit tartalmazzák, a szerződés érvényessége szempontjából közömbösek.
Nem sértett tehát jogszabályt az elsőfokú bíróság, amikor a közigazgatási határozatot részben megváltoztatva a vagyonszerzési illeték mértékét mérsékelte, ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítéletet az alperes fellebbezésében foglaltakra figyelemmel a fenti indokolásbeli kiegészítéssel a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése szerint helybenhagyta. A Pp. 239. §-a folytán irányadó Pp. 78. §-ának (1) bekezdése alapján rendelkezett a másodfokú perköltség viseléséről, míg az alperes teljes személyes illetékmentességére tekintettel le nem rótt fellebbezési illeték viseléséről a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. §-ának (1) bekezdése és 14. §-a értelmében rendelkezett. (Legfelsőbb Bíróság Kf. II. 28.816/1999.)

Önmagában az a megállapodás, hogy a két szerződés egymásra tekintettel felfüggesztő feltétellel köttetett, nem változtat azon a tényen, hogy a két szerződés alapján külön-külön is bekövetkezik az illetékfizetési kötelezettség. [1990. évi XCIII. tv. 3. § (6) bek.]

A felperesek 1999. március 22-én eladták a budapesti öröklakásukat 9 800 000 Ft vételárért. Ezt követően 1999. április 6-án megvásárolták B., R. u. 65. sz. ingatlan (lakóház, udvar) 3/4 tulajdoni hányadát Zs. István, ifj. Zs. István és T. Andrásné tulajdonosoktól azzal a szerződésben 4/b) pont alatti felfüggesztő feltétel kikötésével, hogy az ingatlan fennmaradó 1/4-ed tulajdoni hányadát is megvásárolják, erre vonatkozóan 15 napon belül fognak szerződést kötni, ekkor válik hatályossá jelen adásvételi szerződés is. A 3/4-ed tulajdoni hányad vételára 6 375 000 Ft volt.
A felperesek az 1/4-ed tulajdoni hányad megvásárlására 1999. április 21-én kötöttek szerződést I. Jánosné tulajdonossal, a vételár 2 125 000 Ft volt.
Az illetékfizetési kötelezettség mindkét szerződés vonatkozásában így 1999. április 21. napján állt be.
A Megyei Illetékhivatal a vásárolt ingatlan forgalmi értékét, a lakóház tekintetében a 3/4-ed tulajdoni hányadra kötött szerződés alapján 6 150 000 Ft-ban, az eladott ingatlanét 9 800 000 Ft-ban állapította meg, és így a felpereseket 1999. augusztus 4-én kelt határozataiban 1 825 800 Ft személyenkénti illetékalap után 2%, az egyéb ingatlan esetében pedig a személyenkénti 112 500 Ft után 10% (ez garázs ingatlan volt) összesen 47 750 Ft személyenkénti visszterhes vagyonátruházási illeték megfizetésére kötelezte.
A felperesek a határozat ellen fellebbeztek, és kérték hogy mivel ők valójában egy ingatlant vásároltak, 8 500 000 Ft illetékalap alapján határozzák meg a fizetendő illeték összegét.
Az alperes másodfokú határozatával az elsőfokú határozatokat helybenhagyta.
A felperesek keresetükben az alperesi határozat hatályon kívül helyezését, illetőleg megváltoztatását kérték. Továbbra is arra hivatkoztak, hogy ők valójában egy ingatlant vásároltak összesen 8 500 000 Ft vételárért. Az ügyvédjük alkalmazta azt a megoldást, hogy két adásvételi szerződést kötött a 3/4, illetve 1/4-ed tulajdoni hányad vonatkozásában.
A felperesek pernyertessége érdekében a perbe beavatkozott a szerződéseket készítő és ellenjegyző ügyvéd. A beavatkozó arra hivatkozott, hogy mindkét szerződés felfüggesztő feltétele a másik szerződés létrejötte. A felperesek tehát ugyanaznap szerezték meg a teljes ingatlant, ezért jogsértően minősítette az alperes ezt két külön ingatlanszerzésnek. A felperesek akarata arra irányult, hogy az egész ingatlan tulajdonát megszerezzék.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Fenntartotta a határozatában foglalt álláspontját, mely szerint az illetékről szóló többször módosított 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 21. § (5) bekezdése szerint a tulajdoni hányad megszerzése is önálló tulajdonszerzésnek tekinthető. Az úgynevezett negatív értékkülönbözet is illetékalapul szolgál.
A megyei bíróság 15. számú ítéletével a felperesek keresetét elutasította.
A bíróság ítéletében megállapította, hogy az Itv. 21. § (5) bekezdése értelmében ugyanannak a személynek, ha több lakást vásárol, illetve elidegenít, nem lehet egyidejűleg ezt figyelembe venni, értékűket összevontan számítani. Ez vonatkozik a tulajdoni hányadokra is. A visszterhes vagyonátruházási illeték fizetési kötelezettség a szerződés megkötésekor keletkezik az Itv. 3. § (3) bekezdése szerint. Így amennyiben ugyanaz a személy több lakástulajdont, lakáshányadot vásárol, mindegyik jogügylet önálló tárgya a visszterhes vagyonátruházási illetéknek. Ha nagyobb értékű lakást ad el a vevő, mint amilyet vásárol, az úgynevezett negatív értékkülönbözet is illetékalapul szolgálhat. Nem helyes tehát a felperesi beavatkozónak az az álláspontja sem, hogy ebben az esetben lényegében nem keletkezik illetékfizetési kötelezettség.
A jogerős ítélet ellen a felperesi beavatkozó nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Kérte az ítélet hatályon kívül helyezését annak jogszabálysértő voltára tekintettel.
A felperesi beavatkozó előadta, hogy az irodájában a felperesek mint vevők 1999. április 6-án jelentek meg Zs. István, ifj. Zs. István és T. Andrásné eladókkal együtt, és előadták, hogy utóbbi hármak az ingatlan 3/4-ed részének tulajdonosai, a fennmaradó 1/4-ed tulajdoni hányad pedig I. Jánosné tulajdona, aki Németországban él, de ő is el kívánja idegeníteni a tulajdoni hányadát. Tekintettel arra, hogy a felek minél előbb szerződést kívántak kötni egymással, azt a megoldást választották - az 1/4-ed tulajdonos távolléte miatt, - hogy az adásvételi szerződést két okiratba foglalták. Valójában azonban egy adásvételi szerződés történt a felek között, a felek szándéka egy ingatlan teljes megvételére irányult. A felperesi beavatkozó hivatkozott az Itv. 3. § (6) bekezdésére, mely szerint a felfüggesztő feltétel bekövetkezésekor keletkezett az illetékfizetési kötelezettség. Kitért továbbá arra, hogy a XXV. számú polgári elvi döntés alapján sem vitatott a feleknek egységes volt az akarata. A felperesi beavatkozó hivatkozott arra is, hogy nem fogadja el az úgynevezett negatív értékkülönbözet utáni illetékfizetési kötelezettséget, valamint sérelmezte az 1/4-ed hányad utáni illeték-kiszabás számítási módját.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 15. számú ítéletét hatályában fenntartotta.
A nem vitatott tényállás szerint az I. és II. r. felperes a balatonkenesei 2428. hrsz. alatti lakóház udvar megnevezésű ingatlan 3/4-ed részét vásárolták meg 6 375 000 Ft vételárért 1999. április 6-án kelt adásvételi szerződéssel, majd 1999. április 21-én kötött újabb adásvételi szerződéssel 2 125 000 Ft-ért ugyanezen ingatlan 1/4-ed tulajdoni hányadát vásárolták meg. A felperesek tekintettel arra, hogy 1999. március 22-én adták el budapesti öröklakásukat 9 800 000 Ft-ért, az illeték kiszabási eljárás során az Itv. 21. § (5) bekezdésében írt kedvezmény alkalmazását kérték.
Az Itv. 21. § (5) bekezdése értelmében az olyan magánszemély lakástulajdon (tulajdoni hányad) vásárlás esetén, aki a másik lakástulajdonát (tulajdoni hányadát) a vásárlás időpontjától számítva legfeljebb egy évvel korábban eladta, az illeték alapja a vásárolt és eladott lakástulajdon (tulajdoni hányad) terhekkel nem csökkentett forgalmi értékének különbözete.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy mind az alperes, mind az elsőfokú bíróság helyesen rendelkezett határozatában, illetve ítéletében arról, hogy a fenti jogszabályi rendelkezés értelmében az illetékkedvezmény alkalmazásánál mind a lakástulajdon, mind a lakás tulajdoni hányad vásárlását figyelembe kell venni. Nem vitás tény, hogy a felperesek két adásvételi szerződést kötöttek, az adásvételi szerződések személye, tárgya és tartalma különbözött. A felperesek ugyanis más vevőkkel, más tulajdoni tárgyra és más vételár kikötésével rendelkeztek az adásvételről. Így alaptalanul hivatkozott a felperesi beavatkozó a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy a két szerződés lényegében azonos okiratnak tekinthető, egy ingatlan adásvételéről szól. Önmagában az a megállapodás, hogy a két szerződés egymásra tekintettel felfüggesztő feltétellel köttetett, az Itv. 3. § (6) bekezdése értelmében azt jelenti, hogy a vagyonszerzési illeték kötelezettség a szerződés hatályának beálltakor keletkezik, nem befolyásolja azonban azt, hogy a két szerződés alapján külön-külön is bekövetkezik az illetékfizetési kötelezettség.
Helytálló volt az illetékfizetés kötelezettség mértéke is. A Legfelsőbb Bíróság már számos ítéletében rámutatott arra, hogy az úgynevezett negatív értékkülönbözet után is fennáll az illetékfizetési kötelezettség. Ez még az ügyfél számára mindig kedvezőbb lehetőséget jelent.
A felperesi beavatkozó által kifogásolt második szerződés 1/4-e után kiszámított illetékfizetési kötelezettség mértéke a jelen peres eljárás tárgyát nem képezte, így annak felülvizsgálatára nem volt lehetőség.
Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.617/2001.)

Illetékmentesség

Itv. 4. §
Az Itv. az illetékmentesség két formáját szabályozza. Az egyik a tárgyi illetékmentesség, amely alapján a természetes, illetve a jogi személy mentesül az illeték megfizetése alól a jövedelemi és vagyoni viszonyaitól függetlenül. Fontos tudnivaló, hogy tárgyi illetékmentesség esetén a fél még pervesztesség esetében sem kötelezhető az illeték megfizetésére. Ügyelni kell arra is, hogy a tárgyi illetékmentesség körét különböző jogszabályok bővítik, tehát nem elégséges csupán az Itv. idevágó rendelkezésének ismerete. A tárgyi illetékmentességnek egyébként feltételhez kötött és feltétlen esetei is vannak.
Az illetékmentesség másik típusa a személyes illetékmentesség, amely azt jelenti, hogy a fél nem köteles az illeték lerovására, tehát mentesül az előlegezés és az illeték viselése alól is. A személyes illetékmentességben részesülő féltől a vagyonszerzési, illetve az eljárási illeték nem követelhető. A Legfelsőbb Bíróság Cgf. II. 33.158/1993. számú végzése alapján a személyes illetékmentesség a költségvetési szervet a cégeljárásban is megilleti, ha mint költségvetési szerv jár el. Az indokolás rámutat, hogy a költségvetési szervek a törvény erejénél fogva és pedig teljes személyes illetékmentességük folytán mentesülnek mindenfajta illeték megfizetése alól. Ez a mentesség a költségvetési szervet a cégeljárásban is megilleti, ha mint költségvetési szerv jár el. (Természetesen bejegyzési eljárásban a költségvetési szerv, mint valamely cég alapítója nem hivatkozhat személyes illetékmentességre.)
A Legfelsőbb Bíróság Pfv. I. 21.961/1993. számú ítélete rámutat, hogy a vagyonnevesítés kapcsán hozott határozatok elleni jogorvoslatként igénybe vehető per is illetékmentes.
Fontos tudnivaló, hogy a személyes illetékmentesség csak a vagyonszerzési és eljárási illetékek megfizetése alól mentesít, de a külön jogszabály alapján fizetendő igazgatási szolgáltatási díjakat e körbe tartozóknak is meg kell fizetniük.

Bírói gyakorlat

A személyes illetékmentesség a költségvetési szervet a cégeljárásban is megilleti, ha mint költségvetési szerv jár el. (1990. évi XCIII. tv. 4. §, 5. §)

A kérelmező 1993 áprilisában cégbizonyítvány kiadását kérte a V. A. Kereskedelmi Gazdasági Munkaközösség székhelyére és képviselőjének lakcímére vonatkozóan. A kérelemben nyilatkozott arról, hogy az 1990. évi XCIII. tv. (a továbbiakban: It.) 5. § (1) bekezdésének c) pontja értelmében teljes személyes költségmentességben részesül, mert nem volt vállalkozási nyereségadó fizetésére kötelezett az 1992. évben folytatott gazdasági tevékenysége után. Bár az elsőfokú bíróság 1000 Ft illeték lerovására felhívta, a felhívásnak nem tett eleget. Álláspontja szerint a cégeljárás esetén is érvényes az It. 5. § (1) bekezdésének c) pontja.
Az elsőfokú bíróság 1993. VII. 5-én kelt 19. sorszámú végzésében a cégbizonyítvány kiállítására irányuló kérelmet elutasította. A végzés indokolásában arra hivatkozott, hogy az It. 47. §-ának (1)-(5) bekezdéseiből következően a cégeljárásban személyes illetékmentesség jogintézménye nem érvényesülhet, a cégbizonyítvány kiállításáért 1000 Ft illetéket kell fizetni.
A kérelmező a végzés hatályon kívül helyezését kérte fellebbezésében. Előadta, hogy költségvetési szerv és mivel megtette az It. 5. § (2) és (3) bekezdése szerint megkívánt nyilatkozatot, személyes illetékmentességben kell részesíteni. Személyes illetékmentessége alapján pedig az It. 4. § (1) bekezdésében írtak szerint illeték fizetésére nem kötelezhető. Álláspontja szerint a törvény kizáró rendelkezésének hiányában a teljes személyes illetékmentesség a cégeljárásban is megilleti.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését megváltoztatta és a megyei bíróságot arra utasította, hogy a kérelmezőnek a cégbizonyítványt adja ki. Megállapította, hogy a fellebbezésen lerótt 200 Ft illeték a kérelmezőnek visszajár; felhívta a Megyei Illetékhivatalt, hogy az illetéket a kérelmezőnek térítse vissza.
Az It. 5. § (1) bekezdés és (2) bekezdés alapján a költségvetési szervet teljes személyes illetékmentesség illeti meg abban az esetben, ha az eljárást megelőző naptári évben folytatott tevékenységéből származó jövedelme nem esett vállalkozási nyereség alá. E feltétel meglétéről a költségvetési szerv nyilatkozni köteles az eljárás megindításakor. Az It. 4. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy személyes illetékmentesség esetén a mentes féltől az illetéket követelni nem lehet. Ezt a szabályt az elsőfokú bíróság végzésének meghozatalakor az It. 57. §-ának (1) bekezdése is megerősítette.
A Pp. 84. § (1) bekezdése szerint költségmentesség illeti meg azt a felet, aki jövedelmi és vagyoni viszonyai folytán a perköltséget nem tudja fedezni. A költségmentesség kedvezménye magában foglalja az illetékmentességet is.
A költségmentesség bírósági eljárásban történő alkalmazásáról rendelkező 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 4. § (1) bekezdésének a) pontja kimondja, hogy a Pp.-nek, valamint e rendeletnek költségmentességre vonatkozó rendelkezéseit cégeljárásban nem lehet alkalmazni. Ez annyit jelent, hogy a Pp. 84. § (1) bekezdésében írt személyes költségmentesség, ezen belül az illetékmentesség kedvezményében cégeljárás során senki nem részesíthető [az illetékfeljegyzési jog érvényesülését a cégeljárásban az It. 63. §-ának (4) bekezdés b) pontja zárta ki].
A költségvetési szerveket azonban nem a Pp. 84. §-a és nem a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet alapján, tehát nem személyes költségmentesség alapján, hanem az It. 5. §-ában foglaltak szerint illeti meg az illetékmentesség. A költségvetési szervek így e törvény erejénél fogva, éspedig teljes személyes illetékmentességük folytán mentesülnek mindenfajta illeték megfizetése alól. Ez a mentesség a költségvetési szervet a cégeljárásban is megilleti, ha mint költségvetési szerv jár el (természetesen bejegyzési eljárásban a költségvetési szerv mint valamely cég alapítója nem hivatkozhat személyes illetékmentességre). Jelen esetben a kérelmező mint költségvetési szerv járt el akkor, amikor egy bejegyzett cég ügyében cégbizonyítvány kiadását kérte. Mivel a nyilatkozat megadásával teljesítette a személyes illetékmentesség feltételét, tévedett az elsőfokú bíróság amikor nem részesítette személyes illetékmentességben az It. 5. § (1) bekezdés c) pontja alapján.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését megváltoztatta a Pp. 259. §-a, és a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróságot, mint Cégbíróságot a cégbizonyítvány kiadására kötelezte. (Legfelsőbb Bíróság Cgf. II. 33.158/1993.)

A vagyonkezelői jog megszerzése csak a visszterhes vagyonátruházási illeték alól mentes, ingatlan-nyilvántartásba vételéért bejegyzési illetéket kell fizetni. (1990. évi XCIII. tv. 4. §; 1992. évi XXXVIII. tv. 109/F. §).

A felperes jogelődje a 2001. május 8-án kötött vagyonkezelési szerződéssel a Magyar Állam tulajdonában álló ingatlanokra vagyonkezelői jogot szerzett, melyet a földhivatal be is jegyzett.
Az alperes jogerős határozatával három ingatlan után 6000 Ft ingatlan-nyilvántartási bejegyzési illeték megfizetésére kötelezte a felperest. Indokolásában arra hivatkozott, hogy az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 26. § (1) bekezdés e) pontja és az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: Áht.) 109/F. § (4) bekezdése alapján a felperes csak a vagyonszerzési illeték megfizetése alól mentesül, amely nem terjed ki az államigazgatási eljárásra.
A felperes keresetében közigazgatási határozat hatályon kívül helyezését, és új eljárásra történő kötelezését kérte arra hivatkozással, hogy az Áht. 109/F. § (4) bekezdése és az Itv. 4. § (1) bekezdésének együttes értelmezése alapján a felperes államigazgatási eljárási illeték megfizetésére nem kötelezhető.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy az Itv. 4. § (1) bekezdése szerinti tárgyi illetékmentesség nem feltétlen, és az Áht. 109/F. § (4) bekezdése összhangban az Itv. 26. § (1) bekezdés c) pontjában foglaltakkal, kifejezetten csak a visszterhes vagyonátruházási illeték alóli mentességről rendelkezik. Ez pedig kiterjesztő módon nem értelmezhető. A kezelői jog átengedése és megszerzése nem azonos a vagyonkezelői jognak az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzésének ellenértékével.
Az Itv. 29. § (1) bekezdése az államigazgatási eljárásokért általános illetékfizetési kötelezettséget ír elő, a XVI. melléklet rendelkezik az ingatlan-nyilvántartási eljárási illetékéről. E melléklet 6. pontja külön is meghatározza az illetékmentes eljárásokat, de a kezelői jog átengedése, illetőleg megszerzése itt sem szerepel.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő új ítélet meghozatalát indítványozta. Elvi jogkérdésként jelölte meg, hogy a vagyonkezelői jog megszerzése esetén kell-e ingatlan-nyilvántartási bejegyzési illetéket fizetni. A felperes jogi álláspontja szerint az Áht. 109/F. § (4) bekezdése és az Itv. 4. § (1) bekezdése helyes értelmezése alapján nem kell fizetni. Utalt arra is, hogy az Itv.-hez képest az Áht. lex speciális jogszabályként fogalmazza meg az illetékmentességet.
A Legfelsőbb Bíróság hivatásos bírája a Kfv. IV. 35.596/2002/7. számú végzésével elrendelte a felülvizsgálati eljárást. A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az Itv. preambuluma szerint az Országgyűlés az állami és társadalmi feladatokhoz való arányos hozzájárulás, valamint az önkormányzatok saját bevételi forrásának gyarapítása érdekében alkotta meg az illetékek alapvető szabályairól, továbbá az igazgatási és bírósági szolgáltatások díjának megállapításáról szóló törvényt: Az Itv. 1. §-a sorolja fel azokat a jogviszonyokat, illetve eljárásokat, amelyekért főszabály szerint illetéket kell fizetni. E főszabálynak megfelelően fogalmaz az Itv. 28. § (1) bekezdése, mely szerint az államigazgatási eljárási cselekményért e törvényben megállapított illetéket kell fizetni. Az Itv. 29. § (4) bekezdése sorolja fel az egyes államigazgatási eljárások külön illetékeit, a XVI. mellékletben az ingatlan-nyilvántartási eljárás illetékéről rendelkezik.
A fő szabály - illetékfizetési kötelezettség - alóli kivételt az Itv. akként szabályozza, hogy a 4. § (1) bekezdése tárgyi, illetve személyes illetékmentességet ismer el. A teljes személyes illetékmentességben részesülőket az 5. §-ban sorolja fel, és ezek illetékmentessége teljes körű, kiterjed valamennyi, az Itv. által szabályozott illetékfizetési körre.
A tárgyi illetékmentesség az illeték tárgyára vonatkozó mentesség, amely azonban nem teljes körű, mindig csak ahhoz a jogviszonyhoz, eljáráshoz kapcsolódik, amelyet az Itv., vagy az Itv. 97. § (5) bekezdése alapján más jogszabály kifejezetten nevesít. Az öröklési és ajándékozási illetékmentességet az Itv. 16. § (1), 17. § (1) bekezdései, a visszterhes vagyonátruházási illeték alóli mentességet az Itv. 26. § (1) bekezdése sorolja fel, amely nem jelenti azt, hogy az ezekkel kapcsolatos államigazgatási vagy bírósági eljárások is automatikusan illetékmentesek lennének. Az államigazgatási eljárás illetékmentes körét a 33. § (2) bekezdése, illetve az egyes különös eljárásokról szóló melléklet külön-külön is nevesíti.
Illetékmentességet azonban nemcsak az Itv., hanem az Itv. 97. § (5) bekezdésére figyelemmel más jogszabály is megállapíthat. E jogszabálynak is azonban pontosan meg kell határoznia azon jogviszonyok, illetve eljárások körét, amelyre az illetékmentesség vonatkozik.
Az Áht. 109/F. § (4) bekezdése alapján a vagyonkezelői jogot - az (1) és (3) bekezdésben foglaltakat, valamint a kijelölés esetét kivéve - kizárólag ellenérték fejében lehet megszerezni és gyakorolni. A kincstári vagyonkezelésbe adása, a kincstári vagyon ellenérték nélkül más használatba adása, valamint a kincstári vagyonhoz kapcsolódó jogok és más materiális javak gazdasági társaságnak nem pénzbeli betétként, hozzájárulásként történő átengedése általános forgalmi adó és illetékmentes. E jogszabályhely tehát illetékmentességet állapít meg, de ez az illetékmentesség a kincstári vagyonkezelésbe adására vonatkozik, amely elvileg visszterhes vagyonátruházási illeték alá eshetne. Az illetékmentesség tehát erre a jogviszonyra vonatkozik, ezt kiterjesztő módon nem lehet értelmezni.
A Legfelsőbb Bíróság már több eseti döntésében kifejtette, hogy ahol a jogszabály általános fizetési kötelezettséget ír elő (adó, illeték), ott az illetékmentességet, illetékkedvezményt kiterjesztő módon értelmezni nem lehet.
A perbeli jogviszonnyal kapcsolat illetékmentességet az Itv. 26. § (1) bekezdés e) pontja is nevesíti, mely szerint mentes a visszterhes vagyonátruházási illeték alól a kincstári vagyon vagyonkezelői jogának megszerzése. Az e jogviszonyhoz kapcsolódó illetékmentességet azonban sem az államigazgatási eljárás, sem a bírósági eljárás tárgyi illetékmentességi körét felsoroló részében az Itv. nem nevesíti.
Az Itv. alkalmazásában a 102. § b) pontja alapján a vagyonkezelői jog vagyoni értékű jog. Az egyes államigazgatási eljárások külön illetékéről szóló XVI. melléklet 1. pontja szerint pedig ingatlan tulajdonjogának, illetőleg vagyoni értékű jogának a bejegyzésére irányuló eljárás illetéke, a változással érintett ingatlanonként 2000 Ft.
A fentiek alapján megállapítható, hogy a kincstári vagyon kezelői jogának megszerzésére vonatkozó mentesség a tárgyi illetékmentesség kategóriájába tartozik, és az Itv. 26. § (1) bekezdésére figyelemmel csak a visszterhes vagyonátruházási illeték alól mentes. A felperes által felvetett elvi jelentőségű jogkéréssel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság ennek alapján megállapította, hogy a vagyonkezelői jog megszerzése esetén ingatlan-nyilvántartási bejegyzési illetéket kell fizetni, az Áht. 109/F. § (4) bekezdésében meghatározott illetékmentesség e körre nem vonatkozik.
A fentiekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.596/2002. sz.)
(Megjelent: Legfelsőbb Bíróság határozatainak hivatalos gyűjteménye 2004/1)
Itv. 5. §
A teljes személyes illetékmentesség feltételeit és alkalmazásának kérdéseit vizsgálja az Alkotmánybíróság 3/1995. (II. 17.) AB határozatának indokolása, valamint a Legfelsőbb Bíróság Kfv. II. 27.375/1995. számú ítélete, amely kimondja, hogy a személyes illetékmentességet élvező felet még pervesztessége esetén sem lehet illetékfizetésre kötelezni.
A Fővárosi Bíróság 58. Pf. 21.288/1991. számú ítélete szerint illetékmentes a kezelői jog ellenérték fejében való megszerzése, ha az az állam javára történő tulajdonszerzéssel együtt történik. Már korábban utaltam arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság gyakorlata szerint a költségvetési szervet az illetékmentesség a cégeljárásban is megilleti. A Legfelsőbb Bíróság Pfv. I. 20.437/1994. számú ítélete szerint a kiválással összefüggő perek tárgyi illetékmentes pernek minősülnek (BH 1995/337.).
A Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiumának 13. számú állásfoglalása rámutatott, hogy a társadalmi szervezet, a köztestület, az alapítvány és a közalapítvány bírósági nyilvántartásba vételére irányuló eljárás illetékmentes. Az indokolás utal arra, hogy az Itv. 5. §-ának (1) bekezdése alapján a (2) bekezdésben meghatározott feltétel fennállása esetén a társadalmi szervezet és az alapítvány teljes személyes illetékmentességben részesül.
A társadalmi szervezet és az alapítvány bírósági nyilvántartásba vétellel jön létre [egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény 4. § (1) bekezdés, valamint a Ptk. 74/A. § (2) bekezdés]. Az Itv. által e szervezeteknek biztosított teljes személyes illetékmentesség kiterjed a létrehozásukra irányuló nem peres bírósági eljárásra is, mivel az eljárás alanya nem a társadalmi szervezet képviselője, illetve az alapítvány alapítója, hanem a létrehozni kívánt szervezet. Ez különösen a társadalmi szervezet esetében nyilvánvaló, ahol az eljárást kezdeményező fél maga a társadalmi szervezet. Személyes illetékmentesség hiányában - az Itv. 56. § (1) bekezdése alapján - az illetéket köteles lenne megfizetni. Alapítvány esetében a nyilvántartásba vételre irányuló kérelmet a bírósághoz az alapító nyújtja be [Ptk. 74/A. § (4) bekezdés], azonban az eljárást kezdeményező alapító nem saját ügyében, hanem az eljárás eredményeként létrejövő jogi személy érdekében jár el. Ezt támasztja alá az az alapítványi sajátosság is, hogy az alapítvány a létrehozását követően elválik az alapítótól, vagyonával az alapító nem rendelkezhet.
Az 1989. évi II. törvény 3. §-ának (4) bekezdése alapján a társadalmi szervezetet legalább tíz alapító tag hozza létre és a törvény 4. §-ának (2) bekezdése szerint a szervezet nyilvántartásba vétele nem tagadható meg, ha alapítói a törvényben előírt feltételeknek eleget tettek. A Ptk. 74/A. §-ának (1) bekezdése értelmében az alapítványt az alapító az alapító okiratban hozza létre.
A Ptk. 74/A. §-ának (2) bekezdése alapján az alapítvány nyilvántartásba vétele ugyancsak nem tagadható meg, ha az alapító okirat a törvényben meghatározott feltételeknek megfelel. A társadalmi szervezet és az alapítvány létrehozásához szükséges törvényi feltételeket a bírósági nyilvántartásba vételt megelőzően az alapítóknak teljesíteniük kell, a nyilvántartásba vétel tehát már kialakult szervezet, illetve megalkotott alapítói okirat alapján történik.
A létrehozásukat eredményező konstitutív állami aktus meghozatalánál a bíróság már nem mérlegelhet, a törvényi feltételek teljesítése esetén az alapítók akaratát a szervezet létrehozására teljesítenie kell.
Az Itv. alapvető állampolgári jog gyakorlásának biztosítása, illetve a szervezet társadalmi hasznossága miatt részesíti a társadalmi szervezetet és az alapítványt teljes személyes illetékmentességben. Ezért ez a vagyoni kedvezmény a szervezeteket a Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiumának álláspontja szerint már a létrehozásukhoz vezető polgári nemperes eljárásban is megilleti. A köztestületekre és a közalapítványokra, az egyesületekre, illetve alapítványokra vonatkozó szabályok az irányadók, ezt a szabályt a nyilvántartásukba vételre irányuló eljárás illetékmentessége tekintetében is indokolt alkalmazni.
A jogviták megelőzése céljából az 1995. évi XLVIII. törvény az Itv. 57. § (1) bekezdés e) pontjaként megerősítette a nyilvántartásba vételi eljárások illetékmentességét. A jogalkotó tehát törvényerőre emelte az ítélkezési gyakorlat iránymutatását.
Említést érdemel még a Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 20.341/1994. számú ítélete is, amely szerint a személyes illetékmentesség feltételeit a bíróság köteles vizsgálni.

Bírói gyakorlat

Az illetékmentesség feltételeinek meglétéről a szervezet a bírósági eljárás megindításakor írásban köteles nyilatkozni [1990. évi XCIII. tv. 5. § (3) bek.]

Az alperes K. Gyula telepvezető aláírásával ellátott, 1996. július 10. napján kelt rendes felmondással megszüntette a tárolási-helyettes munkakörben határozatlan idejű munkaviszonyban álló felperes munkaviszonyát.
A felperes keresetére indult perben az elsőfokú bíróság megállapította a felmondás jogellenességét, mert a felmondást az alperes Szervezeti és Működési Szabályzata szerint K. Gyula telepvezető kizárólag az alperes általános igazgatási helyettesével együtt gyakorolhatta volna annak írásbeli egyetértése mellett. A felmondást érdemben is alaptalannak találta. Mindezek alapján elrendelte a felperesnek az eredeti munkakörében való továbbfoglalkoztatását. Ezt meghaladóan elutasította a keresetet. Rendelkezett továbbá a perköltségről és az illetékről.
Az ítélet ellen mindkét peres fél fellebbezett.
A másodfokú bíróság az alperes fellebbezését alaptalannak, a felperes fellebbezését részben alaposnak találta. Ehhez képest az elsőfokú bíróság ítéletének részben történt megváltoztatásával mellőzte a felperes továbbfoglalkoztatásával kapcsolatos rendelkezést, és kötelezte az alperest 329 796 Ft végkielégítés, továbbá 15 000 Ft étkezési hozzájárulás, valamint 18 750 Ft munkaruházati térítés megfizetésére és rendelkezett a perköltség és az eljárási illeték felől.
Indokolásában kifejtette, hogy a felperes munkaköre leírása, valamint az alperes Szervezeti és Működési Szabályzata értelmében a munkáltató a felperes vonatkozásában csak az általános igazgatóhelyettes egyetértésével gyakorolhatta a munkáltatói jogokat. A perbeli esetben azonban az arra jogosított személy írásban nem gyakorolta ezt az egyetértési jogot. E körben a szóbeli egyetértés nem elegendő, figyelemmel arra, hogy az Mt. 87. §-ának (2) bekezdése szerint a munkaviszony megszüntetésére irányuló nyilatkozatokat írásba kell foglalni. A jogszabály nemcsak a felmondás gyakorlásához, de az ahhoz szükséges egyetértési jog gyakorlásához is írásbeliséget kíván meg, mivel az egyetértés is a munkaviszony megszüntetésével kapcsolatos jognyilatkozat.
Az alperes fellebbezésében hivatkozott 1996. július 10-i jegyzőkönyv tartalmából kitűnik, hogy az egyetértési jog jogosultja jelen volt, amikor az alperes közölte, hogy fel kívánja mondani a felperes munkaviszonyát, ennek kapcsán azonban szóban nem nyilatkozott. A hallgatólagos tudomásulvétel nem pótolja a törvényben előírt írásbeli egyetértési kötelezettséget.
Mivel a felmondás nem felelt meg az alaki követelményeknek, emiatt önmagában jogellenes. Ezért a másodfokú bíróság mint szükségtelent, mellőzte a felmondás indokai valóságának vizsgálatát, és ennek kapcsán mellőzte az elsőfokú bíróság ítéletéből az ezzel kapcsolatos indokolási részt.
Az alperes felülvizsgálati kérelme a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezésére és új eljárás lefolytatásának elrendelésére irányult.
Álláspontja szerint az ítélet figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy az 1996. július 10. napján felvett jegyzőkönyv aláírása után átadott felmondáson szerepel az általános igazgatóhelyettes dr. H. János aláírása és az "egyetértek" nyilatkozat. Csatolta J. János "rendes felmondásának másolatát".
Előadta továbbá, hogy az 1990. évi XCIII. törvény 5. §-a (1) bekezdésének d) pontja alapján teljes személyes illetékmentességet élvez, minthogy az 5. § (2) bekezdése értelmében az eljárás megindítását megelőző naptári évben folytatott vállalkozási tevékenységéből származó jövedelme után társasági adófizetési kötelezettsége sem keletkezett.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 2. számú ítéletét hatályon kívül helyezte, a másodfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
A felmondásnak azon a példányán, amelyen az intézkedés átvételét a felperes az aláírásával igazolta, szerepel az általános igazgatóhelyettes egyetértő nyilatkozata. A rendes felmondás jogszerűségét nem érinti, hogy a felperes példányát csak a munkáltatói jogkör gyakorlója írta alá, mert a megkívánt egyetértés birtokában szüntette meg az alperes a felperes munkaviszonyát.
Az előbbiekből következően a megyei bíróság nem mellőzhette volna az alperes fellebbezésével érintett körben a rendes felmondás indokainak vizsgálatát.
Erre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és a megyei bíróságot új eljárásra, valamint új határozat hozatalára utasította.
Az alperes sem az első-, sem a másodfokú eljárás során nem tájékoztatta a bíróságokat arról, hogy az illetékfizetési kötelezettsége nem áll fenn. Az 1990. évi XCIII. törvény 5. §-ának (3) bekezdése szerint az illetékmentességnek a (2) bekezdésben meghatározott feltétele meglétéről a szervezet (a közhasznú társaság) a bírósági eljárás esetén az eljárás megindításakor írásban köteles nyilatkozni.
Erre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárás illetékének megállapítását nem mellőzhette. Ennek, valamint a felek felülvizsgálati eljárási költségének viseléséről az új határozatban kell dönteni a pernyertességhez igazodóan. (Legf. Bír. Mfv. II. 10.165/1998.)

Ha a fél a kereseti illetéket lerótta, az illetékköltség perköltséggé vált. A perköltség viselése szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a pervesztes fél mint költségvetési szerv személyes illetékmentességet élvez (1990. évi XCIII. tv. 5. §)

A felperes 1995. december 28-án vételi ajánlatot tett a B. L. Rt. állami tulajdonban lévő teljes tagsági jogának megvásárlására, egyidejűleg 10 millió forint összegű bánatpénzt fizetett be az alperes számlájára. Utóbb a pályázatától elállt, és keresetében az alperest az általa kifizetett 10 millió forint bánatpénz visszafizetésére és a perköltségei megfizetésére kérte kötelezni.
Az ügyben első fokon eljárt Fővárosi Bíróság a 5. számú, 1997. január 29-én kelt ítéletében az alperest a kereset szerint marasztalta.
A felperes az ítélet ellen sem fellebbezést, sem csatlakozó fellebbezést nem nyújtott be. Az alperes fellebbezése folytán indult másodfokú eljárásban a felperes a keresetét akként módosította, hogy az elsőfokú bíróság által megítélt 10 000 000 Ft után 1995. december 29-től a kifizetés napjáig terjedő időre évi 20%-os mértékű késedelmi kamat megítélését is kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a 5. számú 1997. szeptember hó 29. napján kelt másodfokú ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta; a felperesnek a másodfokú eljárásban előadott kamat igényét érdemben nem vizsgálta. Kifejtette, hogy a felperes a Pp. 234. §-ának (1) bekezdésében, illetőleg a 244. §-ának (2) bekezdésében meghatározott határidőn belül sem fellebbezést, sem csatlakozó fellebbezést nem nyújtott be, ezért a késedelmi kamat fizetése iránt a másodfokú eljárásban a csatlakozó fellebbezés benyújtására nyitva álló - a fellebbezés kézbesítésétől számított 8 napos határidő lejárta után előterjesztett igénye érdemben nem volt elbírálható.
A jogerős másodfokú ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, amelyben annak részbeni hatályon kívül helyezését, az elsőfokú bíróság ítéletének részbeni megváltoztatását és az alperest a megítélt 10 000 000 Ft után 1995. december 29. napjától a kifizetésig járó évi 20%-os mértékű késedelmi kamat megfizetésére kérte kötelezni. A felülvizsgálati kérelmet megalapozó jogszabálysértést a másodfokú bíróság által a Pp. 247. §-a (1) bekezdésének a)-c) pontjában foglaltak jogsértő értelmezésében jelölte meg. Előadta, hogy a hivatkozott jogszabályhely alapján jogosult volt a másodfokú eljárásban a keresetét a késedelmi kamatok tekintetében megváltoztatni, a másodfokú bíróság azonban a jogszabály téves értelmezése következtében mellőzte az ezirányú igényének a másodfokú eljárásban történő érdemi vizsgálatát.
Az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmet nyújtott be, amelyben a jogerős másodfokú ítélet részbeni hatályon kívül helyezését, az elsőfokú bíróság ítélete perköltségekre vonatkozó rendelkezéseinek részbeni megváltoztatását és a felperes javára perköltségként megítélt illetékköltség megfizetése alóli mentesítését kérte. Előadta, hogy az eljárt bíróságok az 1990. évi XCIII. tv. 5. §-a (1) bekezdésének c) pontjában biztosított személyes illetékmentessége ellenére - a hivatkozott jogszabályhely megsértésével - kötelezték az ellenérdekű fél által lerótt kereseti illeték megfizetésére.
A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság 5. számú ítéletét a felülvizsgálati kérelemmel érintett részében hatályon kívül helyezte, a Fővárosi Bíróság 5. számú ítéletét részben megváltoztatta és az alperest a felperes részére a 10 000 000 forint tőkekövetelés után 1995. december 29. napjától a kifizetés napjáig terjedő időre évi 20%-os mértékű késedelmi kamat megfizetésére kötelezte.
A felülvizsgálati kérelem alapos, a csatlakozó felülvizsgálati kérelem alaptalan.
A Pp. 270. §-ának (1) bekezdése szerint törvény eltérő rendelkezése hiányában jogerős ítélet felülvizsgálatára jogszabálysértés esetében kerülhet sor.
A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság megítélése szerint a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság jogszabálysértéssel jutott arra a jogi következtetésre, hogy az elsőfokú bíróság ítélete ellen fellebbezéssel (csatlakozó fellebbezéssel) nem élő fél a keresetét (viszontkeresetét) az ellenérdekű fél terhére nem változtathatja meg.
Az iratokból megállapítható, hogy a felperes csupán a másodfokú eljárásban jelentett be késedelmi kamat igényt az alperessel szemben. A Pp. 247. §-ának (1) bekezdése szerint a másodfokú eljárásban a keresetet megváltoztatni nem lehet, erre csupán a törvényben meghatározott esetekben és keretek között kerülhet sor. A keresetváltoztatás tilalma azonban nem zárja ki többek között, hogy a fél a keresetét az eredetileg nem követelt járulékokra is kiterjeszthesse. [Pp. 247. §-a (1) bekezdésének b) pontja.] Az elsőfokú eljárásban megítélt tőkekövetelés után a másodfokú eljárásban a keresetnek a késedelmi kamatokra történő kiterjesztése a törvényben engedélyezett keresetváltoztatás hatálya alá tartozik, ezért annak előterjesztésére a félnek a másodfokú eljárásban is törvényes lehetősége van.
A fenti keresetváltoztatás nem csupán a fellebbezést (csatlakozó fellebbezést) előterjesztő fél jogosultsága, a fellebbezési eljárásban az a fél is felemelheti a keresetét, aki az elsőfokú bíróság ítélete ellen nem élt fellebbezéssel. A kereset-kiterjesztési tilalmat elsősorban mindig abból a szempontból kell vizsgálni, hogy a fellebbezést nem terjesztették-e ki az ítélet részben jogerőre emelkedett rendelkezéseinek megtámadására. A perbeli esetben megállapítható, hogy az elsőfokú bíróság a késedelmi kamat tekintetében erre irányuló kereseti kérelem hiányában döntést nem hozott, így az ítélet jogerejének joghatásairól szóló, a Pp. 229. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezés nem akadályozza a keresetnek a másodfokú eljárásban történő kiterjesztését; a Pp. 247. §-ának (1) bekezdése viszont nem rendelkezik arról, hogy csak a fellebbezést, illetőleg csatlakozó fellebbezést előterjesztő fél élhet a keresetváltoztatás jogával. Nem volt ezért annak jogi akadálya, hogy a felperes a Pp. 247. §-a (1) bekezdésének b) pontjára alapítva a másodfokú eljárásban a keresetét a tőkekövetelés után járó késedelmi kamatokra is kiterjessze.
A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság nem találta alaposnak az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmét. A Pp. 75. §-ának (1) bekezdése szerint perköltség - a törvényben meghatározott kivételeket nem tekintve - mindaz a költség ami a felek célszerű és jóhiszemű pervitelével kapcsolatban akár a bíróság előtt, akár a bíróságon kívül merült fel, ideértve többek között az eljárási illeték költséget is. A felperes az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. tv. (a továbbiakban: Illetékkódex) 37. §-ának (1) bekezdése, 38. §-ának (1) bekezdése, 42. §-a (1) bekezdésének a) pontja és 74. §-ának (2) bekezdése szerint a kereseti illetéket a keresetindításkor megfizette, ezzel az eljárási illetékköltség a Pp. már hivatkozott 75. §-ának (1) bekezdése értelmében a felperes pervitelével felmerült perköltséggé vált. A perköltség viselésére a Pp. 78. §-a (1) bekezdésében foglaltak az irányadóak, nevezetesen azokat a per egyéb költségeivel együtt a pervesztes fél köteles a pernyertes félnek megtéríteni. A per költségeinek viselése szempontjából nincs annak jogi relevanciája, hogy a pervesztes alperes az Illetékkódex 5. § (1) bekezdésének c) pontja értemében mint költségvetési szerv teljes személyes illetékmentességet élvez. A fél ez alapján csak az államnak járó illeték megfizetése alól mentesül, a Pp. 86. §-ának (3) bekezdése szerint viszont a pervesztes felet az Illetékkódexben biztosított illetékmentessége sem mentesíti az ellenfélnek a Pp. 78. §-ának (1) bekezdése alapján járó költségei megfizetése alól. A felperes mint pernyertes fél által korábban lerótt illetéket ezért a Pp. 78. §-ának (1) bekezdése szerint az alperes illetékmentessége ellenére is köteles a felperesnek megtéríteni.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság Gf. II. 31.040/1997/5. számú jogerős ítéletét a felülvizsgálati kérelemmel érintett részében a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése szerint hatályon kívül helyezte, a Fővárosi Bíróság 4. G. 75.922/1996/5. számú ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése értelmében részben megváltoztatta és az alperest a felperes javára a megítélt 10 000 000 Ft tőkekövetelés után a Ptk. 301. §-ának (1) bekezdése értelmében 1995. december 29-től a kifizetés napjáig terjedő időtartamra évi 20%-os mértékű késedelmi kamat megfizetésére kötelezte, míg egyebekben a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése szerint - a csatlakozó felülvizsgálati kérelemmel érintett részében - hatályában fenntartotta.
A felperes a felülvizsgálati kérelmére az Illetékkódex 39. §-a (3) bekezdésének c) pontja és 50. §-ának (1) bekezdése szerint járó 13 500 Ft felülvizsgálati eljárási illetéket nem rótta le, és a tárgyalás megkezdéséig a Legfelsőbb Bíróság sem hívta fel az illeték pótlólagos megfizetésére; az Illetékkódex 84. §-ának (1) bekezdése szerint ezért leletezés terhével 13 500 Ft fellebbezési eljárási illeték lerovására köteles.
A felperes felülvizsgálati kérelme eredményes volt, az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelme eredménytelen maradt, ezért a Pp. 78. §-ának (1) bekezdése szerint köteles az alperes a felperesnek a felülvizsgálati eljárásban felmerült költségét megtéríteni. A felperes felülvizsgálati perköltsége 13 500 Ft felülvizsgálati illetékköltséget, és a 12/1991. (IX. 29.) IM rendelet 1. §-a (1) bekezdésének b) pontja és (2) bekezdése szerint felszámítható 5000 Ft ügyvédi munkadíjat foglal magában.
Az alperesnek mint költségvetési szervnek az Illetékkódex 1990. évi XCIII. tv. 5. §-a (1) bekezdésének c) pontjában biztosított személyes illetékmentessége folytán a csatlakozó felülvizsgálati kérelemre le nem rótt felülvizsgálati eljárási illetéket az Illetékkódex 64. §-a alapján alkalmazandó a költségmentességről szóló 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 14. §-a értelmében az állam viseli. (Legf. Bír. Gfv. X. 30.307/1998.)

A személyes illetékmentességet élvező felet még pervesztessége esetén sem lehet illetékfizetésre kötelezni. [1990. évi XCIII. tv. 5. § (1) bek. c) pont]

A per adatai szerint az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal Megyei Igazgatósága 1994. április 27-én kelt határozatával megállapította, hogy a felperes terhére 1993. június, július és december hóra 4 565 000 Ft általános forgalmi adó különbözet mutatkozik, amelyből 2 905 000 Ft adóhiánynak minősül és jogkövetkezményeként 1 202 000 Ft adóbírság, továbbá 67 000 Ft késedelmi pótlék előírására került sor.
Fellebbezés folytán az alperes 1994. július 18-án kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes az 1994. augusztus 10-én előterjesztett keresetében a határozat felülvizsgálatát kérte.
A városi bíróság 1994. december 15-én kelt ítéletével az alperes 209-3/1994. számú határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte. Egyben megállapította, hogy a le nem rótt illetéket az állam viseli.
Az alperes fellebbezése folytán a megyei bíróság 1995. március 16án kelt ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította. Egyben kötelezte a felperest, hogy az illetékhivatal külön felhívására fizessen meg az államnak 288 600 Ft kereseti és fellebbezési illetéket.
A felperes a módosított Pp. 270. § (1) bekezdése alapján 1995. március 31-én felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő. E kérelmét az 1995. december 5-én érkezett beadványában módosította. Ezzel kapcsolatban előadta, hogy a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium, valamint a Pénzügyminisztérium vezetői megállapodással rendezték a perbeli jogvitát. Ezért a felülvizsgálati kérelemben az 1. és 2. pont alattiakat a Pp. 273. § (5) bekezdése alapján visszavonta. Így csak az illeték fizetésére való kötelezés miatt kérte a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését, mert e tekintetben az ítélet jogszabálysértő.
Ennek indokaként arra hivatkozott, hogy költségvetési szervként az 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 5. § (1) bekezdés c) pontja alapján teljes személyes illetékmentességben részesül. Ennek ellenére a másodfokú bíróság 288 600 Ft kereseti és fellebbezés illeték megfizetésére kötelezte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság ítéletének felülvizsgálati kérelemmel nem támadott részét nem érintette, a felülvizsgálati kérelemmel támadott, a felperes illetékfizetési kötelezettségével kapcsolatos részét hatályon kívül helyezte és akként rendelkezett, hogy a le nem rótt kereseti és fellebbezési eljárási illetéket az állam viseli.
Az indokolás rámutat, hogy a felperes az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 5. § (1) bekezdés c) pontja alapján - mint költségvetési szerv - teljes személyes illetékmentességben részesül, ugyanis az eljárás megindítását megelőző naptári évben folytatott tevékenységéből származó jövedelme után befizetésre nem volt kötelezett. Az illetékmentesség e feltételének meglétéről - a hivatkozott törvényhely (3) bekezdésében foglaltak szerint - nyilatkozott. E nyilatkozat megtalálható a keresetlevél utolsó bekezdésében.
Az Itv. 4. §-a alapján az illeték fizetésére egyébként kötelezett mentessége esetén az illetéket a mentes féltől nem lehet követelni. A felperes személyes illetékmentessége folytán a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 14. §-a és az Itv. 4. §-a értelmében a pervesztesség ellenére sem lehetett volna a felperest illetékfizetésre kötelezni, mert a 13. § alapján meg nem térülő költséget az államnak kell viselnie.
Tévedett tehát a megyei bíróság, amikor ítéletében kereseti és fellebbezési illeték megfizetésére kötelezte a felperest a Pp. 78. § (1) bekezdés és az IM rendelet 13. § (2) bekezdésére hivatkozással.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján a jogerős ítéletnek felülvizsgálati kérelemmel nem támadott részét nem érintette, a felülvizsgálati kérelemmel támadott, a felperesi illetékfizetési kötelezettségével kapcsolatos részét hatályon kívül helyezte és akként rendelkezett, hogy a le nem rótt kereseti és fellebbezési eljárási illetéket az állam viseli.
A már hivatkozott Itv. 5. § (1) bekezdés c) pontja és az IM rendelet 14. §-a alapján a le nem rótt felülvizsgálati eljárási illetéket is az állam viseli. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. II. 27.375/1995.)

A személyes illetékmentesség feltételeit a bíróság vizsgálja [1990. évi XCIII. tv. 5. § (1) bek. c) pont]

A jogerős ítélet 420 000 Ft kártérítés felperes javára, valamint a perköltség keretében 24 000 Ft kereseti és 720 Ft fellebbezési illeték állam részére történő megfizetésére kötelezte az alperest.
A jogerős ítéletnek az illetékfizetésről szóló rendelkezései ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak megváltoztatásával a kereseti és fellebbezési illeték fizetésének kötelezettsége alóli mentesítését kérte.
A felperes nem tett észrevételt a felülvizsgálati kérelemre.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletnek felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezéseit hatályon kívül helyezte, megállapította, hogy a 24 000 Ft kereseti és 720 Ft fellebbezési illetéket az állam viseli.
Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 5. §-a (1) bekezdésének c) pontja értelmében az alperes, mint költségvetési szerv illetékmentességben részesül.
Az Itv. korábban hatályos, az ügyben még alkalmazandó 57. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezett - egyébként teljesen azonosan a jelenleg hatályos 56. §-ának (1) bekezdésével - hogy nem kötelezhető illeték fizetésére az, aki a külön jogszabály szerint költségmentességet, vagy e törvény szerint illetékmentességet élvez. Az illetékmentesség azzal a kedvezménnyel jár, hogy a fél mentesül az illeték lerovása, tehát előlegezése és viselése alól. Ilyen esetben az illetéket az illeték fizetésére egyébként kötelezett mentes féltől nem lehet követelni. Az említett rendelkezés szerint a személyes illetékmentesség a fél jogutódjára nem terjed ki, de az adott esetben a tárgyalt szabály szerint az alperes akkor sem viseli a felperes által a perben le nem rótt kereseti illetéket, valamint a fellebbezési illetéket, ha egyébként a jogutódlás előtt eljárt jogelőd alperest személyében ez a kedvezmény nem illette meg.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján a jogerős ítélet felülvizsgálattal támadott rendelkezéseit hatályon kívül helyezte és a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet (R)13. §-ának (2) bekezdése és 14. §-a alapján úgy rendelkezett, hogy a kereseti és fellebbezési illetéket az állam viseli. (Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 20.341/1994.)
Itv. 6. §
Az 1965. évi 22. tvr. hirdette ki azt a nemzetközi szerződést, amely a diplomáciai képviselet tagjai és a családtagok tekintetében alkalmazandó illetékmentességi szabály részleteit tartalmazza. Terjedelmi okok miatt a jogszabály ismertetését mellőzöm.

MÁSODIK RÉSZ A VAGYONSZERZÉSI ILLETÉKEK

II. FEJEZET AZ ÖRÖKLÉSI ÉS AZ AJÁNDÉKOZÁSI ILLETÉK

Itv. 7. §
A haláleset folytán, illetve az ajándékozással történő vagyonszerzés után öröklési, illetőleg ajándékozási illetéket kell fizetni. Az öröklési és ajándékozási illeték közös sajátossága, hogy a vagyonszerzés ingyenes és ebből folyik, hogy az ajándékozási és öröklési illeték szabályozása döntő mértékben azonos.
A Bács-Kiskun Megyei Bíróság 3. Pf. 21.583/1994. számú ítélete felhívja a figyelmet arra, hogy az illetéktörvény alkalmazása során is ajándékozásnak minősül, ha a fél saját vagyona rovására a másik félnek ingyenesen vagyoni előnyt juttat. Az indokolás utal a Ptk. 579. § (1) bekezdésében írt rendelkezésre, amely szerint ajándékozási szerződés alapján az egyik fél saját vagyona rovására a másik félnek ingyenes vagyoni előny juttatására köteles. A jogvita elbírálása szempontjából tehát az ingyenességnek van meghatározó jelentősége.

Az öröklési illeték tárgya

Itv. 8. §
Az Itv. az öröklési illeték tárgyának minősíti az örökséget, a haszonélvezeti jog megváltását, az önálló orvosi tevékenység működtetési jogának folytatását, a hagyományt, a meghagyás alapján történő vagyonszerzést, a kötelesrész megszerzését, valamint a halál esetére szóló ajándékozást. Meghatározza, hogy az örökhagyó korábbi (még életében adott) ingyenes vagyoni juttatásait mely esetekben kell az öröklési illeték megállapításánál számba venni és a törvény rendelkezik az örökhagyóra szállt, de neki még át nem adott örökség utáni illetékfizetési kötelezettségről is.
Az öröklési illetéket a haláleset folytán bekövetkező vagyonszerzés fejében kell fizetni, tekintet nélkül arra, hogy törvényen vagy végintézkedésen alapul az öröklés. Az öröklési szerződés ebbe a körbe nem vonható, mivel nem ingyenes.
A fogalmak meghatározásakor a Ptk. öröklési jog rendelkezéseit kell tekintetbe venni. A Ptk. 598. §-a alapján az ember halálával hagyatéka, mint egész száll az örökösre (öröklés). Az örökség tehát az a vagyontömeg, amely az örökös halálával az örökösre száll át. A Ptk. 641. § (1) bekezdése szerint a hagyomány a hagyatékban meglévő valamely vagyontárgynak közvetlenül meghatározott személy részére juttatása, ha az ilyen részesedés nem minősül öröklésnek. Hagyomány esetén tehát a hagyaték vagyontárgyainak meghatározott személy részére történő juttatását jelenti. Meghagyásnak a Ptk. 642. § (1) bekezdése értelmében az minősül, ha az örökhagyó a hagyatékban részesülő személyt olyan kötelezettséggel terheli, amelynek követelésére más nem válik jogosulttá. Az Itv. 8. § (1) bekezdése utal a kötelesrészre is, amelyről a Ptk. 661. §-a rendelkezik. A törvényszakasz értelmében kötelesrész illeti meg az örökhagyó leszármazóját, házastársát, továbbá szülőjét, ha az öröklés megnyíltakor az örökhagyó törvényes örököse, vagy végintézkedés hiányában az lenne. A halál esetére szóló ajándékozásról a Ptk. 659. § (1) bekezdése rendelkezik. A törvény megfogalmazása szerint, ha az ajándékozás azzal a feltétellel történt, hogy a megajándékozott az ajándékozót túléli, a szerződésre az ajándékozás szabályait azzal az eltéréssel kell alkalmazni, hogy a szerződés alakiságaira az öröklési szerződés alakiságai az irányadók. Halál esetére szóló ajándékozáskor tehát az örökhagyó a leendő hagyaték rovására ígéretet tesz ingyenes vagyoni juttatásra és ezt a címzett elfogadja.
Az Itv. 8. § (4) bekezdése úgy rendelkezik, hogy nem tárgya az öröklési illetéknek az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett olyan vagyoni értékű jog, amely a dolog tulajdonosának személyében beállott változásra tekintet nélkül marad fenn. Ha tehát az ingatlan tulajdonosa elhalálozik és az ingatlanát már a hagyaték megnyílta előtt valakinek a haszonélvezeti joga terhelte, az illetéket a haszonélvezőnek nem kell megfizetnie, annak ellenére sem, hogy az ingatlan tulajdonjoga átszáll az örökösre.

Lemondás az öröklésről, az örökség visszautasítása

Itv. 9. §
A Ptk. 603. §-a alapján a törvényes öröklésre jogosult az örökhagyóval írásbeli szerződést köthet és ebben egészben vagy részben lemondhat az öröklésről. Fontos tudnivaló, hogy a Ptk. 604. § (1) bekezdése szerint a lemondás csak akkor hat ki a lemondó leszármazóira, ha a megállapodás így szól, vagy ha az a kötelesrészt elérő kielégítés fejében történt. Magától értetődik, hogy az öröklésről lemondó örökösnek nem kell öröklési illetéket fizetnie.

Rendelkezés a megnyílt örökségről, hagyatéki osztályos egyezség

Itv. 10. §
Az Itv. a hagyatéki vagyonból való tényleges részesedést terheli illetékkel, így az öröklésről történő ingyenes lemondás (Ptk. 603. §), illetőleg az örökség visszautasítása nem esik illeték alá. A hagyatéki tárgyalás során más örökös javára átengedett örökség, továbbá a hagyatéki osztályos egyezség keretében átengedett örökrész után az örökséget (örökrészt) ingyenesen átengedő örökös terhére nem lehet öröklési illetéket megállapítani; az átengedett vagyon(rész) után az azt átvevő örököstársat terheli az öröklési illeték. Az örökösök között létrejött osztályos egyezség esetén mindegyik örökös a ténylegesen megszerzett örökrész után fizeti meg az öröklési illetéket.

Bírói gyakorlat

Ingatlan tulajdonának megszerzése csak abban az esetben nem jár illetékkötelezettséggel, ha a törvény kifejezetten nevesíti az illetékmentesség körében. (1990. évi XCIII. tv. 10. §)

A felperesek 1990-ben eltartási szerződést kötöttek fiúkkal Sz. Csabával, aki a tartás fejében megszerezte a felperesek tulajdonát képező pécsi lakóházingatlan tulajdonjogát. Sz. Csaba 1997. június 14-én elhunyt. A hagyatéki eljárás során a közjegyző végzésében az egyezséget jóváhagyva megállapította, hogy a perbeli pécsi ingatlan 4/6-od részére a tulajdonjog fejenként egyenlő arányban hagyatéki hitelezői kielégítése jogcímén a felpereseket illeti meg. A felperesek ugyanis az ingatlan 4/6-od részére hagyatéki igényt jelentettek be, hogy a tartás az örökhagyó halálát követően már nem valósult meg.
Az elsőfokú illetékhivatal fizetési meghagyásában a felperesek terhére 453 360 Ft visszterhes vagyonátruházási és 1600 Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illetéket állapított meg. Az alperes határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperesek keresetükben a határozat megváltoztatását és a kiszabott illeték törlését kérték arra hivatkozva, hogy mivel vagyongyarapodás nem történt, ezért illeték kiszabásának sincs helye.
Az elsőfokú bíróság a felperesek keresetét elutasította. Ítéletében kifejtette, hogy az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 10. § (2) bekezdése alapján, ha az ingatlanhagyatékot vagy egy részét az azt terhelő adósság fejében az örökhagyók hitelezője veszi át, az átvett rész után öröklési illetéket nem kell kiszabni. Ilyen esetben a hagyatéki hitelező terhére visszterhes vagyonátruházási illetéket kell kiszabni. A felperesek az örökhagyót terhelő tartási kötelezettséget, mint adósságot hagyatéki eljárás során mint hagyatéki hitelezők érvényesítették. Téves tehát a felperesek azon érvelése, hogy vagyonszaporulat nem történt.
Az Itv. 1. §-a alapján vagyonszerzési illetéket öröklés, ajándékozás és visszterhes vagyonátruházás esetén kell fizetni. A jogerős ítélet szerint a perbeli esetben visszterhes vagyonátruházás történt, az örökösök a felperesek hagyatéki hitelezői igényét elismerve engedték át a perbeli ingatlan tulajdoni hányadát.
A felperesek a tartási szerződéssel átruházták az ingatlanukat az örökhagyóra, annak halálával pedig - mivel az addig nyújtott tartás az ellenszolgáltatást nem fedezte - az örökösökre szállt át a tartási kötelezettség. A hagyatéki eljárásban ezért kötöttek egyezséget a felperesek és az örökösök. A felpereseket tehát az Itv. 10. § (2) bekezdése értelmében az ingatlan tulajdonjogának visszterhes megszerzése címén illetékfizetési kötelezettség terhelte.
A jogerős ítélet ellen a felperesek nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet, kérve annak megváltoztatását és a kereseti kérelemnek megfelelő új határozat hozatalát azzal, hogy a jogerős ítélet az Itv. 1. § és 10. § (2) bekezdése alapján jogszabálysértően utasította el keresetüket. Továbbra is arra hivatkoztak, hogy saját ingatlanukat olyan részben kapták vissza, amilyen részben azért ellenszolgáltatást a Ptk. 586. § (4) bekezdés alapján nem kaptak. Vagyonszerzés nem valósult meg, mert csak egy nem teljesítéssel megszűnt szerződés folytán kapták vissza a teljesítés reményében átruházott vagyonukat. A vagyonszerzés vagyonszaporulatot jelent, mely a felperesek esetében nem valósult meg.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 4. számú ítéletét hatályában fenntartotta.
A Pp. 270. § (1) bekezdése alapján a jogerős ítélet felülvizsgálatát a fél a Legfelsőbb Bíróságtól jogszabálysértésre hivatkozva kérheti. A Pp. 272. § (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelemben meg kell jelölni azt a határozatot, amely ellen a felülvizsgálati kérelem irányul, továbbá elő kell adni, hogy a fél a határozat megváltoztatását mennyiben és milyen okból kívánja, és a Pp. 270. § (1) bekezdésére figyelemmel a konkrét jogszabálysértést is meg kell jelölni. A Legfelsőbb Bíróság a jogerős határozatot a Pp. 275. § (2) bekezdése értelmében csak a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül, jelen esetben tehát azt vizsgálhatta, hogy a jogerős ítélet megsértette-e az Itv. 1. §-át, 3. § (3) bekezdésének c) és d) pontjait, illetve a 10. § (2) bekezdését.
Az Itv. 1. §-a értelmében öröklés, ajándékozás vagy visszterhes vagyonátruházás esetén vagyonszerzési illetéket, az államigazgatási és bírósági eljárásért eljárási illetéket, vagy az e törvényben meghatározott módon, de külön jogszabályban megállapított igazgatási, bírósági szolgáltatási díjat kell fizetni. A 3. § (3) bekezdés c) pontja értelmében a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség az ingatlannak, ingónak vagy vagyonértékű jognak bírósági, hatósági határozattal történő megszerzése esetén a határozat jogerőre emelkedése napján, a d) pont alapján az a)-c) pontban nem említett esetekben a vagyonszerzéskor keletkezik.
Az Itv. 10. § (2) bekezdése alapján pedig, ha az ingatlanhagyatékot vagy egy részét az azt terhelő adósság fejében az örökhagyó hitelezője veszi át, az átvett rész után öröklési illetéket nem lehet kiszabni. Ilyen esetben a hagyatéki hitelező terhére visszterhes vagyonátruházási illetéket kell kiszabni, ez a rendelkezés nem alkalmazható, ha a hagyatéki hitelező egyben az örökhagyó örököse is.
A Legfelsőbb Bíróság rámutat arra, hogy az Ttv. rendszeréből következően ingatlan tulajdonjogának megszerzése esetén illetékkötelezettség keletkezik. Csak abban az esetben nem jár illetékkötelezettséggel, ha a törvény kifejezetten nevesíti a kedvezmények, vagyis az illetékmentesség körében. Az Itv. külön nem szabályozza azt az esetet, amennyiben a tartási szerződéssel átruházott ingatlan egy részét a volt tulajdonos visszaszerzi, arra figyelemmel, hogy az eltartó elhunyt, és az eltartással nem fedezett tartást az örökhagyó tovább nem tudja folytatni.
Illetékmentesség hiányában tehát illetékkötelezettség keletkezik.
Tévesen hivatkoztak a felperesek arra, hogy a hagyatéki hitelezői igényük kielégítésével nem történt a vagyonszerzéssel együtt vagyonszaporulat is. A felperesek az eltartási szerződés alapján az ingatlanuk tulajdonjogáról lemondtak, azt átruházták, ezzel a vagyonuk köréből kikerült. Az átruházás fejében tartásra váltak jogosulttá, ez a tartásra való jogosultság az eltartó halála után is fennmaradt, a tartással még nem fedezett tartás erejéig. Az eltartó halálakor az ingatlan nem a felperesek, hanem az eltartó tulajdonában volt. A hagyatéki eljárás során kötött egyezség alapján a felperesek a perbeli ingatlan 4/6-od részének tulajdonjogát megszerezték, vagyis a vagyonuk ezen ingatlanrésszel gyarapodott. Ebből a szempontból irreleváns körülmény, hogy valamikor ez az ingatlan a felperesek tulajdonát képezte, mivel az korábban kikerült a vagyonukból, így akkor vagyoncsökkenés jelentkezett, míg a hagyatéki hitelezői igény érvényesítése alapján részükről vagyonszaporulat jelentkezett.
A Ptk. 586. § (4) bekezdése értelmében a kötelezett halálával a szerződés nem szűnik meg, hanem a tartási kötelezettség az örökhagyó tartozásaiért való felelősség szabályai szerint annyiban száll át a jogutódra, amennyiben a kötelezett haláláig nyújtott tartás az ellenszolgáltatást nem fedezi. A felperesek a tartással még nem fedezett ellenszolgáltatást hagyatéki hitelezőként érvényesítették az örökössel szemben, és az Itv. 10. § (2) bekezdése alapján ebben az esetben nem örökösödési illetéket, hanem visszterhes vagyonátruházási illetéket kell kiszabni.
A fentiekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 35.810/2000.)

Az ajándékozási illeték tárgya

Itv. 11. §
A Ptk. 579. § (1) bekezdése értelmében ajándékozási szerződés alapján az egyik fél saját vagyona rovására a másiknak ingyenes vagyoni előny juttatására köteles. Az ajándékozási illeték tárgya tehát az ajándékozási szerződéssel vagy ingyenes vagyongyarapodást eredményező jognyilatkozattal történő vagyonszerzés. Az illetékhatóság gyakorlata alapján csak abban az esetben szabható ki ajándékozási illeték, ha a haszonélvezeti jogról ellenérték nélkül mondtak le (Köztársasági Megbízott Területi Hivatala Tatabánya, V. 2295/1992.). Abban az esetben, ha a szülők úgy ajándékozzák el ingatlanukat a gyermeküknek, hogy a haszonélvezeti jogot fenntartják, akkor a vagyonértékű jog után illetéket fizetniük nem kell. A megajándékozott gyermek a haszonélvezeti jog értékével csökkentett forgalmi érték figyelembevételével köteles az ajándékozási illeték megfizetésére.

Az öröklési és ajándékozási illeték mértéke

Itv. 12. §
Az öröklési és ajándékozási illetéket egy-egy örökös (hagyományos), illetőleg megajándékozott által megszerzett vagyon terhekkel csökkentett tiszta értéke után - a vagyont juttató és szerző közötti rokoni kapcsolat szerint differenciált - kulcstáblázat alkalmazásával kell meghatározni. Ez alól kivételt jelent a gépjármű és a pótkocsi öröklése és ajándékozása. Ilyen esetben az illeték mértéke a gépjármű és a pótkocsi visszterhes vagyonátruházási illetékének kétszerese (lásd: Itv. 24. §). Említést érdemel, hogy valamennyi rokoni csoportban az általános mértékű illetéknél kisebb elvonás érvényesül lakástulajdon szerzése esetén.
Az öröklési illeték mértékének meghatározásakor a hagyatékból az örökösökre eső vagyontárgyak forgalmi értékét csökkenteni kell a terhekkel. Az így kimunkált érték után szabható ki az illeték.

Bírói gyakorlat

Az illetékhivatal köteles vizsgálni, hogy az Itv. módosított rendelkezéseit az adott ügyben alkalmazni kell-e [1990. évi XCIII. tv: 12. § (1) bek. b) pont]

A felperesek az 1995. május 17-én kelt ajándékozási szerződéssel megszerezték a P. A. u. 11. sz. alatti lakásingatlan haszonélvezeti jogát, míg az unokájuk S. Szabina a tulajdonjogot szerezte meg ugyanakkor.
A polgármesteri hivatal megyei illetékirodája az 1996. február 28-án kelt határozatával a haszonélvezeti jog értékét 640 000 Ft-ban állapította meg, és 20%-os mértékű illetékkulcs alkalmazásával - a 2000 Ft ingatlan-nyilvántartási bejegyzési illetékkel együtt - 130 000 Ft ajándékozási illetéket szabott ki. A lakás forgalmi értékét 1 500 000 Ft-ban, míg a garázsét 100 000 Ft-ban határozta meg az első fokon eljárt közigazgatási szerv.
A felperesek fellebbezése folytán eljárt alperes az 1996. június 20-án kelt határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta, azzal az indokolással, hogy a szerződés benyújtáskori hatályos rendelkezés csak és kizárólag lakástulajdon-szerzés esetén teszi lehetővé a csökkentett illetékmérték alkalmazását.
A felperesek keresetükben az alperes határozatának megváltoztatását kérték azzal, hogy csak 68 000 Ft ajándékozási illeték fizetésére kötelesek. Kérelmüket azzal indokolták, hogy a lakástulajdonhoz kapcsolódó vagyoni értékű jog ajándékozási illetékét a lakástulajdon szerzésével megállapított illetékkulcs alkalmazásával kell kiszámolni az 1995. évi XLVIII. tv. 53. § (1) bekezdése alapján, tekintve, hogy a közigazgatási eljárás a módosítás hatálybalépésekor folyamatban volt.
Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult, azzal védekezve, hogy törvénysértést nem követett el, mivel a szerződés benyújtásának időpontjában hatályos jogszabályokat megfelelően alkalmazta.
A bíróság az alperes 1996. június 20-án kelt határozatát akként változtatta meg, hogy a felperesek által fizetendő illeték összegét 68 000 Ft-ban határozta meg.
Az indokolás rámutat, hogy az 1995. június 15-én kihirdetett XLVIII. tv. IV. fejezete módosította az illetékről szóló 1990. évi XCIII. tv. (Itv.)-t. Az Itv. módosított 12. § (1) bekezdés b) pontja értelmében a III. csoportba tartozó minden más megajándékozott terhére a lakástulajdon-szerzés illetékének mértéke 10%. E törvényhely (2) bekezdése szerint lakástulajdonhoz kapcsolódó vagyoni értékű jog öröklési- és ajándékozási illetékét az (1) bekezdés a)-b) pontjaiban a lakástulajdon szerzésére megállapított illetékkulcs alkalmazásával kell kiszámítani.
Az 1995. évi XLVIII. tv. 5. §-a akként rendelkezik, hogy a fenti módosító rendelkezéseket, az e törvény hatálybalépését követően illetékkiszabásra benyújtott, vagy más módon az illetékhivatal tudomására jutott vagyonszerzési ügyekben, valamint az ezt követően kezdeményezett elsőfokú és jogorvoslati eljárások esetén kell alkalmazni.
Az Itv. 12. §-a módosításokat tartalmazó 30. § a kihirdetést követő 45. napon lépett hatályba.
A tényállás szerint az elsőfokú határozat 1996. február 28-án, a jogorvoslati eljárásban született alperesi határozat pedig 1996. június 20-án kelt, tehát a fenti törvény hatálybalépését követően. A bíróság álláspontja szerint ekkor az eljáró közigazgatási szerveknek már az Itv. 12. §-ának módosított rendelkezéseit kellett volna alkalmaznia.
A lakás haszonélvezeti jog értéke 600 000 Ft, mely után 10%-os kulcs alkalmazásával 60 000 Ft, az egyéb ingatlan haszonélvezeti jogának értéke 400 000 Ft, és ezután 20% illetékkulcs alkalmazásával 8000 Ft ajándékozási illeték szabható ki. Így a felperesek által fizetendő ajándékozási illeték összege 68 000 Ft.
Az ítélet ellen fellebbezéssel az alperes élt, az ítélet megváltoztatása és a kereset elutasítása iránt.
A felperesek fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
Az indokolás szerint az elsőfokú bíróság az ítéleti tényállást helyesen állapította meg és az abból levont érdemi döntés is helyes, ezért a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helyes indokainál fogva hagyta helyben a Pp. 253. § (2) bekezdése és a Pp. 254. § (3) bekezdése alapján. A tárgyaláson kívüli elbírálás alapja a Pp. 340. § (1) bekezdése.
A fellebbezési támadás kapcsán arra utal a másodfokú íróság, hogy tévés az alperesnek az Itv. 91. § (1) bekezdésére való hivatkozása, ugyanis az 1995. évi XLVIII. törvény 53. §-a határozza meg, hogy a módosító rendelkezések mikortól alkalmazandók, szóba sem jöhet az Itv. 91. § (1) bekezdésének a rendelkezése, mert nem a földhivatalhoz való benyújtás időpontjától kell alkalmazni az Illetéktörvényt módosító törvényi rendelkezést. (Baranya Megyei Bíróság 3. Pf. 20.263/1997.)

Az öröklési és az ajándékozási illeték alapja

Itv. 13. §
Az öröklési és ajándékozási illeték alapjának megállapításakor a vagyon illetékköteles részéből levonhatóak a terhek. A tiszta érték kiszámításánál a hagyatékot terhelő tartozást és az ajándékot terhelő adósságot nem lehet figyelembe venni. Magától értetődik, hogy azokat a hagyatéki terheket, amelyek egyes vagyontárgyakhoz kapcsolódnak, csak az adott vagyontárgy forgalmi értékéből szabad levonni.
A bírói gyakorlat szerint a haszonélvezeti jog értékét a lakott ingatlan forgalmi értékéből kell levonni, ha a haszonélvező az ingatlanban lakik (Legfelsőbb Bíróság Kfv. II. 25.246/1994.). A Legfelsőbb Bíróság Kfv. II. 25.246/1994. számú ítélete szerint az örökség és az ajándék tiszta értéke a megszerzett vagyonnak a csökkentett forgalmi értéke.

Bírói gyakorlat

Az örökség és az ajándék tiszta értéke a megszerzett vagyonnak a csökkentett forgalmi értéke (1990. évi XCIII. tv. 13. §)

A tulajdoni lapon hrsz. alatt feltüntetett, Zs. I. u. 9. szám alatti megjelölésű, 577 m2 területű, lakóház és udvar megnevezésű ingatlan a felperes szüleinek a tulajdonát képezte egymás közt egyenlő arányban.
A felperes szülei 1991. január 13-án kelt ajándékozási szerződésben a felperesnek ajándékozták ezen 2 lakásos és teljes egészében lakott ingatlan 1/2-ed tulajdoni illetőségét és pontosan meghatározták azt is, hogy természetben ez mely ingatlanrésznek felel meg. Ez pedig az általuk lakott udvari lakást és a hozzá tartozó külön bejáratú lakrészt jelentette azzal, hogy az ajándékozók haszonélvezeti jogukat fenntartották. A felek az ajándék tárgyát képező ingatlanrész értékét 200 000 Ft-ban jelölték meg.
Az első fokon eljárt illetékhivatal az illetékkiszabás során az ingatlan forgalmi értékét 3 millió forintban, az ajándék forgalmi értékét 1,5 millió forintban, a lerovandó illetéket pedig 64 750 forintban határozta meg.
A felperes édesapja 1991. február 9-én elhunyt, a felperes és testvére megörökölte a perbeli ingatlan további 1/8-1/8-ad tulajdoni illetőségét a túlélő házastárs haszonélvezeti jogával terhelten.
Az elsőfokú illetékhivatal az öröklési illeték megállapításánál az egész ingatlan 3 millió forintos értékéből indult ki és a hagyaték tárgyát képező ingatlanrész forgalmi értékét 750 ezer forintban határozta meg, melyből - a haszonélvezeti jogra figyelemmel - levont 112 500 forintot és így fennmaradó 637 500 forint fele után 15 938 forint öröklési és 6375 forint eljárási, összesen 14 344 forint illetéket szabott ki a felperessel szemben.
Az elsőfokú határozatok ellen a felperes által benyújtott fellebbezéseket az alperes az 1992. június 30-án kelt határozatával bírálta el, mindkét elsőfokú határozatot megváltoztatta és egyrészről a felperes illetékfizetési kötelezettségét az ajándék tekintetében 43 500 forint összegre módosította, egyben a fizetési meghagyással előírt 64 750 forint illetékből 21 250 forintot törölni rendelt, míg másrészről a felperes illetékfizetési kötelezettségét - az öröklést illetően - 14 344 forintról 9562 forintra szállította le és ennek folytán az előírt illetékből 4782 forintot törölni rendelt.
Határozatának meghozatalakor az alperes a perbeli ingatlan részben lakott állapotú forgalmi értékét 2 millió forintban határozta meg, az ajándékozási illeték alapjául 1 millió forintot, az öröklési illeték alapjául pedig 500 ezer forintot vett figyelembe. Ezen összeget csökkentette a haszonélvezeti jog értékeként 150 ezer, illetőleg 75 ezer forinttal és az ily módon adódó 637 500 forint 5%-át növelte 1000 forint eljárási illetékkel, ily módon adódott 32 875 forintos felperesi illetékfizetési kötelezettség az ajándékozás tekintetében, míg az öröklés esetén a 425 ezer forintos érték 1/2-ed része után számított 5%-os mértéket 50%-kal csökkentette, mivel lakástulajdon öröklése történt és az így adódó összeget növelte a 2%-os eljárási illetékkel. Ily módon a felperest terhelő illeték összegét 9562 forintra szállította le.
A felperes keresetében az alperesi közigazgatási határozat felülvizsgálatát kérte, sérelmezve, hogy az alperes az ingatlan beköltözhető értékét 3 millió, lakott forgalmi értékét 2 millió forintban állapította meg. Vitatta egyben a felperes az ajándékozással megszerzett ingatlanrész értékét is, azt 500 ezer forintban jelölte meg.
Az elsőfokú bíróság igazságügyi ingatlanforgalmi szakértői szakvéleményt szerzett be, majd ítéletével a keresetet elutasította. Ítéletének indokolásában rámutatott arra, hogy az alperesi határozat jogszabályt nem sért, mert a beszerzett és aggálytalan - a bíróság által is elfogadott - igazságügyi szakértői vélemény szerint is az egész perbeli ingatlan lakott forgalmi értéke 1 500 ezer forintban, részben lakott forgalmi értéke pedig 2 millió forintban határozható meg.
Az elsőfokú ítélet ellen a felperes nyújtott be fellebbezést, kérte azt megváltoztatva az általa fizetendő illeték összegét mérsékelni. Hivatkozott arra, hogy az ajándékozás címén megszerzett ingatlanilletőség haszonélvezettel terhelt és lakott volt.
A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú ítéletet - az alperesi határozatra is kiterjedően - megváltoztatta és a felperes terhére előírt ajándékozási illetékfizetési kötelezettséget 32 875 forintra módosította.
A másodfokú bíróság az illeték meghatározásánál az egész ingatlan lakott 1,5 millió forintos forgalmi értékéből indult ki, melyből az ajándékozás tárgyát képezte 750 ezer forint érték. Ebből a haszonélvezetre tekintettel levonásba helyezett 112 500 forintot és az így adódó 637 500 forint 5%-át 31 875 forintot vett ajándékozási illetéknek, melyhez 1000 forint eljárási illetéket adva határozta meg a 32 875 forint felperesi illetékfizetési kötelezettséget.
Az öröklési illetéket illetően a lakottság értékcsökkentő hatását a másodfokú bíróság nem vette figyelembe, mert azt a felperes kellően nem bizonyította.
A másodfokú ítélet ellen felülvizsgálati kérelmet az alperes nyújtott be, annak hatályon kívül helyezése és az elsőfokú ítélet hatályában való fenntartása iránt. Álláspontja szerint törvénysértő módon járt el a másodfokú bíróság, amikor a Ptk. 157. §-ában foglaltakat figyelmen kívül hagyva állapította meg az ajándékozási illeték alapját, mivel a használat jogát nem tartotta a haszonélvezet részjogosítványának, hanem a haszonélvezeti jog melletti önálló jognak tekintette és ezzel ugyanazon tényre kétfajta kedvezményt adott.
A felperes ellenkérelme - tartalma szerint - a felülvizsgálati kérelem elutasítására irányult. A felperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmet nem nyújtott be.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság ítéletét hatályában fenntartotta.
A Pp. 275. §-ának (2) bekezdése értelmében a Legfelsőbb Bíróság a jogerős határozatot csak a felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül és ennek összefüggésében foglalhat állást a kérelmekben megjelölt jogszabálysértésről.
Az alperes által hivatkozott Ptk. 157. § (1) bekezdésében foglaltak szerint a haszonélvező jogosult a más személy tulajdonában álló dolgot használni, illetőleg hasznosítani.
A felperesi illetékfizetési kötelezettség mértékének meghatározásánál irányadó 1990. évi XCIII. törvény 13. § (1) bekezdése szerint az örökség és az ajándék tiszta értéke a megszerzett - illetékfizetési kötelezettség alá eső - vagyonnak a (2) bekezdésben foglaltak szerint csökkentett forgalmi értéke.
A fenti törvény 102. § (1) bekezdés e) pontja kimondja, hogy forgalmi érték az a pénzben kifejezett érték, amely a vagyontárgy eladása esetén - az illetékkötelezettség keletkezésekor volt állapotában, a vagyontárgyat terhelő adósságok figyelembevétele nélkül - árként általában elérhető.
Ezt az árként általában elérhető értéket kellett az alperesnek csökkentenie a törvény 72. §-a szerint értékelt haszonélvezeti jog, mint vagyoni értékű jog ellenértékével, mert a 15. § (4) bekezdése szerint a haszonélvezet jogával terhelten megszerzett vagyon esetében a tulajdonszerzőt terhelő illeték alapja a haszonélvezet figyelembevétele nélkül megállapított forgalmi érték és a haszonélvezetnek a 72. § szerint számított értéke közötti különbözet.
Az ajándékozási szerződés megkötésének a napján a felperes tekintetében az egész perbeli ingatlan lakottnak minősült, így a forgalmi érték meghatározásánál nem részben lakott állapotból kellett kiindulni, hanem - ahogy azt a másodfokú bíróság helyesen értékelte - az egész ingatlan lakott forgalmi értékeként a beköltözhető forgalmi érték 50%-át kellett alapul venni. A kellő alapossággal és szakértelemmel elkészített és a bíróság által is elfogadott szakértői szakvélemény szerint pedig az ingatlan lakott forgalmi értéke 1,5 millió forint, így az ajándékozás tárgyát képező 1/2-ed tulajdoni illetőség 750 ezer forint forgalmi értéket képviselt. Ezt alapul véve pedig törvénysértés nélkül hozta meg a másodfokú bíróság a felülvizsgálati kérelemmel támadott határozatát, amikor a felperest terhelő ajándékozási illeték összegét 32 875 forintban állapította meg azzal, hogy egyidejűleg az elsőfokú bíróság ítéletét az alperesi határozatra is kiterjedően megváltoztatta. Mivel a megváltoztatás az alperesi határozatra is kiterjedt, ugyancsak helyesen tartalmazza az ítélet azt is, hogy a fizetési meghagyással előírt 64 750 forint illetékből 31 875 forintot rendel törölni.
A fentiek alapján a Legfelsőbb Bíróság nem észlelt olyan jogszabálysértést, amely a másodfokú bíróság jogerős ítéletének hatályon kívül helyezését indokolná, ezért azt a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. II. 25.246/1994.)
Itv. 14. §
A kötelesrész mértékéről a Ptk. 665-667. §-ai rendelkeznek. A Ptk. 665. § (1) bekezdése értelmében kötelesrész címén a leszármazót és a szülőt annak fele illeti meg, ami neki - a kötelesrész alapja szerint számítva - mint törvényes örökösnek jutna. Tekintetbe kell venni azt is, hogy a Ptk. 672. § (1) bekezdése szerint a kötelesrészre jogosult kötelesrészének pénzben való kiadását követelheti. Az Itv. szerint a kötelesrészre jogosult ebben az esetben öröklési illetéket, míg az örökös visszterhes vagyonátruházási illetéket köteles fizetni.

A haszonélvezet, a használat öröklésének és ajándékozásának illetéke

Itv. 15. §
A haszonélvezet, használat öröklése és ajándékozása esetére - a vagyonszerzés sajátosságára figyelemmel - az Itv. külön szabályokat állapít meg. Így ha más személy szerzi meg a vagyon tulajdonjogát és az ahhoz kötődő vagyoni értékű jogot, a tulajdonszerző e vagyoni értékű jognak a törvény szerint (72. §) számított értékével csökkentett forgalmi érték, a vagyoni érték szerzője pedig e jog azonos módon számított értéke után fizeti az öröklési, ajándékozási illetéket. A tulajdonszerzőt terhelő illeték alapját akkor is ily módon kell megállapítani, ha a haszonélvezet, használat nem tárgya az öröklési, ajándékozási illetéknek, vagy mentes az illeték alól. Amennyiben tehát a hagyatéki vagyonnak más személy örökli a tulajdonjogát és más a haszonélvezetét, a vagyon értéke megoszlik az állagörökös, valamint a vagyoni értékű jog örököse között.
Az illetékhatóság gyakorlata szerint, ha a hagyatéki vagyon ingatlan-nyilvántartásba már korábban bejegyzett haszonélvezettel terhelten száll át és ennek jogosultja fiatalabb a haszonélvezeti jog örökösénél, akkor az állagörökös öröklési illetéke alapjának megállapításánál a fiatalabb haszonélvezetre jogosult életkorát kell figyelembe venni (Köztársasági Megbízott Hivatala Szombathely, 12 126-2/1991.). A Bács-Kiskun Megyei Bíróság 3. Pf. 21.073/1992. számú ítélete arra emlékeztet, hogy a haszonélvezeti jog vagyonértékű jog, amely az illetékkiszabás szempontjából önálló és elválik a tulajdonjogtól. Az ítélet szerint erre utal a 15. §, amely a haszonélvezet és a használat örökléséről, továbbá a haszonélvezet és a használat jogával terhelten átruházott (átszállt) vagy ilyen teher egyidejű alapításával megszerzett vagyon esetében a tulajdonszerzőt terhelő illeték alapjának kiszámításáról rendelkezik.

Öröklési és ajándékozási illetékmentesség, kedvezmény

Itv. 16. §
Az öröklési és ajándékozási illetékmentesség kedvezményének eseteit az Itv. 16. és 17. §-ai részletezik. A törvényszakaszokat az elmúlt esztendők során több ízben módosították és a törvényalkotó több kedvezményt megszüntetett. Az Itv. a tudományos, közművelődési, szociális, lakáspolitikai és egyéb társadalmi-gazdasági szempontból méltánylást érdemlő esetre számos kedvezményt, illetve mentességet biztosít az örökösnek, valamint a megajándékozottnak. A Baranya Megyei Bíróság 3. Pf. 20.837/1995. számú ítélete szerint a "bányász saját ház" akció keretében épült családi ház öröklése nem illetékmentes. Az illetékhatóság az ügyben határozatával a felperes kérelmét elutasította, hivatkozva arra, hogy az Itv. 16. §-ában foglalt taxatív felsorolás a felperes által hivatkozott jogcímet, mint illetékmentes jogcímet nem tartalmazza, így a kedvezmény megadásának törvényi feltételei nem állanak fenn. Ezt a bírósági döntést szakmai körökben vitatták és a Pénzügyminisztérium álláspontja szerint a "bányász saját ház" akció keretében épült lakóházaknak az első tulajdonostól történt öröklése illetékmentes.
Lényeges tudnivaló, hogy az Itv. mellett más törvények is tartalmazhatnak személyes, illetve tárgyi illetékmentességi szabályt.
Itv. 17-17/B. §
A 17. § (1) bekezdés b) pontjában szereplő lakóház építésére alkalmas telektulajdon ajándékozás útján történő megszerzése feltételhez kötött illetékmentességet von maga után. A kedvezmény csak akkor jár a megajándékozottnak, ha a lakással történő beépítést vállalja, illetőleg 2008. január 1-jétől a jogalkotó további feltételt iktatott be, miszerint az így felépített lakóházban a lakás(ok) hasznos alapterülete el kell, hogy érje a településrendezési tervben meghatározott maximális beépíthetőség legalább 10%-át. Az építési szándékot az illetéket megállapító határozat jogerőre emelkedéséig lehet bejelenteni az illetékhivatalnál. Az illeték megállapítására ebben az esetben is sor kerül, de azt csak akkor kell megfizetni, ha a megajándékozott a vállalását négy éven belül nem teljesíti. Ebben az esetben, késedelmi pótlék megfizetésére is köteles az érintett.
További két feltételes esettel egészítette ki e ponton az Itv.-t a 2007. évi CXXVI. törvény: így 2008. január 1-jétől mentes az ajándékozási illeték alól a hitel (kölcsön) nyújtásából származó, 10 000 forintot meg nem haladó összegű követelés elengedése, amennyiben ezzel a hitel-, kölcsönszerződés jogosultjának követelése végérvényesen megszűnik, valamint a közüzemi díjtartozásnak a szolgáltató általi elengedése, feltéve, hogy a magánszemély adós és vele közös háztartásban élő hozzátartozójának egy főre eső jövedelme nem haladja meg a mindenkori öregségi nyugdíjminimum összegének kétszeresét.

III. FEJEZET A VISSZTERHES VAGYONÁTRUHÁZÁSI ILLETÉK

Az illeték tárgya

Itv. 18. §
Ingatlannal, valamint ingónak és vagyoni értékű jognak ellenérték fejében történő megszerzése után visszterhes vagyonátruházási illetéket kell fizetni. Ugyancsak a visszterhes vagyonátruházási illeték tárgya az öröklési vagy ajándékozási illeték alá nem eső minden egyéb vagyonszerzés, így az öröklési szerződéssel vagy az elbirtoklás alapján történő szerzés is. Az Itv. 18. § (2) bekezdése részletezi azokat a vagyoni értékű jogokat és ingókat, amelyekre az illetékfizetési kötelezettség kiterjed. A törvény megfogalmazása alapján a felsorolás taxatívnak (teljes körűnek) minősül.
A visszterhes vagyonátruházási illeték alá eső leggyakoribb szerződéstípus az adásvétel. Ebbe a körbe tartozik ugyanakkor az öröklési szerződés alapján történő vagyonszerzés, a tartási és életjáradéki szerződés alapján történő vagyonszerzés is.
A Baranya Megyei Bíróság 3. Pf. 20.833/1998. számú ítélete rámutat, hogy az adásvétellel vegyes vállalkozási szerződés esetén az illetékfizetési kötelezettség a vállalkozási szerződés alapján nem áll fenn.

Bírói gyakorlat

Ha a fél nem szerzi meg az ingatlan tulajdonjogát, szerzés hiányában illetékfizetési kötelezettség nem keletkezik. (1990. évi XCIII. tv. 18. §)

A felperes mint vevő, és a W. E. Kft. mint eladó 1998. november 30. napján adásvételi szerződést kötött. Az adásvételi szerződés teljes egységét képezi az "A" rész, "B" rész, a Kiegészítő Megállapodás, valamint az I. sz. melléklet (helyszínrajz), a II. sz. melléklet (eladó által nyújtott szolgáltatások, műszaki leírás) és a III. sz. melléklet (Működési Szabályzat - Társasházi Alapító Okirat Alapelvei). A szerződés tárgya az eladó által felépítendő Ny. C. C. Bevásárlóközpontban felépített 25 m2 alapterületű ID 071 üzletszámú ingatlan, melynek földterületi címe Budapest, V. út 1-3. Az adásvételi szerződést 1998. december 16-án nyújtották be a Fővárosi Kerületek Földhivatalához.
A Főpolgármesteri Hivatal Fővárosi Illetékhivatala fizetési meghagyásában 3 148 300 Ft illeték, ezen belül ugyanekkora összegű illetékelőleg megfizetésére kötelezte a felperest. Az alperes határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta, utalva arra, hogy az ingatlannak visszteher mellett történő megszerzése visszterhes vagyonátruházási illeték alá esik. A létrejött szerződés tartalmazza a szükséges elemeket, az érvényes, tehát illetékkötelezettség keletkezett. A felek a szerződés hatályát felfüggesztő feltételhez nem kötötték, a vételár megfizetése ilyennek nem tekinthető. A szerződés hatályosulását nem érinti a tulajdonjog bejegyzéséhez szükséges hozzájáruló nyilatkozat. Az elállási jog kikötése sem eredményezi az illetékkötelezettség későbbi időpontban való keletkezését.
A jogerős közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránt benyújtott felperesi kereset alapján az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően - az eljárási illetéket meghaladó részében - hatályon kívül helyezte. Ítéletének indokolásában megállapította, hogy a szerződést adásvételi szerződésnek és nem előszerződésnek kell tekinteni. A szerződés tartalmazza mind az eladó, mind a vevő személyét, és az ingatlan tulajdonjogának átruházását célzó akaratnyilvánítás is kitűnik. Ugyanakkor megállapította, hogy a szerződés "A" részének 6. pontjában a földterület elhelyezkedése és helyrajzi száma szerepel, míg az üzlet megjelölésénél pusztán egy fantázia megjelölés az 1. sz. melléklet szerint.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a szerződés ellentmondó és több jövőbeni eseményre rendelkezése miatt a közigazgatási eljárás során az Áe. 26. § (1) bekezdésére figyelemmel a szerződés rendelkezéseivel kapcsolatban a felperest nyilatkozattételre kellett volna felhívnia, illetőleg részére hiánypótlási felhívást kellett volna küldeni.
Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 1. §-a akként rendelkezik, hogy visszterhes vagyonátruházás esetén vagyonszerzési illetéket kell fizetni. Ebből következik, hogy az illetékfizetési kötelezettség vagyonszerzést feltételez.
Az Itv. 91. és 92. §-a jól mutatja, hogy a földhivatali, illetőleg az illetékhivatali eljárás szorosan összefügg egymással. Ugyanazon szerződést kell ugyan eltérő szempontok szerint értékelni, azonban ez nem eredményezheti azt, hogy az egyik közigazgatási eljárásban a szerződést érvényesnek, míg a közigazgatási eljárásban érvénytelennek lehet minősíteni.
A Fővárosi Kerületek Földhivatala által 2001. február 26. napján hozott határozat a felperes tulajdonjog bejegyzés iránti kérelmét elutasította. Egyértelműen rögzítésre kerül, hogy a perbeli adásvételi szerződés érvénytelen, és a tulajdonjog bejegyzésére ez iránt alkalmatlan, épp az ingatlanszerződésbeli megjelölése miatt.
Az elsőfokú bíróság rögzítette, hogy azok a tények, amelyek alapján a földhivatal a tulajdonjog bejegyzés iránti kérelmet elutasította, már a szerződéskötéskor is fennálltak. Ezt az illetékhivatali eljárás során az első- és másodfokú hatóságnak észlelnie kellett volna.
Az alperes jogszabálysértést követett el, amikor a felperest nem hívta nyilatkozatra a tekintetben, hogy a szerződésben foglaltak szerint a társasház ingatlan-nyilvántartási bejegyzése megtörtént-e vagy sem. Bár a földhivatali határozat a felülvizsgálat közigazgatási eljárást követően született, mégis azt támasztja alá, hogy az alperes a perbeli szerződést nem kellően vizsgálta és értékelte, hiszen az alkalmatlan volt arra, hogy a felperes vagyonszerzése megvalósuljon.
Az alperesi határozat illetékelőlegre vonatkozó rendelkezése pedig sérti az Itv. 77/A. § (1) bekezdését, hiszen illetékelőleget a fizetési kötelezettnek a szerzés után kell fizetnie, itt azonban a szerzés nem valósult meg.
Rögzítette, hogy az alperesi határozat meghozatalakor fennállt tényállás szerint a felperes az 1999 szeptemberében kötött szerződés alapján tulajdonjogot szerezni nem tudott, és ezt az alperesnek a tényállás kellő tisztázása mellett eljárása során is észlelnie kellett volna, a szerzést ugyanis nem a közigazgatási határozatok meghozatalát követően bekövetkezett változások gátolták.
Erre figyelemmel a határozatokat a Pp. 339. § (1) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, új eljárás elrendelését mellőzte, mert a Fővárosi Kerületek Földhivatala határozata értelmében a perbeli szerződés érvénytelen és tulajdonjog bejegyzésére ezáltal alkalmatlan.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott felülvizsgálati kérelmet, kérve annak megváltoztatását és a felperes keresetének elutasítását. Hivatkozott arra, hogy a földhivatal elutasító határozata a jelen per alperese határozatának meghozatala után született, így az nem volt ismert. Ez olyan új tény, amely új közigazgatási eljárás megindítására ad alapot. Álláspontja szerint a bíróság olyan kérdésben határozott, amiben nem volt jogosult. A földhivatali döntést nem lett volna szabad figyelembe vennie, de ha már figyelembe vette, nem megfelelően ítélte meg a bejegyzés elutasításáról szóló határozatot, ugyanis az a szerződés érvényességét nem érinti. Hivatkozott az Itv. 80. § (1) bekezdésére, ez teremti meg a jogi lehetőséget, hogy a közigazgatási szerv az új tény ismeretében törölje az illetéket. A felülvizsgálati kérelmében több Legfelsőbb Bíróság eseti döntésre hivatkozott jogi álláspontjának alátámasztására.
A felperes ellenkérelmében az alperes felülvizsgálati kérelmének elutasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy új tény nem következett be, az alperesnek számolnia kellett volna a földhivatali elutasítással, mivel a vétel tárgya azonosíthatatlan volt.
A Legfelsőbb Bíróság a Fővárosi Bíróság 10. sorszámú ítéletét hatályában fenntartja.
A Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a jogerős határozatot a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálta felül. Ennek kapcsán megállapította, hogy a Fővárosi Kerületek Földhivatalának tulajdonjog bejegyzési kérelmét elutasító határozata valóban az alperesi határozat meghozatalát követően született. Ugyanakkor a földhivatal és az illetékhivatali eljárások szoros kapcsolatban állnak egymással. Ha valaki nem szerzi meg az ingatlan tulajdonjogát [Ptk. 117. § (3) bekezdés], szerzés hiányában illetékfizetési kötelezettsége nem keletkezhet [Itv. 18. § (1) bekezdés].
A Fővárosi Kerületek Földhivatalának határozata alapján pedig a felperes által kötött adásvételi szerződés a tulajdonjog bejegyzésére alkalmatlan volt. Ennek következtében lényegében az illetékkiszabási eljárást megindító bejelentés jogalap nélkülivé vált.
Az alperes arra hivatkozott felülvizsgálati kérelmében, hogy a tények, körülmények utóbb bekövetkezett változása a közigazgatási perben már nem vehető figyelembe.
A Legfelsőbb Bíróság ezzel kapcsolatban rámutat, hogy a tulajdonjog bejegyzésének elutasítására nem a kérelem benyújtását követően bekövetkezett változások miatt került sor, a szerződés hiányosságai, a tulajdonjognak az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyezhetőségének akadálya már az illetékkiszabásra való bejelentkezéskor is fennállt.
A tulajdonszerzést tehát nem a közigazgatási határozatok meghozatalát követően bekövetkezett változások gátolták.
Az alperes által hivatkozott Legfelsőbb Bíróság eseti döntések bár részben illetékügyben, illetve részben közigazgatási határozat tényállásának felülvizsgálhatóságával kapcsolatos ügyekben keletkeztek, de eltérő tényállásuk miatt jelen ügyre nem alkalmazhatóak.
A fentiekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 36.048/2001.)

A visszterhes vagyonátruházási illeték alapjául szolgáló szerződés értelmezése. (1959. évi IV. tv. 200., 207., 402. §, 1990. évi XCI. tv. 1. §, 1990. évi XCIII. tv. 18. §)

Az irányadó tényállás szerint a felperes 2001. október 29-én megállapodott a B. Kft.-vel, mint eladóval, hogy a Kft. tulajdonát képező B., Gy. u. - A. u. sarkán lévő telekingatlanon lakás és nem lakás célú társasház-együttest épít, amelyből a felperes részére eladja a földszint 5. számú üzlethelyiséget 52 830 000 Ft vételár ellenében és a földszint 6. szám alatti helyiséget 34 500 000 forint vételár fejében, az azokra jutó közös tulajdoni hányaddal együtt, azzal, hogy legkésőbb 2001. december 17-én előszerződést kötnek. Ezután a felperes és a B. Kft. 2001. december 17-én részletes előszerződést kötött az üzlethelyiségekre. Ebben a szerződő felek kötelezettséget vállaltak, hogy legkésőbb 2002. április 30-ig az adásvételi szerződéseket megkötik, egyben rögzítették, hogy felépítendő ingatlanok vételára 52 830 000 Ft és 34 500 000 Ft, ebből az ingatlanra jutó telekhányadok értéke 1 530 000 Ft, és 950 000 Ft, amely általános forgalmi adómentes. Az előszerződés 3. pontjában rögzítették a vevő által fizetett foglaló összegét, a 4. pontjában a vételár előleg részletekben való fizetéséről állapodtak meg. Az eladó vállalta, hogy az üzletet magában foglaló épülettömb átadását 2002. október 31-ig kitűzi, a használatbavételi engedélyt beszerzi és a teljes vételár kiegyenlítésével az üzleteket a felperes birtokába adja.
Az építésügyi hatóság az eladó, a B. Kft. részére a 2003. január 21-én kelt határozatával a használatbavételi engedélyt megadta, mert az építkezés az építési engedélyben és jogszabályban foglaltaknak megfelelően történt.
A szerződő felek 2003. február 11-én az adásvételi szerződést megkötötték. Rögzítették, hogy a lakás, üzlet-garázs funkciójú társasház felépítése a H. Bank Rt. finanszírozásában, valamint a felperes előfinanszírozásának igénybevételével történt. A felperes az előszerződésben foglaltaknak és részletezetteknek megfelelően a vételárat kiegyenlítette. Az eladó a bank javára a szerződés 1. pontja szerint jelzálogjogot engedett, amely jogot az elszámolást követően haladéktalanul töröltet. A szerződés 5. pontja szerint az üzletet per, teher és igénymentesen adja el.
Az illetékhivatal fizetési meghagyásaiban a felperest az adásvételi szerződésekben rögzített vételár alapulvételével 5 286 000 és 3 453 000 Ft visszterhes vagyonátruházási illeték megfizetésére kötelezte.
Az alperes a 2003. június 2. napján kelt határozatában az elsőfokú határozatok helybenhagyta. Megállapította, hogy a szerződő felek már az előszerződést megelőző megállapodásban rögzítették, hogy a B. Kft. saját beruházásában épületegyüttest épít - meghatározták az üzlethelyiségek eladási árát -, amelyből a felperes üzlethelyiségeket kíván vásárolni. Ezt rögzítették később az előszerződésben és az adásvételi szerződésben is. A vételár részletekben való teljesítése, előfinanszírozása még nem jelentette a vállalkozási szerződés létrejöttét. A kérdéses jogügyleteknek nem csak az elnevezése volt adásvételi szerződés, hanem tartalmuk szerint is annak minősültek, mert a vállalkozási szerződésre utaló elemek nem valósultak meg. Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 18. §-ának (1) bekezdése értelmében az ingatlannak viaszteher mellett történő megszerzésekor visszterhes vagyonátruházási illetéket kell fizetni. Nem volt megalapozott ezért a felperes érvelése, hogy a perbeli esetben nem adásvétel, hanem olyan adásvétellel vegyes vállalkozási szerződés jött létre, amelynek alapján a felépítmény után nem, hanem csak a megszerzett telekhányad után kell vagyonszerzési illetéket fizetni.
Az elsőfokú bíróság az alperes határozatait megváltoztatva a felperest terhelő visszterhes vagyonátruházási illetéket a 950 000 Ft-os telekérték után 95 000 Ft-ban, az 1 530 000 Ft telekérték után 153 000 Ft-ban állapította meg. Az elsőfokú bíróság a megállapodások, az előszerződések, adásvételi szerződések tartalmának elemzése, a csatolt okiratok és meghallgatott tanúk vallomása egybevetésével megállapította, hogy a B. Kft. csak a szerződésekben meghatározott telekhányadot értékesítette adásvétellel, az üzletek felépítése már a felperes előfinanszírozásában történt, így az üzletek felépítésére a felek vállalkozási szerződést kötöttek. Az adásvétellel vegyes vállalkozási szerződés esetén az illetékfizetési kötelezettség a vállalkozási szerződés alapján nem áll fenn. Az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (a továbbiakban: Art.) 1. § (7) bekezdése alapján az alperes jogosult volt a szerződéseket valódi tartalmuk szerint minősíteni, de ennek során téves következtetésre jutott. A bíróság ezért a szerződésekben írt telekértéket elfogadva az Itv. 19. §-ának (1) bekezdése szerinti mértékben állapította meg a visszterhes vagyonátruházási illetéket az alperes határozatának a Pp. 339. §-a (2) bekezdése g) pontja szerinti megváltoztatásával.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak megváltoztatása mellett a kereset elutasítását kérte. Álláspontja az volt, hogy az elsőfokú bíróság az Art. 1. §-ának (7) bekezdésében foglaltakkal ellentétesen minősítette a szerződéseket. Utalt a Legfelsőbb Bíróság Határozatainak Hivatalos Gyűjteményében EBH 2000/274. és 2001/590. számú közzétett elvi határozataira. Kifejtette, hogy egyre nagyobb számban keletkeznek olyan szerződések, amelyben a beruházók (vállalkozók) a beruházásba bevonják a velük szerződő felek (vevők) pénzeszközeit a felvett hitelek mellé; egyidejűleg a kivitelezésben és műszaki tartalomban lehetőséget biztosítanak az egyéni elképzelések megvalósulásának, ez azonban nem valósítja meg a vállalkozási szerződés létrejöttét.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 273. §-ának (1) bekezdése alapján előzetesen megvizsgálva megállapította, hogy az megfelel a Pp. 270. § (2) bekezdése b) pontja ba) alpontjában foglaltaknak, mert a bírósági eljárás során elvi jelentőségű jogkérdésként merült fel a visszterhes vagyonátruházási illeték alapjául szolgáló szerződés minősítése és értelmezése, az Art. 1. §-ának (7) bekezdésében írtak alkalmazása.
A felperes a felülvizsgálati eljárásban előterjesztett ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. §-ának (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el a Pp. 275. §-ának (2) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem keretei között.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A perbeli esetben a Legfelsőbb Bíróságnak abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a B. Kft. és a felperes között adásvételi szerződés, vagy pedig adásvétellel vegyes olyan vállalkozási szerződés jött létre, amely alapján a felperes csak a megszerzett telekhányad után köteles visszterhes vagyonátruházási illetéket fizetni.
A Ptk. 200. §-a (1) bekezdésének értelmében a szerződés tartalmát a felek maguk állapítják meg, amelytől egyező akarattal eltérhetnek, ha az eltérést a jogszabály nem tiltja. A paragrafus lényegében a szerződési szabadságot és a szerződési típusszabadságot határozta meg. A felek a törvényben meghatározott szerződéstípustól eltérhetnek, szerződéseiket vegyíthetik egymással és így egy szerződés több szerződéstípus elemeit is tartalmazhatja. Általános jogelv, hogy a vegyes szerződések minősítésénél az a szerződés az irányadó, amelyek elemei az adott jogviszonyokra leginkább jellemzőek.
A Ptk. 207. §-ának (1) bekezdésében megfogalmazott általános jogelv az is, hogy a szerződési nyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogyan azt a másik félnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset összes körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kellett.
Ezzel összefüggésben a Legfelsőbb Bíróság a határozatainak hivatalos gyűjteményében közzétett EBH 2001/590. sz. elvi határozatában rögzítette, hogy a szerződés valódi tartalmát az Art. 1. §-ának (7) bekezdése és 6. §-ának (1) bekezdése d) pontja alapján vizsgálni lehet az ingatlan- vagyonátruházási illetékek megállapításakor, másrészt az EBH 2000/274. sz. határozatában kifejtette azt, hogy a vegyes szerződés esetében a szerződés minősítésénél az a szerződési elem irányadó, amely a jogviszonyra leginkább jellemző.
Az alperes helyesen utalt az ismertetett elvi határozatokban foglaltakra. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint jelen esetben az alperes valójában a szerződések Art. 1. §-ának (7) bekezdése szerinti értelmezését nem is végezte el, mert a szerződő felek által megkötött szerződések tartalmukban és elnevezésükben is adásvételi szerződések, amelyek alapján a felperes üzlethelyiségek tulajdonjogát szerezte meg. Ezért az elsőfokú bíróság tévesen hivatkozott ítéletében arra, hogy az alperes az Art. 1. §-ának (7) bekezdése alapján a szerződéseket tévesen értelmezte és ennek alapján téves jogkövetkeztetésekre jutott.
A Ptk. 375. §-ában szabályozott adásvételi szerződés lényeges elemei a feleknek, a szerződés tárgyának, a vételárnak meghatározása és a dolog tulajdonjoga átruházásának kinyilvánítása. Az adásvételi szerződés tárgya lehet bármely meglévő dolog, de lehet olyan jövőben létrehozandó dolog is, amelyet az eladó állít elő, és amelynek vételárát részletekben, illetőleg előlegként fizetik meg.
A Ptk. 389. §-ában meghatározott vállalkozási szerződés, és a 402. §-ban meghatározott építési szerződésben a vállalkozó valamely munkával elérhető eredmény létrehozására vállal kötelezettséget. Az adásvételi, illetve vállalkozási jelleghez kapcsolódnak a felek jogai és kötelezettségei.
A perbeli esetben a felek a vételár - előszerződés szerinti ütemezésének megfelelő - előleg formájában való fizetésében állapodtak meg. Ez a megállapodás azonban nem tekinthető a vállalkozási díj megfizetésére irányuló megállapodásnak, mert a Ptk. 280. § (1) bekezdés a) pontjában írt egyidejű teljesítés diszpozitív szabály, és nincs akadálya annak, hogy valamelyik fél szolgáltatásaival a másik fél szolgáltatását megelőzze és akár részletekben is teljesítse. Az előszerződésben és az adásvételi szerződésben meghatározott vételár, annak jellege és kifizetése a vállalkozási szerződési jelleget nem alapozza meg.
A perbeli esetben a felek előzetes megállapodásukban, előszerződéseikben és az adásvételi szerződésekben, a B. Kft. által felépítendő üzletek megvásárlásában és előre részletekben fizetendő vételár teljesítésében állapodtak meg, nem pedig vállalkozási szerződést kötöttek. A szerződésekben a vállalkozási szerződés megállapításához szükséges tartalmi elemek sem valósultak meg, így nem teljesültek a Ptk. 392. §-ában, a 394. §-ában, a 402. §-ában, a 403. § (1) és (3) bekezdésében foglaltak, valamint a 404. és 405. §-okban írtak.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság megállapította azt is, hogy a perbeli esetben a B. Kft. munkavégzésének folyamata a felek szerződése keretein kívül maradt, erre szerződési akaratuk nem terjedt ki.
A 2003. február 1-jén létrejött adásvételi szerződés 1. pontjában írt előfinanszírozás az előszerződés 4. pontjában részletezett vételár megfizetését jelenti, a szerződés 2., 3., 4., 5. és 6. pontjában foglaltak egyértelműen az adásvételi szerződés ismérveinek felelnek meg, annak létrejöttét támasztják alá. Az adásvételi szerződés, vállalkozási szerződésre utaló elemeket nem tartalmaz, az előszerződés 6. pontjában írtak tartalmaznak ugyan vállalkozási szerződésre utaló kikötéseket, de ezek az adásvétel jellegén nem változtattak, és nem a szerződés döntően jellemző tartalmát alkotják.
Helytállóan utalt az alperes felülvizsgálati kérelmében arra, hogy a gazdasági életben hasonló ügyek sokasága van folyamatban és keletkezett olyan nagy beruházások kapcsán, amelyben a beruházók a beruházásba bevonják a velük szerződést kötő felek, vevők pénzeszközeit az általuk felvett bankhitelek mellé, egyidejűleg a kivitelezésben, műszaki tartalomban lehetőséget biztosítanak az egyéni elképzelések megvalósítására. Ez önmagában nem valósítja meg a szerződés vállalkozási szerződéssé minősítését, ehhez felek egybehangzó, egyöntetű akarata szükséges, amely a szerződésből ki kell tűnjön.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az alperes határozatának jogszabálysértését nem állapította meg, ezért a téves jogértelmezésen alapuló jogerős ítéletet a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alapján megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította. (Legf. Bír. Kfv. II. 39.034/2004.)

Az illeték általános mértéke

Itv. 19. §
Az Itv. 19. § (1) bekezdése értelmében a visszterhes vagyonátruházási illeték általános mértéke a megszerzett vagyon terhekkel nem csökkentett forgalmi értéke után 10%, ha a törvény másként nem rendelkezik. Az illetékhatóság gyakorlatában a visszterhes vagyonátruházás esetén a megszerzett vagyon forgalmi értékének megállapításánál nincs jelentősége annak, hogy a kölcsönösen megállapított vételár az áfát is tartalmazza-e. A visszterhes vagyonátruházási illetékre vonatkozó szabályok tehát a megszerzett vagyon forgalmi értékét minősítik az illeték alapjának. Forgalmi értékként az Itv. 102. § (1) bekezdés e) pontjának figyelembevételével meghatározott értéket kell figyelembe venni. Tekintettel arra, hogy a vagyonátruházási illeték alapjául a forgalmi érték szolgál, nincs jelentősége annak, hogy a vagyontárgy megszerzője készpénzt, vagy egyéb szolgáltatást nyújt a vagyontárgy fejében.
A Köztársasági Megbízott Hivatala Győr 2897/1992. számú határozata értelmében nem befolyásolja a forgalmi értéket az sem, hogy a vételár egy részének visszaigénylésére az adójogszabályok lehetőséget adnak-e vagy sem. Az adott ügyben a fél kettős adóztatásra hivatkozott, azonban az illetékhatóság álláspontja szerint ez a vélekedés nem fogadható el, hiszen az illetékkiszabás nem adóztatási forma és az illeték nem minősül adónak. A magam részéről ezt az érvelést vitatom, hiszen az adózás rendjéről szóló törvény értelmében az illeték is adónak minősül.
Több ítélet foglalkozott a tanyaingatlan visszterhes megszerzésének esetén irányadó illeték mértékével. A Bács-Kiskun Megyei Bíróság 3. Pf. 20.062/1992. számú ítélete arra utal, hogy a földtörvény rendelkezése szerint, ha a tanyaépülethez termőföld is tartozik, a tanyára a termőföldre vonatkozó rendelkezéseket kell alkalmazni. Az ítélet indokolása értelmében a tanyához rendszerint kisebb vagy nagyobb földterület tartozik és szükség esetén vizsgálni kell, hogy az adott terület mezőgazdasági művelés célját szolgáló földterületnek minősül-e vagy sem. A hatályon kívül helyezést elrendelő döntés szerint az újabb eljárásban nem mellőzhető annak tisztázása, hogy a felperesek által vásárolt tanyára, a termőföldre, vagy a használat jellege folytán a lakásra, lakóházra vonatkozó rendelkezéseket kell-e alkalmazni, továbbá ez utóbbi esetben annak megállapítása is feladat, hogy az ingatlanhoz tartoznak-e a lakás rendeltetésszerű használatához nem szükséges helyiségek, és ha igen, ezek a forgalmi értékből milyen arányt (összeget) képviselnek.

Bírói gyakorlat

A feltételes illetékmentesség megilleti az olyan telektulajdon megszerzőjét is, akinek az ingatlanán a vagyonszerzés időpontjában 50%-ot el nem érő készültségi fokban lévő lakás céljára épülő építmény van. (1990. évi XCIII. tv. 3. §, 19. §, 26. §, 102. §)

A felperes 1994. december 1. napján kelt adásvételi szerződéssel megvásárolta a Budapest II. ker. tulajdoni lapon felvett 1027 négyzetméter kiterjedésű építési teleknek jelölt ingatlan eszmei 1/2-ed részét. Az ingatlanra az eladó kétlakásos lakóépület építésére rendelkezett építési engedéllyel, amelynek hatályát a felperesre az építési hatóság kiterjesztette.
A felperes terhére az alperes elsőfokú hatósága 1995. július 31. napján kelt fizetési meghagyásában 2%-os kulcs alkalmazásával a szerződésben foglalt 3 millió forint vételárral szemben 4 millió forint forgalmi érték után bocsátott ki fizetési meghagyást. A fizetési kötelezettséget 80 000 forintban, az illetékelőleget 60 000 forintban, a bejegyzési illetéket 2000 forintban állapítva meg.
A határozat elleni fellebbezésében a felperes vállalta, hogy négy éven belül lakóépületet épít. A fellebbezés kapcsán született határozatokat felülbírálva az alperes az 1998. február 23. napján kelt határozatával az indokolás módosításával hagyta helyben az elsőfokú határozatokat. A helyszíni szemle alapján megállapította, hogy az ingatlan forgalmi értéke 4 000 000 forint, a vételkor azon 15%-os készültségi fokú felépítmény állt. Az Illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 3. § (3) bekezdés a) pontja, valamint a 102. § f) és l) pontjai alapján arra a következtetésre jutott, hogy az illetékhivatal helytállóan különítette el az ingatlanrészeket, mert az építményre az illetékmentesség nem terjedhet ki, csak a 85%-ot képviselő lakóház építésére alkalmas telektulajdon tekintetében van helye a feltételes mentességnek.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperesi határozatok felülvizsgálata iránti felperesi keresetet elutasította. A lefolytatott bizonyítás eredményeként arra a következtetésre jutott, hogy a felperes nem üres építési telket, hanem olyan ingatlanrészt vásárolt, amelyen egy minimum 15 maximum 25%-os készültségi fokú, szerkezetkész, tetővel ellátott ház állt. Utalva az Itv. 26. § (1) bekezdés a) pontjára jutott arra a következtetésre, hogy az illetékmentesség a felperest nem illeti meg. A felperes fellebbezésében az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a kereseti kérelme teljesítését kérte. Indokai szerint az ítélet megalapozatlan, ténymegállapításai tévesek. Bizonyítékokat terjesztett elő a meghallgatott tanú tévedéséről arról, hogy a ház nem állt tető alatt, emellett további bizonyítást is felajánlott.
Az alperes csatlakozó fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítélete indokolásának megváltoztatását abban a tekintetben kérte, hogy az ingatlanon az illetékkötelezettség keletkezésekor szerkezetkész felépítmény nem állt, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte, a további bizonyítást ellenezte. Érvei szerint a határozata a Ptk. 95. § (1) bekezdése szerint tekintette a lakás céljára nem használható építményt alkotórésznek, amely részre a mentességet nem lehetett biztosítani.
A fellebbezés és a csatlakozó fellebbezés az alábbiak szerint alapos.
Az Illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 18. § (1) bekezdése szerint az ingatlannak visszterhes megszerzése a 19. § (1) bekezdésében meghatározott mértékű vagyonátruházási illeték alá esik, s amely kötelezettség a 3. § (3) bekezdése alapján a szerződés megkötése napján keletkezik. Az Itv. 26. § (1) bekezdés a) pontja kimondja, hogy mentes a visszterhes vagyonátruházási illeték alól a lakóház építésére alkalmas telektulajdonnak (tulajdoni hányadnak) a megszerzése, ha a vagyonszerző az ingatlanon a szerződés illetékkiszabásra történő bemutatásától számított 4 éven belül lakóházat épít. A vagyonszerző lakóházépítése szándékáról legkésőbb az illetékfizetési meghagyás jogerőre emelkedéséig nyilatkozhat az illetékhivatalnál. A (2) bekezdés alapján a vagyonszerző az (1) bekezdés a) pontjában említett lakóház felépítését - legkésőbb a határidő elteltét követő 15 napon belül - használatbavételi engedéllyel igazolja, az illetékhivatal a megállapított, de a megfizetés tekintetében felfüggesztett illetéket törli. Az Itv. 102. § (1) bekezdése értelmező rendelkezéseket tartalmaz. A b) pont szerint ingatlan: a föld és a földdel alkotórészi kapcsolatban álló minden dolog; az f) pontja szerint lakástulajdon: lakás céljára létesített és az ingatlan-nyilvántartásban lakóház vagy lakás megnevezéssel nyilvántartott, vagy ilyenként feltüntetésre váró ingatlan a hozzátartozó földrészlettel. Lakásnak minősül az építési engedély szerint lakóház (lakás) céljára létesülő építmény is, amennyiben annak készültségi foka az 50%-ot meghaladja; az l) pontja szerint lakóház építésére alkalmas telektulajdon: az építésügyi szabályoknak és a településrendezési tervnek megfelelően kialakított, lakóépület elhelyezésére szolgáló, beépítetlen földrészlet, továbbá az előbbi feltételeknek egyébként megfelelő olyan földrészlet, amelyen csak szükséglakás, illetőleg olyan lakás céljára használt helyiségcsoport (helyiség) van, ami még a szükséglakás követelményeinek sem felel meg.
Az Itv. 78. § (1) bekezdése előírja, hogy a kiszabás alapján fizetendő illetékről fizetési meghagyást kell kiadni, amely tartalmazza a kiszabott illeték összegének megállapításánál figyelembe vett adatokat és az alkalmazott jogszabályokat. A 77/A. § (1) bekezdése alapján a visszterhes vagyonátruházási illeték alá eső szerzés után a fizetésre kötelezett a bejelentett érték alapulvételével illetékelőleget köteles fizetni, amelyre a vagyonszerzési illetékekre vonatkozó rendelkezések az irányadók.
A perben alkalmazandó fenti jogszabályokra is figyelemmel Legfelsőbb Bíróság elsőként a felek egyező nyilatkozata alapján az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásából mellőzi a "szerkezetkész" állapotra vonatkozó megállapítást és a továbbiakban az e körben egymásnak ellent nem mondó nyilatkozatok valamint a rendelkezésre álló adatok alapján a perbeli releváns tényállásként azt állapítja meg, hogy az illetékkötelezettség keletkezésekor az ingatlanon nem volt olyan építmény, amely a szükséglakás ismérveit kielégítette, továbbá nem volt olyan lakás céljára épülő olyan építmény sem, amelynek készültségi foka az 50%-ot meghaladta volna. Az Illetéktörvény idézett rendelkezései alapján a Legfelsőbb Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy nincs helye az adott illetékkötelezettség szempontjából az ingatlannak alkotórész és beépítetlen telekrész szerinti szétválasztásának. Az ingatlan általában - eltérő törvényi rendelkezés hiányában - csak az alkotórészével együttesen minősíthető az illetéktörvény szempontjából. Az értelmező rendelkezések alapján a perbeli esetben tényként rögzíthető volt, hogy az illetékkötelezettség időpontjában az ingatlanon nem volt olyan lakás céljára épülő építmény, amelynek készültségi foka az 50%-ot meghaladta volna, ezért az ingatlan az Illetéktörvény szempontjából mint lakástulajdon nem volt minősíthető. Az Itv. 102. § (1) bekezdés l) pontja ugyanakkor a szükséglakásnak megfelelő építménnyel rendelkező ingatlant is telektulajdonnak tekinti. Ebből a szabályozásból nyilvánvaló az a jogalkotói szándék, amely a mentességi körből nem zárta ki a megkezdett olyan lakásépítéseket sem, ahol az építmény még nem érte el az f) pontbeli készültséget. A lakás céljára épülő, de még a szükséglakás használhatóságát sem elérő építményekkel rendelkező ingatlanok is ennek következtében az Itv. 26. § (1) bekezdése szerinti ingatlannak minősülnek.
E rendelkezéseket hagyta figyelmen kívül az alperes, amikor a határozatával az elsőfokú e szabályokba ütköző illetékhivatali határozatokat helybenhagyta.
A fentiekben kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 253. § (2) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatva a kereseti kérelem szerinti részében az elsőfokú határozatokra kiterjedően az alperesi határozatot hatályon kívül helyezte és az illetékhivatalt új eljárásra kötelezte. (Legf. Bír. Kf. I. 35. 141/2000. sz.)
(Megjelent: A Legfelsőbb Bíróság határozatainak hivatalos gyűjteménye 2001/2)

Haszonélvezet, használat esetén a visszterhes vagyonátruházási illeték alapja

Itv. 20. §
A vagyoni értékű jog ellenérték fejében történő megszerzésekor, valamint a jog megszűnésekor a vagyoni értékű jog Itv. 72. §-a alapján megállapított forgalmi értéke képezi az illeték alapját. A vagyoni értékű jogok értékének megállapítása tehát az Itv. 72. §-ában írt rendelkezések szerint történik. Nyilvánvaló, hogy a haszonélvezeti jogról történő lemondás a tulajdonos vonatkozásában minősül vagyongyarapodásnak.

Bírói gyakorlat

A visszterhes vagyonszerzéssel egyidejűleg alapított haszonélvezet, használat esetén a tulajdonszerző a haszonélvezet, használat értékével csökkentett forgalmi érték után fizeti az illetéket. (1990. évi XCIII. tv. 20. §)

A felperes tartási szerződést kötött, amellyel a szerződés biztosítására kikötött terhelési és elidegenítési tilalommal a B. üdülőingatlan 2/4 eszmei illetőségét, valamint az eltartottak birtokában álló és használatukban maradó ingó vagyont a szerződés 3. pontja szerint megszerezte.
Az alperes határozatával helybenhagyta az elsőfokú hatósága 652 000 forint illeték megfizetésére kötelező fizetési meghagyását. Az eljárás során a szerződésben 3 millió forint értékben megjelölt ingatlan 2/4 eszmei része forgalmi értékét az elsőfokú illetékhivatal 6 500 000 forintban állapította meg.
A határozat megváltoztatása és az alperes 162 500 forint valamint annak kamatai visszafizetésére való kötelezése iránti keresetet az elsőfokú bíróság elutasította. Megállapította, hogy a felperesnek a tartási szerződés jogcímén megszerzett illetőségét csak elidegenítési és terhelési tilalom terheli, haszonélvezeti illetőleg használati jog nem. A felek a tartási szerződéssel egyidejűleg a perbeli ingatlanilletőségre használati vagy haszonélvezeti jogot nem alapítottak. Az ingatlan üdülő, az eltartottak Budapesten laknak, ezért a használat vagy a lakottság forgalmi értéket csökkentő hatása az üdülőingatlan tekintetében nem merült fel; szakértő kirendelését pedig a felperesek nem kérték. A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 164. § (1) bekezdése felhívásával megállapította, hogy a felperes nem igazolta, hogy a határozati megállapítással szemben a forgalmi érték az általa megjelölt.
A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az alperesi határozatban megállapított illetékkötelezettség 132 000 forinttal történő csökkentését kérte. Álláspontja szerint az ítélet az Illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 20. § (1) bekezdésébe valamint a 72. § (1) és (3) bekezdésébe ütközik. Az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyta az ingatlan másik 1/2-ed részét terhelő haszonélvezeti jogot valamint a használatra vonatkozó szerződéses kikötést, amelynek figyelembevételével az ingatlanilletőség forgalmi értéke 5 200 000 forint.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 3. számú ítéletét hatályában fenntartotta.
A felülvizsgálati kérelemben megjelölt az Itv. 20. § (1) bekezdése szerint a visszterhes vagyonszerzéssel egyidejűleg alapított haszonélvezet, használat esetében a tulajdonszerző a - 72. § szerint számított - haszonélvezet, használat értékével csökkentett forgalmi érték után fizeti a visszterhes vagyonátruházási illetéket a haszonélvező, használó pedig a haszonélvezet, a használat számított értéke után fizeti a szerzés jogcímének megfelelő vagyonszerzési illetéket. Az Itv. 72. § (1) bekezdése kimondja, hogy a vagyoni értékű jogok egy évi értékéül az ezzel terhelt dolog - terhekkel nem csökkentett - forgalmi értékének egyhuszad részét kell tekinteni. A (3) bekezdés alapján a bizonytalan időre terjedő vagyoni értékű jog esetében a jog értéke az egy évi érték ötszöröse.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a felperesi hivatkozással ellentétben a tartási szerződés 3. pontja világosan rendelkezik az ingatlanról akként, hogy azt csak terhelési és elidegenítési tilalom terheli; arra ingatlan-nyilvántartásba bejegyzendő haszonélvezeti vagy használati jogot nem alapítottak. Ebből következően nem merült fel az Itv. 20. § (1) bekezdése valamint a 72. § (1) és (3) bekezdésének alkalmazása. Az elsőfokú bíróság az Itv. 19. § (1) bekezdésén alapuló alperesi határozat jogszerűségéről a Pp. 164. § (1) bekezdésére figyelemmel ezért helytállóan határozott.
A fentiek alapján a Legfelsőbb Bíróság a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 275/A. § (1) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta és a felperest a Pp. 78. § (1) bekezdése alapján a felülvizsgálati perköltség valamint az Itv. 39. § (1) bekezdése továbbá az 50. § (1) bekezdése alapján számítható felülvizsgálati eljárási illeték megfizetésére az Itv. 65. § (1) bekezdése alapján kötelezte. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.691/2000.)

Lakástulajdon és a hozzá kapcsolódó jogok visszterhes vagyonátruházási illetékének mértéke

Itv. 21. §
Az Itv. 21. §-át több ízben módosította a jogalkotó. Különösen az 5. § értelmezése kapcsán keletkezett számos jogvita az illetékhatóság és a fél között a bíróság előtt. Fontos tudnivaló, hogy kizárólag a lakás céljára létesített és lakóház vagy lakás minősítéssel nyilvántartott ingatlan minősíthető illetékezés szempontjából lakástulajdonnak. Az egyéb helyiségek még akkor sem esnek ebbe a körbe, ha a lakóépülettel egybeépültek (pl. garázs, fészer stb.).
A bírói gyakorlat számos fontos részletkérdésben foglalt állást, így figyelemre méltó a Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.302/1994. számú ítélete, amely szerint a házastársi vagyonközösség megszüntetése esetén a visszterhes vagyonátruházási illetéket meg kell fizetni, ha valamelyik fél javára értékkülönbözet mutatkozik. A döntés indokolása szerint az értékkülönbözet után a vagyonszerzés jogcímének megfelelő vagyonszerzési illetéket kell megfizetni. Ha valamelyik fél csak azért kap a közös vagyonból nagyobb részt, mert a közös tartozásból is többet vállalt át és az átvállalt tartozás összege az értékkülönbözetet kiegyenlíti, illeték kiszabásának nincs helye. Ha azonban értékkülönbözet jelentkezik, a vagyonszerzési illeték kiszabása indokolt. A Heves Megyei Bíróság 2. Pf. 20.051/1992. számú ítélete arra utal, hogy a kettőnél több lakástulajdon egymás közötti cseréje esetén az illeték alapja a legnagyobb és a legkisebb értékű ingatlan értékkülönbözete; a csereszerződés helyett nem lehet a legkedvezőbb adásvételi szerződés szerinti illeték kiszabását igényelni.
A döntéseket szakmai körökben vitatják és a PM, valamint az illetékhatóságok gyakorlata eltérő volt. Tekintetbe kell venni azt is, hogy az Itv. 21. § (5) bekezdését módosították és 1999. január 1-jétől új szabály érvényes, amely 2003. január 1-jétől további pontosításra került.
A Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33. 235/1993. számú ítélete értelmében a cserét pótló vétel illetékkedvezménye kizárólag a tulajdonost illeti meg. A Legfelsőbb Bíróság Kfv. II. 25.420/1993. számú ítélete szerint az illetékkedvezmény csere esetén is megilleti a felet.
A Legfelsőbb Bíróság Kfv. II. 25.602/1994. számú ítélete alapján a visszterhes vagyonátruházási illeték összegét a fél által vásárolt több lakástulajdon forgalmi értékének beszámításával kell meghatározni.
Figyelemre méltó az az ítélet, amely szerint az illetékfizetési kötelezettség megállapításakor az ingatlan megszerzésekor fennállott ingatlan-nyilvántartási adatokat kell figyelembe venni (Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.354/1995.).
Az illetékhivatal gyakorlatában a cserét pótló vétel illetékkedvezményére csak a lakástulajdont értékesítő és vásárló tulajdonos tarthatott igényt. Ezt az álláspontot erősíti az Itv. 21. § (7) bekezdésében foglalt szabály, amely szerint a vevő a másik lakástulajdona eladását a tulajdonjog ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre alkalmas adásvételi szerződés másolatával, vagy más megfelelő módon köteles igazolni.

Bírói gyakorlat

A lakástulajdon eladásából vásárolt haszonélvezeti jog létesítése esetében azonos jogszerzés hiányában a kedvezményes illeték nem állapítható meg. (1990. évi XCIII. tv. 18., 21. §)

Az I. r. felperes a 2002. augusztus 15-én kelt és 2002. november 29-én módosított adásvételi szerződéssel megvásárolta az Sz., Á. u. 26. szám alatti ingatlan tulajdonjogát, a II. r. felperes ugyanezzel a szerződéssel az ingatlanon haszonélvezeti jogot szerzett. Az ingatlan vételárát a felperesek az I. r. felperes által - a 2002. április 18-én kelt adásvételi szerződéssel - eladott, B., Z. tér 1. szám alatti ingatlan 1/2-ed tulajdoni hányadáért kapott 12 500 000 Ft, valamint a II. r. felperes által - a 2003. január 9-én kelt adásvételi szerződéssel - eladott B., L. Gy. u. 3. III/22. szám alatti ingatlan 6 200 000 Ft-os eladási árából fizették meg. Az I. r. felperes által eladott ingatlant egyébként özv. B. Miklósné haszonélvezeti joga terhelte.
Az illetékhivatal határozataival az I. r. felperes terhére 340 000 Ft vagyonátruházási illetéket állapított meg. A 2003. május 13-án kelt fizetési meghagyásában a II. r. felperest 314 000 Ft vagyonátruházási illeték megfizetésére kötelezte. Ezt követően a II. r. felperes kérte az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 21. § (5) és (8) bekezdésében meghatározott kedvezményes illeték megállapítását. Az illetékhivatal a 2003. november 13-án kelt határozatával a kérelmet elutasította.
Az alperes a 2004. március 9-én kelt határozataival a felperesek fellebbezéseit elbírálva az elsőfokú határozatokat helybenhagyta. A II. r. felperes fellebbezésével kapcsolatban kifejtette, hogy az Itv. 21. § (5) és (8) bekezdése szerinti kedvezmény a II. r. felperes vonatkozásában azért nem volt alkalmazható, mert a II. r. felperes lakástulajdonát adta el és haszonélvezeti jogot vásárolt.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperes határozatát az I. r. felperes vonatkozásában az elsőfokú határozatokra is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az illetékhivatalt új eljárásra kötelezte. A felperesek, így a II. r. felperes ezt meghaladó keresetét pedig elutasította. Az ítélet indokolása szerint az Itv. 21. §-ának (5) bekezdésében foglaltakat az illetékhivatalnak az I. r. felperes vonatkozásában alkalmaznia kell. A II. r. felperes keresete kapcsán pedig kifejtette, hogy az Itv. 21. § (8) bekezdése szerinti kedvezmény a felperes javára nem volt alkalmazható. Az irányadó tényállás szerint ugyanis a felperes lakástulajdont adott el, és haszonélvezeti jogot vásárolt. Helytálló volt az alperesnek az a jogértelmezése, hogy a lakástulajdonhoz kapcsolódó vagyonértékű jogok visszterhes vagyonátruházási illeték alá eső alapítására és megszüntetésére vonatkozó rendelkezés a lakástulajdonok egymás közötti cseréjére, valamint közvetett cseréjére vonatkozó szabályok alkalmazását csak azonos jogok esetében teszi lehetővé. Ez a rendelkezés kizárja a tulajdonjog és a haszonélvezeti jog cseréjekor a kedvezmény igénybevételét.
A jogerős ítéletnek az I. r. felperes keresetének helyt adó rendelkezése ellen a felek felülvizsgálati kérelmet nem nyújtottak be, e vonatkozásban a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet nem vizsgálta felül [Pp. 275. § (2) bekezdése].
A II. r. felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése mellett az alperes határozatának teljes egészében történő hatályon kívül helyezését és az illetékhivatal új eljárásra kötelezését kérte. Álláspontja az volt, hogy az Itv. 21. §-ának (5) bekezdésében foglalt illetékkedvezmény a felperest megilleti akkor is, hogy ha lakástulajdon értékesítéséből haszonélvezeti jogot vásárolt.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az Itv. 18. §-ának (1) bekezdése értelmében a visszterhes vagyonátruházási illeték tárgya az ingatlannak, valamint a (2) bekezdésben meghatározott ingónak és vagyonértékű jognak visszteher mellett, továbbá öröklési vagy ajándékozási illeték alá nem eső más módon történő megszerzése. A lakástulajdon és a hozzá kapcsolódó jogok visszterhes vagyonátruházási illetékének mértékére és alapjának számítására az Itv. 21. §-ában kedvezményes rendelkezéseket állapított meg. Az illetékalap meghatározásánál az Itv. 21. §-ának (5) bekezdése a lakástulajdon vásárlásánál biztosít kedvezményt azzal, hogy az illeték alapja a vásárolt és az eladott lakástulajdon - terhekkel nem csökkentett - forgalmi értékének különbözete. Az Itv. 21. §-ának (8) bekezdése szerint a lakástulajdonok egymás közötti cseréje, illetőleg az (5) bekezdésben említett adásvétele esetén ha az elcserélt, illetőleg eladott lakástulajdont haszonélvezet, használat joga terhelte és a tulajdonszerzéssel egyidejűleg ugyanennek a jogosultnak a javára a tulajdonos a korábbival azonos jogot alapít, a jog szerzője a forgalmi értékek különbözete alapján számított vagyonértékű jog értéke, a tulajdonos pedig e jog számított értékével csökkentett értékkülönbözet után fizeti a visszterhes vagyonátruházási illetéket. Ebből következően a kedvezményes illetékalap csak azonos jogszerzés esetén állapítható meg. A perbeli esetben ez az azonos jogszerzés nem valósult meg, mert a felperes 1/2-ed tulajdoni hányadának eladásából eredő vételáron vásárolt haszonélvezeti jogot.
A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság keresetet részben elutasító ítélete nem volt jogszabálysértő, ezért azt a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. II. 39.018/2005.)

Az Itv. alapján több lakástulajdon vásárlását a kedvezmény alkalmazása szempontjából nem lehet figyelembe venni. [1990. évi XCIII. tv. 21. § (5) bek.]

A felperes 1998. június 18-án eladta szülei haszonélvezeti jogával terhelt B., P. u. 6. szám alatti lakását 18 000 000 Ft vételárért.
1998. augusztus 27-én vásárolta a felperes a szülők haszonélvezeti jogával terhelten 9 900 000 Ft vételárért az N.-i 447. hrsz.-ú számú lakóházas ingatlant. Majd ezt követően 1998. november 2-án kelt adásvételi szerződéssel vásárolta meg a felperes a B.-i 2305/A/16. hrsz.-ú lakásingatlant 3/4-ed tulajdoni hányadát 4 425 000 Ft-ért.
A megyei illetékhivatal a felperest, mint állagtulajdonost az 1998. augusztus 27-én kelt adásvételi szerződés után 5 670 000 Ft forgalmi érték után összesen 228 200 Ft vagyonszerzési és 2000 Ft ingatlan-nyilvántartási illeték előleg megfizetésére kötelezte. A haszonélvezők terhére pedig 97 800 Ft vagyonszerzési és 2000 Ft ingatlan-nyilvántartás illetékelőleget írt elő.
A fellebbezés folytán eljáró alperes 2000. január 4-én kelt határozatával a fizetési meghagyásokat megváltoztatta, és a felperes fizetési kötelezettségét 182 200 Ft-ra, a haszonélvezeti jog jogosultjainak kötelezettségét 50 600 Ft-ra mérsékelte.
A felperes keresetében e határozat megváltoztatását kérte. Arra hivatkozott, hogy az illetékhatóság az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 21. § (5) bekezdését figyelembe véve a felperes terhére nem a kedvezőbb illetéket szabta ki.
Az alperes a kereset elutasítását kérte, fenntartotta a határozatában foglaltakat. Rámutatott arra, hogy a felperes a tulajdonát képező 18 000 000 Ft eladási árából két ingatlan tulajdont szerzett. A jogszabály alapján az N.-i lakóházas ingatlan eredményezte a kedvezőbb illetékalapot. Ezért ezután kötelezte a lakóházas ingatlanokra előírt mérték szerint illetékfizetésre.
A megyei bíróság 8. számú ítéletével a felperes keresetét elutasította.
A jogerős ítélet megállapította, hogy a felperes által vásárolt lakástulajdonok, mint jogügyeletek önállóan tárgyai a visszterhes vagyonátruházási illetéknek.
Az Itv. 21. § (5) bekezdésben foglalt rendelkezés kedvezményt biztosít arra az esetre, ha a vevő egy éven belül több lakástulajdont vásárol illetőleg értékesít. Ebben az esetben a fizetésre kötelezett számára kedvezőbb illetékalapot eredményező egyetlen értékesítést lehet figyelembe venni. Az alperes a kedvezmény alkalmazásakor az eladott b.-i lakás, és az annak értékesítését közvetlen követő vásárlás folytán a lakóházas ingatlan forgalmi értékének összevetése alapján állapította meg a felperest terhelő visszterhes vagyonátruházási illetéket. A jogszabály szerint több lakástulajdon vásárlását egyidejűleg nem lehet figyelembe venni, csak egyetlen lakás eladást lehet egyetlen lakásvásárlással összehasonlítani. Az illetékhatóság a felperes számára kedvezőbb illetékalapot vette figyelembe.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Bírói felhívásra azt jelölte meg, hogy a jogerős ítélet sértette az Itv. 21. §-ában foglaltakat.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 8. számú ítéletét hatályában fenntartotta.
A Pp. 270. § (1) bekezdés alapján jogerős ítélet felülvizsgálatát jogszabálysértésre hivatkozással lehet kérni.
A felperes felülvizsgálati kérelmében nem jelölte meg, hogy milyen oknál fogva sértette meg a bíróság az idézett törvényi rendelkezést.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az eljáró megyei bíróság ítéletében helyesen értelmezte az Itv. 21. § (5) bekezdésében foglaltakat. Helytállóan rendelkezett a felperest megillető illetékkedvezmény és ezáltal a fizetendő illeték mértékéről.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A (1) bekezdés alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.411/2001.)

A cserepótló vétel szabályai nem alkalmazhatóak, amennyiben a fél nem lakóingatlant vásárol [1990. évi XCIII. tv. 21. § (5) bek.]

A felperes az 1996. május 2-án kelt adásvételi szerződéssel megvásárolta az N., K. sétány 3-5. alatti házas ingatlant 10 millió forint vételárért. Ezt megelőzően az 1995. február 27-én kelt adásvételi szerződéssel a B., N. út 2. VI. em. 1. szám alatti öröklakását adta el 10 millió forintért.
Az illetékhivatal a felperes terhére a vásárolt ingatlan 10%-ának megfelelő, 1 millió forint vagyonátruházási illetéket és 2000 forint ingatlan-nyilvántartási eljárási illetéket állapított meg. Az alperes határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Megállapította, hogy a felperes által vásárolt ingatlan az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 102. § (1) bekezdésének f) pontja szerint lakóingatlannak nem minősül, az zártkerti külterületi ingatlan, amely területen lakóházra építési engedély nem volt kiadható. Miután a felperes nem lakóingatlant vásárolt meg, ezért a vagyonátruházási illeték mértékét az Itv. 19. § (1) bekezdése alapján kellett megállapítani és a 21. § (5) bekezdés szerinti cserepótló vétel szabályai nem voltak alkalmazhatók.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. Az ítélet indokolása szerint az ingatlan az Itv. 102. § (1) bekezdés f) pontja szerint nem minősül lakástulajdonnak, így a vagyonátruházási illeték kiszabása a 19. § (1) bekezdés alapján jogszerű volt.
Az ítélet ellen benyújtott fellebbezésében a felperes az ítélet megváltoztatását és az alperes határozata keresetének megfelelő hatályon kívül helyezését kérte. Álláspontja szerint lakásingatlant vásárolt meg, amely valóban külterületi ingatlan, azonban a felépítményt lakóháznak építették és ő annak is használja, másrészt a terület belterületté és lakóterületté nyilvánítása folyamatban van. A fellebbezési tárgyaláson hivatkozott arra is, hogy amennyiben az ingatlan nem minősül lakástulajdonnak, a termőföld vásárlására vonatkozó szabályok szerint az illeték mértéke a 10% helyett 2,5%.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást az elsőfokú bíróság által beszerzett tulajdoni lap adatai alapján annyiban pontosítja, hogy az ingatlant "kert és gazdasági épület" megnevezéssel jegyezték be az ingatlan-nyilvántartásba. Az építésügyi hatóság közlése pedig az, hogy az ingatlanon hétvégi ház vagy gazdasági épület építésére adható építési engedély. Az Itv. 102. § (1) bekezdés f) pontja szerint lakóingatlan a lakás céljára létesített és az ingatlan-nyilvántartásban ekként nyilvántartott vagy ilyenként feltüntetésre váró ingatlan a hozzá tartozó földrészlettel.
A perbeli ingatlan a felperes által sem vitatottan külterületi ingatlan. Tény, hogy a felperes házas ingatlant vásárolt, és az is, hogy az épületet lakóépületként használja, azonban az ingatlan az Itv. 3. § (3) bekezdésének a) pontja szerint az illetékfizetési kötelezettség keletkezésekor meglévő ingatlan-nyilvántartási állapotában lakástulajdonnak nem minősül az Itv. 102. § (1) bekezdésének f) pontja alapján. Miután az ingatlan nem lakóingatlan, nem volt jogszabálysértő a cserepótló kedvezmény elutasítása sem.
Nem volt megalapozott a felperesnek az Itv. 102. § (1) bekezdésének m) pontjára és 26. § (5) bekezdésére alapított előadása sem. A perbeli ingatlan bár külterületi "kert és gazdasági épület" megnevezésű, azonban nem kert céljára hasznosított külterületi földrészlet, ezért termőföldnek nem minősíthető. Az illetékkiszabás alapját képező adásvételi szerződés 4. pontjában foglaltakból ugyanis az állapítható meg, hogy az ingatlant a felperes az eladóhoz hasonlóan lakóingatlanként és nem termőföldként kívánja használni. Miután az ingatlan az ingatlan-nyilvántartás szerint nem lakásingatlan és a hasznosítás célja szerint nem is termőföld és az illetékkiszabásnál a tényleges lakóházkénti használat az Itv. 102. § (1) bekezdés f) pontja szerint nem vehető figyelembe, annak megszerzése az Itv. 19. § (1) bekezdése szerinti mértékű illeték alá esik. A felperes a perben nem bizonyította, a peres és a közigazgatási iratok tartalma sem támasztotta alá azt, hogy az ingatlan belterületbe vonása folyamatban van és módosulhat az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés is. E körülménynek egyébként az 1996. május 2-án az adásvételi szerződés megkötésekor keletkezett illetékkötelezettség szempontjából az ügy elbírálására kiható jelentősége nincs.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése szerint helybenhagyta. (Legfelsőbb Bíróság Kf. II. 29.293/1999.)

A fél a másik lakástulajdona eladását az adásvételi szerződés másolata mellett "más megfelelő módon" is igazolhatja. (1990. évi XCIII. tv. 21. §)

A jogerős ítéletben megállapított tényállás szerint a felperesnek és házastársának, D. Ágnesnek a házasságát a bíróság a 2001. február 5. napján jogerőre emelkedett ítéletében felbontotta. A bontóper során a felek megállapodást csatoltak arra vonatkozóan, hogy ingóságaikat megosztották, illetve, hogy az S., Ó. u. 8. szám alatti ingatlan értékesítéséből 8 millió Ft-ot D. Ágnes, 8 millió Ft-ot pedig a felperes kap készhez azzal, hogy vállalja a még fennálló 2,5 millió Ft tartozás megfizetését. A megállapodásban rögzítésre került az is, hogy a ház értékesítéséből származó teljes vételárból D. Ágnes és a felperes lakást kíván vásárolni. A felperesnek és volt házastársának vagyonmegosztásra vonatkozó egyezségét a bíróság végzésében jóváhagyta. E szerint a felek egyezően nyilatkoztak arra vonatkozóan, hogy az utolsó közős lakóhelyüket képező ingatlant már értékesítették, a vételárat megosztották, így egymással szemben további követelésük nincs.
Az ingatlan-nyilvántartásban a s.-i 5144. hrsz. alatti, természetben S., Ó. u. 8. szám alatti lakóház tulajdonosaként 1/1-ed arányban D. Ágnes szerepelt. A 2000. szeptember 1-jén kelt adásvételi szerződés értelmében D. Ágnes a kizárólagos tulajdonát képező ingatlant 16 millió Ft vételárért értékesítette.
A 2000. október 10-én adásvételi szerződés értelmében a felperes megvásárolta az ingatlan 37/5274-ed tulajdoni hányadát 5 800 000 Ft vételárért.
Az illetékhivatal, a bejelentett forgalmi értéket elfogadva, a fizetési meghagyásában a felperest 180 000 Ft visszterhes vagyonátruházási illetéknek a megfizetésére kötelezte. A felperes a fizetési meghagyás elleni fellebbezésében arra hivatkozott, hogy a S., Ó. u. 8. szám alatti családi ház 12 évi házasság utáni, feleségével közös szerzeménye. Annak eladási árából, illetve a rá jutó részből vásárolta lakását. Csatolta az adásvételi szerződést és a bírósághoz benyújtott közös megegyezésen alapuló vagyonmegosztási okiratot. Kérte, hogy az illetékhivatal az általa vásárolt lakás tekintetében az illetékkiszabás alapjául a két ingatlan forgalmi értékének különbözetét vegye figyelembe. Az alperes a 2001. január 15. napján hozott határozatában a fellebbezést elutasította, a fizetési meghagyást helybenhagyta. Döntését az 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 21. § (5) és (7) bekezdésében foglaltakra alapította. Határozatát azzal indokolta, hogy a felperes az Ó. u. 8. szám alatti ingatlan értékesítését igazolni nem tudta, mivel az általa csatolt adásvételi szerződésben eladóként és az ingatlan kizárólagos tulajdonosaként D. Ágnes szerepel, és az ingatlan-nyilvántartás szerint is ő a kizárólagos tulajdonos. Az illeték alapjának meghatározásánál az Itv. 21. § (5) bekezdése szerinti rendelkezést csak akkor lehetett volna alkalmazni, ha a felperes eladóként szerepel az adásvételi szerződésben, vagy más megfelelő módon igazolja lakástulajdona eladását. Ezért az illetékhivatal jogszerűen járt el az illeték kiszabásakor.
A felperes keresetében a határozatok megváltoztatását kérte akként, hogy az eladott és a vásárolt ingatlan forgalmi értékének különbözete alapján kerüljön előírásra az általa fizetendő illeték összege. Csatolta a házasságot felbontó ítéletet, az egyezséget jóváhagyó végzést, tanúként kérte meghallgatni volt házastársát és annak édesapját.
Az alperes ellenkérelmében - a határozatában foglaltakat fenntartva - a felperes keresetének elutasítását kérte. Azzal érvelt, hogy a felperes által csatolt dokumentumok nem a lakástulajdon eladásának tényét, hanem a vételár megosztását igazolják.
Az első fokú bíróság a perben lefolytatott bizonyítás eredményeként azt állapította meg, hogy a S., Ó. u. 8. szám alatti ingatlan a felperes és volt házastársának osztatlan közős tulajdonát képezte annak ellenére, hogy az ingatlan-nyilvántartásban csak a volt házastárs kizárólagos tulajdonjoga került bejegyzésre. Utalt arra is, hogy a kötős tulajdon törvényi vélelme a családjogi törvény (Csjt.) 27. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezésen alapul, illetve, hogy a Ptk. 195. §-a értelmében a bíróság által felvett jegyzőkönyv közokirat, a felek jegyzőkönyvbe foglalt megállapodását pedig közokiratba foglalt szerződésnek kell tekinteni. A bíróság egyezséget jóváhagyó végzése is azt igazolja, hogy a S., Ó. u. 8. szám alatti ingatlan a felperesnek és volt házastársának közős tulajdonában állt. A volt házastársat eladóként feltűntető adásvételi szerződés a lakástulajdon eladásának tényét igazolja, éppúgy, mint a vételár egyenlő arányú megosztása. Ezért az volt a jogi álláspontja, hogy a felperes által csatolt dokumentumok a volt házastárs által kötött adásvételi szerződéssel együtt az Itv. 21. § (7) bekezdése szerinti más megfelelő módon igazolják a felperes tekintetében is egy korábbi lakástulajdon eladását. Ebből következően a felperest az Itv. 21. § (1) és (5) bekezdése alapján, 2%-os mértékű adókulcs figyelembevételével csupán 44 000 Ft illeték megfizetésére kellett volna kötelezni. Ezért az alperes határozatát a fizetési meghagyásra is kiterjedően akként változtatta meg, hogy a felperes 44 000 Ft visszterhes vagyonátruházási illeték megfizetésére köteles, törölte egyben a különbözetként mutatkozó 144 000 Ft-ot.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, a felperes keresetének elutasítását, perköltségben történő marasztalását. Azzal érvelt, hogy a jogerős ítéletben megállapított tényállás iratellenes, "a bíróság által lefolytatott bizonyításnak nem lett volna helye". A közigazgatási eljárásban rendelkezésére bocsátott iratok, valamint az ingatlan-nyilvántartás kizárólag azt igazolta, hogy a felperes volt házastársa volt az Ó. u. 8. szám alatti ingatlan kizárólagos tulajdonosa. A bíróság a perben nem azt vizsgálta, hogy határozata a meghozatalkor jogszerű volt-e vagy sem, hanem illetékkedvezményre való jogosultság feltételeinek igazolására elfogadott az államigazgatási iratokkal ellentétes tartalmú új bizonyítékokat.
A felperes az elsőfokú ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 7. sorszámú ítéletét hatályában fenntartotta.
A jogerős ítéletben megállapított tényállás tekintetében iratellenességet, ebből következően jogszabálysértést a Legfelsőbb Bíróság nem észlelt. Az alperes felülvizsgálati kérelmében konkrétan nem is jelölte meg, hogy melyek lennének azok a jogerős ítéleti megállapítások, amelyek iratellenességről tanúskodnának.
Rámutat a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy az Itv. 21. §-ának (7) bekezdése lehetőséget ad az ügyfélnek arra, hogy másik lakástulajdona eladását ne csak a tulajdonjog ingatlan-nyilvántartási bejegyzésére alkalmas adásvételi szerződés másolatával, hanem "más megfelelő módon" is igazolhassa. A felperes pedig már a közigazgatási eljárás során bejelentett fellebbezésében is hivatkozott arra, hogy a S., Ó. u. 8. szám alatt ingatlannak ingatlan-nyilvántartáson kívüli tulajdonosa volt, ennek alátámasztásaként csatolta azt a megállapodást, amit később a bíróság a bontóperben jóváhagyott. A perben a bizonyítás a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján eljárva a felperest terhelte. A bíróságnak a Pp. 163. § (1) bekezdése értelmében a per eldöntéséhez szükséges tények megállapítása végett a bizonyítást el kellett rendelnie. A megyei bíróság nem kizárólag tanúvallomásokra, hanem a Csjt. 27. § (1) bekezdése szerinti törvényi vélelemre, a Pp. 195. §-ának megfelelő okiratba foglalt adatokra, a vételár egyenlő arányú megosztására alapította azt a megállapítását, hogy a felperes a S., Ó. u. 8. szám alatt ingatlannak ingatlan-nyilvántartáson kívüli 1/4 arányú tulajdonosa volt. Helyes jogértelmezéssel rögzítette azt, hogy ezek, valamint a volt házastárs által kötött adásvételi szerződés együttesen alkalmasak "más megfelelő módon" igazolni azt, hogy a felperes jogosult az Itv. 21. § (5) bekezdése szerinti kedvezményre. Az alperes előadásával szemben a felperes nem a közigazgatási eljárás során becsatolt iratokkal ellentétes, új bizonyítékot csatolt, hanem a határozathozatalkor is fennálló tények tekintetében kérte a jogi álláspontját alátámasztó bizonyítás felvételét, illetve az alperes által figyelmen kívül hagyott bizonyítékok értékelését. A jogerős ítélet ezért megfelel a közigazgatási perekben is irányadó Pp. XX. fejezetében, a Pp. 206. § (1) bekezdésében és 221. § (1) bekezdésében foglaltaknak. A megállapított tényállásból levont ténybeli és jogkövetkeztetés pedig okszerű, logikai ellentmondástól mentes, a jogvita eldöntésére irányadó törvényi rendelkezéseknek megfelelő jogi álláspontot tükröz.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a felülvizsgálni kért határozat nem sért eljárási, illetve anyagi jogszabályt. Ezért a megtámadott határozatot a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. I. 36.132/2001.)

Lakás résztulajdonának, illetve haszonélvezeti jogának megszerzése esetén a visszterhes vagyonátruházási illeték megállapításánál a 2. §-os kedvezményt arányosítással kell megállapítani. (1990. évi XCIII. tv. 20-21., 23. §)

A perbeli ingatlan tulajdonjogát adásvételi szerződés alapján 1/2-1/2 arányban az I. r. felperes és a perben nem szereplő B. György szerezte meg akként, hogy az I. r. felperes tulajdonjogára II. r. felperes haszonélvezeti joga is bejegyzést nyert. Az elsőfokú illetékhivatal határozataival a felpereseket vagyonátruházási illeték megfizetésére kötelezte. A felperes a fizetési meghagyások ellen benyújtott fellebbezésében sérelmezte az alkalmazott illetékkulcs mértékét. Az alperes határozatával az elsőfokú határozatokat helybenhagyta azzal, hogy az illeték kiszámításánál az arányosítást mind a résztulajdont szerző, mind a haszonélvező esetében alkalmazni kellett.
A felperesek keresete alapján az elsőfokú bíróság az alperes határozatát az elsőfokú határozatokra is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és új eljárás lefolytatására kötelezte. Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a felperesek keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 21. § (1) bekezdése, 20. § (1) bekezdése és 72. §-a határozza meg a visszterhes vagyonszerzési illetéket. Az Itv. értelmében a forgalmi érték a tulajdonjog értékéből és a haszonélvezeti jog értékéből tevődik össze. Mivel a perbeli lakás forgalmi értéke a 4 millió Ft-ot meghaladja, 2%, illetve az ezt meghaladó rész tekintetében 6% illetékkulcs alkalmazásával jogszerűen állapította meg az alperes a fizetendő illeték összegét.
Mivel a haszonélvező és a tulajdonjog szerzője egy lakást szerzett meg, ezért egyetlen lakás forgalmi értékének figyelembevételére kerülhet sor és az illetékkulcs is az egy lakás forgalmi értékének megfelelően alakul. Ezért helytálló az alperes által végzett számítás.
A jogerős ítélet ellen a felperesek nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet, kérve annak megváltoztatását és lényegében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását. Álláspontjuk szerint a jogerős ítélet megsértette az Itv. 21. és 23. §-ában foglalt rendelkezéseket. Álláspontjuk szerint nem helytálló, hogy a forgalmi érték a tulajdonjog értékéből és a haszonélvezeti jog értékéből tevődik össze. Külön kell vizsgálni a tulajdonszerző illetékmértékét és a haszonélvezeti jog megszerzőjének az illetékét, és mindkettőjüket megilleti az Itv. 21. § (1) bekezdésében szabályozott kedvezmény.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A jogerős ítélet a tényállást helyesen állapította meg és abból az ügy érdemét tekintve helyes jogi következtetésre jutott. Lakástulajdon szerzése esetén az visszterhes vagyonátruházási illeték mértékét a 20. § (1) és 21. § (1) bekezdése alapján, míg a haszonélvezeti jog megszerzéséért fizetendő illeték mértékét az Itv. 23. §-a és 21. § (1) bekezdése határozza meg.
A Legfelsőbb Bíróság egyetért a felülvizsgálati kérelemmel abban, hogy az a jogerős ítéleti megállapítás, mely szerint az Itv. értelmében a forgalmi érték a tulajdonjog értékéből és a haszonélvezeti jog értékéből tevődik össze, nem minden esetben és nem minden lakástulajdon esetén helytálló.
Amennyiben egyetlen személy szerzi meg a lakástulajdont, a lakástulajdon forgalmi értéke megegyezik a tulajdonjog forgalmi értékével. Ha a lakástulajdon már haszonélvezeti joggal terhelt, de a vagyonátruházáskor ez nem kerül megszüntetésre, a visszterhes vagyonátruházási illeték alapja a lakástulajdon forgalmi értéke. Ebben az esetben a fennálló használati jog figyelmen kívül marad.
Abban az esetben, amikor az Itv. 20. § (1) bekezdése szerint a visszterhes vagyonszerzéssel egyidejűleg haszonélvezetet alapítanak, a tulajdonszerző a haszonélvezet értékével csökkentett forgalmi érték után fizeti a visszterhes vagyonátruházási illetéket, míg a haszonélvező a haszonélvezet számított értéke után fizeti a vagyonszerzési illetéket. Ebben az esetben valóban a forgalmi érték azonos lesz a haszonélvezet számított értékének (forgalmi értékének) és a haszonélvezet értékkel csökkentett tulajdonjog forgalmi értékének összegével.
Az Itv. 21. § (1) bekezdésének második mondata főszabályként állapítja meg, hogy az illeték mértéke - lakásonként - 4 millió Ft-ig 2%, a forgalmi érték ezt meghaladó összege után 6%. A jogszabályhely harmadik mondata arra az esetre fogalmaz meg szabályt, ha a lakás résztulajdonát szerzik meg, ebben az esetben a 4 millió Ft-nak a szerzett tulajdoni hányaddal arányos összegére alkalmazható a 2%-os illeték, a forgalmi érték ezt meghaladó része után 6% illetéket kell fizetni.
Az Itv. 20. § (1) bekezdése, 21. § (1) bekezdése és 23. §-a egybevetése alapján pedig ha a lakás résztulajdonjogának megszerzésével egyidejűleg haszonélvezetet is alapítanak, a 2%-os kedvezmény alkalmazásához az arányosítást mind a résztulajdon, mind a haszonélvezeti jog (vagyonértékű jog) vonatkozásában alkalmazni kell.
Amennyiben ugyanis a vagyonátruházásnál a lakás tulajdonjogát több személy szerzi meg, vagy haszonélvezeti joggal terhelten szerzik meg, akkor az Itv. 21. § (1) bekezdésében meghatározott kedvezmény a tulajdonjog, illetve a haszonélvezeti jog arányában illeti meg a feleket. Erre figyelemmel az alperes határozatában helyesen alkalmazta mind az I. r. felperes - mint résztulajdonjog megszerzője -, mind a II. r. - mint haszonélvezeti jog megszerzője - vonatkozásában az arányosítást.
A fentiekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 29.748/1999.)

A visszterhes vagyontáruházási illeték mértékét akkor is arányosítással kell megállapítani, ha a vagyonközösség megszüntetésével tulajdoni hányad megszerzése történik. (1990. évi XCIII. tv. 21., 25. §)

A felperes és volt élettársa 2004. február 4-én élettársi vagyonközösség megszüntetésére irányuló szerződést kötöttek, amelynek alapján a felperes 3 050 000 Ft megváltási ár megfizetése ellenében megszerezte a B., K. u. 48. szám alatti házas ingatlan 1/2-ed tulajdoni hányadát, valamint a b.-i zártkerti házas ingatlan 1/2-ed tulajdonrészét. Az illetékhivatal a 2004. március 23. napján kelt fizetési meghagyásában a felperes terhére 119 000 Ft visszterhes vagyonátruházási illetéket állapított meg, amelyből 66 000 Ft illetékelőleg megfizetésére kötelezte a felperest. Az ingatlanok 1/2-ed tulajdoni hányadának forgalmi értékét 3 250 000 Ft-ban állapította meg.
Az alperes a 2004. április 19-én kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Kifejtette, hogy a perbeli esetben az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 21. § (1) bekezdésének harmadik mondata alapján a lakás résztulajdonának szerzése esetén a 4 millió forint értékhatárnak a szerzett tulajdoni hányaddal arányos összegére alkalmazható a 2%-os mértékű illeték, a forgalmi érték ezt meghaladó része után pedig 6%-os illetéket kell fizetni. Miután a lakás az Itv. 21. § (1) bekezdésének második mondatában írt lakásonkénti kitétel azt fejezi ki, hogy az egész lakástulajdon forgalmi értékéhez viszonyítva alkalmazandó 4 millió forintig a mérsékeltebb illetékkulcs. Ha tehát nem egy teljes lakást, hanem annak bizonyos tulajdoni hányadát szerzik meg, a 4 millió forintnak a lakás tulajdoni hányadával arányos összegére alkalmazható a kedvezményes 2%-os illetékkulcs, a forgalmi érték további része azonban 6% illeték alá esik.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően megváltoztatta és a felperest terhelő visszterhes vagyonátruházási illeték összegét 65 000 Ft-ban állapította meg. Ítéletének indokolása szerint az alperes az Itv. 21. § (1) bekezdésének második mondatát tévesen alkalmazta az illetékkulcs megállapításánál, mert a felperes mindkét ingatlan vonatkozásában annak kizárólagos tulajdonát szerezte meg, így az ingatlanoknak csak egy tulajdonosa lett, a felperes, aki jogosult a 21. § (1) bekezdése szerinti illetékkedvezmény igénybevételére. Tekintettel arra, hogy az élettársi vagyonközösség megszűntetése révén keletkezett értékkülönbözet 4 millió alatt van, a felperes által fizetendő illeték mértéke törvényes 2%, mindösszesen pedig 65 000 Ft.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezése mellett a kereset elutasítását kérte. Álláspontja az volt, hogy az elsőfokú bíróság az Itv. 21. § (1) bekezdésében foglaltakat jogszabálysértő módon értelmezte.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. §-ának (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A perbeli esetben a felperes a perbeli ingatlanok 1/2-ed tulajdoni hányadát élettársi vagyonközösséget megszüntető szerződéssel, megváltási ár ellenében szerezte meg, a visszterhes vagyonátruházási illetékfizetési kötelezettség ezért az Itv. 25. §-ának (3) bekezdésén alapul.
A felperes korábbi tulajdoni hányadának, az 1/2-ed résznek megfelelő tulajdoni illetőségén felül nagyobb értékhez jutott, hiszen megszerezte a másik 1/2-ed rész tulajdonjogát, és így az egész ingatlan tulajdonosává vált. Az illetékfizetési kötelezettség jogalapja tekintetében téves volt az elsőfokú bíróságnak az az álláspontja, hogy a felperes nem résztulajdont szerzett, hanem az ingatlan kizárólagos tulajdonosává vált. A felperes az élettársa tulajdoni illetőségének megváltásával valóban az egész ingatlan egyedüli, kizárólagos tulajdonosa lett, ezáltal a vagyonközösség megszüntetéséhez kapcsolódó jogügylet az illetékfizetési kötelezettségét megalapozta az értékkülönbözet alapulvételével az Itv. 25. §-ának (2) és (3) bekezdése alapján.
Az Itv. 21. §-ának (1) bekezdése szerint a lakástulajdon szerzése esetében a visszterhes vagyonátruházási illeték alapja a lakástulajdon forgalmi értéke. Az illeték mértéke - lakásonként - 4 millió forintig 2%, a forgalmi érték ezt meghaladó összege után 6%. A 21. § (1) bekezdésének harmadik mondata a lakás résztulajdonának megszerzése esetére akként rendelkezik, hogy ebben az esetben a 4 millió forintnak a szerzett tulajdoni hányaddal arányos összegére alkalmazható a 2%-os illeték, a forgalmi érték ezt meghaladó része után 6%-os illetéket kell fizetni. Ebből következően téves volt az elsőfokú bíróságnak az a jogi álláspontja, hogy a 4 millió forint értékhatár a megszerzett tulajdoni hányadnál vehető figyelembe, nem pedig azzal arányosan. A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a felperes keresetét elutasította. (Legf. Bír. Kfv. II. 39.272/2004.)
Itv. 22. §
A lakástulajdonnak az állam vagy a helyi önkormányzati tulajdonában álló lakás bérleti joga ellenében történő megszerzése esetére az Itv. külön rendelkezést tartalmaz. Fontos tudnivaló, hogy noha az illeték alapja az általános szabálytól eltér, az Itv. 22. §-ának alkalmazásakor is az általános mértékű illetékkulcs alkalmazására kerül sor.
Itv. 23. §
Az Itv. 23. §-a kedvezményes illetékmértéket állapít meg a lakástulajdonhoz kapcsolódó vagyoni értékű jog megszerzése esetére. A 2003. évi XCI. tv. pontosította, hogy a 2%-os illetékmérték a vagyoni értékű jog olyan hányadára alkalmazható, mint milyen arányt ez az érték a lakásforgalmi értékében képvisel.

Ingatlanforgalmazási célú vagyonszerzések visszterhes vagyonátruházási illetéke

Itv. 23/A. §
Fontos tudnivaló, hogy az Itv. 23/A. §-át a jogalkotó újraszabályozta. A kedvezményes illetékkulcs alkalmazása a bírói gyakorlatban is vita tárgyát képezte és az iránymutató ítéletek közül néhányat érdemes szemügyre venni. Elvi jelentőségű a Zala Megyei Bíróság 3. Kpf. 20.861/1998. számú ítélete, amely szerint az illetékhatóság - ellentétes bizonyítékok hiányában - köteles figyelembe venni a hatósági bizonyítvány tartalmát. A Békés Megyei Bíróság 1. Pf. 20.545/1997. számú ítélete arra emlékeztet, hogy az illetékkedvezmény igénybevételéhez nem elégséges az, hogy a fél a bevétele jelentős részét ingatlanforgalmazásból érte el. Említést érdemel még a Békés Megyei Bíróság 1. Pf. 20.509/1997. számú ítélete is, amely szerint nem alkalmazható a kedvezményes illetékkulcs, ha az ingatlanforgalmazásra jogosult vállalkozó a statisztikai jelzőszámban főtevékenységként az ingatlanforgalmazást nem jelölte meg, bár az éves árbevétele túlnyomó részét az ingatlanforgalmazásból érte el.
Az ítélkezési gyakorlat áttekintése alapján megállapíthatjuk, hogy a jogosultságot megfelelően bizonyítani kell és annak meglétét az illetékhatóságok és a bíróság is vizsgálja.

Bírói gyakorlat

Az illetékhatóság - ellentétes bizonyítékok hiányában - köteles figyelembe venni a hatósági bizonyítvány tartalmát [1990. évi XCIII. tv. 23/A. § (1) bek.]

Az első fokon eljárt illetékhivatal a felperes által 1996. október 28. napján megvásárolt z.-i 1/2 hrsz.-ú ingatlan visszterhes vagyonátruházási illetékeként a felperest a vételár 10%-ának megfelelő mértékű - azaz 256 380 Ft - visszterhes vagyonátruházási illeték (s emellett 2000 Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illeték) megfizetésére kötelezte. Az alperes - a felperes fellebbezése folytán eljárva az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Az alperes határozatának indokolásában azt állapította meg, hogy a felperes főtevékenységként ingatlanforgalmazást nem folytatott, lévén, hogy 1996. évi nettó árbevételének legalább 50%-a nem ingatlanforgalmazásból származott. Az alperes nem fogadta el a felperes által becsatolt, a Megyei Kereskedelmi és Iparkamarától beszerzett azon nyilatkozatot, amely azt tartalmazta, hogy a felperes az ingatlanforgalmazást főtevékenységként végezte.
A felperes keresetében az alperesi határozat megváltoztatását és a visszterhes vagyonátruházási illeték mértékének 2%-ban történő megállapítását kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította és arra kötelezte a felperest, hogy fizessen meg az állam javára - illetékhivatali felhívásra - 12 310 Ft feljegyzett kereseti illetéket.
Az elsőfokú ítélet indokolása szerint a felperes esetében a visszterhes vagyonátruházási illeték 2%-os mértéke [Itv. 23/A. § (1) bekezdés] nem alkalmazható, lévén, hogy a felperes az erre jogosító feltételt az ingatlanforgalmazásnak főtevékenységként való folytatását kellően nem igazolta. Az elsőfokú ítélet szerint a felek között nem volt vitás az a jogértelmezés, hogy az Itv. előírásai szerinti ingatlanforgalmazási főtevékenység akkor valósul meg, ha az adott évi nettó árbevétel legalább 50%-a ebből a tevékenységből származik. Ugyanakkor - fejtette ki az elsőfokú bíróság - az Itv. 23/A. § (2) bekezdésében írt kamarai nyilatkozathoz a hatóság nincs kötve. A perbeli esetben a Megyei Kereskedelmi és Iparkamara igazolása nem egyértelmű a tekintetben, hogy a felperes főtevékenységként az ingatlanforgalmazást az illetékfizetési kötelezettség keletkezésének időpontjában folytatta-e. Emellett a felperesnek a Megyei Kézműves Kamarával fennálló tagsága eleve megkérdőjelezi a felperes ingatlanforgalmazási főtevékenységének tényét és az illetékkedvezményre való jogosultságát. Az elsőfokú bíróság által lefolytatott bizonyítás szerint a felperes 1996. évi nettó árbevétele nem főtevékenységkénti ingatlanforgalmazásból származik, a felperes pedig a megszabott határidő alatt nettó árbevételének az egyes tevékenységek közötti megoszlását nem bizonyította. Minderre tekintettel a másodfokú bíróság az elsőfokú, illetőleg az alperesi közigazgatási határozatot jogszerűnek ítélve a keresetet elutasította.
Az elsőfokú ítéletet a felperes támadta fellebbezéssel, kérve annak megváltoztatását keresetének megfelelően. A felperes továbbra is fenntartotta azon álláspontját, hogy az Itv. 23/A. § (2) bekezdésében foglalt feltételek meglétét igazolta. Kifogásolta a felperes az elsőfokú ítélet indokolásának azt a megállapítását, miszerint a felek között nem vitás az a jogértelmezés, hogy az Itv. vonatkozó előírásai szerint az ingatlanforgalmazás főtevékenységként való folytatása akkor valósul meg, ha az adott évi nettó árbevétel legalább 50%-a ebből a tevékenységből származik. Ezzel szemben - fejtette ki a felperes - ez a jogértelmezés csak az ingatlanok pénzügyi lízingjét főtevékenységként végző vállalkozóra vonatkozhat, a perbeli közigazgatási ügy felülbírálata során nem alkalmazható.
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet megváltoztatta, és az alperes határozatát - a Megyei Illetékhivatal elsőfokú határozatára kiterjedő hatállyal - hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárás lefolytatására kötelezte.
A másodfokú bíróság egyetért az elsőfokú bíróság által megállapított tényállással, nem osztotta azonban az elsőfokú bíróság álláspontját az elsőfokú érdemi döntés és annak indokai tekintetében.
Helytálló a felperes azon fellebbezési álláspontja, hogy alapvetően téves az alperes határozata az ingatlanforgalmazási főtevékenység értelmezése tekintetében. Az ingatlanforgalmazást főtevékenységként folytató vállalkozó fogalmára ugyanis az Itv. 102. § (1) bekezdése értelmező rendelkezést nem tartalmaz. [Nyilvánvaló, hogy az ingatlanlízinget és gépjárműlízinget főtevékenységként folytató vállalkozó fogalma nem azonos a főtevékenységként ingatlanforgalmazásra jogosult vállalkozóval, ezért az Itv. 102. § (1) bekezdés n) és o) pontjában foglalt fogalmi meghatározás önkényesen nem terjeszthető ki - a jogalkotó akarata ellenére vagy esetleges mulasztása folytán - az ingatlanforgalmazási főtevékenységre.] Mindebből pedig az következik, hogy - az ingatlanforgalmazási főtevékenység meghatározásának hiányában - érdektelen az ingatlanforgalomból befolyó árbevétel mértéke is.
Az Itv. 23/A. § (1) bekezdése - holott ez logikus volna - nem követeli meg a 20%-os illetékkulcs alkalmazásához azt, miszerint a vállalkozó saját nevében vásároljon ingatlant, majd ezt értékesítse. A jogszabályi előírás pusztán annyi e tekintetben, hogy az illetékkötelezettség keletkezése napján a vállalkozó főtevékenységként ingatlanforgalmazásra jogosult legyen.
Úgyszintén nem a közigazgatási eljárás releváns ténye az, hogy miért maradt a felperes a kézműves kamara tagja. [Megjegyzendő, hogy 1996 októberében főtevékenységként ingatlanforgalmazást folytató vállalkozó tagja lehetett a kézműves kamarának. Lásd a gazdasági kamarákról szóló 1994. évi XVI. törvény 10. § (4) bekezdését.] Ugyanakkor a gazdasági kamarákról szóló 1994. évi XVI. tv. 29. § (1)-(3) bekezdése alapján azt kell leszögezni, hogy az Itv. 23/A. § (2) bekezdése szerinti kamarai nyilatkozat az említett törvényhely felhatalmazása folytán az Áe. 49. § (2) bekezdése értelmében közigazgatási határozat, ezen belül az Áe. 50. § (1) bekezdése szerinti hatósági bizonyítvány, amelynek tartalmát az Áe. 50. § (4) bekezdése értelmében - az ellenkező bizonyításáig - mindenki köteles elfogadni.
A felperes eleget tett az Itv. 23/A. § (2) bekezdésében írt azon követelménynek, hogy a főtevékenység szerint illetékes kamarától beszerzett nyilatkozattal igazolja a főtevékenységként folytatott ingatlanforgalmazást. Ezen kamarai hatósági bizonyítvány tartalmának nem valós voltát az illetékügyben eljáró hatóságoknak konkrét bizonyítékokkal kellett volna alátámasztani. Ilyen bizonyíték a közigazgatási eljárásban nem állt rendelkezésre. (Nyilvánvaló, hogy a hatósági bizonyítvány tartalmát megfelelő bizonyíték nélkül nem bírálhatja felül - különösen "logikai úton" nem - az a közigazgatási szerv, amely előtt azt felhasználták.)
A felülvizsgálni kért közigazgatási határozatok tehát indokolásuk tekintetében téves jogértelmezésen alapultak, ezért jogszabálysértők.
A másodfokú bíróság a fentiekben kifejtettek folytán az elsőfokú ítéletet a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján megváltoztatta és az alperes határozatát - az elsőfokú határozatra is kiterjedő hatállyal - hatályon kívül helyezve az alperest új eljárásra kötelezte.
A megismételt eljárásban az alperes határozatának azon indoka, hogy a kamarai igazolás nem az illetékkötelezettség keletkezésének idejére vonatkozik, továbbra is helytálló, ezért a felperest fel kell hívni, hogy csatolja a kamarai nyilatkozat megfelelő kiegészítését vagy nyújtsa be az újabb, immár a korábbi hiánypótlási felhívásnak teljes mértékben megfelelő kamarai nyilatkozatot.
Amennyiben az alperesnek konkrét adata van a hatósági bizonyítvány tartalmának nem valós voltára, abban az esetben okát kell adni annak, hogy melyek a hatósági bizonyítvány adatait cáfoló bizonyítékok, s miért nem tekinthető a felperes az Itv. 23/A. § (1) bekezdése szerinti, az illetékkötelezettség keletkezése napján főtevékenysége szerint ingatlanforgalmazásra jogosult vállalkozónak. A megismételt eljárásban az Itv. 23/A. § (1) és (2) bekezdését nem lehet olyan előírásként értelmezni, amely azt követelné meg, hogy a bevétel meghatározott százaléka ingatlanforgalmazási tevékenységből származzon. (Úgyszintén nem vizsgálható, hogy 1997-ben a felperes miért maradt a kézműves kamara tagja.) Ha a felperes az újabb hiánypótlási felhívást nem teljesíti, vagy az alperes kellő bizonyítékokat tud szolgáltatni határozatában a kamarai nyilatkozatban foglaltak megcáfolására, abban az esetben helybenhagyható az elsőfokú közigazgatási határozat.
[Értelemszerűen ellenkező esetben az elsőfokú közigazgatási határozat az alperes által megváltoztatandó a felperes (közigazgatási) fellebbezésének megfelelően.] (Zala Megyei Bíróság 3. Kpf. 20.861/1998.)

A főtevékenység szerinti ingatlanforgalmazásra való jogosultság igazolását a törvény a vállalkozó kötelezettségévé teszi és a bizonyítás módját is meghatározza (1990. évi XCIII. tv. 23/A. §)

A Megyei Kereskedelmi és Iparkamara igazolása szerint 1992. december 3. napjától főtevékenységként ingatlanforgalmazást végző felperes továbbértékesítés céljából 1999. június 30. napján vásárolta meg az s.-i 454 négyzetméter kiterjedésű ingatlant nyolcmillió forint vételárért. A felperes 1999. június 10. napján akként módosította társasági szerződést, hogy főtevékenységként az ingatlanforgalmazást határozta meg. A megyei bíróság mint cégbíróság a felperes tevékenységi köreként 7020, illetve 7012 TEÁOR szám alatt az ingatlanforgalmazást tartotta nyilván. A cégbizonyítvány szerint 1999. július 20. napjától ez a fő tevékenysége.
Az alperes határozatával helybenhagyta a Megyei Illetékhivatal fizetési meghagyását, amelyben a felperesre 10%-os illetékkulcs alkalmazásával 800 000 forint visszterhes vagyonátruházási illetéket szabott ki. A határozat indoka szerint a felperes az Illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 3. § (3) bekezdés a) pontja szerinti illetékkötelezettség keletkezésének időpontjára, 1999. június 30. napjára az Itv. 23. § (2) bekezdésében előírt cégbizonyítvánnyal nem igazolta, hogy főtevékenységként ingatlanforgalmazást végez.
A felperes keresetében az alperes határozatának megváltoztatásával 2%-os illetékkulcs alkalmazását kérte. Arra hivatkozott, hogy a cégbírósági bejegyzés időpontjától függetlenül azt megelőzően főtevékenységként ingatlanforgalmazást végzett. Az illetékkötelezettséget megelőzően a társasági szerződést módosította, amelynek bejegyzését kérte. Az alperes törvényt sértett azzal, hogy a tényleges főtevékenységet nem vizsgálta, amelyet az iparkamarai igazolás, az adóhatósági bejelentkezési lap valamint a cégiratok is igazolnak.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint a törvényben meghatározott módon cégbizonyítvánnyal nem igazolta az ingatlanforgalmazói főtevékenységet.
A megyei bíróság jogerős ítéletében a felperes keresetét elutasította. Azt állapította meg, hogy az alperes határozata nem volt jogszabálysértő. A felperes az illetékkötelezettség keletkezésekor a kedvezmény alkalmazásához szükséges ingatlanforgalmazási főtevékenységet igazoló cégbizonyítvánnyal nem rendelkezett. A cégjegyzési eljárás és a cégnyilvántartás egyes kérdéseiről szóló 8/1998. (V. 23.) IM rendelet írja elő a tevékenységi körökön belüli elkülönítést. A szerződéskötést követően kiadott cégbizonyítvány jogosító feltételként nem vehető figyelembe.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát. Álláspontja szerint az ítéletben és a jogerős határozatban megállapított tényállás iratellenes ezért a jogerős ítélet a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 206. §-ába valamint a Pp. 221. §-ába ütközik. Azzal is érvelt, hogy a korábbi jogszabály értelmében nem regisztrálta a cég főtevékenységét, erről a 8/1998. (V. 23.) rendelet 5. § (1) bekezdése szerint kellett megjelölni. E rendelkezéseket a hatályba lépést követően 1998. június 16. napját követően benyújtott változás bejegyzési kérelmeknél kellett alkalmazni. Ilyen adatváltozás bejegyzési kérelmet a felperesnek korábban előterjesztenie nem kellett, kizárólag a főtevékenység tekintetében ilyen kérelem önállóan előterjeszthető nem volt. Arra is hivatkozott, hogy a szerződés mellékletében foglalt feltétel következtében a szerződés érvényessége 1999. augusztus 1-jén állt be.
Az alperes az ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását a felperes perköltségben történő marasztalását kérte. Azzal is védekezett, hogy az eljárás során a szerződés hatálybalépésének időpontjára a felperes nem hivatkozott, az azt tartalmazó mellékletet nem csatolta.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 7. sorszámú ítéletét hatályában fenntartotta.
Az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény 72. § (1) bekezdése, valamint a Pp. 339. § (1) bekezdése, az Itv. 88. §-a alapján a közigazgatási perekben a bíróság kizárólag a határozatok jogszerűsége avagy jogszerűtlensége tárgyában dönthet. A bírósági felülvizsgálat terjedelmét és irányát a kereseti kérelemben megjelölt tényállás és jogszabályok határozzák meg.
A Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiuma 34. számú állásfoglalásában foglaltak szerint a Pp. 215. §-ában foglalt kereseti kérelemhez kötöttség a közigazgatási perben is érvényesül. Ha a bíróság a keresetlevélben megjelölt jogszabálysértést nem állapíthatja meg, más a megjelölttől érdemben eltérő jogszabálysértésre a közigazgatási határozat hatályon kívül helyezését vagy megváltoztatását nem alapíthatja.
Az Itv. 3. § (3) bekezdése a) pontja alapján a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötése napján, a (6) bekezdés szerint a felfüggesztő vagy bontó feltételtől, illetőleg a kezdő határidő bekövetkezésétől függő szerződés esetén a vagyonszerzési illetékkötelezettség a szerződés hatályának beálltakor keletkezik.
A felperes az elsőfokú tárgyalás berekesztéséig előterjesztett és fenntartott keresetében nem hivatkozott arra, hogy az alperesi határozat az Itv. 3. § (6) bekezdésébe ütközik, mert az illetékkötelezettsége keletkezésének időpontja nem a szerződéskötés időpontja. A Pp. 146. § (1) bekezdése értelmében a kereset változtatására kizárólag az elsőfokú ítélet hozatalát megelőző tárgyalás berekesztéséig van lehetőség; a felülvizsgálati eljárásban a kereseti kérelem megváltoztatásának nincs helye. A bíróság ezért a jogerős ítéletnek az Itv. 3. § (3) bekezdés a) pontjába ütközését nem vizsgálhatta.
A jogerős ítélet szerint visszterhes vagyonátruházási illeték kötelezettség a szerződés megkötése napján keletkezett. Az ekkor hatályos Itv. 23/A. §-ának (1) bekezdése forgalmi érték 2%-át jelentő vagyonátruházási illetékkulcs alkalmazását csak a főtevékenység szerint ingatlanforgalmazásra jogosult vállalkozó által történő szerzés esetén tette lehetővé. A 23/A. § (2) bekezdése pedig kimondta, hogy tevékenységként folytatott ingatlanforgalmazást a vállalkozónak cégbizonyítvánnyal kell bizonyítani. A perbeli ügyben vagyonátruházási illetékről kellett határozni, ennél fogva a jogvita eldöntésére is kizárólag az Itv. rendelkezései az alkalmazhatóak, más jogviszonyt érintő érvelés jogszabályi hivatkozás nem lehet releváns. A Legfelsőbb Bíróság már több ítéletében rámutatatott arra, hogy az Itv. 23/A. §-ának (2) bekezdése a főtevékenység szerinti ingatlanforgalmazásra való jogosultság igazolását a vállalkozó kötelezettségévé teszi és a bizonyítás módját is meghatározza (Kfv. IV. 35.208/2000/5., Kf. V. 27.940/1999/4., Kfv. I. 28.333/1998/4. számú határozatok). A törvény kógens rendelkezésére, a kötött bizonyítási módszerre figyelemmel, a cégbizonyítványon kívül más igazolás nem fogadható el, azt pedig a felperes sem vitatta, hogy az illetékkötelezettség keletkezésének idejére vonatkozóan a jogszabály által előírt módon igazolni nem tudta a főtevékenységként ingatlanforgalmazásra való jogosultságot, ilyen tartalmú cégkivonattal nem rendelkezett. Ezért a megyei bíróság helyesen állapította meg, hogy az alperes határozata jogszerű volt, megfelelt a határozathozatalkor irányadó tényállásnak és az akkor hatályos jogszabályi rendelkezéseknek.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a felülvizsgálni kért határozat a jogszabályoknak megfelel, ezért a megtámadott határozatot a Pp. 275/A. (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.043/2001.)

Az illetékkedvezmény igénybevételéhez nem elégséges az, hogy a fél a bevétele jelentős részét ingatlanforgalmazásból érte el. (1990. évi XCIII. tv. 23/A. §)

A felperes 1996. április hó 29. napján kelt adásvételi szerződéssel megvásárolta az M. Rt.-től a gy.-i 11 568 sz. tulajdoni lapon felvett 9074/2. hrsz.-ú, 1133 m2 területű lakóház, udvar és étterem megjelölésű Gy., T. u. 236. sz. alatti K. Panziót 9 439 472 Ft + áfa vételárért.
A megyei illetékhivatal 1996. szeptember hó 30. napján kelt fizetési meghagyásával a felperest 10%-os illetékkulcs figyelembevételével 923 797 Ft illeték megfizetésére kötelezte.
A fizetési meghagyás ellen a felperes fellebbezést nyújtott be alpereshez, aki 1996. december 11. napján kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta felperes fellebbezését elutasítva.
A felperes keresetet nyújtott be a városi bírósághoz, melyben az alperesi közigazgatási határozat megváltoztatását kérte oly módon, hogy a bíróság az illetéktörvény 23/A. § (1) bekezdésének figyelembevételével a kiszabott illetékkulcsot 2%-ra csökkentse és ily módon a fizetendő illeték összegét 184 759 Ft-ra szállítsa le. Kérelmét azzal indokolta, hogy a felperesi gazdasági társaság 1994-95-96 években főként ingatlanforgalmazással foglalkozott, bevételének 75,85%-a e tevékenységből származott. Ezt igazolja az 1995-ös évről szóló becsatolt mérlegük is. A statisztikai jelzőszámban már nem jelenítették meg az ingatlanforgalmazást főtevékenységként, azonban a valóságban a társaság ténylegesen nagyobb részt ingatlanforgalmazással foglalkozott. Álláspontja szerint így az Itv. 23/A. § (1) bekezdése és (2) bekezdése velük szemben alkalmazható.
Az alperes írásban csatolt ellenkérelemben a kereset elutasítását kérte lényegében határozata indokolásában foglaltak alapján. Kérte továbbá a felperes perköltségben való marasztalását is.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította.
Az indokolás rámutat, hogy az illetékekről szóló, módosított 1990. évi XCIII. tv. 23/A. § (1) bekezdése szerint az ingatlan tulajdonjogának a főtevékenysége szerinti ingatlanforgalmazásra jogosult vállalkozó által történő megszerzése esetén az illeték mértéke 2%.
A (2) bekezdés kimondja, hogy a főtevékenységként folytatott ingatlanforgalmazást pedig a vállalkozó a tevékenység statisztika jelzőszámával és a főtevékenység szerint illetékes kamarától beszerzett nyilatkozattal igazolja.
A bíróság álláspontja szerint a felperes esetében ahhoz, hogy az Itv. 23/A. § (1) bekezdése szerinti illetékkedvezményre jogosult legyen, hármas konjuktív feltételnek kell megfelelni. Így tehát tevékenysége gyakorlása során ingatlanforgalmazást kell végeznie főtevékenységeként, s ezt tükröznie kell a KSH-hoz bejelentett statisztikai jelzőszámnak is, s ezen főtevékenység gyakorlását illetékes ágazati kamarának igazolnia kell.
A bíróság az általa lefolytatott bizonyítási eljárás alapján megállapította, hogy a felperes gazdasági tevékenységének 1994-95-96 években nagyobb részét ingatlanforgalmazás tette ki, s erről az illetékes kamarától nyilatkozatot szerzett be, azonban a felperesi gazdasági társaság statisztikai jelzőszámában az ingatlanforgalmazás, mint főtevékenység nem jelent meg. Ezt maga a felperes is elismerte írásban és a bíróság előtt a tárgyaláson tett nyilatkozatával is, vagyis a felperes elmulasztotta a KSH-hoz ezen főtevékenységét bejelenteni.
Mindezek alapján a bíróság álláspontja szerint a felperes részére a kedvezményes 2%-os illetékmérték nem alkalmazható, mivel a fent idézett Itv. 23/A. § (1), (2) bekezdése konkrétan meghatározza azon feltételeket, hogy mely esetben alkalmazható az ott rögzített 2%-os illetékkedvezmény. Mivel a felperes valamennyi feltételnek nem felelt meg, ezért helyesen döntött az elsőfokú hatóság és az alperes is, amikor a felperes részére 10%-os illetékkulcs alkalmazásával szabta ki a fizetendő illetéket.
Az elsőfokú bíróság keresetet elutasító ítélete ellen a felperes élt fellebbezéssel, kérve annak megváltoztatását és kereset szerinti ítélet meghozatalát.
Az alperes ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult, perköltséget nem igényelt.
A megyei bíróság a fellebbezést nem találta alaposnak, ezért az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése értelmében helybenhagyta.
A megyei bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a bizonyítékok okszerű mérlegelésével az ügyben helyes tényállást állapított meg és nem tévedett az abból levont jogi következtetést illetően sem.
Az Illetéktörvény 23/A. § az ingatlanforgalmazási célú vagyonszerzésnél kivételt tesz az általános szabályok alól az illetékmérték tekintetében és az ilyen ingatlanszerzést meghatározott körben a feltételek mellett kedvezményes, 2%-os visszterhes illetékmértékkel preferálja.
Ebbe a körbe tartoztak 1996. évben az ingatlanalapok és statisztikai jelzőszámuk szerint főtevékenységként ingatlanforgalmazást folytató vállalkozók.
A felperes adóbejelentkezési száma - a 17 jegyű statisztikai jelzőszámnak a 9-12. számjegye - főtevékenységként nem tartalmazta az ingatlanforgalmazást az adásvételi szerződés megkötésekor, illetve ekkor a felperes az illetékes kamarától beszerzett nyilatkozattal sem rendelkezett.
Önmagában az a körülmény, hogy a felperes 1996. évben árbevétele jelentős részét ingatlanforgalmazásból érte el, a kedvezményes 2%-os visszterhes illeték alkalmazására nem ad alapot, mivel a jogszabályi feltételeknek a felperes ekkor nem felelt meg.
Mindezek alapján a megyei bíróság az elsőfokú bíróság érdemben helyes döntését helybenhagyta. (Békés Megyei Bíróság 1. Pf. 20.545/1997.)

A kedvezményes illetékkulcs alkalmazásának feltétele, hogy a főtevékenységként folytatott ingatlanforgalmazást a vállalkozó a tevékenység statisztikai jelzőszámával és a főtevékenység szerint illetékes kamarától beszerzett nyilatkozattal igazolja. (1990. évi XCIII. tv. 23/A. §)

A felperes az 1997, február 7. napján kelt engedményezési szerződéssel megszerezte az O., Sz. tér 8. szám alatti ingatlan tulajdonjogát. A szerződő felek az ingatlan vételárát 32 405 000 Ft-ban állapították meg. Az illetékhivatal fizetési meghagyásában a felperest 5 318 000 Ft vagyonszerzési illeték megfizetésére kötelezte, majd külön határozatban a felperesnek az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 23/A. § (1) bekezdésében foglalt kedvezményes illetékkulcs alkalmazására irányuló kérelmét elutasította.
Az alperes az 1997. október 27. napján kelt határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta, nem fogadta el a felperesnek az Itv. 23/A. § (1)-(2) bekezdéseire alapított álláspontját. Kifejtette ezzel összefüggésben, hogy az illetékes kamara ugyan igazolta a felperes főtevékenysége szerinti ingatlanforgalmazást, azonban a szerződéskötéskor a felperes az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal Megyei Igazgatóságához a 7010 TEÁOR számon jelentkezett be, ezután a főtevékenység után azonban kedvezményes illetékkulcs alkalmazására nem jogosult. Az ingatlan forgalmi értékét az Itv. 70. §-a szerint állapította meg 58 millió forintban, ingatlanforgalmi igazságügyi szakértő véleményének beszerzése és összehasonlító adatok alapján.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperes határozatát hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárásra kötelezte, mert álláspontja szerint az alperes az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény 26. § (1) bekezdésében írt tényállás-tisztázási kötelezettségének nem tett eleget, az Itv. 23/A. §-a alkalmazása szempontjából az illetékes kamara, a Központi Statisztikai Hivatal igazolása és az APEH Megyei Igazgatóságához történő bejelentkezés tartalma közötti ellentmondásokat nem tisztázta. Az elsőfokú bíróság ítéletében nem tért ki arra, hogy miért mellőzte a felperes által keresetben kért igazságügyi ingatlanforgalmi szakértő kirendelését és a perbeli ingatlan forgalmi értékének vizsgálatát.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság - a felperes elkésett csatlakozó fellebbezését ellenkérelemként elbírálva - az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította. Az ítélet indokolása szerint az alperes a döntése meghozatalához szükséges tényállást felderítette és határozata nem volt jogszabálysértő az Itv. 23/A. alkalmazhatóságával kapcsolatban sem. A felperes az APEH Megyei Igazgatósághoz történt bejelentkezésekor az ingatlanforgalmazási főtevékenységet nem jelölte meg, azt csupán az 1997. június 17-én módosította. Az illetékes kamara 1997. június 6. napján igazolta a felperes ingatlanforgalmazási főtevékenységét, azonban 1997. február 7-én az illetékfizetési kötelezettség keletkezésekor erre a statisztikai jelzőszámra nem hivatkoztak. Önmagában az a körülmény, hogy a felperes árbevétele 90%-át ingatlanforgalmazásból érte el az 1997. évben, a kedvezményes illeték alkalmazására nem ad alapot, mert a szerződéskötéskor kell ennek a feltételnek megfelelni. A Központi Statisztikai Hivatal 1997. augusztus 6-án kelt statisztikai számjel közlése a kedvezményes illetékkulcs alkalmazására szintén nem adott alapot, mivel annak lábjegyzetében azt rögzítette, hogy a felperes által közölt információk alapján - a zavartalan működés érdekében - adja ki az igazolást, de fenntartja az utólagos ellenőrzést és a tényállásnak megfelelő átsorolás jogát és a változásbejelentés megalapozottságát ezen túlmenően az adóhivatal és az illetékhivatal is ellenőrizheti.
Megállapította, hogy az elsőfokú bíróság ítéletének indokolási része nem tért ki a felperes által vitatott, az alperes által megállapított ingatlanforgalmi érték vizsgálatára. A másodfokú bíróság álláspontja szerint e vonatkozásban sem indokolt azonban az alperes határozatának hatályon kívül helyezése, mert az alperes ebben a körben megfelelően felderítette a tényállást és határozata nem sért jogszabályt. A felperes az ingatlan tulajdonjogát az 1997. február 7. napján kelt szerződéssel szerezte meg, az Itv. 3. § (3) bekezdése alapján ezen a napon keletkezett illetékfizetési kötelezettsége. Az alperes a közigazgatási eljárásban ingatlanforgalmi szakértői véleményt szerzett be és a szakértő az általa tartott helyszíni szemle alapján, ahol a felperes képviselője megjelölte a birtokbavételt követően készített beruházásokat, az ingatlan forgalmi értékét az 1997. februári értéken határozta meg. Alaptalannak tartotta azt a felperesi hivatkozást, hogy az ingatlan engedményező által történő megszerzésének időpontjában, 1993. szeptember 3-án fennálló forgalmi érték az irányadó. A felperes az engedményezés folytán saját beruházásai értéke nélküli ingatlanértéket szerzett meg, így illetékfizetési kötelezettsége 1997. február 7. napján keletkezett, mivel az alperes által beszerzett szakértői vélemény ezen időpontban jelöli az ingatlan forgalmi értékét, így újabb szakértő kirendelése szükségtelen.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte. Álláspontja szerint a másodfokú bíróság tévesen értelmezte a Itv. 23/A. §-ában foglaltakat és a Pp. 206. §-át megsértve hozott határozatot, amikor szakértő kirendelése iránti kérelmét elutasítva az államigazgatási eljárásban eljárt szakértő véleményét fogadta el. Álláspontja szerint az illetékalapot az adásvételi szerződés időpontjában, 1993. szeptember 6-án fennálló állapotban kell megállapítani, nem pedig az engedményezési szerződés időpontjában.
Az alperes ellenkérelme a másodfokú bíróság ítéletének hatályban tartására irányult.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el a Pp. 275. § (1) bekezdésében meghatározott keretek között.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 4. számú ítéletét és a városi bíróság 7. számú ítéletét hatályon kívül helyezte, egyben az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
A másodfokú bíróság helyesen állapította meg - ezt a megállapítását a Legfelsőbb Bíróság is osztja -, hogy a perbeli esetben az illetékfizetési kötelezettség keletkezésének időpontja az Itv. 3. § (3) bekezdése alapján 1997. február 7., az engedményezési szerződés megkötésének napja, nem pedig amikor az engedményező az ingatlant megvásárolta.
Tévedett azonban, amikor a felperes esetében a kedvezményes illetékkulcs alkalmazására nem látott lehetőséget.
Az Itv. 23/A. § (1) bekezdésében írt kedvezményes illetékkulcs alkalmazásának a (2) bekezdés értelmében feltétele, hogy a főtevékenységként folytatott ingatlanforgalmazást a vállalkozó a tevékenység statisztikai jelzőszámával és főtevékenység szerint illetékes kamarától beszerzett nyilatkozattal igazolja.
A felperesi társaságot a cégbíróság 1996. november 13-án vette nyilvántartásba, tevékenysége körében az ingatlanforgalmazás is szerepelt. A felperes a közigazgatási eljárásban szerezte be - miután erre hivatkozott - a KSH statisztikai jelzőszámát (1997. június 6.), amely 1997. január 1. napjára visszaható hatállyal igazolta a felperes ingatlanforgalmazási főtevékenységét. Tény, hogy annak lábjegyzete szerint annak megalapozottságát az illetékhivatal és adóhatóság is vizsgálhatja, azonban ez és az igazolásban írt jogfenntartás nem jelenti azt, hogy a KSH besorolása a szerződéskötéskor az Itv. 23/A. § (2) bekezdésében írtaknak nem felelt meg, mert a másodfokú bíróság megállapítása szerint is a felperes árbevétele 90%-át ingatlanforgalmazásból érte el az 1997. évben. Ugyanígy az illetékes kamarai igazolás mellőzése is jogszabálysértő volt, hiszen az ingatlanforgalmazási főtevékenységet ugyan 1997. június 6-án igazolta, de a tények szerint a felperes ezt a tevékenységet folytatta.
Az APEH Megyei Igazgatóságához történt bejelentkezésnek az adott esetben pedig azért nem volt jelentősége, mert ezt az igazolást az Itv. 23/A. § (2) bekezdése nem írta elő a 2%-os illetékkulcs alkalmazása feltételéül, másrészt pedig az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal azt nem állapította meg, hogy ebben az évben a felperes főtevékenysége szerinti ingatlanforgalmazási tevékenységet nem végzett.
Az Itv. 3. § (3) bekezdése alapján a másodfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy az illetékfizetési kötelezettség az engedményezési szerződéskötés napján, 1997. február 7-én keletkezett. Az Itv. 68. § (1) bekezdése értelmében a vagyonszerzési illeték alapjául szolgáló forgalmi érték megállapításánál az abban az időpontban fennálló forgalmi érték az irányadó, amikor a földhivatal a hozzá érkezett vagyonszerzési ügy iratait az illetékhivatalhoz továbbítja. Az Itv. 102. § (1) bekezdésének f) pontja értelmében a forgalmi érték pedig az a pénzben kifejezett érték, amely a vagyontárgy eladása esetén - az illetékkötelezettség keletkezésekor volt állapotában - árként általában elérhető. A másodfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy a forgalmi érték alapjául az 1997. februári érték szolgál. Helytálló volt az a megállapítása is, hogy a felperes által a birtokbavétel és az engedményezési szerződés megkötése közötti időben végzett értéknövelő beruházásokat a forgalmi érték megállapításánál figyelmen kívül kell hagyni. Ugyanis a felperes által elvégzett saját beruházás után a felperes részéről illetékköteles vagyonszerzés nem következik be.
Tévedett azonban a másodfokú bíróság, amikor az illetékalapul szolgáló forgalmi értéket vitató felperes bizonyítási indítványát mellőzve az államigazgatási eljárásban kirendelt szakértői véleményt fogadta el. Ez a szakértői vélemény hiányos, önmagával ellentmondásos és egymagában a forgalmi érték megállapítására nem alkalmas. A szakértő rögzítette, hogy a vevők az építményt teljes mértékben felújították, majd ennek megállapítása után a forgalmi értéket a vételkori állapotnak megfelelően állapította meg. A másodfokú bíróság megállapításával szemben azonban kétséges, hogy a beruházások forgalmi értékemelő hatásával a szakértő a forgalmi értéket csökkentette-e, mert ez a szakértői véleményből nem állapítható meg. A szakértői vélemény 4 ingatlan adatait adta meg összehasonlító adatként, azok értékesítésének időpontját, az illeték megállapításának időpontját nem határozta meg, másrészt azokat az ingatlanokat, amelyek alapterületénél fogva is más jellegű ingatlanok, adataiban nem elemezte és nem hasonlította össze a perbeli ingatlannal, ezáltal nem felelt meg az Itv. 70. § (2) és (3) bekezdésében előírt szempontoknak.
Mindezeket figyelembe véve a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az illeték alapjául szolgáló ingatlan forgalmi értéke kellően nem tisztázott. Amennyiben a bíróság a tényállást a Pp. 206. § (1) bekezdése alapján a bizonyítékok szabad mérlegelése alapján állapítja meg, ennek felülmérlegelésére a felülvizsgálati eljárásban általában nem kerülhet sor. A másodfokú bíróság azonban a tényállást, az illetékkiszabás alapját képező forgalmi értékkel kapcsolatos megállapításait hiányos, ellentmondó szakértői véleményre alapította, ebből okszerűtlenül jutott arra a következtetésre, hogy a perben igazságügyi szakértő kirendelése szükségtelen. Ezért a felperes alappal sérelmezte a forgalmi érték alapjául szolgáló tényállás tisztázatlanságát. A Pp. 177. § (1) bekezdésében foglaltak alapján a felperes által kért szakértői bizonyítás mellőzésével az ügy nem lett volna elbírálható.
Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság és az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a (3) bekezdésében írtakra is figyelemmel új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
Az elsőfokú bíróságnak a Pp. 23. § (1) bekezdés f) pontjában foglalt hatásköri szabályának megfelelően az új eljárás során a Pp. 157. § a) pontja és a 158. § (2) bekezdése alapján rendelkeznie kell az ügy áttételéről a megyei bíróságra. Ezt követően a megyei bíróságnak az Itv. 23/A. § (1) bekezdése szerinti 2%-os illetékkulcs alkalmazásával kell döntenie az alperes határozatának felülvizsgálatáról. Szükséges azonban a felperes által a szerződésben megjelölttől eltérő módon az alperes által megállapított ingatlan forgalmi értéket is felülvizsgálni és az illeték alapját megállapítania. Ennek során meg kell hallgatni a feleket és az államigazgatási eljárásban a felperes indítványának megfelelően újabb szakértő kirendelésével kell megállapítani az illeték alapjául szolgáló ingatlanforgalmi értéket. Az elsőfokú bíróság ezután kerülhet abba a helyzetbe, hogy a felperes által felülvizsgálni kért határozat jogszerűségéről érdemben dönthessen.
A Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (3) bekezdése szerint a felek fellebbezési és felülvizsgálati eljárásban felmerült perköltségének összegét csak megállapította, ennek viseléséről az elsőfokú bíróságnak az új eljárásban hozott határozatában kell döntenie. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. II. 28.376/1998.)

A vagyonszerzési illetékfizetési kötelezettség az adásvételi szerződés megkötése napján keletkezik, ezért erre az időpontra vonatkozóan kell igazolni az ingatlanforgalmazásra jogosultságot az Itv. 23/A. § (2) bekezdés szerinti okiratokkal. [1990. évi XCIII. tv. 23/A. § (2) bek.]

A jogerős ítéletben megállapított tényállás szerint az elsőfokú közigazgatási szerv az 1996. március 28-án megkötött ingatlan adásvételi szerződésre figyelemmel a fizetési meghagyásában - 10%-os visszterhes illetékkulcs alkalmazásával - a felperest illeték fizetésére kötelezte. Határozatában az előírt illetékből, helyesbítés jogcímén, 1 688 000 Ft-ot törölt azzal, hogy a helyes illetékkulcs 2%-os.
Az elsőfokú közigazgatási szerv az 1996. április 12-én megkötött ingatlan adásvételi szerződésre figyelemmel a felperest 10%-os vagyonszerzési illeték megfizetésére kötelezte.
A megyei illetékhivatal a fizetési meghagyás módosítására, és a 2%-ot meghaladóan befizetett illeték visszatérítésére irányuló felperesi kérelmet határozatában elutasította. Az alperes határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Döntését az 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 23/A. § (1) bekezdésére, 3. § (3) bekezdésének a) pontjára alapította. Határozatát azzal indokolta, hogy a felperesnek a szerződések megkötése napján még nem volt főtevékenysége az ingatlanforgalmazás, ezt a felperes nem igazolta, így nem jogosult a 2%-os illetékkulcs alkalmazására.
A felperes keresetében az alperes határozatának megváltoztatását kérte akként, hogy az adásvételi szerződésekre tekintettel 2%-os vagyonszerzési illeték megfizetésére köteles. Azzal érvelt, hogy a határozat nem felel meg az Itv. 23/A. § (1) bekezdésében, valamint az 1990. évi XCI. törvény (továbbiakban: Art.) 84. § (1) bekezdésében foglaltaknak. Az alperes a felperes keresetének elutasítását kérte.
A megyei bíróság az alperes határozatát részben megváltoztatta, a határozatot a fizetési meghagyás módosítására irányuló kérelmet elutasító részében hatályon kívül helyezte, egyebekben a felperes keresetét elutasította. Alaposnak találta a felperes eljárási jogszabálysértésre hivatkozását az 1996. március 28-án kelt szerződés illetékjogi vonzata tekintetében és a keresetnek részben helyt adó rendelkezését erre a jogi álláspontjára alapította. Utalt egyben arra, hogy a felperest megilleti az 1 688 000 Ft. [Art. 84. § (1) és (4) bekezdése, 67. § (2) bekezdése] A felek közötti jogvita anyagi jogi részének eldöntésénél úgy foglalt állást, hogy az alperes határozatban kifejtett álláspontja jogszerű. A felperesnek az Itv. 23/A. § (1) bekezdése kapcsán kifejtett érvelése pedig nem helytálló. A szerződés megkötése napján beáll ugyanis az illetékfizetési kötelezettség és az Itv. 23/A. § (1) és (2) bekezdésében előírt feltételeknek is ebben az időpontban kell fennállniuk. Ezért a 301378-01-97. számú fizetési meghagyás módosítására irányuló kérelem tárgyában hozott alperesi határozat ellen előterjesztett keresetet e részben elutasította.
A jogerős ítélet keresetet elutasító rendelkezése ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak megváltoztatását, kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát. A Ptk. 117. § (3) bekezdésére utalással azzal érvelt, hogy a bíróság jogi álláspontja téves, nem felel meg az Itv. 23/A. §-ának 1995. július 3. napjától 1997. január 1. napjáig hatályban volt, és jelen ügyben alkalmazandó rendelkezéseinek. Az ingatlan tulajdonjogának megszerzése a tulajdonosváltozásnak az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzésével jön létre, ezért az Itv. 23/A. § (2) bekezdése szerinti igazolásoknak is erre az időpontra kell vonatkoznia. Hivatkozott arra is, hogy a közigazgatási eljárásban és a megyei bíróság előtt folyamatban volt eljárás során általa becsatolt okiratokkal igazolta, hogy már az adásvételi szerződés megkötése előtt főtevékenységként folytatta az ingatlanforgalmazást. felülvizsgálati kérelméhez csatolta a Tolna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara által 1999. szeptember 9. napján kiállított záradék elnevezésű okiratot.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el a Pp. 275. § (2) bekezdésében meghatározott keretek között. Ennél fogva a felülvizsgálati felülbírálat csak a fizetési meghagyással, az 1996. április 12-én kelt adásvételi szerződéssel kapcsolatos illetékkötelezettségre, illetve az ezt érintő perben felülvizsgálni kért határozatok jogszerűségének felülbírálatára vonatkozott.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 5. sorszámú ítéletét felülvizsgálati kérelemmel nem érintett rendelkezéseit nem érintette, felülvizsgálati kérelemmel érintett rendelkezéseit hatályában fenntartotta.
A perbeli jogvita nem polgári jogi jogviszonyból ered, ennél fogva elbírálására sem a polgári jog szabályai, hanem az Itv. rendelkezései az irányadóak. A perbeli jogviszony elbírálására irányadó jogszabályi rendelkezések értelmében a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötése napján keletkezik. [Itv. 3. § (3) bekezdésének a) pontja.] Az Itv. 91. §-ának (1) bekezdése előírja továbbá azt is, hogy ingatlan tulajdonjogának megszerzését tartalmazó szerződést a földhivatalhoz kell bejelenteni illetékkiszabásra. Az illetékkiszabás célját szolgáló bejelentést az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre irányuló kérelemmel kell teljesíteni, mégpedig a szerződés megkötésétől számított 30 napon belül. Bejelentési kötelezettség elmulasztásához szankció is fűződik. (Itv. 82. §) A megyei bíróság tehát ítéletében helytállóan mutatott rá arra, hogy a vagyonszerzési illetékfizetési kötelezettség nem az ingatlan tulajdonjogának ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzésekor keletkezik, hanem az adásvételi szerződés megkötése napján, ezért a vállalkozónak erre az időpontra vonatkozóan kell igazolni a főtevékenysége szerinti ingatlanforgalmazásra jogosultságot, mégpedig az Itv. 23/A. § (2) bekezdése szerinti okiratokkal.
Jogerős ítélet felülvizsgálata csak a jogerős ítélet meghozataláig bekövetkezett, és jogerős ítélettel elbírált tényekre vonatkozhat. [Pp. 270. § (1) bekezdése] Felülvizsgálati eljárásban bizonyítás felvételének helye nincs. Olyan tények, amelyeket a perben nem vetettek fel, a felülvizsgálati eljárásban jogszabálysértés alapjaként nem használhatók fel. [Pp. 235. § (1) bekezdés, 270. § (1) bekezdés, 275. § (1) bekezdés] Ennél fogva a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelemhez csatolt záradék elnevezésű okiratot nem vonta értékelési körébe. Megjegyzi továbbá a Legfelsőbb Bíróság, hogy közigazgatási perekben kizárólag a határozatok jogszerűsége tárgyában dönthet. Ennek felülvizsgálatánál pedig mindig a határozathozatalkor irányadó tényállásra és az akkor hatályos jogszabályi rendelkezésekre kell figyelemmel lenni. [1957. évi IV. törvény 72. § (1) bekezdés, Pp. 339. § (1) bekezdés.] A megyei bíróság jogszerűen állapította meg, hogy az alperes határozata megalapozott volt, a határozathozatalkor rendelkezésére álló adatokra tekintettel. A közigazgatási határozatok meghozatalának időpontjáig ugyanis a felperes nem csatolt olyan Itv. 23/A. § (2) bekezdésében foglaltaknak megfelelő okiratot, amely azt igazolta volna, hogy 1996. április 12-én, azaz az illetékkötelezettség keletkezésekor is főtevékenységként ingatlanforgalmazásra jogosult lett volna. Rámutat egyben a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy az Itv. 23/A. § (1) bekezdése szerinti illetékkulcs alkalmazásához szükséges bizonyítás az Itv. 23/A. § (2) bekezdése értelmében kötött. Kizárólag az e törvényhely szerinti igazolásokat lehet felhasználni és ezek alkalmasak a jogosultság igazolására. A kamarai igazolásnak pedig az Itv. 3. § (3) bekezdésének a) pontja, valamint 23/A. § (1) bekezdése szerinti szabályozásból következően a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség keletkezésének időpontjára vonatkozó tartalmat kell rögzítenie. Helytállóan mutatott rá a megyei bíróság jogerős ítéletében arra is, hogy az Itv. 1997. január 1-jét követő módosításából nem vezethető le a felperes jogi álláspontja.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a felülvizsgálni kért határozat a felülvizsgálni kért körben a jogszabályoknak megfelel, eljárási szabálysértés nem történt, ezért a megtámadott határozatot a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 35.208/2000.)

A vagyonszerzés illetékkiszabásra történő bejelentésekor kell megtenni a nyilatkozatot a továbbértékesítési szándékról. (1990. évi XCIII. tv. 23/A. §)

A felperes az 1999. szeptember 15. napján kelt adásvételi szerződéssel megszerezte az ny.-i ingatlant 58 000 Ft vételár ellenében.
Az első fokon eljárt közigazgatási szerv az 1999. december 13. napján kelt fizetési meghagyásban kötelezte a felperest 5800 Ft visszterhes vagyonátruházási illetéknek, 2000 Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illetéknek a megfizetésére. A felperes kérte a határozat módosítását arra hivatkozva, hogy fő tevékenysége az ingatlanforgalmazás, és az ingatlant is e célból vásárolta. Az első fokon eljárt közigazgatási szerv a 2000. március 6. napján hozott határozatában a fizetési meghagyást akként módosította, hogy 4640 Ft vagyonszerzési illeték törlését rendelte el. Az első fokon eljárt közigazgatási szerv a 2000. november 28. napján hozott határozatában a 2000. március 6. napján kelt határozatot visszavonta, és a fizetési meghagyást hatályában fenntartotta. Döntését azzal indokolta, hogy az adásvételi szerződés 1999. szeptember 25. napján kelt, a felperes ingatlanforgalmazási fő tevékenységi köre csak 1999. november 23. napjától hatályos a cégnyilvántartás adatai szerint, ezért a kedvezményt jogosulatlanul vette igénybe. A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes a 2001. január 17. napján hozott határozatában a 2000. november 28. napján hozott határozatot helybenhagyta. Döntését az 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 3. § (3) bekezdésének b) pontjában, 23/A. § (1) és (2) bekezdésében foglaltakra alapította. Határozatát azzal indokolta, hogy a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötésének napján keletkezik. A cégmásolat szerint a szerződés megkötésének időpontjában a felperes nem fő tevékenységként folytatta az ingatlanforgalmazást. Az illetékkiszabásra történő bejelentéskor, azaz 1999. október 25-én továbbértékesítési szándékáról írásban nem nyilatkozott, ezért az illetékkedvezmény nem illeti meg. Utalt arra, hogy az Itv. 23/A. §-ának (1) bekezdése, ami 1999. január 1. napján lépett hatályba, a kedvezmény megadását kimondottan a cégbizonyítvány adataihoz köti.
A felperes keresetében az alperes határozatának hatályon kívül helyezését kérte az ingatlan-nyilvántartási eljárási illetéket meghaladó részében akként, hogy a bíróság kötelezze a közigazgatási szervet új eljárás lefolytatására annak előírásával, hogy 2%-os kedvezményes illetékkulcs alkalmazásával szabható ki a visszterhes vagyonszerzési illeték. Azzal érvelt, hogy 1995. november 15-étől végzi az adóhatóság nyilvántartása szerint is a TEAOR 7020 megjelölésű ingatlankezelés, forgalmazás, közvetítés, becslés tevékenységet fő tevékenységként. Az 1997. évi CXLIV. törvény 299. §-ának (2) bekezdése értelmében a törvény hatályba lépésekor már működő gazdasági társaságok 2000. június 16-ig voltak kötelesek a cégnyilvántartásba fő tevékenységüket bejegyeztetni. A társasági szerződésének módosítására 1999. november 23. napján került sor, ez azonban nem azt jelenti, hogy csak ettől az időponttól végzett fő tevékenységként ingatlanforgalmazást. A jogszabályi változás csupán nyilvántartásbeli változást jelentett, és nem alapított jogokat, illetve kötelezettségeket. Az Itv. 23/A. § (2) bekezdése nem azt rögzíti, hogy akkor minősül valaki ingatlanforgalmazónak, ha a cégbizonyítvány tanúsága szerint az ingatlanforgalmazás fő tevékenységként van megjelölve. Hivatkozott arra, hogy a KSH száma fő tevékenységként az ingatlanforgalmazást tartalmazza.
Az alperes ellenkérelmében - határozatában foglaltakat fenntartva - a felperes keresetének elutasítását kérte.
A megyei bíróság jogerős ítéletében a felperes keresetét elutasította. Utalt arra, hogy a felperes maga sem vitatta, hogy az illetékfizetési kötelezettség keletkezésének időpontjában nem tett nyilatkozatot arra vonatkozóan, hogy ingatlanforgalma-zásra jogosult gazdasági társaság, és az ingatlant újraértékesítési céllal vásárolta. Irreleváns az a körülmény, hogy a felperes ingatlanforgalmazással gyakorlatilag megalakulásától kezdve foglalkozik. Az Itv. 1993. január 1. napjától hatályos 23/A. §-a ugyanis két feltétel együttes megléte esetén biztosította az illetékkedvezményt azon gazdasági társaságok részére, akik ingatlanforgalmazással fő tevékenységként foglalkoztak. Az egyik feltétel az volt, hogy a gazdasági társaság cégbizonyítvánnyal igazolja jogosultságát, a másik pedig az, hogy az illetékkötelezettség keletkezése időpontjában tegyen nyilatkozatot arra, hogy az ingatlant tovább-eladási célból vásárolta. Ebből következően nincs jelentősége annak, hogy a felperes a KSH és az adóhivatal felé bejelentkezési kötelezettségének eleget tett-e vagy sem. A 8/1998. (V. 23.) IM számú rendelet előírja, hogy a cég fő tevékenységét a tevékenységi körön belül el kell különíteni. Ennek az elkülönítésnek a kedvezmény szempontjából van jogi relevanciája. A cégkivonat tanúsága szerint pedig a felperes az ingatlanforgalmazást fő tevékenységként csak 1999. november 23. napjától végzi. A társasági szerződés módosítására is csak 1999. november 1-jével került sor. Ezért a felperes nem volt jogosult az illetékkedvezményre az illetékfizetési kötelezettség keletkezésének időpontjában, így az alperes határozata nem volt jogszabálysértő. Utalt egyben arra, hogy annak a perbeli jogvita eldöntése szempontjából nincs relevanciája, hogy a felperes más ingatlan ügyei tekintetében a hatóságok alkalmaztak-e kedvezményt vagy sem.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát megismételve az abban is előadott jogi érvelését. A jogerős ítélet tekintetében pedig a Pp. 3. § (2) bekezdésében, 164. § (2) bekezdésében, 215. §-ában foglaltak megszegésére, téves jogértelmezésre hivatkozott. E körben azzal érvelt, hogy a bíróság a közigazgatási határozatokhoz képest új tényállás alapján, eltérő jogalapot megjelölve jogszabálysértően vonta meg a felperestől az illetékkedvezményt.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 5. sorszámú ítéletét hatályában fenntartotta.
Az illetékfizetési kötelezettség keletkezésekor hatályos, ezért a jogvita eldöntésénél is irányadó Itv. 23/A. §-ának (1) bekezdése szerint "ingatlan tulajdonjogának cégjegyzék, illetve vállalkozói igazolvány alapján az illetékkötelezettség keletkezésekor a főtevékenysége szerint ingatlanforgalmazásra jogosult vállalkozó, ha a vagyonszerzés illetékkiszabásra bejelentésekor tett nyilatkozata szerint az ingatlant tovább-eladás céljából vásárolta... az illeték mértéke az ingatlan - terhekkel nem csökkentett - forgalmi értékének 2%-a." A (2) bekezdés kimondja, hogy a "főtevékenységként folytatatott ingatlanforgalmazást a vállalkozó cég bizonyítvánnyal igazolja." E szabályozásból egyértelműen következik az, hogy a vagyonszerzés illetékkiszabásra történő bejelentésekor kell megtenni a nyilatkozatot a továbbértékesítési szándékról, valamint az is, hogy a fő tevékenységként folytatott ingatlanforgalmazás igazolására kizárólag a jogszabályban előírt okirat fogadható el. A felperes felülvizsgálati érvelésével ellentétben az alperes határozata is e két törvényi feltétel hiányára alapította a kedvezmény iránti kérelem elutasítását. Az elsőfokú bíróság pedig helyes jogértelmezéssel utalt arra, hogy még a felperesi érvelés helytállósága sem eredményezhetné a kereset alaposságát, mivel a felperes a vagyonszerzés illetékkiszabásra bejelentésekor nem nyilatkozott továbbértékesítési szándékáról.
A perbeli jogvita illetékügyben keletkezett jogviszonyból ered, ennél fogva eldöntésére is az Itv. rendelkezései az irányadóak. A Legfelsőbb Bíróság már számos határozatában rámutatott arra, hogyha a jogszabály valamely kedvezmény igénybevételéhez, megadásához feltételeket ír elő, akkor az csak a feltételek megléte esetén adható, illetve gyakorolható. Azt is rögzítette több határozatában, hogy az Itv. ismertetett törvényi rendelkezéséből következően a kedvezményre való jogosultság igazolására csak a jogszabály által előírt módon, azaz cégbizonyítvánnyal kerülhet sor. (Kfv. I. 35.043/2001/7., Kfv. IV. 35.208/2000/5., Kf. V. 27.940/1999/4., Kfv. 28.333/1998/4...) A jogerős ítélet tehát jogszerűen utalt arra, hogy az illetékfizetési kötelezettség keletkezésének időpontjában a felperes a kedvezményre nem volt jogosult, mivel az ingatlanforgalmazás fő tevékenységkénti végzését cégbizonyítvánnyal nem tudta igazolni.
A kifejtettekből következően a megyei bíróság eljárása és határozata nem sérti a felperes által megjelölt jogszabályi rendelkezéseket. A bíróság az alperes határozatát a Pp. 339. § (1) és (2) bekezdésében, az 1957. évi IV. törvény 72. § (1) bekezdésében és az Itv. szerinti jogszabályi rendelkezésekre figyelemmel bírálta felül. A közigazgatási határozatok jogszerűségét vizsgálta meg a határozathozatalkor fennálló tényállás és a jogvita eldöntésére irányadó jogszabályi rendelkezések alapján. Döntésének meghozatalánál nem hagyhatott figyelmen kívül olyan releváns tényt, illetve jogszabályhelyet, [továbbértékesítésre vonatkozó nyilatkozat elmaradása, Itv. 23/A. § (1) bekezdése], amelyekre vonatkozóan a felperesi kereset ugyan konkrét előadást nem tartalmazott, de nélkülük a kereset alapossága tekintetében döntés nem hozható. Ezért a Pp. 215. §-ában, a 3. §-ában, 164. § (2) bekezdésében foglaltak megsértésére hivatkozás nem helytálló.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a felülvizsgálni kért határozat nem sért eljárási, illetve anyagi jogszabályt, ezért a megtámadott határozatot hatályában fenntartotta [Pp. 275/A. § (1) bekezdése]. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.921/2001.)

Az Itv. 23/A. §-a az Itv. további mentességi vagy egyéb szabályaival kapcsolatban a lex generális-lex speciális viszonyban áll. (1990. évi XCIII. tv. 23/A. §)

A jogerős ítéletben megállapított tényállás szerint a felperes 1998. március 18-án vásárolt ingatlant 110 000 Ft vételár ellenében. A Fővárosi Illetékhivatal fizetési meghagyásában az ingatlanforgalmazást folytató vállalkozókra vonatkozó kedvezményes szabályok alkalmazásával 2 202 000 Ft illeték megfizetésére kötelezte a felperest. A felperes fellebbezésében a határozat megváltoztatását, az illetékfizetési kötelezettség felfüggesztését kérte az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 26. § (1) bekezdés a) pontjára hivatkozva, mert a beépítetlen területen, 4 éven belül lakóházat kíván építeni. Az alperes határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta azzal, hogy felperes tekintetében az Itv. 23/A. §-át lehet alkalmazni. Emellett a 26. § (1) bekezdés a) pontja nem alkalmazható.
A felperes keresetében a határozat hatályon kívül helyezését kérte arra hivatkozással, hogy az alperes nem határolta el egymástól a tárgyi és alanyi illetékmentességet és esetében az Itv. 26. § (1) bekezdés a) pontja alkalmazható.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperes határozatát - az elsőfokú határozatra is kiterjedően - hatályon kívül helyezte. Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy az Itv. 19. §-a tartalmazza az általános szabályt és mind a 23/A., mind a 26. § (1) bekezdés a) pontja speciális szabályokat rögzít. Álláspontja szerint kiemelt jelentősége van annak, hogy az adott vagyonszerzés milyen célból következett be.
Az Itv. 23/A. §-a egyértelműen rögzíti, hogy ingatlanforgalmazási célú vagyonszerzések esetén kiszabható illeték összegét és annak feltételeit határozza meg. A 26. § (1) bekezdés a) pontja szerint illetékmentességet élvez a vagyonszerző, ha a telektulajdont (tulajdoni hányadot.... stb.) azzal a céllal szerzi meg, hogy azon lakóházat épít.
Nem vitatott, hogy a felperes a perbeli ingatlanszerzéskor főtevékenysége szerint ingatlanforgalmazásra volt jogosult. Ugyanakkor a gazdasági életben szerepet vállaló önálló jogalanyisággal rendelkező gazdasági társaság eldöntheti, hogy egy adott szerződést milyen célból köti. A felperesnek lehetősége volt, hogy ingatlanforgalmazói tevékenysége körén kívüli ingatlant szerezzen, és azt ingatlanfejlesztési céllal beépítse. Szándékát a szerződésben is rögzítette. A felperes az Itv. 26. § (1) bekezdés a) pontjában és (2) bekezdésében foglalt feltételeket teljesítette. Az 1998. november 24-én kelt fellebbezésében nyilatkozott arról, hogy a beépítetlen területet 4 éven belül lakóházzal kívánja beépíteni. Az elsőfokú bíróság az alperes által csatolt és hivatkozott eseti döntéseket nem tudta figyelembe venni, mivel az Itv. 23/A. §-ára figyelemmel épp az ingatlanforgalmazási célú szerzést nem látta igazoltnak. Az 1994-es jogeset vonatkozásában pedig arra hivatkozott, hogy az akkori jogi szabályozás jelentősen eltért a perben felülvizsgált időszakban hatályos rendelkezésektől. Utalt arra is, hogy az Itv. 23/A. §-át érintő jogszabályi változások is azt támasztják alá, hogy ez a rendelkezés nem volt kellően összehangolva az Itv. többi rendelkezésével.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérve annak hatályon kívül helyezését, és a kereset elutasítását, másodlagosan annak hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárása lefolytatására utasítását. Továbbra is arra hivatkozott, hogy az Itv. 23/A. §-a és 26. § (1) bekezdés a) pontja egymással lex generális-lex speciális viszonyban áll, ezért az általános szabályozás alá eső vagyonszerzőkkel ellentétben a főtevékenységként ingatlanforgalmazásra jogosult vállalkozók vagyonszerzése alkalmával a 23/A. §-ában foglalt szabályokat kell alkalmazni. E körben utalt a Legfelsőbb Bíróság Kfv. II. 27.444/1997. számú ítéletére. Másodlagos felülvizsgálati kérelmével kapcsolatban arra utalt, hogy az elsőfokú bíróság a tényállás tisztázása nélkül állapította meg, hogy a felperes nem ingatlanforgalmazási céllal vásárolt ingatlant.
A Legfelsőbb Bíróság a Fővárosi Bíróság 6. számú ítéletét hatályon kívül helyezte, és a felperes keresetét elutasította.
A perben eldöntendő kérdés az volt, hogy a felperes mint főtevékenysége szerint ingatlanforgalmazásra jogosult vállalkozó esetében az Itv. 23/A. §-a, illetve az Itv. 26. § (1) bekezdés a) pontja alapján kell megítélni az illetékfizetési kötelezettséget, illetve mentességet.
A főtevékenysége szerint ingatlanforgalmazásra jogosult vállalkozók visszterhes vagyonátruházási illeték fizetésével kapcsolatban Legfelsőbb Bíróság egységes ítélkezési gyakorlatot folytat és ezt már több eseti döntésében kifejtette (Kf. I. 35.221/2000., Kfv. I. 27.033/1998., Kfv. III. 28.717/1999., Kfv. V. 35.250/1999.). Ezen eseti döntések bár eltérő tényállások alapján, de egységes jogelvet alkalmazva kifejtették, hogy az Itv. 23/A. §-a az Itv. további mentességi vagy egyéb szabályaival kapcsolatban a lex generális-lex speciális viszonyban áll.
Az Itv. egy általánosan meghatározott személyi körből (vevő) kiemelést alkalmazott (főtevékenysége szerint ingatlanforgalmazásra jogosult vállalkozó), így ezen kiemelt személy által megkötött jogügyletekre nem a törvény egyéb szabályai, hanem ezen különös szabály vonatkozik. A főtevékenysége szerint ingatlanforgalmazásra jogosult vállalkozó által kötött visszterhes vagyonátruházási illeték megállapításánál tehát az egyéb illetékmentességi jogszabályok nem alkalmazhatók, mert azok az általánosan meghatározott vevői körre alkalmazhatók csak.
A felperes ingatlanforgalmazói tevékenysége során vásárolta a perbeli ingatlant, noha azt nem azonnal kívánta értékesíteni, hanem az ingatlan beépítését követően. Ez azonban nem változtat azon, hogy nem saját célra, hanem tovább eladási céljára vásárolta az ingatlant.
A fentiekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján, hatályon kívül helyezte, és a felperes keresetét elutasította. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 35.412/2001.)

A főtevékenysége szerint ingatlanforgalmazásra jogosult vállalkozó tekintetében a törvény rögzíti az illeték alapját és mértékét is. (1990. évi XCIII. tv. 23/A. §)

A felülvizsgálati eljárásban irányadó tényállás szerint a felperes 1995. március 23. napján megkötött adásvételi szerződéssel eladta a tulajdonában lévő ingatlant 1 475 000 Ft vételárért. 1995. szeptember 11-én kelt adásvételi szerződéssel pedig megvásárolta az ingatlant 1 500 000 Ft-ért. A felperes az adásvételi szerződések megkötésekor ingatlanforgalmazással foglalkozó vállalkozó volt.
A megyei illetékhivatal a vásárolt ingatlan forgalmi értékét 1 700 000 Ft-ban állapította meg. A 323684-01-95 számú fizetési meghagyásban kötelezte a felperest 36 000 Ft visszterhes vagyonátruházási és eljárási illeték megfizetésére.
A felperes 2000. április 10-én kelt beadványában - a vásárolt és az eladott lakástulajdon forgalmi értékének különbözetére alapítottan - kérte a fizetési meghagyás módosítását. Az első fokon eljárt közigazgatási szerv határozatában a kérelmet elutasította. Az alperes határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Döntését az 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 3. § (3) bekezdésének a) pontjában és a 23/A. §-ában foglaltakra alapította. Határozatát azzal indokolta, hogy az illetékkötelezettség a szerződés megkötésének napján, 1995. szeptember 11-én keletkezett. A főtevékenysége szerint ingatlanforgalmazásra jogosult vállalkozó által történő ingatlanszerzéskor az illeték mértéke az ingatlan terhekkel nem csökkentett forgalmi értékének 2%-a. A fizetendő illetéket az elsőfokú hatóság jogszerűen határozta meg figyelemmel arra, hogy a felperes ingatlanforgalmazó, így esetében nem az Itv. általános szabályai az irányadóak.
A felperes keresetében a határozatok megváltoztatását kérte. Azzal érvelt, hogy a határozatok jogszabálysértők, mert nem alkalmazták az Itv. 21. § (5) bekezdésébe foglalt, 1999. január 1-je előtt hatályban volt kedvezményt. Az illetéket nem a megszerzett lakás forgalmi értéke, hanem a vásárolt és eladott lakástulajdon terhekkel nem csökkentett forgalmi értékének különbözete után kellett volna előírni. Az alperes ellenkérelmében a felperes keresetének elutasítását kérte.
A megyei bíróság jogerős ítéletében a felperes keresetét elutasította. Azt állapította meg, hogy az alperes határozata megfelelt a jogszabályi rendelkezéseknek. Az Itv. 21. §-a szerinti szabályozás a lakástulajdon és hozzá kapcsolódó jogok visszterhes vagyonátruházási illetékének mértékét szabályozza általában a vevőre vonatkozóan. Ha azonban a vevő ingatlanforgalmazó, akkor az Itv. 23/A. §-a szerinti rendelkezést kell alkalmazni. "A törvény az általánosan meghatározott személyi-vevői körből a 23/A. § megalkotásával egy kiemelést alkalmazott, ebből következően az e jogszabályhely alatt kiemelt személyek által megkötött ügyletekre nem az általános, hanem a különös szabály vonatkozik. Ebből következően a felperes nem mint vevő, hanem mint erre a tevékenységre jogosult vállalkozó köteles az illetéket megfizetni".
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát. Azzal érvelt, hogy a jogerős ítélet a jogvita eldöntésére irányadó rendelkezések téves értelmezésén alapul. Az Itv. ugyanis 1999. január 1. napjáig nem zárta ki az ingatlanforgalmazó vállalkozókat a 21. § (5) bekezdésében foglalt kedvezmény alkalmazásából. E körben hivatkozott az Adókódex 1999/1. számában "magyarázatok az illetékekről szóló törvény 1999. január 1-jétől hatályba lépő módosításához" szövegrészre is.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 6. sorszámú ítéletét hatályában fenntartotta.
Az Itv. 3. § (3) bekezdésének a) pontja értelmében a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötése napján keletkezik, ennek időpontja a felperes esetében 1995. szeptember 11-e.
Az Itv. 23/A. §-át és az előtte lévő címet az 1995. évi XVIII. törvény 39. §-a iktatta be az Itv.-be 1995. július 30-i hatállyal. Ez az új szabályozás az Itv. által meghatározott szerződést kötő személyek, vevők köréből való kiemeléssel egy speciális rendelkezést tartalmaz, ugyanis a szerződést kötő visszterhesen szerző személyétől teszi függővé a fizetendő illetéket. Amennyiben pedig a törvény egy általánosan meghatározott személyi körrel kapcsolatban speciális rendelkezést rögzít, akkor az e törvényhely alá tartozó személy által megkötött jogi ügyletre nem a törvény általános, hanem különös szabálya vonatkozik. A felperes tehát, mint főtevékenysége szerint ingatlanforgalmazásra jogosult vállalkozó, az általa megszerzett lakástulajdon esetén az ingatlan terhekkel nem csökkentett forgalmi értékének 2%-át köteles vagyonátruházási illetékként megfizetni. [Itv. 23/A. § (1) bekezdés] Ez az illetékmérték mintegy átalányként működik, mivel lakás- és nem lakástulajdon megszerzésére egyaránt irányadó, és ebbe az alanyi körbe tartozó jogosultakra ez, és csakis ez alkalmazható. A jogszabály nem értelmezhető kiterjesztően vagy vagylagosan, mivel az Itv. itt az illetékalap tekintetében nem enged eltérést. Az Itv. 23/A. § (1) bekezdése ugyanis nem alkalmazza az eltérésre való olyan felhatalmazást, mint amilyet a 19. § (1) bekezdése, illetve a 21. § (1) bekezdése is rögzít olyan formában, hogy tartalmazza az "ha e törvény másként nem rendelkezik" szövegezést. Az Itv. 23/A. § (1) bekezdése a főtevékenysége szerint ingatlanforgalmazásra jogosult vállalkozó tekintetében e törvényhelyben rögzíti az illeték alapját és mértékét is. Az illetékalapot ugyanis úgy definiálja, hogy az a terhekkel nem csökkentett forgalmi érték, a mértékét pedig úgy határozza meg, hogy az az előzőekben meghatározott alap 2%-a. A kifejtettekből következően a felperesnek az Itv. 21. § (5) és (7), 131. § (1) bekezdése kapcsán előadott érvelése a határozatokat nem teszi jogszabálysértővé. A jogerős ítélet ezért helytállóan állapította meg az alperes határozatának jogszerű voltát. Utal egyben a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy a felperes által hivatkozott Adókódexben megjelent magyarázat nem jogszabály, ennél fogva a jogvita eldöntésére irányadó sem lehet. A Legfelsőbb Bíróság a perbeli azonos ténybeli és jogi megítélésű ügyben ugyanilyen döntéseket hozott. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. II. 27.444/97., Kfv. V. 35.350/99/6., Kf. I. 35.221/2000., Kfv. III. 28.717/99., Kfv. IV. 35.412/01/4...)
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a felülvizsgálni kért határozat a jogszabályoknak megfelel. Ezért a megtámadott határozatot a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 35.978/2001.)

Az ingatlanforgalmzó ingatlanszerzéssel kapcsolatos illetékfizetési kötelezettségét kizárólag az Itv. 23/A. §-a alapján lehet megállapítani. (1990. évi XCIII. tv. 23/A. §)

Az alperes 1998. április 20. napján kelt határozatával helybenhagyta a Fővárosi Illetékhivatal határozatát, amellyel a felperest, mint ingatlanforgalmazót a B., Sz. u. 73. II. emelet 1. szám alatti, 4 000 000 forint vételáru lakás 1995. október 25-i vételével kapcsolatban 80 000 forint visszterhes vagyonátruházási és 2000 forint ingatlan nyilvántartási illeték címén 82 000 forint illetékelőleg megfizetésére kötelezte. A határozat indoka szerint az ingatlanforgalmazót az Illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 97. § (1) bekezdése, valamint a Gazdasági stabilizációt szolgáló egyes törvénymódosításokról szóló 1995. évi XLVIII. törvény (Gst.) 159. § (2) bekezdése szerint 1995. július 30. napjától hatályos 23/A. §-a alapján terheli illetékfizetési kötelezettség. Nem illeti meg a cserét pótló vétel esetére az Itv. 21. § (5) bekezdésében szabályozott kedvezmény arra tekintettel sem, hogy egy éven belül 3 000 000 forintért egy másik lakásingatlant értékesített.
Az elsőfokú bíróság 1999. november 16. napján kelt 3. sorszámú ítéletével a felperes keresetét elutasította. Az Itv. 23/A. § (1) bekezdésében valamint az Itv. 21. § (5) bekezdésében foglalt rendelkezések felidézése után az ítélet indokolásában utalt arra, hogy az Itv. rendszerében a Visszterhes vagyonátruházási illeték címszó alatt a jogalkotó ingatlanforgalmazóra vonatkozó illetékkötelezettséget az illetékmérték, illetékalap alcsoportban, míg a mentességeket és kedvezményeket másik alcsoportban szabályozta. Kimondta, hogy az Itv. 21. § (5) bekezdése szerinti illeték az eladás és vétel zárt egysége esetén alkalmazható, amely kizárja az ingatlanok önkényes egymáshoz válogatását, amelyből következően az ingatlanforgalmazó esetében nem alkalmazható.
A felperes fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását kérte. Azzal érvelt, hogy az elsőfokú bíróság tévesen értelmezte az Itv. rendelkezéseit, amelynek tételes szabálya az ingatlanforgalmazót nem zárta ki az Itv. 21. § (5) bekezdése alapján igénybe vehető kedvezményből.
Az alperes csatlakozó fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítéletének indokolása megváltoztatását kérte. Álláspontja szerint az ingatlanforgalmazó vállalkozó a reá vonatkozó Itv. 23/A. §-a alapján köteles vagyonszerzési illetéket fizetni.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta .
Az illetékkiszabáskor hatályos és külön alcím alatt szabályozott Itv. 23/A. § (1) bekezdése értelmében a főtevékenység szerint ingatlanforgalmazásra jogosult vállalkozó vagyonszerzése után az illeték mértéke 2%. Az Itv. 23/A. §-át beiktató 1995. évi XLVIII. törvény 39. §-ához fűzött indokolás szerint az ingatlanforgalmazási célú vagyonszerzéseknél az illetékmérték tekintetében az általános szabályok alól a főtevékenységként ingatlanforgalmazást folytató vállalkozók kivételben részesülnek és kedvezményes 2%-os visszterhes vagyonátruházási illetéket kell fizetniük. Az ingatlanforgalmazók kiemelése és tekintetükben kedvezményes mértékű illeték alkalmazásának bevezetésével a jogalkotói cél az volt, hogy az illeték ne növelje az ingatlanpiaci árakat és segítse elő az ingatlan forgalmazást azzal, hogy az egységes - az általánosnál lényegesen kedvezőbb - illeték alkalmazásával mentesítse az ingatlanforgalmazót az egyes ingatlanok kapcsán igénybe vehető mentesség vagy kedvezmény alapjául szolgáló feltételek fennállásának igazolásától. Az Itv. 23/A. §-a az általános szabályok alanyi köréből kiemelte az ingatlanforgalmazót és valamennyi általa megszerzett ingatlanra vonatkozóan általánosan és generálisan, átalányként működő illetéket állapított meg, amellyel ugyanakkor az ingatlanforgalmazót a törvényben írt más kedvezmények vagy mentességek igénybevételének lehetőségétől elzárta. Az ingatlanforgalmazó ingatlanszerzéssel kapcsolatos illetékfizetési kötelezettségét ennek megfelelően kizárólag az Itv. 23/A. §-a alapján lehet megállapítani, ezért a tekintetében az Itv. szerinti további kedvezmények alkalmazására nem kerülhet sor.
A felperes a közigazgatási eljárás során ingatlanforgalmazói minőségében kérte az illeték megállapítását, ezért az alperes határozata nem sértett jogszabályt, amikor az Itv. 23/A. § figyelembevételével állapította meg a fizetendő illetéket.
A fentiekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 253. § (2) és (3) bekezdése alapján az érdemben helyes elsőfokú ítéletet a fentiek szerint megváltoztatva az indokolást helybenhagyta. (Legf. Bír. Kf. I. 35.573/2000.)

Az Itv. 23/A. §-a nem értelmezhető kiterjesztően vagy vagylagosan. (1990. évi XCIII. tv. 23/A. §)

A felülvizsgálati eljárásban irányadó tényállás szerint a felperes 1995. március 23. napján megkötött adásvételi szerződéssel eladta a tulajdonában lévő ingatlant 1 475 000 Ft vételárért. 1995. szeptember 11-én kelt adásvételi szerződéssel pedig megvásárolt egy ingatlant 1 500 000 Ft-ért. A felperes az adásvételi szerződések megkötésekor ingatlanforgalmazással foglalkozó vállalkozó volt.
A megyei illetékhivatal a vásárolt ingatlan forgalmi értékét 1 700 000 Ft-ban állapította meg. A fizetési meghagyásban kötelezte a felperest 36 000 Ft visszterhes vagyonátruházási és eljárási illeték megfizetésére.
A felperes 2000. április 10-én kelt beadványában - a vásárolt és az eladott lakástulajdon forgalmi értékének különbözetére alapítottan - kérte a fizetési meghagyás módosítását. Az első fokon eljárt közigazgatási szerv határozatában a kérelmet elutasította. Az alperes határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Döntését az 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 3. § (3) bekezdésének a) pontjában és a 23/A. §-ában foglaltakra alapította. Határozatát azzal indokolta, hogy az illetékkötelezettség a szerződés megkötésének napján, 1995. szeptember 11-én keletkezett. A főtevékenysége szerint ingatlanforgalmazásra jogosult vállalkozó által történő ingatlanszerzéskor az illeték mértéke az ingatlan terhekkel nem csökkentett forgalmi értékének 2%-a. A fizetendő illetéket az elsőfokú hatóság jogszerűen határozta meg figyelemmel arra, hogy a felperes ingatlanforgalmazó, így esetében nem az Itv. általános szabályai az irányadóak.
A felperes keresetében a határozatok megváltoztatását kérte. Azzal érvelt, hogy a határozatok jogszabálysértők, mert nem alkalmazták az Itv. 21. § (5) bekezdésébe foglalt, 1999. január 1-je előtt hatályban volt kedvezményt. Az illetéket nem a megszerzett lakás forgalmi értéke, hanem a vásárolt és eladott lakástulajdon terhekkel nem csökkentett forgalmi értékének különbözete után kellett volna előírni. Az alperes ellenkérelmében a felperes keresetének elutasítását kérte.
A megyei bíróság jogerős ítéletében a felperes keresetét elutasította. Azt állapította meg, hogy az alperes határozata megfelelt a jogszabályi rendelkezéseknek. Az Itv. 21. §-a szerinti szabályozás a lakástulajdon és hozzá kapcsolódó jogok visszterhes vagyonátruházási illetékének mértékét szabályozza általában a vevőre vonatkozóan. Ha azonban a vevő ingatlanforgalmazó, akkor az Itv. 23/A. §-a szerinti rendelkezést kell alkalmazni. "A törvény az általánosan meghatározott személyi-vevői körből a 23/A. § megalkotásával egy kiemelést alkalmazott, ebből következően az e jogszabályhely alatt kiemelt személyek által megkötött ügyletekre nem az általános, hanem a különös szabály vonatkozik. Ebből következően a felperes nem mint vevő, hanem mint erre a tevékenységre jogosult vállalkozó köteles az illetéket megfizetni".
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát. Azzal érvelt, hogy a jogerős ítélet a jogvita eldöntésére irányadó rendelkezések téves értelmezésén alapul. Az Itv. ugyanis 1999. január 1. napjáig nem zárta ki az ingatlanforgalmazó vállalkozókat a 21. § (5) bekezdésében foglalt kedvezmény alkalmazásából. E körben hivatkozott az Adókódex 1999/1. számában "magyarázatok az illetékekről szóló törvény 1999. január 1-jétől hatályba lépő módosításához" szövegrészre is.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 6. sorszámú ítéletét hatályában fenntartotta.
Az Itv. 3. § (3) bekezdésének a) pontja értelmében a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötése napján keletkezik, ennek időpontja a felperes esetében 1995. szeptember 11-e.
Az Itv. 23/A. §-át és az előtte lévő címet az 1995. évi XVIII. törvény 39. §-a iktatta be az Itv.-be 1995. július 30-i hatállyal. Ez az új szabályozás az Itv. által meghatározott szerződést kötő személyek, vevők köréből való kiemeléssel egy speciális rendelkezést tartalmaz, ugyanis a szerződést kötő visszterhesen szerző személyétől teszi függővé a fizetendő illetéket. Amennyiben pedig a törvény egy általánosan meghatározott személyi körrel kapcsolatban speciális rendelkezést rögzít, akkor az e törvényhely alá tartozó személy által megkötött jogi ügyletre nem a törvény általános, hanem különös szabálya vonatkozik. A felperes tehát, mint főtevékenysége szerint ingatlanforgalmazásra jogosult vállalkozó, az általa megszerzett lakástulajdon esetén az ingatlan terhekkel nem csökkentett forgalmi értékének 2%-át köteles vagyonátruházási illetékként megfizetni. [Itv. 23/A. § (1) bekezdés] Ez az illetékmérték mintegy átalányként működik, mivel lakás- és nem lakástulajdon megszerzésére egyaránt irányadó, és ebbe az alanyi körbe tartozó jogosultakra ez, és csakis ez alkalmazható. A jogszabály nem értelmezhető kiterjesztően vagy vagylagosan, mivel az Itv. itt az illetékalap tekintetében nem enged eltérést. Az Itv. 23/A. § (1) bekezdése ugyanis nem alkalmazza az eltérésre való olyan felhatalmazást, mint amilyet a 19. § (1) bekezdése, illetve a 21. § (1) bekezdése is rögzít olyan formában, hogy tartalmazza az "ha e törvény másként nem rendelkezik" szövegezést. Az Itv. 23/A. § (1) bekezdése a főtevékenysége szerint ingatlanforgalmazásra jogosult vállalkozó tekintetében e törvényhelyben rögzíti az illeték alapját és mértékét is. Az illetékalapot ugyanis úgy definiálja, hogy az a terhekkel nem csökkentett forgalmi érték, a mértékét pedig úgy határozza meg, hogy az az előzőekben meghatározott alap 2%-a. A kifejtettekből következően a felperesnek az Itv. 21. § (5) és (7), 131. § (1) bekezdése kapcsán előadott érvelése a határozatokat nem teszi jogszabálysértővé. A jogerős ítélet ezért helytállóan állapította meg az alperes határozatának jogszerű voltát. Utal egyben a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy a felperes által hivatkozott Adókódexben megjelent magyarázat nem jogszabály, ennélfogva a jogvita eldöntésére irányadó sem lehet. A Legfelsőbb Bíróság a perbeli azonos ténybeli és jogi megítélésű ügyben ugyanilyen döntéseket hozott. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. II. 27.444/97., Kfv. V. 35.350/99/6., Kf. I. 35.221/2000., Kfv. III. 28.717/99., Kfv. IV. 35.412/01/4......)
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a felülvizsgálni kért határozat a jogszabályoknak megfelel. Ezért a megtámadott határozatot a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 35.978/2001.)

A főtevékenység szerinti ingatlanforgalmazásra való jogosultságot a vállalkozó köteles igazolni. (1990. évi XCIII. tv. 23/A. §)

A jogerős ítéletben megállapított tényállás szerint a felperes 1999. szeptember 17-én vásárolta meg a b.-i ingatlant, ami után az illetékhivatal 10%-os mértékű illetékkulcsot alkalmazva a felperest 490 000 Ft visszterhes, vagyonátruházási illeték megfizetésére kötelezte. Az alperes határozatában a fizetési meghagyást helybenhagyta. Döntését az 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 23/A. §-ában foglaltakra alapította.
Határozatát azzal indokolta, hogy a felperes jogszabály által előírt módon cégjegyzékkel nem igazolta, hogy főtevékenység szerint ingatlanforgalmazásra jogosult vállalkozó.
A felperes keresetében határozatok hatályon kívül helyezését és az első fokon eljárt közigazgatási szerv új eljárásra kötelezését kérte, arra figyelemmel, hogy őt 2%-os illetékkulcs alkalmazásával kellett volna kötelezni az illetékfizetésre. Érvelése szerint a cégeljárásról szóló törvény nem írta elő a főtevékenység külön kiemelését, az adóbejelentkezési lapon pedig feltüntette a TEÁOR jegyzék szerinti 70.12 tevékenységi kört azzal, hogy az ingatlanforgalmazás lesz a főtevékenysége, abból éves szinten a legnagyobb árbevételt kívánja elérni.
Az alperes ellenkérelmében - a határozatába foglalt indokolásra figyelemmel - felperes keresetének elutasítását kérte.
A megyei bíróság jogerős ítéletében a felperes keresetét elutasította. Azt állapította meg, hogy az alperes határozata nem volt jogszabálysértő, a felperes az illetékkötelezettség keletkezésekor cégbizonyítvánnyal igazolhatóan, nem főtevékenysége szerint, ingatlanforgalmazásra jogosult cég volt. Ezért helytállóan került előírásra a 10%-os mértékű vagyonátruházási illeték. Utalt egyben arra, hogy az adóhatósághoz történő bejelentkezéskor feltüntetett adatoknak e közigazgatási jogviszonyban nincs jelentősége, nem releváns a felperesnek az a hivatkozása sem, hogy a társaság megalakulásakor a jogszabály nem írta elő a főtevékenységi kör bejegyzését a cégnyilvántartásba. A jogvitában az Itv. speciális rendelkezéseit kellett figyelembe venni, a 2000. június 13ával bekövetkezett cégbejegyzés változásnak pedig az illetékkedvezmény tekintetében visszaható hatálya nincs. Az alperes határozata megfelelt a határozathozatalkor irányadó jogszabályi rendelkezésnek, az Itv. 23/A. § (1) és (2) bekezdésében foglaltaknak.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát. Érvelése szerint az 1997. évi CXLV. törvény 25. § (1) bekezdésének utolsó mondatát beiktató 1998. évi XXXIII. törvény 62. § (3) bekezdése 1998. június 16-án lépett hatályba. Csak ezt követően kellett a cégbíróságokhoz benyújtott kérelmekben kötelezően kiemelni, illetve feltüntetni a társaság főtevékenységét. Tekintettel arra, hogy a társaság cégadataiban a megalakulástól 2000. június 13-ig változás nem történt, így a cégbizonyítvány nem tartalmazhatta a szerzés időpontjára vonatkozóan az ingatlanforgalmazásnak, mint főtevékenységnek a bejegyzését. A jogerős ítéletet hozó bíróság törvénysértő határozatot hozott akkor, amikor olyan tény bizonyítását kívánta meg, ami nem igazolható, mivel ilyen tartalmú közirat a cégbíróságtól utólagosan nem szerezhető be. Hivatkozott arra is, hogy az Itv. 23/A. §-a szerinti feltételek meglétét adóbejelentkezési lap becsatolásával igazolta.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság a 3. sorszámú ítéletét hatályában fenntartotta.
Közigazgatási perekben a bíróság kizárólag a határozatok jogszerűsége avagy jogszerűtlensége tárgyában dönthet. [1957. évi IV. törvény 72. § (1) bekezdése, Pp. 339. § (1) és (2) bekezdése, 1990. évi XCI. törvény 86. § (1) bekezdése, Itv. 88. §-a]. Ennek vizsgálatánál pedig mindig a határozathozatalkor irányadó tényállásra, és az akkor hatályos jogszabályi rendelkezésekre kell figyelemmel lennie.
A visszterhes vagyonátruházási illeték kötelezettség a szerződés megkötése napján keletkezik [Itv. 3. § (3) bekezdés]. Ez a perbeli ügyben 1999. szeptember 14. napja. A vagyonszerzéskor hatályos Itv. 23/A. §-ának (1) bekezdése forgalmi érték 2%-át jelentő vagyonátruházási illetékkulcs alkalmazását csak a főtevékenység szerint ingatlanforgalmazásra jogosult vállalkozó által történő szerzés esetén tette lehetővé. A 23/A. § (2) bekezdése pedig kimondta, hogy tevékenységként folytatott ingatlanforgalmazást a vállalkozónak cégbizonyítvánnyal kell bizonyítani. A perbeli ügyben vagyonátruházási illetékről kellett határozni, ennélfogva a jogvita eldöntésére is kizárólag az Itv. rendelkezései az alkalmazhatóak, más jogviszonyt érintő érvelés jogszabályi hivatkozás nem lehet releváns. A Legfelsőbb Bíróság már több ítéletében rámutatott arra, hogy az Itv. 23/A. §-ának (2) bekezdése a főtevékenység szerinti ingatlanforgalmazásra való jogosultság igazolását a vállalkozó kötelezettségévé teszi és a bizonyítás módját is meghatározza (Kfv. IV. 35.208/2000/5., Kf. V. 27.940/1999/4., Kfv. I. 28.333/1998/4. számú határozatok). A törvény kógens rendelkezésére, a kötött bizonyítási módszerre figyelemmel, a cégbizonyítványon kívül más igazolás nem fogadható el, azt pedig a felperes sem vitatta, hogy az illetékkötelezettség keletkezésének idejére vonatkozóan a jogszabály által előírt módon igazolni nem tudta a főtevékenységként ingatlanforgalmazásra való jogosultságot, ilyen tartalmú cégkivonattal nem rendelkezett. Ezért a megyei bíróság helyesen állapította meg, hogy az alperes határozata jogszerű volt, megfelelt a határozathozatalkor irányadó tényállásnak és az akkor hatályos jogszabályi rendelkezéseknek. A jogerős ítélet 4. oldalán kifejtett jogi érvelést a Legfelsőbb Bíróság teljeskörűen osztja annak helytállósága miatt.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a felülvizsgálni kért határozat a jogszabályoknak megfelel, ezért a megtámadott határozatot a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
Az alperesnek a felülvizsgálati eljárásban felszámítható költsége nem merült fel, az ügyben a bíróság tárgyaláson kívül határozott, az alperes ellenkérelmet nem terjesztett elő, ezért a javára perköltséget megállapítani pernyertessége ellenére nem lehetett [Pp. 78. § (2) bekezdése]. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 35.062/2001.)

A jogkövetkezmény eléréséhez az illetékhivatal részére postára adott beadványnak a címzetthez meg is kell érkeznie. (1957. évi IV. tv. 39. §, 1990. évi XCI. tv. 4. §, 1990. évi XCIII. tv. 23/A., 88. §)

A felperes tevékenysége szerint ingatlanforgalmazásra jogosult vállalkozó, aki a 2000. szeptember 27-én kelt adásvételi szerződéssel a D. Rt. eladótól megvásárolta az Sz., H. u. 4. szám alatti ingatlant 39 750 000 Ft vételár ellenében. A szerződést 2000. október 6-án benyújtotta a Körzeti Földhivatalhoz. Ezt követően a felperes a 2000. november 22-én kelt adásvételi szerződéssel az ingatlant 65 millió forint vételár ellenében eladta a V. Fejlesztési és Beruházási Rt. részére.
Az illetékhivatal a felperest a 2001. február 1-jén kelt fizetési meghagyásában 65 millió forint forgalmi érték alapulvételével 1 302 000 Ft vagyonátruházási és ingatlannyilvántartási eljárási illeték megfizetésére kötelezte. A felperes az ingatlan eladási árához igazodó 65 millió forint illetékalapot nem vitatta. A fizetési meghagyás tartalmazta az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 23/A. § (7) bekezdésében írtakról szóló tájékoztatást, azaz, hogy amennyiben a felperes a megszerzett ingatlant 2002. október 6-ig nem adja el, és azt az ezt követő 15 napon belül nem igazolja, az egyébként fizetendő és a fizetési meghagyással megállapított illeték különbözetének kétszeresét pótlólag kell megfizetnie.
Az illetékhivatal a 2002. november 5-én kelt határozatában a korábban kivetett illetéket 11 702 000 Ft-ra helyesbítette és 10 400 000 Ft vagyonátruházási illeték pótelőírását rendelte el. Határozatát az Itv. 19. §-ának (1) bekezdésére, 23/A. §-ának (1), (2), (7) és (8) bekezdésére alapította.
A határozat elleni fellebbezésében a felperes előadta, hogy az Itv. 23/A. § (7) bekezdésében írt igazolási kötelezettségét határidőben teljesítette. Csatolta a 2001. november 12-én kelt beadványát, amelyet ugyanezen a napon adott postára, amelyben bejelentette az ingatlan eladását a V. Fejlesztési és Beruházási Rt. részére, csatolta továbbá a vonatkozó földhivatali határozatot.
Az ügyvédi iroda postai feladójegyzékéről szóló, közjegyző által hitelesített fénymásolatot, amely szerint a postára adás 2001. november 12-én, a R.-rel 14590000228262 számú ajánlási ragszámon, a B.-i Postahivatalban történt. Fellebbezésében egyben igazolási kérelmet is előterjesztett.
Az illetékhivatal a 2003. március 31-én kelt határozatával az igazolási kérelmet elutasította. A határozat indokolása szerint a tértivevényes ajánlott küldeményekhez a postahivatal kísérő jegyzéket küld, amely tartalmazza a feladó postahivatal irányítószámát és a küldemény ajánlási ragszámát. A postajegyzék tételes átvizsgálása után megállapították, hogy a küldemény az illetékhivatalhoz nem érkezett meg.
Az alperes a 2003. június 11-én kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Megállapította, hogy a posta tájékoztatása alapján a felperes által megjelölt küldemény-azonosító 2001. november 12-én nem került felhasználásra.
Az elsőfokú bíróság K. 20.092/2004/4. számú ítéletével hatályában fenntartott a Kp. 21.096/2003/3. számú ítéletével a felperes keresetét elutasította. Az Itv. 23/A. § (1), (7) és (8) bekezdésében írtak ismertetése után megállapította, hogy az Itv. 23/A. § (7) bekezdésében megfogalmazott, az ügyfeleket terhelő igazolási kötelezettség azt jelenti, hogy az ügyfélnek ahhoz, hogy az illetékkedvezményre jogosult legyen nem elég postára adnia a földhivatal határozatát, vagy a széljegyet tartalmazó tulajdoni lapot, hanem annak meg is kell érkeznie az illetékhivatalhoz. Az igazolási kötelezettség a felperest terhelte, így annak a következményét, hogy a küldemény nem érkezett meg, a felperesnek kellett viselnie. Utalt arra, hogy a felperes jogszabály által megkívánt aktív magatartását nem helyettesítheti az Itv. 92. §-a szerinti iratmegküldés, és nem volt alkalmazható a 91. § sem. Kifejtette, hogy az alperes eljárása során nem sértette meg az Art. 1. § (6) bekezdésében megfogalmazottakat, mert a felperesnek lehetőséget biztosított a postával történt egyeztetésre.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezése mellett az alperes határozatának az elsőfokú határozatra is kiterjedő hatályon kívül helyezését kérte. Álláspontja az volt, hogy az ítélet megállapításai az Itv. 23/A. § (7) és (8) bekezdésébe, továbbá az Áe. 39. §-ának (3) és (4) bekezdésébe ütköznek. A felperes az Itv. 23/A. § (7) bekezdésében írtaknak és az Áe. 39. §-ának (3) bekezdése szerinti igazolási kötelezettségének maradéktalanul eleget tett.
Az alperes ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróságnak abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a felperes által vásárolt ingatlan továbbértékesítését határidőben igazolta-e, lehetőség volt-e a vagyonátruházási illeték pótelőírására, amiatt, hogy a továbbértékesítésről szóló bejelentés az illetékhivatalhoz nem érkezett meg.
Az Itv. 23/A. § (1) bekezdése értelmében a felperest az ott írt feltételek igazolása mellett illetékkedvezmény illette meg, amely szerint a felperes által fizetendő illeték 2% volt. A törvény 23/A. § (5) bekezdése azonban további feltételként határozta meg a (7) bekezdésben írtakat. E szerint, ha az (1) bekezdésben meghatározott céllal megszerzett ingatlant az ingatlanforgalmazást végző vállalkozó a vagyonszerzési illetékkiszabásra bejelentésétől számított két éven belül nem adja el, és ennek megtörténtét - legkésőbb a határidő elteltét követő 15 napon belül - a tulajdonos-változás ingatlan-nyilvántartási bejegyzéséről szóló határozattal -, ennek hiányában az ingatlan-nyilvántartási eljárás megindítását a tulajdoni lapon feltüntetett széljeggyel - nem igazolja, az illetékhivatal a vagyonszerzésre a 19. § (1) bekezdése, illetve 21. § (1) bekezdése alapján az egyébként fizetendő és az (1) bekezdés szerint megállapított illeték különbözetének kétszeresét a vállalkozó terhére pótlólag előírja. A felperes a 23/A. § (7) bekezdésében írt bejelentési és igazolási kötelezettségének határidőben nem tett eleget, az ingatlan továbbértékesítését nem igazolta, így az alperes határozata - figyelemmel a 23/A. § (8) bekezdésében írtakra - nem volt jogszabálysértő, amikor a kedvezményt a felperes javára a két év eltelte után már nem biztosította. Az Itv. 23/A. § (8) bekezdésének kógens szabálya a (7) bekezdésben meghatározott határidő elmulasztására az igazolási kérelem benyújtásának lehetőségét nem biztosította. Erre - a felperes által sem vitatottan - az Itv. 2003. január 1-jétől hatályos és a 2002. évi XLII. törvény 163. §-ának (2) bekezdésével megállapított 23/A. § (8) bekezdése adott lehetőséget, amely azonban a perbeli esetben nem volt alkalmazható.
Az irányadó tényállás szerint a felperes a 2000. szeptember 27-én kelt adásvételi szerződéssel megvásárolt ingatlant a 2000. november 22-én kelt szerződéssel továbbértékesítette, az erről szóló bejelentése, amely 2001. november 12-én kelt, az illetékhivatalhoz nem érkezett meg. Az illetékhivatal ezért az ingatlan-vagyonátruházási illeték pótelőírását rendelte el.
Az Itv. 23/A. § (7) bekezdésében meghatározott határidő megtartásával kapcsolatban az Itv. 88. §-a, az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény 4. §-ának (1) bekezdése és az Áe. 3. §-ának (6) bekezdése alapján az Áe. 39. §-ában meghatározottak alkalmazhatók voltak.
A felperes azonban a perbeli esetben az Áe. 39. §-ának (3) és (4) bekezdésében írt szabályokat tévesen értelmezte. Az Áe. 39. §-ának (3) bekezdése szerint a postán küldött beadvány előterjesztésének ideje a postára adás napja.
Ebből következően a határidőt megtartottnak kell tekinteni, ha a beadványt határidőben postára adják, de azt a címzett a határidő lejárta után kapja meg. De azt is jelenti, ha a fél a beadványt nem tudta a hivatali idő végéig a hatósághoz eljuttatni, azt a határidő utolsó napján postára adással is megteheti. A (4) bekezdés arra az esetre tartalmaz szabályt, ha a beadvány postára adásának időpontja kétséget kizáróan valamilyen okból nem állapítható meg, de a postára adás megtörtént. Ebben az esetben is a határidő akkor megtartott, ha a beadvány a címzetthez megérkezik.
Az Áe. 39. §-ának (3) és (4) bekezdésének szabályai a határidő betartásának szabályait tartalmazzák, mindkét eseten a határidő akkor megtartott, a beadvány akkor "előterjesztett", ha a beadvány a címzetthez meg is érkezik. A postára adás igazolása csak a postára adás tényét bizonyítja, nem pedig azt, hogy a beadványt a címzett meg is kapta. A felperes a perbeli esetben nem tudta bizonyítani, hogy beadványa az általa állított tartalommal és mellékletekkel az illetékhivatalhoz meg is érkezett. A posta emellett azt is közölte, hogy az általa megjelölt küldeményazonosító a felperes által közölt 2001. november 12-én nem került felhasználásra, így még a postára adás időpontja is kétséges maradt.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság jogszabálysértés nélkül utasította el a felperesnek az alperes határozatának hatályon kívül helyezésére irányuló keresetét, ezért a jogerős ítéletet a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. II. 39.218/2004.)

Hitelintézet ingatlanszerzésének visszterhes vagyonátruházási illetéke

Itv. 23/B. §
A hitelintézetek egyes ingatlanszerzései is kedvezményes illetékkulcs alá esnek, azonban ez a kedvezmény is csak meghatározott feltételek megvalósulása esetén lép életbe, így az illetékkötelezettség keletkezésétől számított legfeljebb három éves időtartamra, és csak a törvény által meghatározott úton megszerzett ingatlanok esetében érvényes. Amennyiben a fent említett három év elteltét követően az ingatlan értékesítése nem történt meg, úgy a vagyonszerzésre az egyébként irányadó (az Itv. 19. § (1), illetve 21. § (1) bekezdésében meghatározott), valamint a hitelintézetek részére kedvezményesen megállapított illeték különbözetének kétszeresét írja elő az adóhatóság.
Hitelintézeten - analógia alapján - a bankot, a takarékszövetkezetet és a jelzáloghitel-intézetet kell érteni.

Gépjármű és pótkocsi visszterhes vagyonátruházási illetékének mértéke

Itv. 24. §
Már a korábbiakban is szó volt arról, hogy a gépjármű és pótkocsi tulajdonjogának, haszonélvezeti jogának megszerzése az általános mértékű vagyonszerzési illetéktől eltérő módon nyert szabályozást. Figyelni kell arra is, hogy a törvényalkotó 2006. szeptember 1-jei hatállyal módosította a gépjármű visszterhes vagyonátruházási illetékének mértékét. Gépjármű tulajdonjogának megszerzése esetén az új rendelkezések alapján az illeték mértéke a hajtómotor hengerűrtartalmának minden megkezdett cm3-re után 18, 24 vagy 36 Ft attól függően, hogy mekkor a tengelyűrtartalom, illetve milyen típusú a motor.

Illeték közös tulajdon megszüntetése esetén

Itv. 25. §
A Ptk. rendelkezéseiből következően közös tulajdon esetén a vagyontárgy tulajdonjoga meghatározott hányadok szerint több személyt illet meg. A Polgári Törvénykönyv alapján mód van a közös tulajdon megszüntetésére és ennek illetékkonzekvenciáit rögzíti az Itv. 25. §-a.
Illetékkötelezettség akkor áll be, ha tulajdon megszüntetése következtében valamelyik fél vagyona gyarapodik és ebben az esetben az illeték alapját az értékkülönbözet figyelembevételével kell meghatározni.
A Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.302/1994. számú ítélete rámutat, hogy a házastársi vagyonközösség megszüntetése esetén a visszterhes vagyonátruházási illetéket meg kell fizetni, ha valamelyik fél javára értékkülönbözet mutatkozik. Közismert, hogy a Csjt. 27. §-a alapján a házassági életközösség ideje alatt szerzett vagyon a házastársak közös tulajdonát képezi, függetlenül attól, hogy együttesen vagy külön szerezték azt. A közös vagyon megosztása esetén az egyik fél a tulajdoni hányad mértékénél nagyobb értékhez juthat és ilyen esetben beáll az illetékfizetési kötelezettség.

Bírói gyakorlat

A házastársi vagyonközösség megszüntetése esetén a visszterhes vagyonátruházási illetéket meg kell fizetni, ha valamelyik fél javára értékkülönbözet mutatkozik. [1990. évi XCIII. tv. 25. § (1) és (2) bek.]

A felperes 1991. május 21-én a házastársi vagyonközösség megszüntetése iránti perben egyezséget kötött a volt feleségével, mely szerint a felperes nevén telekkönyvezett B. B. u. 131/V. I. em. 2. szám alatti öröklakás teljes egészében a volt házastárs, míg a volt házastársnak a B. B. u. 96. szám alatti kertingatlanának 1/2 tulajdoni illetősége a felperes tulajdonába kerül azzal, hogy a felperes viseli ennek esetleges terheit. A felek megállapodtak abban is, hogy házastársi vagyonközösség megszüntetése címén a felperes megfizet a volt feleségének 6 000 000 Ft-ot.
Az egyezséget a Fővárosi Bíróság az 1991. május 21-én kelt jogerős végzésével jóváhagyta.
A Fővárosi Illetékhivatal az 1992. március 26-án kelt fizetési meghagyásával 120 000 Ft visszterhes vagyonátruházási és 1000 Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illeték megfizetésére kötelezte a felperest, figyelemmel a fenti egyezségben foglalt vagyonszerzésére.
A felperes fellebbezésében vitatta a visszterhes vagyonátruházási illeték jogalapját, ezért annak törlését kérte. Arra hivatkozott, hogy a 6 000 000 Ft kifizetésére nem értékkülönbözet címén került sor, hanem azért, mert az ingatlan vagyon tekintetében a megosztás nem természetben történt. Javára tehát a vagyonmegosztásból értékkülönbözet nem keletkezett, ezt egyébként kizárja az a körülmény is, hogy az egyezség értelmében tulajdonába kerülő tulajdoni illetőség terheinek viselését vállalta.
Az alperes az 1993. május 14-én kelt határozatával az elsőfokú határozatot megváltoztatta és a kiszabott illeték összegét 301 000 Ft-ra emelte fel megállapítva azt, hogy a felperes tulajdonába került ingatlan nem lakóház, hanem kert, ezért a helyes illetékkulcs az elsőfokú hatóság által alkalmazott 2% helyett 5%.
A felperes keresetében a közigazgatási határozatok hatályon kívül helyezését kérte. Előadta, hogy a vagyonközösség megszüntetésekor a feleségével közös akaratuk arra irányult, hogy egyenlően osszák el a közös vagyont, így anyagi előnyhöz egyikük sem jutott: a 6 000 000 Ft-ot tehát nem többletként fizette, hanem a közös kölcsöntartozás visszafizetésének a megkönnyítése végzett.
Az alperes a kereset elutasítását és a felperes perköltségben való marasztalását indítványozta arra hivatkozással, hogy a felperes illetékfizetési kötelezettségének a megállapítására az egyezségben foglalt adatok alapján, jogszerűen került sor.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította.
Az indokolás szerint az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 25. §-ának (1) bekezdése előírja, hogy ingatlan közös tulajdonának megszüntetése esetén vagyonszerzési illetéket akkor kell fizetni, ha a megosztás folytán valamelyik tulajdonostárs a korábbi tulajdoni hányadának megfelelő értéknél nagyobb értékhez jut. A vagyonszerzési illetéket az értékkülönbözet alapulvételével kell kiszabni. A (2) bekezdés szerint házastársi vagyonközösség megszüntetése esetén az értékkülönbözetet a közös vagyon értékének figyelembevételével kell megállapítani. Az értékkülönbözet után a vagyonszerzés jogcímének megfelelő vagyonszerzési illetéket kell fizetni.
A per adataiból megállapítható, hogy az illetékkiszabásra okot adó, ingatlantulajdonos-szerzés a házastársi vagyonközösség megszüntetése tárgyában kötött egyezségen alapul, melyben a felek mind az ingó, mind az ingatlan vagyonukról teljes körűen rendelkeztek. Meghatározták, hogy melyik ingatlan kerül a volt feleség és melyik ingatlan felperes tulajdonába, és ezt követően határozták meg azt az összeget, amelyet - az ingatlanvagyon megosztásán túlmenően, annak ellenére - a felperes a volt felesége részére vállalt megfizetni. Ebből kétségtelenül az következik, hogy a volt feleség által megszerzett ingatlan a felperes tulajdonába került ingatlannál kevesebb értéket képvisel, és a 6 000 000 Ft megfizetésének a kikötése mint értékkülönbözet került be az egyezség szövegébe.
A bíróság tehát a 6 000 000 Ft összeg jogi megítélésével kapcsolatban az alperesi álláspontot osztotta és erre figyelemmel azt állapította meg, hogy a közigazgatási határozatoknak megfelelően a felperes visszterhes vagyonátruházási illetékfizetési kötelezettsége fennáll.
Az Illetéktörvény 19. §-ának (1) bekezdése értelmében visszterhes vagyonátruházás esetén az illeték általános mértéke - ha e törvény másként nem rendelkezik - a megszerzett vagyon forgalmi értékének 5%-a.
Miután kertingatlan esetén a fenti általános illetékkulcs alkalmazásának van helye, így a másodfokú közigazgatási határozat az összegszerűséget tekintve is helyes rendelkezést tartalmaz.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett, azonban a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A fellebbezésben írtakra figyelemmel kiemelte a másodfokú bíróság, az elsőfokú bíróság helyesen utalt ítéletében az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 25. § (1) és (2) bekezdésében foglaltakra. Így az értékkülönbözet után a vagyonszerzés jogcímének megfelelő vagyonszerzési illetéket kell fizetni. Ha valamelyik fél csak azért kap a közös vagyonból nagyobb részt, mert a közös tartozásból is többet vállal át, és az átvállalt tartozás összege az értékkülönbözetet kiegyenlíti, illeték kiszabásának nincs helye.
Az illetékkiszabási hatóság és a bírság kizárólag a felek által kötött és bíróság által jóváhagyott egyezség szövegéből indulhatott ki, ez az egyezség mind a hatóságot, mind a bíróságot köti. Az egyezség szövegéből egyértelműen az volt megállapítható, hogy a felek elosztották egymás között a házastársi közös vagyont, a felperes vállalta a tulajdonába kerülő H. utcai ingatlannal kapcsolatos esetleges terhek kifizetését, és ezen túl vállalt további 6 000 000 Ft kifizetését.
Így egyértelmű, hogy a felperes javára olyan értékkülönbözet jelentkezett, amely után vagyonszerzési illeték kifizetése indokolt volt. Az Illetéktörvény 19. § (1) bekezdése szerint a kiszabott illeték mértéke is helyes volt. (Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.302/1994.)

Az Itv. nem rendelkezik arról, hogy a közös tulajdon megszüntetésekor a tulajdoni arány növekedésébe bele kellene számítani a más ingatlanon fennálló tulajdoni arány csökkentését. (1990. évi XCIII. tv. 25. §)

A Közlekedési, Hírközlési és Építésügyi Miniszter 1989. december 31-ei hatállyal megszüntette az M. P. és három utódvállalatot hozott létre; a jóléti ingatlan vagyonfelosztását az utódvállalatokra bízta.
Az utódvállalatok 1992. március 30-án megállapodást kötöttek, mely szerint az M. P. Vállalt 48%-ban, az A. H. Vállalat 5%-ban, az M. 47%-ban részesedik a kezelői jogokból.
Később az utódvállalatok részvénytársasággá alakultak, a jóléti ingatlanvagyon osztatlan közös tulajdonuk lett.
A felperesek 1995 decemberében tulajdonközösség megszüntetéséről kötöttek megállapodást egyes ingatlanok kizárólagos tulajdonba, illetőleg egyes ingatlanhányadok szerint közös tulajdonba kerültek. A megállapodások a pénzügyi elszámolást is rögzítették, ezek szerint a teljes ingatlanvagyon értéke 2 473 998 000 forint volt. A vagyontömeg összességét értékben tekintve az I. r. felperes a korábbi részesedéshez képest 46%-hoz, a II. r. felperes 4,4%-hoz, míg a III. r. felperes 55 346 000 forint értékű többlettulajdonhoz jutott.
A Megyei Illetékhivatal az illetékkiszabás során ingatlanonként külön-külön vizsgálta, hogy az egyes tulajdoni hányad értékéhez képest a tulajdoni arányok módosulása folytán az egyes felperesek milyen értékű többlettulajdont szereztek. Ennek alapján az I. r. felperest 69 897 450 forint, a II. r. felperest 13 237 800 forint, a III. r. felperest pedig 76 183 350 forint vagyonszerzési illetékfizetésre kötelezte az 1996. augusztus 9-én kelt helyesbített fizetési meghagyásaiban.
Az alperes mint másodfokú hatóság fellebbezés folytán eljárva az elsőfokú fizetési meghagyást részben megváltoztatva, az I. r. felperest 69 897 457 forint vagyonátruházási illeték, 60 000 forint eljárási illeték fizetésére kötelezte, illetékelőleg fizetési kötelezettségét 62 593 400 forintban állapította meg, a II. r. felperest 13 191 800 forint vagyonátruházási illeték, 46 000 forint eljárási illeték fizetésére kötelezte, illetékelőleg fizetési kötelezettségét 11 612 800 forintban állapította meg, a III. r. felperest 76 063 350 forint vagyonátruházási illeték, 120 000 forint eljárási illetékfizetésre kötelezte, illetékelőleg fizetési kötelezettségét 57 899 800 forintban állapította meg.
A felperesek több keresetben kérték az alperesi határozatok hatályon kívül helyezését. A bíróság a pereket egyesítette. A felperesek keresetükben kifejtették, hogy 24 ingatlan közös tulajdonát szüntették meg. A felek kizárólag egy szerződést kötöttek, melyben az összes ingatlan vonatkozásban egymásra tekintettel döntöttek a közös tulajdon megszüntetéséről. A felek a teljes összeget leszámlázták egymásnak, de csak az értékkülönbözetet egyenlítették ki. A felperesek az illetékről szóló módosított 1990. évi XCIII. törvény 25. § (1) bekezdés rendelkezését úgy értelmezték, hogy a közös tulajdon megszüntetése esetén akkor kell vagyonszerzési illetéket fizetni, ha a megosztás folytán valamely tulajdonostárs a korábbi tulajdoni hányadának megfelelő értéknél nagyobb értékhez jut, a vagyonszerzési illetéket az értékkülönbözet alapul vételével kell kiszabni.
Az alperes a kereset elutasítását kérte és fenntartotta a határozatában foglaltakat.
A városi bíróság 9. számú ítéletével a felperesek kereseteit elutasította. Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapította, helyes az az alperesi álláspont, hogy a vagyonszerzési illeték alapja felperesenként az egyes ingatlanokra vonatkozó tulajdonközösség megszüntetéséből eredő vagyongyarapodás értéke lehet. Ez felel ugyanis meg a hivatkozott jogszabály nyelvtani értelmezésének és az illetéktörvény célkitűzésének is.
A fellebbezés folytán eljáró megyei bíróság mint másodfokú bíróság 4. számú ítéletével az elsőfokú ítéletet megváltoztatta és az alperes keresettel támadott határozatait az elsőfokú határozatokra is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az elsőfokú hatóságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
A másodfokú bíróság jogerős ítéletében kifejtette, hogy a felperesek tévesen hivatkoznak mindvégig a "közös vagyon megszüntetésére", jelen esetben ugyanis önálló ingatlanokon fennálló közös tulajdon megszüntetéséről van szó, ahol az egyes ingatlanokon fennálló közös tulajdon megszüntetésekor fizetendő illetékről döntött az alperes. Az Itv. 18. § (1) bekezdése értelmében az ingatlannak visszteher mellett történő megszerzése visszterhes vagyonátruházási illeték alá esik. A törvény 25. § (1) bekezdése rendelkezése szerint az ingatlan közös tulajdonának megszüntetése esetén akkor kell illetéket fizetni, ha a megosztás folytán valamelyik tulajdonostárs a korábbi tulajdoni hányadának megfelelő értéknél nagyobb értékhez jut. Nem vitás, hogy a közös tulajdon megszüntetése során az egyes ingatlanok vonatkozásában a felperesek többletértékhez jutottak, többlettulajdon keletkezett, így illetékfizetési kötelezettségük fennállt.
A másodfokú bíróság megalapozottnak tartotta a felperesek fellebbezését az illetékszámítással kapcsolatosan és erre vonatkozóan rendelkezett az alperesi határozatok elsőfokú határozatra is kiterjedő hatályon kívül helyezéséről és új eljárás lefolytatási kötelezettségről.
A jogerős ítélet ellen a felperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet, a felülvizsgálati kérelem a jogerős ítélet jogalap kérdéséről rendelkező része ellen irányul, nem sérelmezték az alperesi határozatok hatályon kívül helyezését és új eljárás elrendelését. Így a Legfelsőbb Bíróság ez utóbbi ítéleti rendelkezést nem vizsgálta felül.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 4. számú jogerős ítéletének felülvizsgálati kérelemmel nem támadott részét nem érintette, felülvizsgálati kérelemmel támadott részét hatályában fenntartotta.
A Pp. 270. § (1) bekezdése alapján a jogerős ítélet felülvizsgálatát törvénysértésre hivatkozással lehet kérni. A jogerős ítélte helytállóan állapította meg, hogy az Itv. 25. § (1) bekezdése alapján ingatlan közös tulajdonának megszüntetése esetén vagyonszerzési illetéket akkor kell fizetni, ha a megosztás folytán valamelyik tulajdonostárs a korábbi tulajdoni hányadának megfelelő értéknél nagyobb értékhez jut. A vagyonszerzési illetéket az értékkülönbözet alapulvételével kell kiszabni.
Az illetékkiszabási hatóság e törvényi rendelkezésnek megfelelően járt el akkor, amikor a felperesek tulajdonközösség megosztásáról szóló szerződése alapján kiszámította az egyes tulajdonostársakat megillető tulajdoni hányadot, illetőleg vagyongyarapodást és ennek megfelelően rendelkezett az értékkülönbözet alapulvételével a vagyonszerzési illeték megfizetési kötelezettségről.
Nem volt jelentősége annak a felperesek által hivatkozott ténynek, hogy a szerződő felek a tulajdonközösség megosztásáról egy szerződésen belül rendelkeztek. Az illetéktörvény ugyanis egyértelműen úgy rendelkezik, hogy a közös tulajdon megszüntetésénél az egyes ingatlanokon fennálló közös tulajdon értendő és így kell megállapítani az egyes tulajdonostársakat megillető tulajdoni hányadok megfelelő értékét. A törvény közös vagyonmegosztásáról az Itv. 25. § (2) bekezdése esetén beszél, amikor is a házastársi vagyonközösség megszüntetésénél az értékkülönbözetet valóban a közös vagyon értékének figyelembevételével kell megállapítani. Így helytállóan utalt a jogerős ítélet arra, hogy ahol a jogalkotó a teljes vagyoni kört értékelte, azt ennek megfelelően szabályozta és a rendelkezésében kifejezésre juttatta. A közös tulajdon megszüntetésekor azonban arra vonatkozó rendelkezést nem tartalmaz a törvény, hogy a tulajdoni arány növekedésébe bele kellene számítani a más ingatlanon fennálló tulajdoni arány csökkentését.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy jogszabálysértés nem történt, ezért a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott részét a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. I. 27.261/1998.)

A házastársi vagyonközösséghez tartozó lakásingatlan tulajdoni hányadának megszerzésekor a visszterhes vagyonátruházási illetéket arányosítással kell megállapítani. (1990. évi XCIII. tv. 21., 25. §)

A felperes és volt házastársa között a 2003. május 13-án megkötött házastársi vagyonközösséget megszüntető szerződés szerint a felperes 2 750 000 Ft ellenében a B., B. u. 12. szám alatt lévő lakóházas ingatlan 1/2-ed tulajdoni hányadát szerezte meg. A Megyei Illetékhivatal a fizetési meghagyásával 85 000 Ft visszterhes vagyonátruházási illeték és 6000 Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illeték megfizetésére kötelezte a felperest az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 21. §-ának (1) és 25. §-ának (2) bekezdése alapján megállapítva, hogy 2 millió Ft után 2% míg 750 000 Ft után 6% az illeték mértéke. Az alperes a 2003. szeptember 9-én kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperes határozatát megváltoztatta és a visszterhes vagyonátruházási illeték összegét 55 000 Ft-ban állapította meg. Megállapította továbbá, hogy a perbeli esetben az Itv. 21. §-ának (1) bekezdése harmadik mondatában írt arányosítás nem volt alkalmazható, mert a felperes nem az ingatlan tulajdoni hányadát, résztulajdont szerzett, hanem a házastársi vagyonközösséget megszüntető szerződéssel az egész ingatlan kizárólagos tulajdonosává vált. Mivel az Itv. 25. §-ának (2) bekezdése alapján kiszámítható értékkülönbözet 4 millió Ft alatt volt, az illetéket a 2%-os illetékkulcs alkalmazásával kell az új eljárás során megállapítani.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezése mellett a kereset elutasítását kérte. Az alperes felülvizsgálati kérelmét a Pp. 270. § (2) bekezdés b) pontja ba) alpontjára alapította. Álláspontja az volt, hogy a bírósági eljárásban elvi jelentőségű jogkérdésként merült fel az, hogy alkalmazható-e a házastársi vagyonközösség megszüntetéséről szóló szerződés esetében a vagyonszerzési illeték összegének megállapításánál az Itv. 21. §-ának (1) bekezdésében írt arányosítás.
A felperes a felülvizsgálati eljárásban előterjesztett ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte. A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 273. §-ának (1) bekezdése alapján előzetesen megvizsgálva megállapította, hogy a felülvizsgálati kérelem előterjesztésének a Pp. 270. § (2) bekezdésének b) pontja ba) alpontjában előírt feltételei fennállanak, ezért elrendelte a felülvizsgálati eljárás lefolytatását.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. §-ának (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el a Pp. 275. §-ának (2) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem keretei között.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A perbeli esetben, miután az 5,5 millió forint forgalmi értékű ingatlan 1/2-ed tulajdoni hányadát a felperes házastársi vagyonközösséget megszüntető szerződéssel 2 750 000 forint megváltási ár ellenében szerezte meg, a visszterhes vagyonátruházási illetékfizetési kötelezettség az Itv. 25. §-ának (1) és (2) bekezdésén alapul.
A felperes a korábbi tulajdoni hányadának az 1/2-ed résznek megfelelő tulajdoni illetőségén felül nagyobb értékhez jutott, hiszen megszerezte a másik 1/2-ed tulajdonjogát, és így az egész ingatlan tulajdonosává vált. Ebből következően az illetékfizetési kötelezettség jogalapja tekintetében téves volt az elsőfokú bíróságnak az a jogi álláspontja, hogy a felperes "nem résztulajdont szerzett, hanem az ingatlan kizárólagos tulajdonosává vált, mert a szerződés előtt már rendelkezett az ingatlan 1/2-ed részével". A felperes valóban az egész ingatlan egyedüli kizárólagos tulajdonosa lett, de részéről a egész ingatlan tulajdonjogának megszerzése csak a házastársa tulajdoni illetőségének megváltásával volt lehetséges, amelyhez kapcsolódó jogügylet az illetékfizetési kötelezettségét megalapozta az értékkülönbözet alapulvételével.
Az Itv. 21. §-ának (1) bekezdése szerint a lakástulajdon szerzése esetében a visszterhes vagyonátruházási illeték alapja a lakástulajdon forgalmi értéke. Az illeték mértéke - lakásonként - 4 millió forintig 2%, a forgalmi érték ezt meghaladó összege után 6%. A § 3. mondata a lakás résztulajdonának megszerzése esetére akként rendelkezik, hogy ebben az esetben a 4 millió forintnak a szerzett tulajdoni hányaddal arányos összegére alkalmazható a 2%-os illeték, a forgalmi érték ezt meghaladó része után 6% illetéket kell fizetni.
Mindezekre figyelemmel az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg azt, hogy a házastársi vagyonközösséget megszüntető szerződéssel történt ingatlanszerzés után a visszterhes vagyonátruházási illeték összegének megállapításánál az Itv. 21. §-ának 3. mondatában írt arányosítás nem alkalmazható. A Legfelsőbb Bíróság ezért a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és a felperes keresetét elutasította. (Legf. Bír. Kfv. II. 39.078/2004.)

A cserepótló vételre vonatkozó illetékkedvezmény állapítható meg a közös tulajdon megszüntetése folytán kapott megváltási áron történt lakásvásárlás esetében is. (1990. évi XCIII. tv. 18., 21., 25. §)

A felperes és V. Attiláné között 2002. október 31-én megkötött házassági vagyonközösséget megszüntető szerződéssel a felperes volt felesége megszerezte a Gy., F. G. u. 4/A. IV. emelet 15. szám alatti lakásingatlan 1/2-ed tulajdoni hányadát 3 250 000 Ft ellenérték fejében. A felperes részben ebből az összegből 2003. január 3-án megvásárolta a Gy., K. Z. u. 2/A. IX/6. szám alatti lakásingatlant 6 300 000 Ft vételár ellenében.
Az illetékhivatal a megismételt eljárásban hozott határozatával a felperes terhére a megvásárolt ingatlan után 218 000 Ft visszterhes vagyonátruházási illetéket és 3000 Ft ingatlan-nyilvántartási illetéket állapított meg. Egyben elutasította a felperesnek az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 21. §-ának (5) bekezdésében meghatározott kedvezmény megadására irányuló kérelmét. Az alperes határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Álláspontja az volt, hogy nem az Itv. 21. § (5) bekezdésében megfogalmazott lakáseladás történt, a felperes volt felesége nem adásvételi szerződéssel, hanem házassági vagyonközösség megszüntetésére vonatkozó szerződés folytán szerezte meg a korábbi lakás 1/2-ed tulajdoni hányadát, így a felperes javára az illetékkedvezmény nem volt megállapítható.
Az elsőfokú bíróság ítéletében az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően megváltoztatta és a felperes terhére megállapított illetékből 157 000 Ft törlését rendelte el. Megállapította, hogy téves az az alperesi érvelés, amely szerint az Itv. 21. §-ának (5) bekezdésében meghatározott kedvezmény igénybevételére csak az jogosult, aki kizárólag adásvételi jogcímen vesz, illetve ad el ingatlant. Ha a más jogcímen megkötött szerződés tartalmilag megfelel az adásvételi szerződés követelményeinek, akkor azt annak kell tekinteni. A házastársi vagyonközösség megszüntetése keretében a volt házastársak közös tulajdonának rendezési formái speciálisak, elnevezésükben ez nyilvánul meg.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezése mellett a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint a perbeli esetben az elsőfokú bíróság jogszabálysértéssel alkalmazta az Itv. 21. §-ának (5) bekezdésében foglaltakat, mert a házassági vagyonközösség megszüntetésére irányuló szerződés nem minősül adásvételi szerződésnek, mivel adásvételi szerződés esetében a szerződő fél bárki lehet, házassági vagyonközösség megszüntetésére irányuló szerződés alanyai azonban csak a házastársak, továbbá az adásvételi szerződés esetén vételár ellenében történik a tulajdon átruházása, a vagyonközösség megszüntetésénél pedig megváltási ár ellenében.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 273. §-ának (1) bekezdése alapján elrendelte a felülvizsgálati eljárás lefolytatását, mert a Pp. 270. § (2) bekezdés b) pontjának ba) alpontjára alapítottan elvi jelentőségű jogkérdésként merült fel, hogy a házastársi vagyonközösség megszüntetéséből eredő megváltási árból vásárolt lakóingatlan után fizetendő vagyonszerzési illeték összegének kiszámításánál alkalmazható-e az Itv. 21. §-ának (5) bekezdésében meghatározott kedvezmény.
A felperes ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el a Pp. 275. § (2) bekezdése szerint a felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem keretei között.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az Itv. 18. §-ának (1) bekezdésében meghatározott általános szabály szerint az ingatlan visszteher mellett, továbbá öröklési vagy ajándékozási illeték alá nem eső, más módon történő megszerzése vagyonátruházási illeték alá esik. Az Itv. 25. §-ának (1) bekezdése értelmében ingatlan közös tulajdonának megszüntetése esetén vagyonszerzési illetéket akkor kell fizetni, ha megosztás folytán valamelyik tulajdonostárs a korábbi tulajdoni hányadának megfelelő értéknél nagyobb értékhez jut, a vagyonszerzési illetéket az értékkülönbözet alapulvételével kell kiszabni. A (2) bekezdés szerint házastársi vagyonközösség megszüntetése esetén az értékkülönbözetet a közös vagyon értékének figyelembevételével kell megállapítani. Az értékkülönbözet után a vagyonszerzés jogcímének megfelelő vagyonszerzési illetéket kell fizetni. Ha valamelyik fél a közös tartozásból is többet vállal át, és az átvállalt tartozás összege az értékkülönbözetet kiegyenlíti, illeték kiszabásának nincs helye.
A házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) 27. §-a értelmében a házassági életközösség ideje alatt szerzett vagyon a házastársak osztatlan közös tulajdonába kerül akár együttesen, akár külön-külön szerezték. A házassági életközösség megszüntetésekor a vagyonközösség véget ér, és bármelyik házastárs igényelheti a közös vagyon megosztását. Ehhez illetékjogi következmény akkor járul, ha a vagyonközösség megszüntetésekor az egyik fél az őt megillető tulajdoni hányad értékénél nagyobb értékhez jut. Miután az Itv. a közös vagyon figyelembevételét írta elő, a vagyonmérlegbe minden vagyontárgy beleszámít.
Az ismertetettekből következően a házassági vagyonközösség megszüntetésénél a vagyonátruházási illeték alapja a megállapított értékkülönbözet. Amennyiben a házassági vagyonközösség megszüntetése a közös tulajdon megszüntetésével együtt történik, az értékkülönbözet nem feltétlenül azonos az ingatlan forgalmi értékével, az tartalmazhatja a 18. § (2) bekezdésében felsoroltak számításba vételéből eredő értékkülönbséget is.
Az Itv. 25. §-ának (2) bekezdésében írt értékkülönbözet akkor képezi a vagyonátruházási illeték alapját, amennyiben annak kiszámítása a felek szerződéséből megállapítható és ellenőrizhető. Ebben az esetben az értékkülönbözet eltérhet az ingatlan forgalmi értékétől. Akkor azonban, amikor a vagyonközösség megszüntetése kétséget kizáróan csak a közös tulajdonban lévő ingatlanra vonatkozik, akkor a vagyonközösség megszüntetése forgalmi értéken történhet, tehát a 25. § (2) bekezdése alapján megállapítható értékkülönbözet a forgalmi értékkel egyenlő. A házastársi közös tulajdont képező lakás közös tulajdonának forgalmi értéken történő megszüntetése megváltással, az ingatlan értékesítését, tulajdonjogának átruházását jelenti, amely illetékkiszabás szempontjából tartalmában azonos az adásvételi szerződéssel.
Erre tekintettel a felperes lakástulajdonának - házassági vagyonközösség megszüntetése során megváltási ár ellenében - a volt házastársra történő átruházása is lehetővé tette az újabb lakásingatlan vásárlása esetén a forgalmi értékkülönbözet megállapítását. Ebből következően a perbeli jogügyletekhez kapcsolódó vagyonátruházási illeték kiszabása során a felperes igényt tarthatott az Itv. 21. §-ának (5) bekezdésében szabályozott illetékkedvezmény alkalmazására.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság ítéletében jogszabálysértés nélkül alkalmazta az Itv. 21. § (5) bekezdésében foglaltakat és állapított meg illetékkedvezményt a felperes terhére. Ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. II. 39.122/2004.)

Illetékmentességek, illetékkedvezmény

Itv. 26-26/A. §
Az Itv. 26. §-a részletezi az illetékmentességek és illetékkedvezmények körét. Fontos kiemelni, hogy a 2004. évi CI. törvény korrigálta a 30 millió forint forgalmi értéket meg nem haladó új építésű lakások szerzésére biztosított illetékmentességi rendelkezést. A törvény a 15 millió forint forgalmi értéket meg nem haladó forgalmi értékű új építésű lakások esetén teljes mentességet biztosít. A 15 és 30 millió forint közötti forgalmi értékű lakásoknál azonban a törvény szerint ki kell számítani az adott lakás forgalmi értéke után az illetéket a lakásokra vonatkozó illetékmértékkel (4 millió forintig 2% a felett 6%), majd a 15 millió forint forgalmi érték után fizetendő illetéket (melyet szintén az általános szabályok szerint kell számítani) le kell vonni, feltéve, ha a lakásvásárló nem veszi igénybe a cserét pótló vételre vonatkozó szabályokat. Ekképp a törvény a 30 millió forint forgalmi értéket meg nem ahaladó, de a 15 millió forint forgalmi értéknél nagyobb forgalmi értékű lakások esetén csak a 15 millió forint forgalmi érték feletti értékrészt vonja illeték alá. Tulajdoni hányad vásárlása esetén a 15 millió forintra jutó kedvezmény a szerzett tulajdoni hányaddal arányosan veendő figyelembe. A 30 millió forintot meghaladó forgalmi értékű új lakások esetén továbbra is az általános szabályok szerint (az első forinttól) áll fenn a fizetési kötelezettség. Az új szabállyal összhangban a törvény egyszerűsíti a mentességi feltételek igazolásának rendjét is. Az ítélkezési gyakorlatban az elmúlt évek során elsősorban az ingatlan újraértékesítésével kapcsolatos kedvezmények igénybevételének jogosságát vitatták.
2008. január 1-jétől bizonyos feltételek mellett mentes az illeték alól az ingatlannak a társasági adóról és az osztalékadóról szóló törvény szerinti kedvezményezett eszközátruházás keretében történő átruházása. Amennyiben a törvényi feltételek tekintetében a vagyonszerző valótlan nyilatkozatot tesz, vagy az általa vállaltakat nem teljesíti, az adóhatóság a 19. § (1), illetve 21. § (1) bekezdése alapján megállapított illeték kétszeresének megfizetését írja elő.
A Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.343/1994. számú ítélete elvi éllel mutat rá arra, hogy az illetékkedvezmény személyhez kötött, azt tehát továbbadni nem lehet. Az Itv. 26. § (1) bekezdését értelmezi a BorsodAbaúj-Zemplén Megyei Bíróság 4. Pf. 21.479/1994. számú ítélete, amelynek értelmében kizárólag a lakóház építésére alkalmas telektulajdon vagy tulajdoni hányad megszerzése mentes a visszterhes vagyonátruházási illeték alól. A konkrét ügyben a felperesek nem telekhányadot, hanem egy beépített ingatlan egy részét szerezték meg tulajdonul, ez azonban a bíróság megítélése szerint nem minősül teleknek, így az illetékmentesség nem adható meg.
Az Itv. 26. § (1) bekezdés g) pontját magyarázza a Bács-Kiskun Megyei Bíróság 3. Pf. 21.037/1993. számú ítélete, amely szerint az illetékmentességet a tag csak az általa bevitt ingatlan tulajdonjogának megszerzése esetén veheti igénybe. Az Itv. 26. § (1) bekezdés h) pontjához kapcsolódik a Baranya Megyei Bíróság 2. Pf. 20.126/1996. számú ítélete, amely alapján csak a gazdálkodó szerv szervezeti átalakulásában bekövetkező vagyonszerzés mentes a visszterhes vagyonátruházási illeték alól.
A feltételes illetékmentességgel kapcsolatban mutat rá a Veszprém Megyei Bíróság 4. Kf. 20.150/1993. számú ítélete arra, hogy amennyiben az ügyfél feltételhez kötötten kap mentességet a visszterhes vagyonátruházási illeték megfizetése alól, vizsgálni kell, hogy a feltétel teljesült-e. Ha a feltétel teljesítése nem igazolt, vagy kétséges, ezt a közigazgatási eljárásban tisztázni kell külön eljárás lefolytatása nélkül és csak a feltétel teljesedése esetén van mód határozat hozatalára.

Bírói gyakorlat

Az illetékkedvezmény személyhez kötött, azt "továbbadni" nem lehet. [1990. évi XCIII. tv. 26. § (1) bek. 97. §]

A felperes az 1988. augusztus 22-én kelt adásvételi szerződéssel megvásárolta a Budapest, D. u. 68. sz. alatti ingatlan 12/36-od tulajdoni hányadát 3 750 000 Ft, majd az 1988. augusztus 25-én kelt adásvételi szerződéssel ugyanezen ingatlan 4/36-od részét 1 500 000 Ft vételár ellenében. Az adásvételi szerződések 1988. szeptember 23-án érkeztek a Fővárosi Illetékhivatalhoz.
A Fővárosi Illetékhivatal a megszerzett ingatlanrész forgalmi értékét 6 000 000 Ft-ban állapította meg és az 1989. július 10-én kelt fizetési meghagyásával a felperest 900 000 Ft vagyonátruházási és 2000 Ft eljárási illeték megfizetésére kötelezte.
A tanács VB. műszaki osztálya az 1989. május 14-én határozatával a felperesnek a fenti ingatlanon létesítendő hatlakásos társasházra elvi engedélyt adott.
A felperes bejelentette, hogy az építkezést a jogszabályban megállapított négy év alatt befejezi és a használatbavételi engedélyt az előírt határidőn belül bemutatja, ezért a vagyonátruházási illeték alóli mentesítését kérte.
A Fővárosi Illetékhivatal az 1989. szeptember 9-én kelt határozatával a feltételes illetékmentességet engedélyezte azzal, hogy az új lakóépület használatbavételi engedélyét a felperesnek 1993. január 17-ig be kell mutatnia.
A felperes a használatbavételi engedélyt a fenti időpontig felhívás ellenére nem mutatta be, ezért az illetékhivatal 1993. április 7-én az időközben hatályba lépett 1990. évi XCIII. tv. 97. § (3) bekezdése szerint eljárva, az ezen törvény 19. § (1) bekezdésében előírt 5%, azaz 300 000 Ft vagyonátruházási illeték megfizetésére kötelezte a felperest.
A felperes a fenti illetékkiszabás ellen fellebbezést nyújtott be, mert álláspontja szerint az 1990. évi XCIII. tv. 26. § (1) bekezdés e) és f) pontja alapján a visszterhes vagyonátruházási illeték alól mentesség illeti meg. Hivatkozott arra, hogy a perbeli ingatlant újraértékesítés céljából vásárolta, és az értékesítés 1990-ben megtörtént.
Az alperes az 1993. július 1-jén kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta azzal az indokkal, hogy a felperes illetékfizetési kötelezettsége a jogszabály rendelkezésein alapul, és amennyiben perbeli tulajdonszerzés valóban újraértékesítés céljából történt, úgy a felperes anyagi előny szerzése végett az építkezésre alapított illetékmentességi kérelmével megtévesztette az eljáró hatóságot.
A felperes keresetet terjesztett elő az alperes határozatának felülvizsgálata iránt. Előadta, hogy a perbeli ingatlant elsősorban építkezés céljára vásárolta, de utóbb - a társaság pénzügyi helyzete miatt - sor került az ingatlan eladására, és a vevő az előírt határidőn belül felépítette a lakóházat.
Az alperes a kereset elutasítását kérte arra hivatkozással, hogy a felperes terhére történt illetékkiszabás jogszerű volt.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. A bíróság az alperes határozatát az 1957. évi IV. törvény (Áe.) 72. §-a a Pp. 324. §ának (2) bekezdés a) pontja alapján vizsgálta felül; a tényállást a felek nyilatkozatai és a közigazgatási iratok alapján állapította meg.
Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. tv. (Itv.) 97. § (1) bekezdése alapján e törvény 1991. január 1. napján lép hatályba és rendelkezéseit a hatálybalépését követően illetékkiszabásra bejelentett ügyekben kell alkalmazni.
Miután a perbeli ingatlanra vonatkozó adásvételi szerződések illetékhivatalhoz történt beérkezésének időpontja 1988. szeptember 23-a volt, így a felperes esetében az akkor hatályban volt 1986. évi I. törvényben foglaltak az irányadóak.
Az Itv. 97. § (3) bekezdése értelmében e törvény hatálybalépését megelőzően illetékkiszabásra bemutatott - lakóház építésre alkalmas tulajdoni hányadot érintő - vagyonszerzésekre az e törvény rendelkezéseit kell alkalmazni, ha az ott megállapított feltétel - az építkezés határidőn belül történt befejezése - nem teljesül.
A per adataiból tényként megállapítható, hogy a felperes az építkezést nem fejezte be, így a használatbavételi engedélyt sem tudta bemutatni, ezért az Itv. 97. § (3) bekezdése szerint az Itv. 19. § (1) bekezdésében előírtaknak megfelelően a felperes a megszerzett vagyon forgalmi értékének 5%-át - 300 000 Ft-ot - tartozik visszterhes vagyonátruházási illetékként megfizetni.
A fentiekre figyelemmel a felperes alaptalanul hivatkozott az 1991. január 1. napján hatályba lépett Itv.-ben foglalt mentességi okokra, valamint a részére biztosított illetékmentesség feltételének az ingatlan új tulajdonosa részéről történt teljesítésére.
A bíróság rámutatott arra, hogy a feltételes illetékmentesség kedvezményében a felperes - az általa vállalt építkezés határidőn belül történő megvalósítására tekintettel - részesült, ezért a feltétel teljesülésének elmaradásából származó jogkövetkezményeket is a felperes köteles viselni.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett, azonban a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a per fő tárgya és a perköltség vonatkozásában helybenhagyta.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a per fő tárgya és a perköltség vonatkozásában a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján helyes indokaira tekintettel hagyta helyben. A fellebbezésben foglaltakra tekintettel kiemeli a másodfokú bíróság az illetékkedvezmény személyhez kötött, azt "továbbítani" nem lehet. A felperes vállalta épület létesítését 4 év alatt, ezt a feltételt nem teljesítette, ezért köteles vagyonátruházási illetéket fizetni. Az illetékkiszabási hatóság helyesen alkalmazta a hatályba lépett illetéktörvény által biztosított kedvezőbb mértékű 5%-os kulcsot.
Nem volt helytálló a felperes hivatkozása az úgynevezett újraértékesítési célból való vásárlás címén járó kedvezményre. Részben ezen okra a felperes nem is hivatkozott a kedvezmény utáni kérelme benyújtásakor, részben e kedvezmény igénybevételére az 1991. január 1-jén hatályba lépett 1990. évi XCIII. törvény 26. § (1) bekezdés f) pontja biztosított lehetőséget, melyet a törvény hatálybalépését követően illetékkiszabásra bejelentett, vagy más módon a hatóság tudomására jutott vagyonszerzési ügyekben lehetett alkalmazni [97. § (1) bekezdés].
A felperes által kötött adásvételi szerződések 1988. szeptember 23-án érkeztek az illetékkiszabási eljárásra, így a később hatályba lépett rendelkezések szerinti mentesség nem volt alkalmazható. (Főv. Bír. 58. Kf. 33.343/1994.)

Az Itv. a feltételes illetékmentesség megadásához a lakóházépítésre alkalmas telektulajdont és a lakóház építési szándékot követeli meg. (1990. évi XCIII. tv. 26. §, 102. §)

A jogerős ítéletben megállapított tényállás szerint az I. és II. r. felperesek az 1997. november 5-én kelt adásvételi szerződéssel megszerezték a beépítetlen terület 6/24 részére tulajdonjogát, ugyanerre vonatkozóan a III-VI. felperesek pedig haszonélvezeti jogot szereztek. Az illetékhivatal az adásvételi szerződés szerinti forgalmi értéket elfogadva - az ingatlanszerzőket 56 000 Ft, 48 000 Ft, 24 000 Ft és 32 000 Ft visszterhes vagyonátruházási illetéknek és 4000 Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illetéknek, mint illetékelőlegnek a megfizetésére kötelezte. A felperesek a határozat kézhezvétele után kérték feltételes illetékmentesség biztosítását arra figyelemmel, hogy a megvásárolt ingatlanon 4 éven belül lakóházat kívánnak építeni. Kérelmüket az illetékhivatal elutasította. A megismételt eljárásban hozott elsőfokú határozatot az alperes a 4. számú határozatában helybenhagyta. Döntését az 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 26. § (1) bekezdésének a) pontjára, 102. § (1) bekezdésének 1) pontjára, 102. § (3) bekezdésére alapította. Határozatát azzal indokolta, hogy az illetékkötelezettség keletkezésekor fennálló állapot az irányadó. Az 1997. november 5-én megszerzett ingatlanrész pedig nem volt alkalmas lakóházzal történő beépítésre. Ezért a feleket a 4 éves feltételes illetékmentesség nem illette meg.
A felperesek keresetükben a határozat hatályon kívül helyezését kérték arra figyelemmel, hogy visszterhes vagyonátruházási illetékfizetési kötelezettségük nem áll fenn. Építési szándékukról időben nyilatkoztak, a telek lakóház építésére alkalmas, erre vonatkozóan építési engedéllyel is rendelkeznek.
Az alperes ellenkérelmében a felperesek keresetének elutasítását kérte.
A megyei bíróság jogerős ítéletében a felperesek keresetét elutasította. Azt állapította meg, hogy a felperesek tekintetében az Itv. 26. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti feltételek közül csupán az teljesült, hogy időben jelezték az illetékhivatalnak lakóház építési szándékukat. Az adásvételi szerződéssel azonban csupán 322 m2-es ingatlanrészt vásároltak, és ez a rendelkezésre álló építésügyi hatósági nyilatkozat szerint sem alkalmas önállóan lakóházzal történő beépítésre. Utalt egyben arra, hogy a kiegészítő telekhányad megvásárlása valóban lakóház építési szándék megvalósítása érdekében történt. Ez azonban az illetékkiszabás szempontjából azért nem értékelhető, mivel a felperesek eleve rendelkeztek lakóházépítésre alkalmas telektulajdonnal és építési szándékuk megvalósítása nem a szerződésben megjelölt telekhányad megszerzésétől függött. A telek már az 1996-os vételkor az 1997. november 5-i szerződéssel történő telekrész megszerzése nélkül is lakóházzal beépíthető lett volna. A 322 m2-es telekhányad megszerzésével csupán a lakóház építési szándék megvalósításának szubjektív akadálya hárult el, mivel a volt társtulajdonos már nem akadályozhatta meg a felpereseket a lakóházépítés megvalósításában.
A jogerős ítélet ellen a felperesek nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet, kérték annak hatályon kívül helyezését, kereseti kérelmük szerinti döntés meghozatalát. Azzal érveltek, hogy az alperes határozata szerinti álláspontot elfogadó jogerős ítélet kiterjesztő jogértelmezésére figyelemmel nem felel meg az Itv. 26. § (1) bekezdés a) pontjában foglaltaknak. Az illetékmentesség törvényi feltételei esetükben fennálltak.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 7. sorszámú ítéletét hatályon kívül helyezte; az alperes 4. számú határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és az első fokon eljárt közigazgatási szervet új eljárásra kötelezte.
Az Itv. 26. § (1) bekezdésének a) pontja értelmében "mentes a visszterhes vagyonátruházási illeték alól: a lakóház építésére alkalmas telektulajdonnak (tulajdoni hányadnak), valamint ilyen ingatlanon alapított vagyoni értékű jognak a megszerzése, ha a vagyonszerző az ingatlanon a szerződés illetékkiszabásra történő bemutatásától számított 4 éven belül lakóházat épít. A vagyonszerző lakóház építési szándékáról legkésőbb az illetékfizetési meghagyás jogerőre emelkedéséig nyilatkozathat az illetékhivatalnál". Tekintettel arra, hogy az illetékmentesség megadásának feltételeit törvény rögzíti, így az ennek tárgyában való döntéshozatalnál csak a törvényhelyben rögzített feltételek megléte vizsgálható. Az a perben nem volt vitatott, hogy az Itv. 26. § (1) bekezdés a) pontjának második mondatában meghatározott törvényi feltételnek a felperes megfelel. Ezért a perben eldöntendő kérdésként a törvényhely első mondata szerinti feltételek kapcsán kellett határozatot hozni. Ez pedig a jogalkotó céljának megfelelően - lakóház építési szándék elősegítése érdekében - a feltételes illetékmentesség megadásához az Itv. 102. § (1) bekezdés l) pontjában írtakra is figyelemmel - a lakóház építésre alkalmas telektulajdont és lakóház építési szándékot követelt meg. Nem írja elő, és ezáltal nem teszi lehetővé sem olyan okok és körülmények vizsgálatát, hogy a vagyonszerző miért csak bejelentése időpontjában kíván lakóházat építeni, azt miért nem tette meg korábban és törvényi feltételként építési engedély meglétét sem írja elő. Az Itv. 26. § (2) bekezdése szerinti rendelkezésből is csupán az következik, hogy ha a vagyonszerző a lakóház felépítését a határidő elteltét követő 15 napon belül használatbavételi engedéllyel nem igazolja, akkor az illetékhivatal által megállapított, de megfizetés tekintetében felfüggesztett illetéket ki kell fizetnie. A törvényi szabályozás értelmében a vagyonszerzőt a vagyonszerzési szerződéshez kapcsolódóan feltételes illetékmentesség akkor illette meg, ha "az ingatlanon a szerződés illetékkiszabással történő bemutatásától számított 4 éven belül lakóházat épít". Tehát, a törvényi feltétel nem a tulajdoni hányadon történő lakóház építést, hanem a tulajdoni hányad megszerzése kapcsán az ingatlanon lakóház építésére alkalmas telektulajdonon való építést részesíti feltételes illetékmentességben. Az pedig a perben nem volt vitatott, hogy maga az ingatlan lakóház építésére alkalmas telektulajdonnak minősült.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a felülvizsgálni kért határozat a jogvita eldöntésére irányadó jogszabályi rendelkezésnek nem felel meg, ezért a Pp. 275/A. § (5) bekezdése alapján a jogerős ítéletet és az alperes határozatát hatályon kívül helyezte az elsőfokú határozatra is kiterjedően, egyben az első fokon eljárt közigazgatási szervet új eljárásra kötelezte.
Az iratokban arra utaló adatok találhatók, hogy a lakóház időközben építési engedély alapján felépült, illetve, hogy a felperesek a perben felülvizsgálni kért közigazgatási határozat szerinti fizetési kötelezettségüket már teljesítették. Ezért a Legfelsőbb Bíróság nem dönthetett az adatok elégtelensége miatt a perben felülvizsgálni kért közigazgatási határozatok megváltoztatásáról. A közigazgatási szervnek határozatát a Legfelsőbb Bíróság ítéletében foglaltakra, valamint az egyéb rendelkezésére álló adatokra az Itv. rendelkezéseinek megfelelően kell meghoznia. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 35. 164/2000.)

Az Itv. 26. § (1) bekezdésének a) pontjában írt illetékmentesség a tulajdoni hányadot megszerző tulajdonost csak beépítetlen földrészlet esetében illeti meg. (1990. évi XCIII. tv. 26.)

A felülvizsgálati eljárás szempontjából releváns tényállás szerint a felperes a perbeli ingatlan 1/6-od tulajdoni hányadát vásárolta meg. Az adásvételi szerződés rögzítette, hogy az ingatlan természetben két részre osztható, az egyik felén már áll egy háromlakásos lakóépület. A másik beépítetlen területre a felperes és további 2/3-ad tulajdoni aránnyal rendelkező tulajdonosok építőközösség keretében háromlakásos házat kívántak építeni azzal, hogy az első emeleti lakásra a felperes tarthatott igényt.
Az alperes határozatával helybenhagyta az elsőfokú határozatot, amellyel a felperest 44 000 Ft visszterhes vagyonátruházási illeték megfizetésére kötelezte. Kifejtette, hogy az ingatlanon már lakóház állt fenn, ezért a felperes által kért, az illetékről szóló 1990. évi XCIII. törvény 26. § (1) bekezdés a) pontjában megfogalmazott illetékkedvezményre a felperes nem jogosult.
A felperes keresete folytán az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével az alperes határozatát megváltoztatta, és a felperes terhére kiszabott visszterhes vagyonátruházási illetéket törölte. Ítéletének indokolásában felhívta az Itv. 26. § (1) bekezdés a) pontját, amelynek értelmében mentes a visszterhes vagyonátruházási illeték alól a lakóház építésére alkalmas telektulajdonnak (tulajdoni hányadnak), valamint az ilyen ingatlanon alapított vagyoni értékű jognak a megszerzése, ha a vagyonszerző az ingatlanon a szerződés illetékkiszabásra történő bemutatásától számított 4 éven belül lakóházat épít. Az Itv. 102. § (1) bekezdés l) pontját, amely szerint lakóház építésére alkalmas telektulajdonnak a beépítetlen földrészlet, illetve olyan földrészlet tekintendő, amelyen csak szükséglakás illetve a szükséglakás követelményeinek sem megfelelő lakás céljára használt helyiségcsoport (helység) van. A törvényi rendelkezések alapján arra az álláspontra helyezkedett, hogy a felperes esetében a mentesség feltételei teljesültek, mert a mentesség nemcsak a lakóházépítésre alkalmas telektulajdon, hanem telektulajdoni hányad megszerzése esetére is vonatkozik. A felperes a lakóházat 4 éves időtartamon belül megépítette.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérve annak hatályon kívül helyezését és a kereset elutasítását. Arra hivatkozott, hogy a jogerős ítélet tévesen értelmezte az Itv. 26. § (1) bekezdés a) pontját, és a hozzá kapcsolódó 102. § (1) bekezdés l) pontja értelmező rendelkezését. A felperes nem beépítetlen telek tulajdoni hányadát szerezte meg. A tulajdoni hányadnál a Ptk. közös tulajdonra vonatkozó szabályai nem hagyhatók figyelmen kívül.
A felperes a jogerős ítélet hatályában való fenntartását indítványozta. Arra hivatkozott, hogy épület nélküli puszta területet vásárolt, amelyen a lakás létesítésével teljesítette a jogalkotónak azt a célját, hogy kedvezménnyel biztosítsa a lakásállomány bővítését. Hivatkozott arra is, hogy tulajdonostársai illeték nélkül jutottak a területhez.
A Legfelsőbb Bíróság a Fővárosi Bíróság 9. számú ítéletét hatályon kívül helyezte, és a keresetet elutasította.
Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, de abból helytelen jogi következtetéseket vont le. A jogerős ítélet helyesen utalt az Itv. 26. § (1) bekezdés a) pontjára, amely a tulajdoni hányad megszerzése esetén is biztosítja az illetékmentességet.
Figyelmen kívül hagyta azonban az értelmező rendelkezések közül az Itv. 102. § (1) bekezdés l) pontját. E szerint lakóház építésére alkalmas telektulajdon: az építésügyi szabályoknak és a településrendezési tervnek megfelelően kialakított, lakóépület elhelyezésére szolgáló beépítetlen földrészlet, továbbá az előbbi feltételeknek egyébként megfelelő olyan földrészlet, amelyen csak szükséglakás, illetőleg olyan lakás céljára szolgált helyiségcsoport (helyiség) van, ami még a szükséglakás követelményeinek sem felel meg. A két jogszabályhely egybevetése alapján megállapítható, hogy az illetékmentesség a tulajdoni hányadot megszerző tulajdonost is csak beépítetlen földrészlet esetében illeti meg.
A beépítetlen földrészlet pedig nem vonatkozhat közös tulajdon esetén a tulajdonostársak megállapodása alapján elkülönülten használható földrészletre. A Ptk. 139. § (1) bekezdése értelmében a tulajdonjog ugyanazon a dolgon meghatározott hányadok szerint több személyt is megillethet (közös tulajdon). A tulajdonostársak tulajdoni hányada nem az ingatlan egy meghatározott területrészére vonatkozó kizárólag tulajdonjogot jelent, hanem az egész ingatlanból őt megillető eszmei tulajdoni hányad. Ez akkor is fennmarad, ha egyébként a tulajdonostársak a használat kérdésében úgy állapodnak meg, hogy az ingatlan meghatározott területeit a tulajdonostársak elkülönülten használják.
A felperes a perbeli ingatlannak nem a még be nem épített területrészének 1/6-od tulajdonjogát szerezte meg, hanem az egész ingatlan tulajdonjogának 1/6-od részét. Az ingatlanon pedig a felperes által sem vitatottan már fennállt egy háromlakásos lakóépület. Mivel a felperes nem beépítetlen ingatlan tulajdoni hányadát vásárolta meg, ezért az Itv. 26. § (1) bekezdés a) pontja alapján illetékmentesség nem illeti meg őt.
A fentiekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (2) bekezdése értelmében hatályon kívül helyezte, és a felperes keresetét elutasította. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.661/2001.)

Csak akkor alkalmazható az Itv. 26. § (1) bekezdés a) pontjában foglalt rendelkezés, ha a beépítetlenség az egész ingatlan vonatkozásában fennáll. [1990. évi XCIII. tv. 26. § (1) bek. a) pont]

A felülvizsgálati eljárás szempontjából releváns tényállás szerint a felperes 2000. február 10-én kelt adásvételi szerződéssel vásárolta meg a lakóház, udvar, gazdasági épület megjelölésű ingatlant. Az alperes jogerős határozatával 30 millió forint illetékalap után 1 654 000 Ft illeték megfizetésére kötelezte a felperest azzal, hogy az Illetéktörvény 102. § (1) bekezdés l) pontja alapján lakóház építésére alkalmas teleknek nem tekinthető, mert az ingatlan lakás funkciójára alkalmas, s az ingatlanon garázs is található.
A felperes keresetében az Illetéktörvény 26. § (1) bekezdés a) pontjára hivatkozással állította az illetékmentessége fennállását. Arra hivatkozott, hogy a jogerős építési engedély alapján 17 lakást kíván felépíteni az ingatlanon és az azon meglévő egy lakás miatt téves az a jogszabály-értelmezés, amely az ingatlan teljes értéke után kívánja megállapítani az illetéket.
A jogerős ítélet a felperes keresetét elutasította. Hivatkozott az illetékekről többször módosított 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 102. § (1) bekezdés l) pontjára. E szerint lakóház építésére alkalmas telektulajdon: az építésügyi jogszabályoknak és a településrendezési terveknek megfelelően kialakított, lakóépület elhelyezésére szolgáló, beépítetlen földrészlet, továbbá az előbbi feltételeknek egyébként megfelelő olyan földrészlet, amelyen csak szükséglakás, illetőleg csak olyan lakás céljára használt helyiségcsoport (helyiség) van, ami még a szükséglakás követelményeinek sem felel meg. A lakás kialakítására szolgáló, az ingatlan-nyilvántartásban tetőtér, padlás elnevezéssel feltüntetett önálló ingatlan lakóház építésére alkalmas telektulajdonnal egy tekintet alá esik.
Kiemelte, hogy a lakóház építésére alkalmas telektulajdonnak az tekinthető, ha az ingatlan beépítettsége legfeljebb szükséglakás szintet ér el. Nyomatékkal utalt arra, hogy a földrészlet fogalmát maga az ingatlan jelenti és az Itv. további elkülönítésre nem ad lehetőséget. A felperes egy ingatlant (földrészlet) vásárolt, melynek az ingatlan-nyilvántartási állapota a szerzéskor lakóház, udvar, gazdasági épület művelési ág volt.
Az illetékügyben ezen ingatlan egészét kellett vizsgálni a lakóházépítésre alkalmas telektulajdon fogalma szempontjából, s nincs lehetőség arra, hogy az ingatlanon belül egyes ingatlanrészeket külön vizsgálna az illetékügyi hatóság. Megjegyezte a megyei bíróság azt is, hogy az ingatlan be nem épített részére vonatkozóan illetékmentesség kizárólag akkor lett volna alkalmazható, amennyiben a szerződést megelőzően az ingatlan ilyen módon megosztásra került volna. A felperes azonban egy osztatlan ingatlant vásárolt és az ingatlan nem vitatott beépítettsége nem teszi lehetővé a lakóházépítésre alkalmas telektulajdon meghatározását.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet kérve annak megváltoztatását azzal, hogy az az Itv. 26. § (1) bekezdés a) pontjába és 102. § (1) bekezdés l) pontjába ütközik. Álláspontja szerint a felperes az Itv. 26. § (1) bekezdés a) pontja alapján lakóház építésére alkalmas tulajdoni hányadot szerzett meg. Ez a tulajdoni hányad az adott cél, az építés vonatkozásában tulajdoni hányad. A felperes által vásárolt ingatlan három jól elkülöníthető tulajdoni hányadból áll.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 4. számú ítéletét hatályában fenntartotta.
A jogerős ítélet a tényállást helyesen állapította meg, és az alkalmazandó jogszabályok megfelelő értelmezésével jogszerű döntést hozott, amellyel a Legfelsőbb Bíróság mindenben egyetért.
A felperes felülvizsgálati kérelme a tulajdon, tulajdoni hányad, lakóház építésére alkalmas telektulajdon fogalmainak félreértelmezésén alapul. Az Itv. 26. § (1) bekezdés a) pontja szerint mentes a visszterhes vagyonátruházási illeték alól a lakóház építésére alkalmas telektulajdonnak (tulajdoni hányadnak), valamint ilyen ingatlanon alapított vagyoni értékű jognak a megszerzése, ha a vagyonszerző az ingatlanon a szerződés illetékkiszabására történő bemutatásától számított 4 éven belül lakóházat épít. A lakásépítési szándékáról legkésőbb az illetékfizetési meghagyás jogerőre emelkedéséig nyilatkozhat az illetékhivatalnál.
Az, hogy mi tekinthető lakóház építésére alkalmas telektulajdonnak, annak meghatározását az Itv. 102. § (1) bekezdés l) pontja adja meg, melynek lényege, hogy beépítetlen földrészlet, illetve olyan földrészlet, amelyen csak szükséglakás van. A jogerős ítélet helyesen állapította meg, hogy a földrészlet fogalmát ebben az esetben az ingatlannal kell azonosítani, tehát nem az ingatlanon belüli külön elkülönített földrészletet jelenti.
A felperesnek az építésre vonatkozó tulajdoni hányad okfejtésével kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság hivatkozik a Ptk. 95. § (1) bekezdésére, mely szerint a tulajdonjog kiterjed mindarra, ami a dologgal olyanképpen van tartósan egyesítve, hogy az elválasztással a dolog, vagy elválasztott része elpusztulna, illetőleg az elválasztással értéke, vagy használhatósága számottevően csökkenne (alkotórész). A földrészleten álló építmény pedig az ingatlan alkotórésze, így tulajdonjogi szempontból osztja a telek sorsát.
A Ptk. 139. § (1) bekezdése alapján a tulajdonjog ugyanazon a dolgon meg nem határozott hányadok szerint több személyt is megillethet. A (2) bekezdés értelmében kétség esetén a tulajdonostársak tulajdoni hányada egyenlő. A becsatolt adásvételi szerződésből azonban egyértelműen megállapítható, hogy a felperes egy személyben szerezte meg a perbeli ingatlan tulajdonjogát, azon közös tulajdon nem keletkezett, így tulajdoni hányadok sem keletkeztek. A felperes az ingatlannak 1/1 tulajdonjogát szerezte meg, a perbeli ingatlanok vonatkozásában tulajdoni hányadról nem beszélhetünk. Az osztatlan, egy személy tulajdonában álló ingatlan esetében nem lehet olyan módon tulajdoni hányadokat felállítani, mint ahogy azt a felperes állította (beépítetlen földrészlet - lakás - garázs). Ezek ugyanis nem tulajdoni hányadok, hanem az ingatlan-nyilvántartás állapot szerinti elnevezések.
Az Itv. 102. § (1) bekezdés l) pontja alkalmazásánál a lakóház építésére alkalmas telektulajdonnál a lakóépület elhelyezésére szolgáló, beépítetlen földrészletnek az egész ingatlan vonatkozásában fenn kell állni. Nem elég, hogy csak azon a területen legyen beépítetlen, ahová a felperes az új lakóházat fel kívánja építeni.
Az Itv. 26. § (1) bekezdés a) pontjában megjelölt tulajdoni hányad arra az esetre vonatkozik, ha az illetékfizetésre kötelezett nem az ingatlan egészének tulajdonjogát, hanem csak annak tulajdoni hányadát (1/2, 1/3 stb.) szerezte meg. A felperes esetében azonban nem ilyen tulajdoni hányadnak a megszerzéséről van szó. A Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 35.838/2000/4. számú ítéletében egyébként még az ilyen tulajdoni hányad megszerzése esetében is kifejtette, hogy csak akkor alkalmazható az Itv. 26. § (1) bekezdés a) pontja, ha a beépítetlenség az egész ingatlan vonatkozásában fennáll. Ugyanis a tulajdoni hányadot szerző nem a még be nem épített területrész tulajdoni hányadát szerzi meg, hanem az egész ingatlan tulajdonnak a tulajdoni hányadát. Ezt figyelembe véve a felperes esetében még inkább nem beszélhetünk lakóház építésére alkalmas telektulajdonról, hiszen nem is tulajdoni hányadot, hanem az egész ingatlan tulajdonjogát megszerezte, a beépítetlenségnek pedig az egész ingatlan vonatkozásában fenn kell állnia.
A fentiekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.817/2001.)

Az Itv. illetékmentességben kizárólag a lakás céljára szolgáló építményt, illetve építményrészeket kívánta részesíteni. (1990. évi XCIII. tv. 26. §)

A felperes 1994. október 26-án adásvételi szerződéssel vásárolt meg B.-a lakóházépítésre alkalmas beépítetlen ingatlant. Az adásvételi szerződés tartalmazta, hogy a vevő előzetes építési engedélyt kapott olyan ház építésére, amelyben a földszinten üzlet, az emeleten pedig lakás található. Az elsőfokú illetékhivatal az ingatlanszerzés után 124 000 Ft vagyonátruházási illetéket állapított meg azzal, hogy a felperes kérelmére az illeték megfizetését négy évre felfüggesztette.
A négyéves határidő lejártát megelőzően a felperes becsatolta a B.-i Önkormányzat Polgármesteri Hivatala által kiállított használatbavételi engedélyt, mely 1997. november 7-én kelt és amely az ingatlanon épült földszinti üzletre és tetőtéri lakásra vonatkozott.
A megyei illetékhivatal elsőfokú határozatával a 124 000 Ft megállapított illetékből 58 359 Ft törlését rendelte el, míg a fennmaradó 65 641 Ft megfizetésére kötelezte a felperest figyelembe véve az építmény földszinti részének, az üzletnek az alapterületére.
A fellebbezés folytán eljáró alperes határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Az alperesi határozat indokolása szerint jogszerűen járt el az elsőfokú illetékhivatal akkor, amikor a lakástulajdonnak minősíthető tetőtéri lakást mentesítette az illetékfizetési kötelezettség alól, de az üzlet után járó illeték megfizetéséről rendelkezett.
A felperes keresetében e határozat hatályon kívül helyezését kérte az elsőfokú határozatra is kiterjedően. A felperes álláspontja az volt, hogy a támadott határozat jogszabálysértő tekintettel arra, hogy csak részben állapított meg illetékmentességet, holott, az Illetéktörvény 26. § (1) bekezdés a) pontjában foglalt illetékmentességi feltételek megvalósultak, a felperes ugyanis lakástulajdont magába foglaló építményt hozott létre az előírt négyéves határidőn belül.
Az alperes kérte a kereset elutasítását és fenntartotta a határozatában foglalt álláspontját, mely szerint mivel a felperes nem csupán lakást épített, jogszerű volt az illetékmentesség szempontjából a megosztás és az üzlet alapterületével arányos illeték kiszabása.
A megyei bíróság 3. számú ítéletével az alperes keresettel támadott határozatát megváltoztatta és a felperes terhére megállapított - de megfizetés tekintetében felfüggesztett - 124 000 Ft vagyonátruházási illetéket törölni rendelte.
Az elsőfokú ítélet indokolása szerint az illetékmentesség abban az esetben áll fenn az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 26. § (1) bekezdés a) pontja, illetőleg (2) bekezdése alapján, ha a törvényben meghatározott határidőn belül a vagyonszerző lakóházat épít és ezen tényt használatbavételi engedéllyel igazolja. A lakóház fogalmát az Itv. nem határozza meg, a bíróság álláspontja szerint az illetékmentesség feltételei megvalósulásának vizsgálatakor az illetékhivatal a használatbavételi engedély adatait köteles figyelembe venni. A felperes szerint az illetékmentesség feltételei megvalósulásának vizsgálatakor az illetékhivatal a használatbavételi engedély adatait köteles figyelembe venni. A felperes által létrehozott lakást is magába foglaló építmény nem képezi az Itv. 18. § (1) bekezdésére figyelemmel a vagyonátruházási illeték tárgyát. Nincs jelentősége annak, hogy a lakóház egy része üzletet is magába foglal. Az Itv. 26. § (1) bekezdés a) pontjában foglalt mentesség feltételei fennálltak.
A jogerős ítélet ellen az alperes jelentett be felülvizsgálati kérelmet, kérte az ítélet hatályon kívül helyezését és a kereset elutasítását. Az alperes fenntartotta azt a jogi álláspontját, hogy bár az Itv. nem határozza meg a lakóház fogalmát, de a 2/1986. (II. 27.) ÉVM rendelet (OÉSZ) 4. számú melléklet 59. pontja szerint lakóépület a kizárólag vagy túlnyomó részben lakást tartalmazó épület. Tekintettel arra, hogy a perbeli esetben az épület terület szempontjából többségében üzletnek minősül, a kedvezőbb megoldást alkalmazták akkor, amikor nem az egész építményre vonatkozóan, hanem csak az üzlet területével kapcsolatosan állapították meg a vagyonszerzési illetékfizetési kötelezettséget.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 3. számú ítéletét hatályon kívül helyezte és a felperes keresetét elutasította.
A megyei bíróság helytállóan állapította meg a tényállást, de helytelen volt az abból levont jogi következtetése.
A felperes építési telket vásárolt 1994-ben, az illetékkiszabási eljárás során az illetékhivatal határozatával 124 000 Ft visszterhes vagyonátruházási illetéket szabott ki, melynek fizetését a felperes kérelmére az Itv. 26. § (1) bekezdés a) pontjában szabályozott mentességre tekintettel felfüggesztette. A felperes az Itv. 26. § (2) bekezdésében foglalt határidőn belül igazolta a használatbavételi engedély benyújtásával az ingatlan megépítését, mégpedig akként, hogy 70,3 m2 üzlet és 62,5 m2 területű lakást létesített az általa épített ingatlanban.
A Legfelsőbb Bíróság nem értett egyet az elsőfokú ítélet azon megállapításával, mely szerint az illetékmentesség feltételeinek megvalósulása vizsgálatakor az illetékhivatal a használatbavételi engedély adatait köteles figyelembe venni, ebben az összefüggésben pedig az Itv. 102. § (1) bekezdés f) pontjának nincsen jelentősége. Az Itv. 18. § (1) bekezdése szerint ingatlan megszerzése visszterhes vagyonátruházási illeték alá esik. Az Itv. 19. § (1) bekezdése szerint a visszterhes vagyonátruházási illeték általános mértéke - ha törvény másként nem rendelkezik - a megszerzett vagyon terhekkel nem csökkentett forgalmi értéke után 10%. Ennél mérsékeltebb illetéket kell fizetni a lakásnak minősülő ingatlan, valamint a lakáshoz kapcsolódó vagyoni értékű jog visszterhes megszerzéséért az Itv. 19-23. §-a alapján. Külön rendelkezik az Itv. az egyes illetékmentességek körében a 26. § (1) bekezdés a) pontja szerint a lakóház építésére alkalmas telektulajdonnak (tulajdoni hányadnak), valamint az ilyen ingatlanon alapított vagyoni értékű jognak a megszerzéséről.
Az illetéktörvényhez fűzött indokolás szerint a jogalkotó a lakásnak minősülő ingatlan, valamint a lakáshoz kapcsolódó vagyoni értékű jog visszterhes megszerzését mérsékeltebb illeték, illetőleg kedvezményes illeték megállapításával is támogatja, a visszterhes vagyonátruházási illeték-mentességek és kedvezmények rendszerében jelentős helyet foglalnak el a lakáspolitikai célt szolgálók. E jogalkotói cél meghatározása szerint az illetékmentesség feltételeinek vizsgálatakor figyelembe veendő az Itv. értelmező rendelkezések között szereplő fogalom-meghatározások. Így az Itv. 102. § (1) bekezdés f) pontja meghatározza, hogy mi minősül lakástulajdonnak és kimondja azt is, hogy nem minősül lakástulajdonnak a lakóépülethez tartozó földrészleten létesített, a lakás rendeltetésszerű használatához nem szükséges helység még akkor sem, ha az a lakóépülettel egybe épült (garázs, műhely, üzlet, gazdasági épület stb.)...
Az Itv. 102. § (1) bekezdés e) pontja szerint pedig lakóházépítésre alkalmas telektulajdonnak minősül az építésügyi szabályoknak és a településrendezési tervnek megfelelően kialakított lakóépület elhelyezésére szolgáló beépítetlen földrészlet, továbbá az előbbi feltételeknek egyébként megfelelő olyan földrészlet, amelyet csak szükséglakás, illetve olyan lakás céljára használt helyiségcsoport, helyiség van, ami még a szükséglakás követelményeinek sem felel meg.
E jogszabályi rendelkezésekből következően a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy az illetékmentességből kizárt a lakás rendeltetésszerű használatához nem szükséges helyiségek, így adott esetben az üzlethelyiség, még abban az esetben is, ha az a lakóépülettel egybe épült. Így önmagában a lakóházas ingatlan fogalmának külön definiálása nélkül is megállapítható, hogy az illetékmentességben a jogalkotó kizárólag a lakás céljára szolgáló építményt, illetve építmény részeket kívánta részesíteni. Ezért jogszerűen járt el az illetékhivatal, amikor az adott esetben a felperes által létesített ingatlant külön választotta lakás céljára, illetőleg az üzlethelyiségre vonatkozó részében és csak kizárólag a lakás céljára szolgáló ingatlanrész tekintetében rendelkezett a felfüggesztett illeték törléséről.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a felperes keresetét elutasította. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.167/2000.)

Az "egyéb épület"-tel beépített ingatlan a feltételes illetékmentesség alkalmazásában nem beépítetlen földrészlet. (1991. évi XCIII. tv. 3., 26., 102. §)

A felperes a 2002. április 5-én kelt adásvételi szerződéssel megvásárolta D. Sándor és D. Sándorné eladók tulajdonában lévő T., M. u. 51. szám alatt lévő belterületi "egyéb épület" megjelölésű ingatlant. A szerződő felek az ingatlan vételárát 5 millió forintban határozták meg. A szerződés 3. pontjában rögzítették, hogy a vevő az ingatlan birtokába a szerződés aláírásától lép, mely időponttól viseli annak terhét és szedi hasznait, az eladók pedig vállalták, hogy az ingatlan területén lévő faházat lebontják, így az ingatlant a vevő üres építési telekként szerzi meg, amelyen a szerződés aláírásával kötelezettséget vállal lakóingatlan 4 éven belüli megépítésére és használatbavételi engedély bemutatására. Az eladók az építésügyi hatósághoz címzett 2002. április 4-én kelt és április 15-én postára adott nyilatkozatukban bejelentették, hogy a telken lévő 36 m2 alapterületű faházat lebontják, mivel szándékukban áll az ingatlan építési telekként történő értékesítése. Az illetékhivatal a 2003. június 5. napján kelt fizetési meghagyásával a felperest 500 000 Ft visszterhes vagyonátruházási illeték és 2000 Ft illetékkötelezettség keletkezésekor fennálló állapot az irányadó. A felperes valóban beépítési szándékkal vásárolta meg az ingatlant, azonban az illetékkötelezettség keletkezésekor az beépített volt, így a feltételes illetékmentesség javára nem volt megállapítható.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezése mellett a keresetében írtaknak megfelelő döntés meghozását kérte. Álláspontja az volt, hogy a jogerős ítélet sérti az Itv. 3. § (3) bekezdésének d) pontját, 3. § 6. pontját, 26. § (1) bekezdését, és a 102. § (1) bekezdésének 1) pontjában foglaltakat. Az adásvételi szerződés felfüggesztő feltételt tartalmazott, így az illetékfizetési kötelezettség a bontás időpontjában következett be, ezért a beépített ingatlan vásárlása az Itv. 26. § (1) bekezdés a) pontja alapján illetékmentes volt.
Az alperes ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. §-ának (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az Itv. 3. § (3) bekezdésének a) pontja szerint a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a perbeli esetben az adásvételi szerződés megkötésének napján, 2002. április 5-én keletkezett. Ebben az időpontban az ingatlan 36 m2 faházzal beépített volt, az Itv. 102. § (3) bekezdése szerint az ingatlannak az (1) bekezdés 1) pontja szerinti minősítése tekintetében az illetékkötelezettség keletkezésekor fennálló állapot volt irányadó. Ebben az időpontban az ingatlan beépítetlen földrészletnek nem minősült sem a felek előadása, sem pedig az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény 11. § (4) bekezdésének a) pontja alapján sem. A szerződő felek az adásvételi szerződés 3. pontjában valóban rögzítették, hogy az eladók vállalták a faház lebontását és ez utóbb meg is történt. Az eladók erről szóló bejelentése azonban az irányadó tényállás szerint az építésügyi hatósághoz a szerződés megkötése után érkezett meg. Nem volt jogszabálysértő az elsőfokú bíróság ítélete, amikor azt állapította meg, hogy a szerződés megkötésének az időpontjában az ingatlan az Itv. 102. § (1) bekezdés l) pontja alapján nem minősült beépítetlen földrészletnek, így a 26. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti feltételes illetékmentesség nem volt megállapítható. Nem volt megalapozott a felperesnek az Itv. 3. § (6) bekezdésében foglaltakra való hivatkozása sem. Az adásvételi szerződés 3. pontja az eladó határidő nélküli kötelezettségvállalását tartalmazta az épület lebontására. Az pedig nem minősült a 3. § (6) bekezdése szerinti felfüggesztő feltételnek. Az adásvételi szerződés sem elnevezésében, sem tartalmában a Ptk. 228. § (1) bekezdése szerinti felfüggesztő feltétel kikötését nem tartalmazta, így a szerződés felfüggesztő feltétellel kötött adásvételi szerződésnek nem felelt meg. A szerződés aláírásával létrejött és hatályba lépett.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság ítélete nem volt jogszabálysértő, ezért azt a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. II. 39.264/2004.)

A visszterhes vagyonátruházási illeték alóli mentesség csak akkor illeti meg a felet, ha az Itv.-ben írt valamennyi feltétel teljesül. [1990. évi XCIII. tv. 26. § (1) bek. e) pont]

Az S. József és kk. S. Ádám, mint állagvevők, S. Károly és S. Károlyné, mint haszonélvezeti jogot vevők az 1995. május 10-én kelt adásvételi szerződéssel megvásárolták a G. H. Rt. eladótól a 4 hrsz. alatt nyilvántartott öröklakást, a 19. hrsz. alatt nyilvántartott gondnoki öröklakást, a 18. hrsz. alatt nyilvántartott tárolóhelyiséget, a 20. hrsz. alatt nyilvántartott egyéb helyiség 1/12-ed eszmei hányadrészt, a 7. hrsz. alatt nyilvántartott garázsingatlan 1/20-ad eszmei hányadrészét. Az adásvételi szerződés 1995. június 29-én került benyújtásra a földhivatalhoz, a földhivatal 1995. június 30-án továbbította azt a Fővárosi Illetékhivatalhoz.
Az illetékhivatal - a szerződés szerinti forgalmi értéket vételárként elfogadva - S. József terhére 810 210 Ft, kk. S. Ádám terhére 810 210 Ft, S. Károly és S. Károlyné terhére pedig 1 080 864 Ft illetéket rótt ki. Az alperes határozatában a fizetési meghagyások ellen benyújtott fellebbezést elbírálva az elsőfokú határozatokat helybenhagyta. Döntését azzal indokolta, hogy a tulajdoni lapokból megállapíthatóan az ingatlanok nem új lakások. Első értékesítésük 1993-ban történt, mindegyik ingatlan tekintetében eddig a jogügyletig több tulajdonos váltotta egymást. Ezért az 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 26. § (1) bekezdésének e) pontjában foglaltakat a felperesek tekintetében alkalmazni nem lehet.
A felperesek keresetükben az alperes határozatának megváltoztatását kérték arra hivatkozva, hogy a szerződés megkötésének napján visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettségük az Itv. 26. § (1) bekezdés e) pontja alapján nem állt fenn. Hivatkoztak az adásvételi szerződés 12. pontjára, arra, hogy a tulajdoni lapon feltüntetett tulajdonosváltozások a G. H. Rt. cégcsoporton belüli változások voltak és nem lakossági értékesítések. A használatbavételi engedélyek is a G. H. Rt. nevére szólnak. A felperesi beavatkozó is ugyanilyen tárgyú és tartalmú kérelmet terjesztett elő hangsúlyozva, hogy a lakosság részére való első értékesítés ténylegesen a felperesek részére való eladással valósult meg.
Az alperes ellenkérelmében - a határozatába foglalt indokolásra figyelemmel - a felperesek keresetének elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság a felperesek keresetét elutasította. Ítéletében megállapított tényállás szerint a perrel érintett ingatlanok közül a 4. hrsz. alatti öröklakást, a 18. hrsz. alatti tárolót a felperesi beavatkozó a P. B. A. Rt. az R. I. Alaptól; a 19. hrsz. alatti lakást, a 20. hrsz.-ú egyéb helyiséget, a 7. hrsz. alatti garázst pedig V. Lászlótól vásárolta, de az ingatlanok korábbi tulajdonosai is vétel jogcímén szereztek tulajdonjogot. Arra mutatott rá, hogy a perben az nem volt vitás, hogy a megvásárolt ingatlanok építtetője a felperesi beavatkozó volt. A perbeli ingatlan tekintetében bekövetkezett tulajdonjog-változásokat az ingatlannyilvántartás hitelesen tanúsítja, téves bejegyzés kiigazítására, törlésére nem került sor. Az ingatlanok tulajdoni lapja alapján pedig az állapítható meg, hogy mindegyik ingatlannak a felperesek előtt már több tulajdonosa volt, így az ingatlanok első értékesítése nem a lakosság részére történt. Ezért a felpereseket az Itv. 26. § (1) bekezdés e) pontjába foglalt illetékmentesség nem illeti meg.
Az elsőfokú ítélet ellen a felperesek fellebbeztek, kérték annak megváltoztatását, kereseti kérelmük szerinti döntés meghozatalát, az abban is kifejtett indokaikra figyelemmel. Hivatkoztak arra is, hogy az ítéletben megállapított tényállás részben téves, az abban rögzített jogi álláspont pedig nem felel meg a jogvita eldöntésére irányadó jogszabályi rendelkezésnek.
A felperesi beavatkozó és az alperes érdemi nyilatkozatot, ellenkérelmet nem terjesztett elő.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A rendelkezésre álló iratok tartalmára figyelemmel pontosítja, illetve kiegészíti a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítéletben megállapított tényállást a következőkkel:
A 19. hrsz. alatti lakásingatlant a felperesi beavatkozó nem U. László eladótól vásárolta meg, hanem a P. B. A. Rt. az R. I. Alaptól. A perrel érintett ingatlanok természetben a B., K. út 48/a. és 48/b. szám alatt találhatók. Ezekre vonatkozóan az építésügyi hatóság a használatbavételi engedélyt 1994. július 22-én, 1994. augusztus 12-én adta ki, a felperesi beavatkozónak. A használatbavételi engedélyek kiadása után a perrel érintett lakások tekintetében a tulajdoni lapokból megállapíthatóan már történt értékesítés, adásvétel azt megelőzően, hogy azok a felperes részére eladásra kerültek volna. A jogvita elbírálására irányadó Itv. 26. § (1) bekezdésének e) pontja szerint mentes a visszterhes vagyonátruházási illeték alól a lakás építésére, építtetésére és értékesítésére jogosult vállalkozó által épített, építtetett új lakásnak közvetlenül a lakosság részére történő első értékesítése. A Legfelsőbb Bíróság által kiegészített és pontosított tényállásból megállapíthatóan a felperesi beavatkozó közvetlenül a lakosság részére (felperesek javára) történő értékesítéskor nem új lakást adott el. Ezért az alperes határozata nem volt jogszabálysértő, megfelelt a jogvita eldöntésére irányadó jogszabályi rendelkezésnek. A visszterhes vagyonátruházási illeték alóli mentességhez az Itv. 26. § (1) bekezdésének e) pontja több feltétel együttes fennállását követeli meg. Ezekből pedig a felperes esetében nem teljesült az új lakásnak közvetlenül lakosság részére történő első értékesítése szerinti feltétel.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján mint érdemben helyes döntést hagyta helyben. (Legfelsőbb Bíróság Kf. IV. 35.070/2000.)

A vagyonszerző helyett más nem szerezhet mentességet a vagyonszerzési illeték megfizetése alól. (1990. évi XCIII. tv. 26. §)

A jogerős ítéletben megállapított tényállás szerint a felperesek 1990. december 12-én megvásárolták a 4. helyrajzi számú 1080 m2 kiterjedésű beépítetlen ingatlant, amelynek négy éven belül családi házzal történő beépítését vállalták. A Fővárosi Illetékhivatal az 1991. augusztus 29. napján kelt fizetési meghagyásaival a felpereseket 121 000-121 000 forint vagyonszerzési és eljárási illeték megfizetésére kötelezte. A felperesek kérelmére az 1992. július 7. napján kelt határozataival 120 000-120 000 forint vagyonszerzési illetékfizetési kötelezettség teljesítését - azok nyilvántartásba vétele mellett - 1995. január 14. napjáig azzal függesztette fel, hogy a lakóház felépítését a felperesek használatbavételi engedély bemutatásával igazolhatják.
A felperesek 1992. május 4-én az ingatlant apportként a tulajdonukban levő "M." Építőipari és Kereskedelmi Szolgáltató Kft.-nek vitték be. A felperesek 1996. október 7. napján bejelentették, hogy 1992. április 27. napján megkapták a használatbavételi engedélyt, azonban utóbb az "M." Kft nevére kijavítva adták ki.
A felperesek a felfüggesztett illetékfizetési kötelezettségük törlését arra hivatkozva kérték, hogy egy lakás a tulajdonukban maradt.
A Fővárosi Illetékhivatal 1997. április 14. napján kelt határozatával a kérelmeket elutasította, mert megállapította, hogy a felperesek az ingatlant elidegenítették; nem teljesítették az illetékekről szóló, módosított 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 26. § (1) bekezdés a) pontjában írt feltételt. Az alperes az 1997. szeptember 23. napján kelt határozataival a felperesek fellebbezését elutasította.
A felpereseknek az alperesi határozatok hatályon kívül helyezésére, másodlagosan egy lakás tekintetében fennálló az illetékfizetési kötelezettség megállapítására vonatkozó kereseti kérelmeit a Pesti Központi Kerületi Bíróság az 1998. november 20. napján kelt 13. számú ítéletével elutasította és a felpereseket az alperesi perköltségek és a feljegyzett illetékek megfizetésére kötelezte. A felperesek fellebbezése folytán a Fővárosi Bíróság az 1999. június 21. napján kelt 2. számú ítéletével az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. A jogerős ítéletben a Fővárosi Bíróság osztva az elsőfokú bíróság álláspontját kifejtette, hogy az Itv. 26. § (1) bekezdés a) pontja valamint a (2) bekezdés szerint a visszterhes vagyonátruházási illeték alól a szerzés akkor mentes, ha a szerződés illeték kiszabásra történő bemutatásától számított négy éven belül a lakóházépítésre alkalmas telektulajdonon a lakóház építését befejezik és ezt az illetékhivatalnál a szerző fél a határidő lejártát követő 15. napig a használatbavételi engedéllyel igazolja. A felperesek a határidőn belül a nevükre szóló használatbavételi engedéllyel az illetékmentesség törvényi feltételeit igazolni nem tudták, ezért nem sértett jogszabályt az alperes, amikor a felperesi kérelmeket elutasította és a fizetési kötelezettségeket megállapította. Utalt még arra is, hogy az illetékmentesség szigorú törvényi feltételeinek kiterjesztő értelmezésére lehetőség nincs.
A jogerős ítélet ellen a felperesek nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet, melyben annak hatályon kívül helyezését, az elsőfokú bíróság ítéletének kereseti kérelmük szerinti megváltoztatását; másodlagosan a másodfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára való utasítását kérték. Álláspontjuk szerint a jogerős ítélet az Itv. 26. § (1) bekezdés a) pontjába és (2) bekezdésébe ütközik. Előadták, hogy az abban foglalt törvényi feltételeket teljesítették: felépítették a lakóházat, amelyet használatbavételi engedéllyel igazoltak. Azzal érveltek, hogy jogszabály nem kívánja meg, hogy a használatbavételi engedély a szerzők nevére szóljon, amelyet nevükről kérésükre javított át az építési hatóság. A használatbavételi engedély hozatalának időpontjában az ingatlan tulajdonosai voltak. Figyelmen kívül maradt az a körülmény is, hogy az ingatlan 1/2-ed része a nevükön maradt, így a legrosszabb esetben is csak az 1/2-ed rész utáni illeték megfizetésére kötelezhetők.
Az alperes az ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a Fővárosi Bíróság 2. számú ítéletét hatályában fenntartotta.
A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 272. § (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelemben meg kell jelölni azt a határozatot, amely ellen a felülvizsgálati kérelem irányul, továbbá elő kell adni, hogy a fél a határozat megváltoztatását mennyiben és milyen okból kívánja. A Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a jogerős határozatot csak a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül.
A perbeli jogvitára irányadó Itv. 26. § (1) bekezdés a) pontja kimondja, hogy mentes a visszterhes vagyonátruházási illeték alól a lakóház építésére alkalmas telektulajdonnak (tulajdoni hányadnak) a megszerzése, ha a vagyonszerző az ingatlanon a szerződés illetékkiszabásra történő bemutatásától számított 4 éven belül lakóházat épít. A vagyonszerző lakóház építési szándékáról legkésőbb az illetékfizetési meghagyás jogerőre emelkedéséig nyilatkozhat az illetékhivatalnál. A (2) bekezdés alapján a vagyonszerző az (1) bekezdés a) pontjában említett lakóház felépítését - legkésőbb a határidő elteltét követő 15 napon belül - használatbavételi engedéllyel igazolja, az illetékhivatal a megállapított, de a megfizetés tekintetében felfüggesztett illetéket törli.
A felhívott rendelkezések világosan kimondják, hogy a vagyonszerző és nem más a nevében szerezhet mentességet a vagyonszerzési illeték megfizetése alól. A törvényben meghatározott határidőig ezért a szerzőnek kell a lakóházat felépíteni, amely törvényi kötelezettség teljesítését másnak a nevére szóló használatbavételi engedély nem, csak a szerző nevére szóló képes igazolni. A törvény tehát a mentesség megadását a szerző személyéhez az általa teljesített és az illetékhivatalnál ekként igazolt tevékenységéhez kapcsolja. A mentesség törvényi feltételeit nem elégíti ki, hogy valaki építkezik az ingatlanon, és az sem, hogy valaki nevére szólóan bocsátanak ki használatbavételi engedélyt. A felperesek elmulasztották, hogy a nevükre szóló használatbavételi engedéllyel a mentesség megadásának törvényi feltételeit igazolják az illetékhivatalnál. A jogvita elbírálásánál tényként azt kellett megállapítani, hogy a megszabott határidőben a felperesek a nevükre szóló használatbavételi engedéllyel nem igazolták a mentesség megadásához szükséges törvényi feltételt.
A Legfelsőbb Bíróság ezért megállapította, hogy a jogerős ítélet nem ütközött jogszabályba, ezért azt a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. I. 35.209/2000.)

Az Itv. 26. § (9) bekezdésében írt nyilatkozat megtételére az illeték kiszabásáról szóló határozat jogerőre emelkedésig van lehetőség. [1990. évi XCIII. tv. 26. § (9) bek.]

A felperes 2000. november 9-én 5 700 000 Ft vételárért lakásingatlant vásárolt. Az adásvételi szerződéshez csatolta az előírt APEH adatlapot, amelyen úgy nyilatkozott, hogy a 35. életévét be nem töltött magánszemély első lakásvásárlásához kapcsolódó illetékkedvezmény feltételei fennállnak.
Az elsőfokú illetékhatóság 2001. január 17-én kelt fizetési meghagyásával a bejelentett forgalmi érték elfogadásával és a felperes nyilatkozatának figyelembevételével 142 000 Ft visszterhes vagyonátruházási és 2000 Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illetéket szabott ki a felperes terhére. A fizetési meghagyás 2001. február 14-én jogerőre emelkedett.
A felperes 2001. február 26-án beadványt nyújtott be az elsőfokú illetékhatósághoz, amelyben előadta, hogy tévesen nyilatkozott, mert korábban öröklés útján már szerzett lakástulajdont, így nem jogosult a 35. életéven aluliak illetékkedvezményére. Ugyanakkor kérte, hogy két ingatlan illetékkülönbözete, mint illetékkedvezmény alapján állapítsák meg az általa fizetendő illeték mértékét.
Az elsőfokú illetékhatóság határozatával az igazolási kérelmet elutasította, de korábbi fizetési meghagyását módosította és a felperes terhére előírt 144 000 Ft illetéket 14 000 Ft-ra mérsékelte, ugyanakkor 120 000 Ft előírását rendelte el az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 87. § (3) bekezdésére hivatkozással.
A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes az illetékhivatal fizetési meghagyását helybenhagyta.
A felperes keresetében az 120 000 Ft utólagos illeték előírását elrendelő határozat hatályon kívül helyezését kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően megváltoztatta és az elsőfokú illetékhatóság által helyesbítés címén előírt 120 000 Ft törlését rendelte el. Az ítélet indokolása szerint az Itv. 87. § (3) bekezdésének alkalmazása körében azt kell eldönteni, hogy megtörtént-e a felperes esetében a kedvezmény igénybevétele.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a perbeli esetben a fizetési meghagyás jogerőre emelkedett, az előírt illeték-kötelezettség esedékessé vált, ugyanakkor a pótlékmentes befizetési időn belül a felperes bejelentette, hogy a kedvezményre nem jogosult, és az előírt illeték befizetését is mellőzte.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az igénybevétel a szó mindennapi értelmében valamely tevékenység végzését valamely jogi lehetőség kihasználását jelenti, tehát mindenképpen a lehetőségen túl további magatartási elemet feltételez. A jogerős fizetési meghagyás azonban csak lehetőséget biztosított arra, hogy a felperes megfizesse az illetéket, tehát azt ténylegesen igénybe is vegye. Ha azonban csupán a lehetőség áll fenn, a biztosított illeték-kedvezmény igénybevétele nem történt meg, így jogosulatlan igénybevétel sem állapítható meg a felperes terhére ezért az Itv. 87. § (3) bekezdésében meghatározott szankciók sem alkalmazhatók.
A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezését és a kereset elutasítását kérte.
Előadta, hogy ugyan az APEH adatlapon valóban lakásvásárlás kifejezés szerepel, az Itv. 26. § (6) bekezdése azonban kimondja, hogy a kedvezmény az első lakástulajdonát megszerzőnek jár. A jogszabály nem ismerése annak alkalmazása alól nem ad mentesítést, ezért az illetékhivatal jogszerűen járt el, amikor a kedvezmény jogosulatlan igénybevétele miatt annak háromszorosát írta elő az Itv. 87. § (3) bekezdése alapján a felperes terhére.
Hangsúlyozta, hogy a fizetési meghagyás 2001. február 14-én jogerőre emelkedett, a fizetési kötelezettség ezt követő napon esedékessé vált, ezért a kedvezményt a felperes részéről igénybe vettnek kell tekinteni.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 6. számú ítéletét hatályon kívül helyezte és a felperes keresetét elutasította.
A jogerős ítélet a tényállás helyes megállapításából helytelen jogi következtetésre jutott. Az Itv. 26. § (9) bekezdése utolsó mondata szerint a feltételek fennállásáról a szerző félnek a vagyonszerzés illeték kiszabása bejelentésekor írásban kell nyilatkoznia. Minthogy e határidő elmulasztásához az Itv. semmilyen konkrét jogkövetkezményt nem fűz, a következetes bírói gyakorlat szerint a nyilatkozat megtételére (és értelemszerűen annak módosítására vagy visszavonására) az illeték kiszabásáról szóló határozat jogerőre emelkedéséig van lehetőség. Miután az Itv. 26. § (6) bekezdése és (9) bekezdése a kedvezmény igénybevételét kizárólag a szerző fél nyilatkozatára alapítja, a kedvezmény jogosulatlan igénybevétele esetén az illetékhivatalnak az illetékkülönbözet háromszorosát kell előírnia. [Itv. 87. § (3) bekezdése] A fentiekből következően az elsőfokú bíróság téves jogi álláspontra helyezkedett amikor úgy ítélte meg, hogy a felperesi kedvezményre vonatkozó nyilatkozat megtételével és az annak alapján kedvezmény figyelembevételével történő illetékfizetési kötelezettség jogerős megállapításával a kedvezmény jogosulatlan igénybevétele nem valósult meg.
A Legfelsőbb Bíróság utal arra, hogy az Itv. 78. § (4) bekezdésében meghatározott késedelmi pótlékmentes illetékelőleg fizetésre nyitva álló 15 napos határidő a kedvezmény igénybevételének tényével nem hozható összefüggésbe.
A Legfelsőbb Bíróság utal arra, hogy a felperes terhére előírt illeték az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCIII. tv. 82. § (5) bekezdése alapján mérsékelhető, illetve elengedhető. A felperes önkéntes bejelentése, illetve az APEH adatlap hiányos megfogalmazása folytán a szerzés körülményei ugyanis az Art. 82. § (5) bekezdésében foglaltak alkalmazását indokolják.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a felperes keresetét elutasította. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.155/2002.)

Az Itv. illetékmentességre vonatkozó rendelkezése kógens. (1990. évi XCIII. tv. 26. §)

A jogerős ítéletben megállapított tényállás szerint a felperes, aki a H. P. Bt, kültagja, a Bt.-vel 1997. május 20-án kötött, majd 1997. november 6-án kiegészített szerződés alapján ingatlanapport megszerzésével tulajdonjogot szerzett az E., Sz. 1331 m2 alapterületű ingatlanra, csere jogcímén. Az illetékhivatal a felperest 2 714 000 Ft forgalmi érték figyelembevételével kötelezte 271 400 Ft visszterhes vagyonátruházási, 2000 Ft ingatlannyilvántartási eljárási illeték megfizetésére. Az alperes az határozatában az illetékhivatal határozatát helybenhagyta. Döntését az 1997. évi CXLIV. törvény (továbbiakban: Gt.) 101. § (1)-(3) bekezdésében, 83. § (2) bekezdésében, az 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 26. § (1) bekezdésének g), i) pontjában, valamint a Ptk. 378. §-ában foglaltakra alapította. Döntését azzal indokolta, hogy a felperes nem a társaságba bevitt apportját szerezte meg, így a különleges ügylettel lebonyolított vagyonszerzés nem mentes visszterhes vagyonátruházási illeték alól.
A felperes keresetében a határozatok visszterhes vagyonátruházási illetékfizetési kötelezettségre vonatkozó részének hatályon kívül helyezését kérte. Azzal érvelt, hogy az ingatlanhoz társasági tőke csökkentése alapján jutott, a tulajdon szerzését az alperes határozattal engedélyezte. Ez az ingatlanszerzés speciális esete, amelyre vonatkozóan az Itv. nem írja elő az illetékkötelezettséget, az alapul szolgáló megállapodások nem minősülnek visszterhes vagyonszerzésnek és cserének sem. Hivatkozott arra is, hogy az ingatlan-nyilvántartásban a csere formájában történő átvezetést arra figyelemmel eszközölték, hogy az ingatlan-nyilvántartásra vonatkozó jogszabály sem ismeri a bejegyzésnek általa eszközölt speciális jogcímét.
Az alperes ellenkérelmében - határozatába foglalt indokolásra figyelemmel - a felperes keresetének elutasítását kérte.
A megyei bíróság azt állapította meg, hogy a felperes a Bt.-be mint kültag készpénzvagyont vitt be, ingatlanapportot nem. A tőkecsökkentés a jogszabályi előírásoknak megfelelően történt, ennek keretén belül került sor arra, mivel a Bt. készpénzvagyona szűkös volt, hogy a felperes nem készpénzt, hanem ingatlanvagyont kapott a csökkentett apportja értékén. A felperes az ingatlan-nyilvántartásból megállapíthatóan csere jogcímén szerezte meg az ingatlan tulajdonjogát. Ez helytálló volt, mivel a felperes az általa befektetett készpénzvagyon ellenében és annak értékéig szerezte meg az ingatlant. Ez visszterhes vagyonátruházásnak minősül. Osztotta az alperes álláspontját a tekintetben, hogy az Itv. 26. §-ának (1) bekezdése, amely taxációt tartalmaz, nem rögzít olyan mentességi kört, amelybe a perben vitatott eset besorolható lenne. Erre figyelemmel azt állapította meg, hogy az alperes az Itv. rendelkezéseit jogszerűen alkalmazva minősítette a felperesi jogügyletet és írta elő a felperes visszterhes vagyonátruházási illetékfizetési kötelezettségét. Az alperes határozata nem volt jogszabálysértő, ezért a felperes keresetét elutasította.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát. Azzal érvelt, hogy az Itv. nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely szerint a perbeli rendhagyó ügylet vagyonszerzési illetékkiszabás alá esne. A közigazgatási határozatok, valamint a jogerős ítélet téves jogalkalmazáson alapul.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 6. sorszámú ítéletét hatályában fenntartotta.
A jogerős ítéletben megállapított, felek által nem vitatott tényállás szerint az illetékkiszabás alapjául szolgáló szerződésben tulajdonjog átengedése történt a Bt. részéről a felperes javára. A megállapodást kiegészítve arról rendelkeztek, hogy a felperes által bevitt apport, amely vagyoni betét volt, értéke fejében a társaság az ingatlant csere jogcímén engedi át. Ebből következően ingatlanszerzés történt, amely nem vitásan nem párosult vagyongyarapodással. Az Itv. 18. §-ának (1) bekezdése értelmében azonban az ingatlanok visszteher mellett, továbbá öröklési vagy ajándékozási illeték alá nem eső, más módon történő megszerzése visszterhes vagyonátruházási illeték alá esik. E törvényi rendelkezésből következően tehát nem a vagyongyarapodás illetékköteles, hanem maga a vagyonszerzés, azaz az ingatlanszerzés, amelyre az Itv. kedvezményt vagy mentességet állapíthat meg. A felperes tehát tévesen hivatkozik arra, hogy ingatlanszerzése az Itv. értelmében nem illetékköteles, mivel az ismertetett rendelkezésekből következően az ingatlanszerzés illetékköteles. A jogerős ítélet helytállóan mutatott rá arra, hogy az Itv. 26. §-ának (1) bekezdése tételesen felsorolja azokat a visszterhes vagyonszerzéseket, amelyek mentesek az illeték alól. A felsorolás alá nem tartozó vagyonszerzések tekintetében a kógens jogszabályi rendelkezésekre figyelemmel illetékmentesség nem adható. A felperes ingatlanszerzése pedig nem tartozik a törvény szerinti mentességi körbe, mert nem a közös gazdálkodás céljára a tag által szolgáltatott ingatlanapport megszerzése történt és azért sem, mert nem a társaság, vagy a közös gazdálkodás egyéb formájának megszűnésekor a tagok között felosztott vagyonból az induló vagyon értékét meghaladó rész (felhalmozott vagyon) megszerzése következett be. [Itv. 26. § (1) bekezdés g) pontja, i) pontja]
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a felülvizsgálni kért határozat megfelel a jogvita eldöntésére irányadó jogszabályi rendelkezéseknek, ezért a megtámadott határozatot a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 35.828/2000.)

Az illetékmentesség nem állapítható meg, ha a fél a lakóházépítési szándékáról az illetékfizetési meghagyás jogerőre emelkedéséig az illetékhivatalnál nyilatkozatot nem tesz. (1990. évi XCIII. tv. 26. §)

A felperes az 1994. május 17-én kelt adásvételi szerződéssel vásárolta meg 925 000 Ft vételár ellenében az É., F. u. 57. szám alatti belterületi üdülőingatlant. Az illetékhivatal a vételár után a felperes terhére 925 000 Ft illetékalap figyelembevételével 76 000 Ft vagyonátruházási illetéket vetett ki. A felperes az illeték kivetését tartalmazó fizetési meghagyást 1995. augusztus 22-én átvette.
A felperes 1997. július 11-én bejelentette, hogy az ingatlanon lakóházat épített, csatolta az 1994. augusztus 30-án kelt építési engedélyt, amely a perbeli telket egyben lakótelekké minősítette. A felépült lakóházra a felperes 1995. december 24-én kapott használatbavételi engedélyt.
A felperes ennek alapján kérte a jogerős fizetési meghagyásban kivetett illeték megfizetése alóli felmentését arra hivatkozással, hogy az ingatlanon a szerződéstől számított 4 éven belül lakóházat építettek. Az illetékhivatal a felperes kérelmét elutasította és a felperest továbbra is 76 000 Ft vagyonátruházási illeték megfizetésére kötelezte az eredeti esedékességtől járó késedelmi pótlék felszámítása mellett. A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A határozatok szerint az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 26. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti illetékmentesség a felperes javára nem volt megállapítható, mert a felperes a lakóházépítési szándékáról az illetékfizetési meghagyás jogerőre emelkedéséig az illetékhivatalnál nyilatkozatot nem tett. Megállapította továbbá, hogy nem alkalmazható az illetékmentesség azért sem, mert az ingatlan az ingatlan megszerzésének időpontjában nem minősült lakóház építésére alkalmas telektulajdonnak az Itv. 102. § (1) bekezdés e) pontja és (3) bekezdése értelmében.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. Megállapította, hogy a per tárgyát képező ingatlan a vagyonátruházási illetékkötelezettség keletkezésének időpontjában [Itv. 3. § (3) bekezdés a) pontja] a felperes által sem vitatottan nem minősült lakóház építésére alkalmas telektulajdonnak, ennek következtében a 26. § (1) bekezdés a) pontja alapján a felperest az illetékmentesség nem illette meg, de a felperes egyébként is a fizetési meghagyás jogerőre emelkedése előtt a feltételes illetékmentesség alapjául szolgáló lakóházépítési szándékát az illetékhivatalnak nem jelentette be.
Az ítélet ellen benyújtott fellebbezésében a felperes keresetének megfelelő ítélet meghozatalát kérte. Előadta, hogy az ingatlanra lakóházat építettek, másrészt pedig az illetékfizetési meghagyás megtévesztő tartalma folytán nem nyilatkozatott ingatlanépítési szándékáról.
Az elsőfokú bíróság ítéletét a megyei bíróság helyes indokaira utalással hagyta helyben. Külön kiemelte, hogy az ingatlan a szerződéskötéskor az ingatlan-nyilvántartásban a felperes által sem vitatottan üdülő volt, így jogszerűen kötelezte az illetékhatóság a felperest vagyonátruházási illeték megfizetésére. Utalt arra is, hogy bár a fizetési meghagyás az esetleges illetékmentességre vonatkozó feltételeket tartalmazta, azonban az utólagos illetékmentesség megadásának feltételei nem állottak fenn, mert az ingatlan lakótelekké nyilvánítása az építési engedély megadásakor történt, ez pedig az illetékkiszabás jogszerűségét nem befolyásolhatja, mivel az illetékkötelezettség keletkezésének időpontjában az ingatlan nem minősült lakóteleknek.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben a megyei ítéletének hatályon kívül helyezését, az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és az alperes határozatának az elsőfokú határozatra is kiterjedő hatályon kívül helyezését kérte. Álláspontja továbbra is a korábban már kifejtettekkel azonos volt.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 3. számú ítéletét hatályában fenntartotta azzal a módosítással, hogy mellőzte a felperesnek az elsőfokú bíróság ítéletében megállapított illetékfizetési kötelezettségét.
Az eljárt bíróságok a felperes által sem vitatott tényállás alapján helyesen állapították meg, hogy a per tárgyát képező ingatlan az adásvételi szerződés megkötésének és az Itv. 3. § (3) bekezdésének a) pontja szerint az illetékkötelezettség keletkezésének időpontjában üdülőingatlan volt, ezt az ingatlant utóbb az 1994. augusztus 30-án kelt építési engedély minősítette lakóingatlannak. Az ingatlan az illetékkötelezettség keletkezésének időpontjában az Itv. 102. § (3) bekezdése és 102. § (1) bekezdése alapján nem volt lakóház építésére alkalmas telektulajdon, így az Itv. 26. § (1) bekezdésének a) pontjában írt feltételes mentesség alkalmazására lehetőség nem is volt, de a felperes az illetékfizetési meghagyás jogerőre emelkedéséig ilyen kérelmet nem is terjesztett elő.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet nem volt jogszabálysértő, ezért azt a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. II. 29.523/1999.)

Az Itv. 26. § (1) bekezdés f) pontjának alkalmazásakor az újraértékesítési célnak már a szerződés időpontjában fenn kell állnia. (1990. évi XCIII. tv. 26. §)

A felperes 1993. február 27-én kelt, 1993. április 15-én módosított adásvételi szerződéssel megvásárolta a tulajdoni lapon felvett és természetben a B., V. utca 16., R. utca 17. sz. alatt fekvő 1325 m2 területű telek és a rajta levő 4254 m2 összes alapterületű épület 6224/10000 tulajdoni hányadát 818 090 000 Ft vételárért. A felperes a szerződésben és a szerződés módosításban is székhelyként a megvásárolni kívánt ingatlan címét, B., V. utca 16. számot jelölte meg. Az adásvételi szerződést megelőzően a felperesi kft. 1993. február 25-én alakult meg, a V.-i utcai székhely megjelöléssel, a társasági szerződése szerint többek között ingatlanforgalmazási tevékenységet is végezhet.
A megvásárolt ingatlan az ingatlan-nyilvántartás szerint áruház és irodaház, ahol a felperes a tevékenységét meg is kezdte.
Az ingatlanszerzés után a Fővárosi Illetékhivatal az 1994. május 24-én kelt fizetési meghagyásával a felperes terhére 40 905 500 Ft illetéket szabott ki.
A határozat ellen a felperes fellebbezést nyújtott be, melyben hivatkozott arra, hogy a perbeli ingatlant újraértékesítés céljából vásárolta meg. A Fővárosi Illetékhivatal az 1994. november 24-én kelt határozatával a felperes kérelmét - mint helyesbítési kérelmet - elutasította. Határozata indokolása szerint a felperes az áruházat tovább üzemeltetés és székhely céljára vásárolta meg, a cégbejegyzés szerint a felperes az ingatlanforgalmazási tevékenységét csak megbízásos alapon végzi.
A felperes a határozat ellen ismételten fellebbezést nyújtott be és az alperes az 1995. július 21-én kelt határozatával az elsőfokú hatóság határozatát helybenhagyta azzal, hogy a felperest illetékmentesség nem illeti meg.
A felperes keresetet terjesztett elő az alperes határozatának felülvizsgálata iránt. Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Ítélete indokolása szerint a felperes társasági szerződéséből megállapíthatóan a felperes a perbeli ingatlant székhely létesítése miatt vásárolta és az ingatlan megszerzése nem újraértékesítés céljával történt, ezért ahhoz illetékmentességi kedvezmény nem fűződik.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezéssel élt, a másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Ítélete indokolásában rámutatott, hogy az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 26. § (1) bekezdésének f) pontja alapján az illetékkedvezmény megadásának feltétele, hogy a szerződéskötés időpontjában a továbbértékesítési cél már fennálljon. Megállapította továbbá, hogy a felperes a perbeli ingatlant áruházként és irodaként vásárolta meg, ekként hasznosította. A perbeli ingatlanban található a felperes székhelye, az ingatlant pedig jelenleg is bérbeadás útján áruházként hasznosítja.
A felperes felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a jogerős ítélet ellen, az ítélet hatályon kívül helyezése és keresetének megfelelő döntés meghozatala iránt. A felperes kifejtette, hogy a perben eljárt bíróságok a tényállást hiányosan tárták fel, nem vettek fel teljes körű bizonyítást, az előterjesztett bizonyítékok egy részét nem vizsgálták, illetve abból téves következtetést vontak le. Az ingatlanvásárlás és a felperesi társaság megalakulása közel egy időben történt, ezért székhelyként a perbeli ingatlant jelölték meg. Hivatkozott arra, hogy az illetéktörvény vonatkozó rendelkezése nem írja elő, hogy az újraértékesítési célnak az ingatlanszerzéskor már fenn kell állnia, illetve azt, hogy a megvásárolt ingatlant mennyi időn belül kellene ténylegesen értékesíteni. Az ingatlan nagyértékű és közös tulajdonban áll, ezért a továbbértékesítése több időt vehet igénybe, mint egy átlagos ingatlannak. Az ingatlan hasznosítása, bérbeadása az állagmegóvás érdekében történt. Sérelmezte, hogy a jogerős ítéletben az illetéktörvény későbbi, szigorú feltételt előíró szabályozását alkalmazták az esetére is törvénysértően. Előadta továbbá, hogy a jogerős ítélet sérti a Pp. 206. § (1) bekezdését, az 1988. évi XXIV. törvény preambulumában felsorolt általános jogpolitikai célkitűzéseket, az 1988. évi 5. tvr. 2. cikkét, valamint a Ptk.-ban megfogalmazott szerződéskötési szabadság elvét, a piacgazdaság alkotmányos elveit.
A felperes az adásvételi szerződést illetékkiszabás végett a földhivatalhoz 1993. május 18-án benyújtotta. Az Itv. 97. § (1) bekezdése, 91. § (1) bekezdése és az Itv.-t módosító 1993. évi LXXV. törvény 2. § (1) bekezdése szerint a perben alkalmazandó rendelkezés az illetékkiszabáskor hatályban levő Itv. 26. § (1) bekezdés f) pontja. E rendelkezés szerint mentes a visszterhes vagyonátruházási illeték alól újraértékesítés céljából ingatlan tulajdonjogának, illetőleg kezelői jogának a cégbejegyzés szerint ingatlan forgalmazására jogosult vállalkozó által történő megszerzése.
A perben nem volt vitás, hogy a felperes ingatlanforgalmazására jogosult, a perbeli vita tárgyát az képezte, hogy az ingatlant a felperes újraértékesítés céljából vásárolta-e meg.
A felülvizsgálati eljárás során bizonyítási eljárás lefolytatására a Pp. 275. § (1) bekezdése alapján nem kerülhet sor, a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem elbírálása során a rendelkezésre álló iratok alapján dönt. Az iratokból megállapíthatóan az első- és másodfokú bíróság helyesen tárta fel a tényállást és a rendelkezésre álló bizonyítékokból azok mérlegelésével helyes jogi következtetést vont le. A perbeli esetben az eljárt bíróságok a bizonyítékokat okszerűen mérlegelték, eljárási szabálysértést e tekintetben nem követtek el. A tényállás módosítására, a bizonyítékok felülmérlegelésére akkor kerülhetett volna sor, ha a bizonyítékok mérlegelése során logikai ellentmondás, okszerűtlen, kirívóan téves következtetés lett volna megállapítható. Azonban a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a bíróságok által feltárt tényállás nem iratellenes, a másodfokú bíróság a bizonyítékok okszerű mérlegelésével mindenben érdemben helytálló döntést hozott.
Helyesen alkalmazták az eljárt közigazgatási szervek és a bíróságok is az Itv. 26. § (1) bekezdés f) pontját és jogszerűen állapították meg, hogy a vonatkozó jogszabályi rendelkezésből következően az újraértékesítési célnak már a szerződéskötés időpontjában fenn kell állnia. A felperes a megvásárolt ingatlant székhelyeként tüntette föl. Az ingatlant hasznosította, irodaházként, áruházként működtette, és bérbeadás útján hasznosította a későbbiekben is.
Mindezen tényekből az eljárt bíróságok jogszerűen vonták le azt a következtetést, hogy a perbeli ingatlan megszerzésekor a felperest újraértékesítési cél nem vezette, így a felperest illetékmentesség nem illette meg.
A Legfelsőbb Bíróság a felperes felülvizsgálati kérelmében felhozott hivatkozásával szemben az Itv. 26. § (1) bekezdése f) pontját később módosító 1993. évi XCVII. törvény 13. § alkalmazását sem állapította meg. A másodfokú bíróság nem a később hatályba lépett és módosított rendelkezést alkalmazta a felperes esetében, a perben alkalmazandó 26. § (1) bekezdés f) pontja is az újraértékesítés céljából történő ingatlanszerzésnél - a rendelkezés szövegéből kitűnően - az újraértékesítési cél fennállását megkívánta, és ezen újraértékesítésnek az ingatlan megszerzését követő időszakban az újraértékesítéssel, mint eredménnyel is igazolhatóan ésszerű időn belül be kellett volna következnie. A felperes az ingatlan megszerzése, 1993. év óta eltelt időszakban sem értékesítette az ingatlant és nem is igazolta, hogy az ingatlan értékesítésére vonatkozóan eljárt volna.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (1) bekezdése értelmében a jogszabályoknak megfelelő jogerős határozatot hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. III. 28.017/1997.)

Az Itv. 26. § (1) bekezdés f) pontjában írt kedvezmény biztosításának együttes feltétele a határidőn belüli értékesítés és annak határidőn belüli igazolása. [1990. évi XCIII. tv. 26. § (1) bek. f) pont]

A jogerős ítéletben megállapított tényállás szerint a felperes az 1995. április 24. napján kelt adásvételi szerződés alapján újraértékesítés céljából megvásárolta a B., D. a 47. szám alatti nem lakás céljára szolgáló helyiséget. A szerződést 1995. május 9-én nyújtották be a Fővárosi Kerületek Földhivatalához, majd az 1995. május 12-én érkezett a Fővárosi Illetékhivatalhoz.
A felperes a fentiekben körülírt ingatlanra az adásvételi szerződést megelőzően 1995. április 20-án mint lízingbeadó kötött lízingszerződést, amelynek mellékletében az ingatlan eladójaként az adásvételi szerződés eladóját jelölték meg. A szerződést a felek a hatóságoknak nem mutatták be.
Az alperes az 1998. február 16. napján kelt határozatával helybenhagyta elsőfokú hatósága határozatát, amellyel a felperest 602 000 forint visszterhes vagyonátruházási illeték és ezzel azonos összegű illetékelőleg megfizetésére kötelezte, mert álláspontja szerint a felperes törvényi határidőben nem tett eleget az Illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 26. § (1) bekezdés f) pontjának; nem igazolta az elidegenítést.
A Fővárosi Bíróság 2. számú ítéletével helybenhagyta a Pesti Központi Kerületi Bíróság 5. számú - az alperesi határozat megváltoztatása iránti kereseti kérelmet elutasító - ítéletét. Az eljárt bíróságok egyezően arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a felperes az egy éves törvényi határidőn belül, illetve további 15 napon belül nem igazolta az ingatlanértékesítését, ezért az Itv. 26. § (1) bekezdés f) pontja alapján az alperes köteles volt az illetéket megállapítani. A Fővárosi Bíróság arra is rámutatott, hogy a kedvezményre vonatkozó rendelkezéseknek a jogalkotó által szabott feltételei kiterjesztő értelmezésének helye nincs. A rendelkezés a kedvezmény igénybevételének lehetőségét a feltétel határidőben történő teljesítéséhez kötötte. A felperes a törvényi feltételt nem teljesítette, ezért a kedvezmény igénybevételére nem jogosult.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezését, az elsőfokú bíróság ítéletének keresete szerinti megváltoztatását kérte. Arra hivatkozott, hogy az az Itv. 26. § (1) bekezdés f) pontjában megfogalmazott kedvezmény kizárólagos feltétele, az egy éven belüli értékesítés, amelynek az adásvételi szerződésben foglaltak szerint a lízingszerződés kötésével eleget tett. Álláspontja szerint mivel a jogalkotó a határidő mulasztását jogvesztéshez nem kötötte az alperesnek kizárólag azt kellett vizsgálnia, hogy egy éven belül az értékesítésre sor került-e. Utalt arra is, hogy a 2000. január 1. napjával hatályba lépett és a jogvesztést kimondó rendelkezésnek visszamenő hatályt tulajdonítani nem lehet. Úgy vélte, hogy mulasztása jogvesztést nem eredményezhet, kizárólag mulasztási bírság jogkövetkezménnyel járhat.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmet nem terjesztett elő.
A Legfelsőbb Bíróság Fővárosi Bíróság 2. számú ítéletét hatályában fenntartotta.
A perben irányadó Itv. 26. § (1) bekezdés f) pontja szerint mentes a visszterhes vagyonátruházási illeték alól az ingatlan tulajdonjogának a cégbejegyzés szerint ingatlan forgalmazására jogosult vállalkozó által újraértékesítés céljából történő megszerzése, feltéve, hogy a vállalkozó az ingatlant a szerzés illetékkiszabásra történő bejelentésétől számított egy éven belül értékesíti. Ha a vállalkozó az ingatlan tulajdonjogának elidegenítését ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre alkalmas szerződéssel - legkésőbb a határidő elteltét követő 15 napon belül - nem igazolja, az illetékhivatal megállapítja az illetéket.
A fenti rendelkezés alapján a Legfelsőbb Bíróságnak abban kellett állást foglalnia, hogy a törvényi kedvezmény biztosításának kizárólag az egy éven belüli elidegenítés, vagy az is feltétele, hogy az elidegenítés tényét a határidőn belül igazolják. A Legfelsőbb Bíróság a rendelkezés értelmezése körében teljes egészében osztja az eljárt bíróságok jogi álláspontját, ezért az ítéletekben foglaltak ismétlését mellőzi. A felülvizsgálati kérelemre azt emeli ki, hogy - a felperes véleményével ellentétben - az Itv. 26. § (1) bekezdése f) pontjában meghatározott kedvezmény biztosításának együttes feltétele a határidőn belüli értékesítés és annak határidőn belüli igazolása. A határidőn belüli értékesítés igazolásának elmulasztása esetére az illetékügyben eljáró hatóság kötelezettségévé teszi az illeték megállapítását. A határidő leteltével a hatóságnak az illeték megállapítása körében mérlegelési lehetősége nincs. Nem az a feladata, hogy azt kutassa vajon az érintett elidegenítési kötelezettségét teljesítette-e, hanem annak megállapítása, hogy a kötelezettséget határidőben teljesítette-e. A törvényben meghatározott határidő anyagi jogi és nem eljárásjogi határidő, amelynek elmulasztása utóbb igazolható lenne. A 2000. január elsejétől hasonló ügyekben irányadó 23/A. § (8) bekezdése sem szól kifejezett jogvesztésről. Azt mondja ki, hogy a határidő elmulasztása esetén a kedvezmény nem adható meg.
Nem változott tehát a jogi szabályozás lényege, amely szerint a kedvezményt csak a törvényi feltételek teljesítése esetén lehet igénybe venni.
Mindezekre figyelemmel az alperes határozatának jogszerűségét a jogerős ítélet helytállóan állapította meg. A Legfelsőbb Bíróság ezért azt Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.859/2000.)

Ha a vállalkozó az ingatlan tulajdonjogának elidegenítését ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre alkalmas szerződéssel - legkésőbb a határidő leteltét követő 15 napon belül - nem igazolja, az illetékhivatal megállapítja az illetéket. (1990. évi XCIII. tv. 26. §)

A jogerős ítélet által megállapított tényállás szerint a felperes az 1994. évi március 10. napján kelt adásvételi szerződéssel továbbértékesítési céllal megvásárolta a b.-i ingatlan-nyilvántartásban 44. hrsz. alatt nyilvántartott társasházi ingatlan alagsor 613. számú, 36 m2 alapterületű diszponíbilis helyiségét, amely adásvételi szerződés alapján az ingatlan tulajdonjogának az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzéséhez hozzájáruló nyilatkozatát az eladó 1994. évi május hó 2. napján adta meg. Az adásvételi szerződés megkötésének napján (1994. március 10.) a felperes lízingszerződést kötött az SZ. Bt.-vel: a szerződés alapján a felperes az ugyanazon a napon megvásárolt helyiséget lízingbe adta 1994. március 10-től 1997. május 9-ig terjedő futamidőre lízingdíj fizetése ellenében a Bt. részére. A lízingszerződésben rendelkeztek a lízingdíj emelésének feltételeiről, az esetleges felmondás szabályozása körében kikötéseket tettek azzal, hogy a Bt. felmondási jogáról lemondott, egyben a felperes, mint eladó (lízingbe adó) a lízingfutamidő tartamára tulajdonjogát a helyiségre fenntartotta azzal, hogy a futamidő utolsó napjára vételi jogot biztosított a Bt. részére a lízingidő lejártával fennmaradó nettó érték 2%-ának megfelelő vételár fejében.
A felperesi Kft., mint ingatlan-forgalmazásra jogosult cég, az ingatlan tulajdonjogának ingatlan-nyilvántartási bejegyzéséhez adott eladói nyilatkozatot követően, 1994. május 4-én az adásvételi szerződést az illetékes földhivatalnak benyújtotta, amely azt az illetékhivatal részére továbbította. A Megyei Illetékhivatal határozatával 288 000 Ft tulajdonszerzési illeték, 57 600 Ft mulasztási bírság és 2000 Ft eljárási illeték megfizetésére kötelezte a felperest, majd az 1996. évi február hó 22. napján kelt határozatával elutasította a felperes törlés iránti kérelmét. A Megyei Közigazgatási Hivatal az 1996. április 25. napján kelt másodfokú határozatával az elutasító határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében, mint ingatlan-forgalmazásra jogosult cég az illeték törlését és a bíróságtól az alperesi határozatok hatályon kívül helyezését arra hivatkozással kérte, hogy a továbbértékesítés a jogszabályban előírt egy éven belül megtörtént a csatolt lízingszerződésre figyelemmel. Az elsőfokú bíróság az 1996. december 19-én kelt 6. számú elsőfokú ítéletével a felperes keresetét elutasította arra hivatkozással, hogy a felperest az alkalmazandó 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 26. §-ának (1) bekezdés f) pontja értelmében a visszterhes vagyonátruházási illeték alól mentesség nem illeti meg, mert az előírt egy éven belül az újraértékesítés céljából megszerzett ingatlan újraértékesítése nem történt meg. Rámutatott arra, hogy a lízingszerződés alapján - figyelemmel a felperesi tulajdonjognak a lízing futamidő tartamára való fenntartására - az újraértékesítés nem történt meg, az újraértékesítéshez a tulajdonjog átszállása is szükséges, amelyre majd csak a lízingszerződésben kikötött futamidő leteltét követően (1997. május 9.) kerülhet sor.
A felperes fellebbezése folytán eljárt megyei bíróság az 1997. szeptember 1. napján kelt 3. számú ítéletével az elsőfokú ítéletet helyes indokaira hivatkozással helybenhagyta, egyben a fellebbezésben foglaltak miatt rámutatott, hogy a perbeli esetben a perbeli ingatlan újraértékesítése akkor következhet be, ha a lízingbe vevő az illetékkiszabásra történő bejelentéstől számított egy éven belül ténylegesen élt volna vételi jogával.
A jogerős ítélet ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelmében a felperes az első- és másodfokú ítéletek, illetőleg alperesi közigazgatási határozatok hatályon kívül helyezését kérte arra hivatkozással, hogy az Itv. perbeli esetben alkalmazandó 26. §-ának (1) bekezdés f) pontjában foglaltak alapján őt az illetékmentesség megillette, mert a lízingszerződés mint atipikus szerződés alapján a lízingszerződés megkötésének napján az újraértékesítés megtörtént. Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmet nem terjesztett elő.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 3. számú ítéletét hatályában fenntartotta.
A perbeli határozatok meghozatalakor hatályban volt Itv. 26. §-ának (1) bekezdés f) pontja alapján mentes a visszterhes vagyonátruházási illeték alól az ingatlan tulajdonjogának a cégbejegyzés szerint ingatlan forgalmazására jogosult vállalkozó által újraértékesítés céljából történő megszerzése feltéve, hogy a vállalkozó az ingatlant a szerzés illetékkiszabásra történő bejelentésétől számított egy éven belül értékesíti. Ha a vállalkozó az ingatlan tulajdonjogának elidegenítését ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre alkalmas szerződéssel - legkésőbb a határidő leteltét követő 15 napon belül - nem igazolja, az illetékhivatal megállapítja az illetéket.
A perbeli esetben az nem volt vitás, hogy a felperes ingatlan-forgalmazásra jogosult társaságként ingatlan tulajdonjogának egy éven belüli továbbértékesítéssel való megszerzése esetén a visszterhes vagyonátruházási illetékfizetési kötelezettség alól mentes volt. Abban a kérdésben kellett a Legfelsőbb Bíróságnak állást foglalnia, hogy a perbeli adásvételi szerződés keltével egyidőben (ugyanazon a napon) megkötött lízingszerződés alapján az újraértékesítés megtörtént vagy sem.
Osztotta a felperes álláspontját a Legfelsőbb Bíróság a tekintetben, hogy a lízingszerződés a perbeli esetben is atipikus szerződés volt. A lízingszerződés azonban olyan a bérlettel vegyes adásvételi szerződés, amelynek alapján a dolgot meghatározott időre bérbe adják azzal, hogy legkésőbb a bérlet lejártának utolsó napján a hátralévő bérleti díj megfizetésével egyidejűleg a bérlő a dolog tulajdonjogát megszerzi vagy egyoldalú nyilatkozattal megszerezheti (vételi jog biztosítása a futamidő lejártával). Nem vitás, hogy a felperesi Kft. a perbeli lízingszerződést is ilyen adásvétellel vegyes bérleti szerződésnek tekintette, melynek során a felperes a lízingfutamidő tartamára az ingatlanon tulajdonjogát fenntartotta, a futamidő lejártával biztosított vételi jogot a Bt. részére, de szabályozták a szerződésben a lízingszerződésen alapuló jogviszony felmondásának feltételeit is.
A perbeli ingatlan tulajdonjogát a perbeli határozatok meghozatala idején, illetőleg az elsőfokú bíróság döntésekor a lízingbe vevő Bt. még nem szerezte meg.
Nem osztotta a Legfelsőbb Bíróság a felperes álláspontját az újraértékesítés tekintetében kifejtettekről. A lízing, mint adásvétellel vegyes bérlet a lízing futamideje alatt ingatlanhasznosításnak minősül ugyan, de újraértékesítésnek semmiképpen sem. E körben csak utal arra a Legfelsőbb Bíróság, hogy az újraértékesítésnek fogalmi eleme az ingatlan tulajdonjogának megváltozása - miként arra a másodfokú bíróság rámutatott -, amely a perbeli esetben nem történt meg. De maga az Itv. 26. §-ának (1) bekezdés f) pontja is megfogalmazta, hogy a perbeli esethez hasonló ingatlanszerzés esetén mit kell újraértékesítésnek tekinteni, amikor az ingatlan tulajdonjoga elidegenítésének igazolását az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre alkalmas okirat felmutatásával követelte meg.
Minthogy a másodfokú bíróság a felülvizsgálni kért jogerős határozatában a jogszabályoknak megfelelően foglalt állást, a Legfelsőbb Bíróság a támadott határozatot a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdésében foglaltak alapján hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. II. 27.236/1998.)

Az általános jogutódlás valamely jogi helyzetben bekövetkező olyan alanycsere, amikor az új alany a vagyon egészét szerzi meg, a jogátszállás átfogja a jogelőd teljes vagyoni helyzetét, beleértve a jogelőd kötelezettségeit is. (1990. évi XCIII. tv. 26. §)

A C.-I. Ingatlanforgalmazó Kereskedelmi és Szolgáltató Kft. az 1997. november 15-én kelt szétválási okirat alapján két új, a Cégbíróság által a cégjegyzékbe bejegyzett egyszemélyes részvénytársaságra vált szét. Az egyes cégeket megillető vagyont, valamint a cégeket illető jogokat és terhelő kötelezettségeket a felperes és a C.-I. Ingatlanforgalmazó és Szolgáltató Rt. az okirat szerint osztotta meg. Ennek alapján a felperes megszerezte a Budapest XII. kerületi lakásingatlant, valamint a XVIII. kerületi ingatlant, amelyekre nézve kérte a földhivataltól a tulajdonjoga bejegyzését.
A Fővárosi Illetékhivatal az 1998. november 19. napján kelt fizetési meghagyásban a felperest 4 932 100 Ft visszterhes vagyonátruházási illeték és 4000 Ft ingatlan-nyilvántartási illeték megfizetésére illetékelőleg címén kötelezte. A felperes fellebbezése folytán az alperes az 1999. május 3. napján kelt határozatával helybenhagyta az elsőfokú határozatot. Döntését azzal indokolta, hogy az Illetékekről szóló 1990. évi XCIII. (Itv.) törvény kizárólag a gazdasági társaságok egymás közötti átalakulását preferálja és illetékmentességet kizárólag általános jogutódlás esetére rendel.
A felperes keresetében az alperes határozatának megváltoztatását, a visszterhes vagyonátruházási illetékfizetési kötelezettségének törlését kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperes határozatát megváltoztatva, a felperes illetékfizetési kötelezettségét törölte. A kereset elbírálásakor az Itv. 26. § (1) bekezdés h) pontjában foglaltakat vette figyelembe, mely szerint mentes a visszterhes vagyonátruházási illeték alól, a gazdálkodó szervezet olyan szervezeti átalakulásával bekövetkező vagyonszerzés, amikor az újonnan létrejött gazdálkodó szervezet a korábbinak általános jogutódja lesz. Rámutatott, hogy a Gt. 338. § (1) bekezdése értelmében az átalakulás során létrejövő gazdasági társaság az átalakult gazdasági társaság általános jogutóda, őt - a Gt. alapján történő átalakuláskor - külön illetékfizetési kötelezettség nem terheli. A felperesre a jogok és a kötelezettségek a megosztás arányában, általános jogutódlás eredményeként szálltak át, így az illetékmentesség a szétválás során létrejött és a megszűnt társaság általános jogutódjának tekintendő felperest megilleti.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a kereset elutasítását kérte. Álláspontja a szétválási szerződés általános jogutódot nem jelölt meg. A szétválás folytán pedig két gazdasági társaság jött létre, a jogelőd vagyona, jogai és kötelezettségei megosztásra kerültek, vagyis a felperes a jogelődnek nem általános jogutódja lett, hanem csupán egyik jogutódja. Általános jogutódlás hiányában pedig a perbeli időszakban hatályos jogszabályi rendelkezések értelmében illetékmentesség a felperest nem illette meg. Utalt arra, hogy az 1997. évi CXLIV. törvény 1998. június 16-i hatállyal váltotta fel a Gt.-t. A törvény az átalakulás minden formájára közös szabályt állapított meg 67. §-ában kimondva, hogy az átalakulással létrejövő gazdasági társaság az átalakult gazdasági társaság jogutódja.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte. Azzal érvelt, hogy a Gt. 331. § (2) bekezdése szerint az egyesülés és szétválás az átalakulás fogalmi körébe tartozik, amelynek kapcsán a Gt. 338. § (2) bekezdése alapján illetékfizetési kötelezettség - az eljárási illeték kivételével - nem keletkezik. E törvényi rendelkezés okán az átalakulással kapcsolatos vagyonátszállás nem tartozik az Itv. hatálya alá. Utalt arra, hogy alkotmánysértő volta miatt nem lehet helye az Itv. 18. § (1) bekezdése kiterjesztő értelmezésének. Az illetékkel kapcsolatos párhuzamos, összhang nélküli, szakmai követelményekkel ellentétes jogalkotást a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény tilalmazza. Az ellentmondásokat az új Gt. oldotta fel. Bejelentette, hogy az Alkotmánybírósághoz fordult az alkotmánysértő Itv. rendelkezések miatt.
A Legfelsőbb Bíróság a Fővárosi Bíróság 9. számú ítéletét hatályában fenntartotta.
Az Itv. alkalmazandó 26. § (1) bekezdés h) pontja úgy rendelkezik, hogy mentes a visszterhes vagyonátruházási illeték alól a gazdálkodó szervezet olyan szervezeti átalakulásával bekövetkező vagyonszerzés, amikor az újonnan létrejött gazdálkodó szervezet a korábbinak általános jogutódja lesz.
Az általános jogutódlás értelmezése körében a Legfelsőbb Bíróság - az elsőfokú ítélet indokolásában foglaltakat osztotta. Az általános jogutódlás ugyanis valamely jogi helyzetben bekövetkező olyan alanycsere, amikor az új alany a vagyont, mint egészet szerzi meg, a jogátszállás átfogja a jogelőd teljes vagyonjogi helyzetét, beleértve a jogelőd kötelezettségeit is. Ilyen a megszűnt jogi személy vagyonában való utódlás is. Az általános jogutódlás nem jelenti ugyanakkor szükségszerűen az egész vagyon egy személyre való átszállását, bekövetkezhet úgy is, hogy egymás mellett több jogutód lép ugyanazon jogelőd helyébe, a vagyon azonban - mint egész - száll át a jogutódokra.
Az általános jogutódlás ezen értelmezését támasztják alá a szétválási szerződés megkötésekor hatályban volt Gt. 366. § (4) bekezdésében leírtak. Eszerint a szétváló gazdasági társaság megszűnik, jogai és kötelezettségei az új gazdasági társaságokra, mint jogutódokra szállnak át. A szétváló gazdasági társaság jogutódjai a szétválás előtti kötelezettségekért (tartozásokért) az egymás közötti megosztás arányában felelnek, ha pedig a kötelezettség csak a megosztást követően merül fel, a jogutód gazdasági társaságok felelőssége egyetemleges.
A felperes tehát - az általános jogutódlás fentiek szerinti értelmezése mellett a - C.-I. Ingatlanforgalmazó Kereskedelmi és Szolgáltató Kft. - általános jogutódja, a visszterhes vagyonátruházási illeték alól az Itv. 26. § (1) bekezdés h) pontja alapján mentes.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság, mint felülvizsgálati bíróság az elsőfokú ítéletet a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.755/2000.)

IV. FEJEZET A VAGYONSZERZÉSI ILLETÉK FIZETÉSÉRE KÖTELEZETTEK

Itv. 27. §
Az Itv. rendelkezéséből következik, hogy a vagyonszerzési illetéket a vagyont szerző félnek kell megfizetnie. A lakástulajdonok cseréje után járó illeték megfizetésére ezt a szabályt nem lehet alkalmazni. Fontos tudnivaló, hogy az Art. idevágó rendelkezéseit is alkalmazni kell a felelősök körének meghatározása tekintetében.
A Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.266/1998. számú ítélete arra hívja fel a figyelmet, hogy az illeték fizetésére kötelezett személyét szerződés is megjelölheti.

Bírói gyakorlat

Az illeték fizetésére kötelezett személyét megjelölheti a szerződés is [1990. évi XCIII. tv. 27. § (1) bek.].

A felperes az 1992. október 8-án kelt adásvételi szerződéssel 1/2 részben tulajdonosa lett a B., F. u. 24/A. VII. em. 23. szám alatti 50 m2 összkomfortos lakásnak. A vételár 1 509 000 Ft volt.
A Fővárosi Kerületek Földhivatala 1992. november 26-án kelt határozatával a felperes tulajdonjogát vétel jogcímén bejegyezte. A Fővárosi Illetékhivatal 1993. február 11-én kelt fizetési meghagyásával 20 500 Ft illeték megfizetésére kötelezte a felperest.
A felperes 1993. március 10-én kérte az illeték törlését, elengedését anyagi körülményeire tekintettel. A Kerületi Önkormányzat Polgármesteri Hivatal Szociálpolitikai osztálya megkísérelte a kérelem elbírálásához szükséges környezettanulmány felvételét, de az értesítés "ismeretlen helyre költözött" jelzéssel érkezett vissza, ezért az Illetékhivatal 1994. január 26-án kelt határozatával a felperes kérelmét elutasította.
A felperes az elutasító határozat ellen 1994. május 5-én fellebbezéssel élt. Előadta, hogy családi okok miatt költözött új címre, nevére íratták fia ingatlanát is. Az 1994. június 7-én, a felperes új címén tartott környezettanulmány után az Illetékhivatal 1994. július 20-án kelt határozatával a felperes illetéktartozás elengedése iránti kérelmét elutasította, de a tartozás megfizetésére 12 havi késedelmi pótlékmentes részletfizetést engedélyezett, havi 1700 Ft-os részletekben. Az elengedésre azért nem volt lehetőség, mert a felperes további két ingatlan tulajdonjogát szerezte meg. Az 1992. november 30-án kelt négy lakást érintő csereszerződés alapján a felperes társbérlője lett a B. H. u. 22. II/13. szám alatti bérlakásnak. A szerződés 10. pontja értelmében a szerződéskötéssel kapcsolatos valamennyi költséget egyenlő arányban közösen viselték a szerződő felek. A felperes 1995. július 9-én kérelemmel fordult az Illetékhivatalhoz. A csereszerződés 10. pontjára hivatkozással kérte az illetéktöbblet visszafizetését, az időközben befizetett 6900 Ft-ra tekintettel.
A Fővárosi Illetékhivatal 1995. október 27-én kelt határozatával az illetéktöbblet elengedése iránti kérelmet elutasította. Határozata indokolása szerint az illetékkiszabás az F. utcai lakás vásárlása után történt. A felperes által hivatkozott csereszerződés 10. pontja egye másik jogügyeletre vonatkozik. Az Illetéktörvény 27. § (1) bekezdése szerint a felperes a szerző fél, így az illetéket is neki kell fizetnie.
A fellebbezés folytán eljárt Fővárosi Közigazgatási Hivatal az 1997. március 24-én kelt határozatával helybenhagyta az elsőfokú határozatot.
A felperes keresetében az alperes határozatának felülvizsgálatát kérte. Előadta, hogy az F. utcai lakásban soha nem lakott, az csak névlegesen volt a nevén. Hivatkozott arra, hogy tudomására jutott, hogy az általa befizetett 6900 Ft illetéken felüli összeget már befizették a csereszerződés 10. pontjának megfelelően. Kérte a fennmaradó összeg elengedését, törlését.
Az alperes érdemi nyilatkozatában a felperes keresetének elutasítását kérte, perköltség megállapítása nélkül. Hivatkozott arra, hogy az illetéktartozás szempontjából közömbös az, hogy a vásárlást követően mintegy másfél hónappal a megvásárolt ingatlant önkormányzati bérlakás bérleti joga ellenében elidegenítette, és ebben a szerződésben a szerződő felek miként rögzítették a költségek viselésének arányát. Illetéket a vagyonszerző félnek kell viselnie. A felperes eddig 5100 Ft-ot fizetett meg, a fennálló tőketartozása 15 400 Ft.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Az 1992. október 8-án kelt adásvételi szerződés illetékkiszabásra történő földhivatali bejelentésekor hatályos 1990. évi XCIII. tv. (Itv.) 18. § (1) bekezdése értelmében az ingatlannak visszteher mellett történő megszerzése visszterhes vagyonátruházási illeték alá esik.
Az Itv. 27. § (1) bekezdés akként rendelkezik, hogy a vagyonszerzési illetéket a szerző fél köteles fizetni.
A bíróság a bizonyítási eljárása során megállapította, hogy az 1992. november 30-án kelt csereszerződés 10. pontja csak az ezzel a szerződéssel kapcsolatos költségek egyenlő arányú viseléséről rendelkezett. Ezt megelőzően kötött adásvételi szerződéssel a felperes az F. utcai lakás tulajdonát megszerezte, mint a szerző félnek, a visszterhes vagyonátruházási illetéket viselnie kell. Ennek megfelelően történt a felperes terhére 20 000 Ft visszterhes vagyonátruházási illeték és 500 Ft eljárási illeték kiszabása. A két jogügylet - az adásvételi és a csereszerződés - ugyanis egymástól független, két különböző vagyonszerzést jelent. A két jogügylet után felmerülő illetékfizetési kötelezettség két különböző dolog, azt egymástól függetlenül tartozik viselni a szerző fél, s nem számítható be az egyik ügylet kapcsán kiszabott illeték a másik ügylet után felmerült illetékfizetésbe. Az illetékfizetési kötelezettség szempontjából közömbös, hogy a szerző fél a lakásba beköltözött-e vagy sem.
Mindezek alapján a felperes kérelme a fennálló illetéktartozás elengedésére nem volt megalapozott. A bíróság megállapította, hogy az alperes határozata jogszerű volt, ezért a felperes keresetét elutasította.
Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezett, kérte annak megváltoztatását kereseti kérelmének megfelelően, az abban kifejtett indokaira figyelemmel.
Az alperes a fellebbezési tárgyaláson nem jelent meg, újabb érdemi nyilatkozatot sem tett.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 254. § (3) bekezdése alapján, annak helyes indokai alapján hagyta helyben.
A fellebbezésben előadottakra figyelemmel rögzíti a másodfokú bíróság, hogy a közigazgatási perekben eljáró bíróságnak csupán arra van jogosultsága, hogy a keresettel megtámadott határozatokat vizsgálja felül, mégpedig abból a szempontból, hogy azok sértenek-e jogszabályt vagy sem. A bíróság ezért eljárása során méltányosságot nem gyakorolhat, így a kereseti- és fellebbezési kérelem elbírálásánál sem lehetett figyelembe venni a felperesnek a két különböző szerződés megkötésének okaira, valamint a személyi- és szociális helyzetére, anyagi körülményeire vonatkozó előadását.
Az elsőfokú bíróság pedig a rendelkezésére álló adatok alapján a tényállást helyesen állapította meg, és abból helyes ténybeli és jogkövetkeztetésre jutott. Hangsúlyozza a másodfokú bíróság azt is, hogy a perben felülvizsgálni kért határozatok szerinti illeték az 1992. október 8-án kelt adásvételi szerződés szerinti vagyonszerzés illetéke. E szerződés alapján - és az Itv. 18. § (1) bekezdése és a 27. § (1) bekezdéséből következően - a felperes mint az ingatlannyilvántartásba is bejegyzett tulajdonos, mint vagyonszerző fél lett kötelezve az illeték megfizetésére, ezért az alperes határozata nem volt jogszabálysértő. E tényen nem változtat az sem, hogy az alperes az ellenkérelmében a felperes részletteljesítéseinek összegét a perben felmutatott csekkektől eltérő összegben jelölte meg. Ezt az eltérést a felperesnek a közigazgatási szervvel kell tisztáznia, mivel ez - az előző bekezdésben kifejtettek miatt - nem a per tárgya. (Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.266/1998.)

HARMADIK RÉSZ AZ ELJÁRÁSI ILLETÉKEK ÉS AZ IGAZGATÁSI, BÍRÓSÁGI SZOLGÁLTATÁSOK DÍJA

V. FEJEZET AZ ÁLLAMIGAZGATÁSI ELJÁRÁSI ILLETÉKEK

Az illeték tárgya

Itv. 28. §
A közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló törvényen alapuló hatósági cselekményekért közigazgatási eljárási illetéket kell fizetni. Figyelemre méltó, hogy a törvény rendelkezése értelmében az illetékkötelezettség akkor is fennáll, ha az ügyfél a kérelmet a hatáskörrel nem rendelkező szervhez nyújtja be, a szerv a kérelmet elutasítja vagy annak részben ad helyt, illetőleg ha a kérelmező az elsőfokú határozat meghozatala előtt a kérelmet visszavonja.
Az Itv. 28. § (1) bekezdése államigazgatási eljárásról rendelkezik. A 2004. évi CXL. törvény a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól a 12. § (2) bekezdése szerint közigazgatási hatósági ügy minden olyan ügy, amelyben a közigazgatási hatóság az ügyfelet érintő jogot vagy kötelességet állapít meg, adatot, tényt vagy jogosultságot igazol, hatósági nyilvántartást vezet vagy hatósági ellenőrzést végez, a tevékenység gyakorlásához szükséges nyilvántartásba vétel és a nyilvántartásból való törlés a fegyelmi és etikai ügyek kivételével ha törvény valamely tevékenység végzését vagy valamely foglalkozás gyakorlását köztestületi vagy más szervezeti tagsághoz köti. A Ket. szerinti közigazgatási eljárás alapján keletkezik tehát az illetékfizetési kötelezettség.

Az illeték mértéke

Itv. 29. §
Az Itv. 29. §-át 2008. január 1-jei hatállyal ismét módosította a törvényalkotó, tehát az új rendelkezések szerint kell az illeték mértékét meghatározni.

Bírói gyakorlat

A korlátozott tulajdonjog megszerzéséhez, annak ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzéséhez kapcsolódhat a visszterhes szerződésre kiszabható eljárási költség, míg a jogát fenntartótól az nem igényelhető (1990. évi XCIII. tv. 29. §)

Az irányadó tényállás szerint a felperes nyolc ingatlanát haszonélvezeti jogának fenntartásával, ennek biztosítására a terhelési és elidegenítési tilalom ingatlan-nyilvántartásba bejegyzése mellett eladta. Az alperes helybenhagyta azt az elsőfokú határozatot, amellyel a felperest az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) melléklete XVI. fejezetének l) pontja alapján a vagyonértékű jog bejegyzése kapcsán ingatlanonként 2000 Ft illeték megfizetésére kötelezte.
A felperes kereseti kérelmére megyei bíróság 2000. március 14. napján hozott 6. számú ítéletével az alperes határozatát a fizetési meghagyásra kiterjedően hatályon kívül helyezte. Kimondta, hogy a bejegyzési illeték az ingatlanra vonatkozó tulajdonjog vagy vagyonértékű jog bejegyzéséhez ingatlanonként kötődhet. A vevők kérelmére a szerződések alapján részükre haszonélvezettel terhelten jegyzik be a tulajdonjogot; a haszonélvezeti jog jogosultjának erre külön kérelmet előterjesztenie nem kell. Nincs ezért alapja az ugyanarra az ingatlanra vonatkozóan kétszeres eljárási illeték kiszabásának.
Az alperes a jogerős ítélet ellen benyújtott felülvizsgálati kérelmében az ítéletnek az Itv. melléklete XVI. fejezete l) pontjába ütközését állította. Érvei szerint a tulajdonjog szerzőit illetve a vagyoni értékű jog szerzőjét is terheli a jogok bejegyzésére megállapított illeték. A haszonélvezeti jog bejegyzése önálló eljárásban történt, ennek fizetése nem kerülhető ki azon a címen, hogy az része volt a korábbi tulajdonjognak.
A felperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte. Álláspontja szerint a szerződésben foglaltak szerint kizárólag az állagtulajdon megszerzőjét terhelik a költségek; az állagtulajdon bejegyzéséhez kapcsolódhat eljárási illeték viselése.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 2000. március 14. napján hozott 6. számú ítéletét hatályában fenntartotta.
Az Itv. 29. § (4) bekezdése alapján a törvény melléklete tartalmazza az egyes államigazgatási eljárások külön illetékét. A XVI. fejezet 1. pontja szerint az ingatlan nyilvántartási eljárás illetéke a változással érintett ingatlanonként 2000 Ft az ingatlan tulajdonjogának, illetőleg vagyoni értékű jognak a bejegyzésére irányuló eljárás illetéke. Ez az illeték nem azonos az Itv. 18. § (1) és (2) bekezdéseiben meghatározott ingatlannak vagy vagyonértékű jognak a visszterhes megszerzéséért fizetendő illetékkel, hanem az ingatlan nyilvántartásba vételhez kapcsolódó eljárási illeték. A visszterhes szerzéshez, az ingatlanra vonatkozó jog szerzése esetén annak bejegyzéshez kapcsolódó eljárási illeték valamely jog megszerzéséhez és annak kötelező nyilvántartásba vételéhez kapcsolódik. A jog megtartásához a törvény illetékkövetkezményt nem kapcsol. A szerződések szerint a felperes a tulajdonosi jogosítványok összességét megtestesítő tulajdonjogának egy részét ruházta át, míg annak egy részét megtartotta. Esetében tehát nem ingatlanra vonatkozó jog szerzéséről, hanem megtartásáról van szó. Az, hogy a korlátozott tulajdonjog megszerzésének óhatatlan velejárója, hogy a felperes haszonélvezeti jogát egyúttal be kell jegyezni nem változtat azon a tényen, hogy a felperes nem szerzett, hanem megtartott jogot. A korlátozott tulajdonjog megszerzéséhez, annak ingatlan nyilvántartásba történő bejegyzéséhez kapcsolódhat a visszterhes szerzőre kiszabható eljárási költség; míg a jogát fenntartótól az nem igényelhető. Ezzel az indokolásbeli kiegészítéssel helyesen foglalt állást az elsőfokú bíróság, amikor a keresettel támadott alperesi határozat jogszabályba ütközését megállapította.
A fentiekben kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 275/A. § (1) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. I. 35.469/2000.)

Az eljárási illeték alapja

Itv. 30. §
Az közigazgatási eljárások esetén általában nincs jelentősége annak, hogy az eljárás tárgyának mi az értéke. A legtöbb esetben ugyanis a törvény tételesen határozza meg a fizetendő illetéket.

Az illeték fizetésére kötelezettek

Itv. 31. §
Az eljárási illetéket, bizonyos kivételekkel, az eljárás megindulásakor az eljárást kezdeményező fél köteles megfizetni. A rendelkezés csupán a főszabályt tartalmazza. A törvényalkotó a közelmúltban újraszabályozta az egy beadványban előterjesztett és a jegyző különböző hatásköreit érintő - külön határozatot igénylő - kérelmek illetékvonzatát. Ugyanazon szerv különböző hatásköreibe tartozó kérelmek mindegyike után le kell róni az eljárási illetéket, még akkor is, ha azokat egy beadványban terjesztik elő. Az egy beadványban előterjesztett több kérelem esetén az illeték egyszeri megfizetésére vonatkozó szabály kizárólag akkor alkalmazható, ha ugyanattól a szervtől, egyazon hatáskörben eljárva több ügy eldöntését kérik. Említést érdemel, hogy a vámtörvény alapján az egyéni vállalkozóként megbízás körében eljáró vámügynökök által egy beadványban, több ügyfél részére kért igazolás esetén a megbízást adó ügyfelek száma figyelembevételével határozzák meg a fizetendő illeték mértékét.

A jogorvoslati eljárás illetékének visszatérítése

Itv. 32. §
Amennyiben a közigazgatási szerv vagy a bíróság által felülvizsgált döntés az ügyfél hátrányára részben vagy egészben jogszabálysértő, az eljáró szerv a törvény értelmében köteles határozatában elrendelni a jogorvoslati illeték visszatérítését. A visszatérítést tehát hivatalból, a jogorvoslati eljárás során hozott határozatban köteles a hatóság elrendelni. Az egyébként jogszerűen megfizetett jogorvoslati illeték méltányosságból történő visszatérítésére ez a szabály természetesen nem alkalmazható.

Bírói gyakorlat

Az Itv. 32. § (1) és (2) bekezdése a közigazgatási szervnek biztosít jogosítványokat és nem a bíróságnak. [1990. évi XCIII. tv. 32. § (1) és (2) bek.]

Az adóhatóság a felperesnél 1995-1999. évekre vonatkozóan költségvetési kapcsolatok átfogó ellenőrzését végezte el. Az ennek eredményeként hozott elsőfokú határozatot az alperes határozatában akként változtatta meg, hogy kötelezte a felperest általános forgalmi adó (áfa) adónemben 746 000 Ft-nak, társasági adónemben 365 000 Ft-nak, személyi jövedelemadó adónemben 995 000 Ft-nak, egészségbiztosítási alapot megillető és nyugdíjbiztosítási alapot megillető járulékok adónemekben 241 935 és 482 910 Ft-nak, 1 439 000 Ft adóbírságnak, 10 000 Ft mulasztási bírságnak, 663 000 Ft késedelmi pótléknak a megfizetésére. Határozatának tényállása szerint a felperes az 1997. augusztus 19-én kelt szerződéssel bérbe vett a C. Kft.-től egy Opel Vectra GLS típusú személygépkocsit. A szerződés szerinti első bérleti díjat a 2 086 600 Ft-ot + áfát 1997. szeptember 8-án kiegyenlítette. A további bérleti díjak minden hónap első munkanapján voltak esedékesek, azok nettó összege 96 400 Ft volt. A felperes a személygépkocsit 1999. február 24-én visszaszolgáltatta a C. Kft. részére. Ez a gazdasági társaság ugyanezen a napon ugyanezt a járművet értékesítette a D. Kft.-nek 804 000 Ft + áfa összegért. Az Opel D.-autó Kft. a személygépkocsit 1999. február 26-án 804 000 Ft + áfa összegért továbbértékesítette Z. Mihály részére, aki a felperes beltagja, kétharmad részben tulajdonosa és a bt. képviselője. A gépjármű átírására 1999. február 26-án került sor.
Az alperes a felperes és a C. Kft. között létrejött jogügyletet az 1990. évi XCI. törvény (továbbiakban: Art.) 1. § (7) bekezdése alapján olyan bérleti jogviszonynak minősítette, amely valójában egy lízing ügyletet leplez a kedvezőbb adófizetési pozíciók elérése érdekében. A gépkocsi bérlése esetén ugyanis a bérleti díj áfája levonható, a bérleti díj költségként egyösszegben elszámolható. Lízing esetében erre nincs lehetőség. A társaság a bérletnél nem szerzi meg a tárgyi eszköz tulajdonjogát, hanem közvetett módon újabb adófizetési kötelezettség nélkül tulajdonosainak, vagy más érdekelt magánszemélynek a tulajdonába adhatja azokat. Jogi álláspontjából következően az adózó költségelszámolását helytelennek minősítette, aminek az adózás előtti eredmény tekintetében volt következménye. A felperes terhére áfa adókülönbözetet állapított meg az 1992. évi LXXIV. törvény (továbbiakban: Áfa. tv.) 33. § (2) bekezdés b) pontjára alapítottan. Az 1995. évi CXVII. törvény (továbbiakban Szja. tv.) 69. § (5) bekezdésének a) pontjában és (6) bekezdésében foglaltakra figyelemmel természetbeni juttatásnak minősítette Z. Mihály tekintetében a személygépkocsi megszerzését, ami után a felperesnek bevallási és fizetési kötelezettsége állt volna fenn. Megállapította azt is, hogy a felperes a természetbeni juttatás után a járulékfizetési kötelezettségének sem tett eleget.
A felperes keresetében a határozatok hatályon kívül helyezését kérte, vitatta azok jogalapját és az összegszerűséget is. Kifejtette, hogy a határozatok nem felelnek meg az Art. 51. § (7) bekezdésében, 67. § (2) bekezdésében, 75. § (4) bekezdésében, az Áfa. tv. 6. §-ában, az Szja. tv. 69. § (1) bekezdésében, az 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 32. §-ában és a Legfelsőbb Bíróság 2/1998. KJE számú Jogegységi határozatában foglaltaknak. Érvelése szerint az adóhatóság nem bizonyította a bérleti szerződés színlelt voltát. A szerződés a Szja. tv. alapján nem minősítheti lízingszerződésnek. Az alperes a javára szóló tényeket nem derítette fel, illetve figyelmen kívül hagyta. Az alperesi álláspont elfogadása esetén is a le nem vonható áfát vállalkozás érdekében felmerülő költségnek kellett volna minősíteni. A természetbeni juttatás céljára beszerzett termékek továbbértékesítésére vonatkozó szabályokból is az következik, hogy az adóköteles tevékenységhez kapcsolódó beszerzés áfája levonható. Az alperes nem bizonyította azt, hogy a természetbeni juttatásra Z. Mihály biztosítási kötelezettséggel járó jogviszonya alapján került sor, és a késedelmi pótlék kiszabása, a fellebbezési illeték visszatérítésének elmaradása is jogszabálysértő.
Az alperes ellenkérelmében - határozatában foglaltakat fenntartva - a felperes keresetének elutasítását kérte.
A megyei bíróság jogerős ítéletében a felperes keresetét elutasította. Jogi álláspontja szerint az adóhatóság a tényállást teljeskörűen felderítette, és az Art. 1. § (7) bekezdése alapján eljárva jogszerűen minősítette a perben vitatott ügyleteket. Helytálló ténybeli és jogkövetkeztetésekre jutott és indokolási kötelezettségének is teljeskörűen eleget tett. A lízingszerződés megállapítását nem zárja ki az sem, hogy az Szja. tv. 3. § 47. pontja az 1997. január 1. napja előtt kötőit ügyleteket minősítette. A lízingszerződés ugyanis, mint speciális szerződési fajta, e törvényi rendelkezéstől függetlenül már korábban is létezett, illetve 1997. január 1. napja után is létezik. Mivel a felperes következetesen ragaszkodott ahhoz az álláspontjához, hogy nem lízingszerződést kötött, ezért kamatkikötést a közigazgatási eljárásban nem lehetett megállapítani. A felperesnek az áfával kapcsolatos érdemi érvelése azért nem helytálló, mivel az egyösszegben akkor vonható le költségként, ha a nettó érték is egyösszegben elszámolható. A perbeli esetben tehát csak értékcsökkenést lehetett elszámolni a bruttó érték után. A beltagnak nyújtott juttatás társadalombiztosítási járulékalapnak is minősül az 1997. évi LXXX. törvény 4. és 80. §-ai értelmében. A felperes álláspontjával ellentétben a határozatokból a számszaki kimunkálás részletes és követhető. A késedelmi pótlék felszámítása jogszerű, a fellebbezési illeték lerovásának tényét pedig az alperes érdemi ellenkérelmében nem vitatta. E körben jogszabálysértés azért nem állapítható meg, mivel azt a felperes késve, az alperes határozatának elkészítésével egyidejűleg fizette meg.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott bekezdés felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát. Az alperes határozata tekintetében a keresetben is megjelölt törvényhelyek megszegésére hivatkozott. Kifejtette, hogy a jogerős ítélet jogszabálysértő, illetve hiányos, mivel a kereset szerinti jogszabálysértéseket nem állapította meg, illetve nem rendelkezett a felperes által közigazgatási eljárásban lerótt illeték visszatérítéséről. Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 7. sorszámú ítéletét hatályában fenntartotta.
A felperes bár jogszabálysértésre hivatkozott, a felülvizsgálati kérelmében - azt tartalma szerint megvizsgálva - lényegében a közigazgatási eljárásban és perben rendelkezésre álló, az ügyletek minősítésének alapjául szolgáló bizonyítékok értékelését, mérlegelésének helyességét vitatta. A rendkívüli jogorvoslati eljárásban azonban nincs helye a bizonyítékok ismételt egybevetésének, felülmérlegelésnek. (Pp. 275. §) Az Art. 1. § (7) bekezdése értelmében az adóhatóság jogosult a szerződések, ügyletek és más hasonló cselekmények adózás szempontjából történő minősítésére. A 724/B/1994. számú AB határozat is rámutatott arra, hogy ennek a felek közötti polgári jogi jogviszony tartalmára nincs kihatása. A jogerős ítélet megfelel a Pp. 206. § (1) bekezdésében, 221. § (1) bekezdésében foglaltaknak. Az elsőfokú bíróság a rendelkezésére álló adatok alapján helyes ténybeli és jogkövetkeztetésekre jutott. A jogerős ítéletben a kereseti kérelem valamennyi pontja tekintetében kifej tett jogi álláspontot a Legfelsőbb Bíróság teljeskörűen osztja.
A közigazgatási fellebbezés illetéke, és e körben a jogerős ítélet kapcsán előadott hiányossággal kapcsolatban rámutat a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy a felperes jogi érvelése téves. Az Itv. 32. §-ának (1) és (2) bekezdése ugyanis nem a bíróságot, hanem a közigazgatási szervet jogosítja fel, illetve kötelezi az államigazgatási eljárás illetékének hivatalbóli visszatérítésére a jogszabályi feltételek megléte esetén (Közigazgatási Döntvénytár 2002. február). A jogerős ítélet 8. oldal 2. bekezdése szerinti tényállás megalapozottságát, jogszerű voltát egyébként a felperes nem vitatta, ezért az e körben tett ítéleti megállapítások is jogszerűek.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a felülvizsgálni kért határozat a jogszabályoknak megfelel, eljárási szabálysértés nem történt, ezért a megtámadott határozatot a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. I. 36.089/2001.)

Illetékmentesség

Itv. 33. §
Egyes alapvető állampolgári kötelezettségek teljesítését, illetőleg jogok érvényesítését eljárási, illetékmentességgel támogatja az Itv. Illetékmentességet biztosít a szociális jellegű és egyéb társadalmi vagy gazdasági szempontból méltánylást érdemlő államigazgatási eljárásokra. A kedvezmények körét a törvényalkotó bővítheti, illetve szűkítheti, amit az is bizonyít, hogy az Itv. 33. §-át több ízben módosította.
Főszabályként tehát nem kötelezhető illeték fizetésére az, akit a közigazgatási szerv költségmentességben részesített. A tételesen felsorolt eljárások esetében tárgyuknál fogva illetékmentesek az eljárások, ami természetesen azt jelenti, hogy ilyen ügyek esetében az illetékfizetési kötelezettség nem áll fenn. Már korábban volt szó arról is, hogy a személyes illetékmentesség esetén az illetéket a mentes féltől nem lehet követelni. A teljes személyes illetékmentességben részesülők körét az Itv. 5. § (1) bekezdése határozza meg.

Az államigazgatási eljárási illeték fizetésének módja

34-36. § -
Az államigazgatási eljárási illeték megfizetésének új szabályait az Itv. 73. §-a és 73/A. §-a tartalmazza.

VI. FEJEZET A BÍRÓSÁGI ELJÁRÁSI ILLETÉK

Az illeték tárgya

Itv. 37. §
A törvény VI. fejezete részletezi a bírósági eljárási illetékekre vonatkozó rendelkezéseket. A bírósági eljárási illetékek körébe a polgári eljárási illetékek és a büntetőeljárás illetéke tartozik, de a törvény ebben a fejezetben szabályozza a bírósági eljárásban alkalmazandó illetékkedvezményre vonatkozó rendelkezéseket is.
Fontos tudnivaló, hogy a bíróság eljárásáért csak abban az esetben kell illetéket fizetni, ha erről törvény rendelkezik.

Az illeték fizetésére kötelezettek

Itv. 38. §
A főszabály szerint az illetéket az eljárást kezdeményező fél az eljárás megindításakor köteles megfizetni, de természetesen a későbbiekben részletezett módon sor kerülhet arra is, hogy az illeték megfizetéséről utólag dönt a bíróság és ebben az esetben az illetéket annak kell megfizetnie, akit erre a bíróság kötelez.
A bírósági eljárások fogalomkörébe több, egymástól lényegesen különböző jellegű eljárás tartozik. Ehhez igazodóan az ilyen eljárásokra az illetéket általános módon nem lehet megállapítani. Erre figyelemmel a törvény az egyes eljárások között az illeték szempontjából tehető megkülönböztetés szerint képez csoportokat és ezekre állapít meg eltérő szabályokat. A polgári peres és nemperes eljárásokban, a csőd- és felszámolási eljárásokban, a cégbírósági, valamint az egyes büntetőeljárásokban alkalmazott alapvető csoportosítás megkülönbözteti azokat az ügyeket, amelyekben az eljárás tárgyának értéke megállapítható azoktól, amelyekben az érték megállapíthatatlan, vagy megállapítása nem indokolt. Értelemszerűen azokban az esetekben, amelyekben az eljárás tárgyának értéke megállapítható, az illeték ennek az értéknek a százalékos kulcsában kerül meghatározásra. A törvény részletesen szabályozza a meg nem határozható perértékű ügyekben alkalmazandó illetékek mértékét is. A törvény felépítését követve vegyük szemügyre először a polgári eljárási illetékekre vonatkozó szabályokat.

A polgári eljárási illetékek

A polgári eljárás illetékének alapja

Itv. 39. §
Az Itv. rendelkezései alapján megállapítható, hogy a polgári peres és nemperes eljárás illetéke általában az eljárás tárgyának az eljárás megindításakor fennálló értékéhez igazodik. Az illeték összegének meghatározásakor a fél keresetében megjelölt értéket kell figyelembe venni. A Pp. 24. § (2) bekezdése értelmében a pertárgy értékének megállapításánál a keresettel érvényesített követelés vagy más jog értéke az irányadó. A (2) bekezdés meghatározza azoknak az értékeknek a számítási módját, amelyet a keresettel érvényesített követelés vagy más jog értékeként a ténylegesen megállapítható összegtől függetlenül figyelembe kell venni. A törvény kimondja, hogy az ilyen értékszámításnak a tartási vagy élelmezési követelés, egyéb járadék, más időszakos szolgáltatás, vagy haszonvétel iránti perben, munkaügyi perben, bérleti vagy haszonbérleti jogviszonyra vonatkozó perben, a számadás helyességének megállapítása iránti perben, a dologi jogi perben, a követelés biztosítása, zálogjog, vagy jelzálog iránti perben, továbbá a végrehajtás megszüntetése vagy korlátozása iránti perben van helye. A Pp. 25. § (1) bekezdése szerint, ha a felperes nem pénzbeli követelés iránt indított perben kijelenti, hogy a per tárgya helyett meghatározott pénzösszeget is elfogad, a per tárgyának értékét ennél magasabb összegben megállapítani nem lehet. Ugyanez áll arra az esetre is, ha a felperes vagylagosan kér pénzbeli marasztalást. A Pp. 25. § (3) bekezdése utal arra, hogy amennyiben egy vagy több felperes ugyanabban a keresetlevélben egy vagy több alperes elleni követeléseit érvényesíti, a pertárgy értékének megállapításánál az összes követeléseket össze kell adni. Lényeges szabály, hogy a főkövetelés járulékai (kamat, költség) az érték megállapításánál figyelmen kívül maradnak.
A Pp. 26. §-a alapján a per tárgyának értékét a Pp. 24-25. §-ok rendelkezéseinek megfelelően a felperesnek kell megjelölnie; ha ez az érték a köztudomással vagy a bíróság hivatalos tudomásával ellenkezik vagy egyébként valószínűtlen, úgyszintén, ha azt az alperes vitássá teszi, a per tárgyának értékét a bíróság határozza meg. Az Itv. 41. § (1) bekezdés kimondja, ha a bíróság az eljárás tárgyának értékét a fél által megjelöltnél magasabb összegben állapítja meg, az illeték alapjának ezt kell tekinteni.
A Legfelsőbb Bíróság az Itv. 39. §-ának (2) bekezdése tekintetében megvizsgálta azt a kérdést, hogy az adó- és vámügyekben miként alakul a pertárgy értéke. Az útmutatás szerint adó- és vámügyekben a felperes többnyire az adó, illetőleg vámfizetési kötelezettség megállapítását vitatja. Az illeték alapja ezért ezekben a perekben kizárólag a vitatott adó, illetőleg vámfizetési kötelezettség összege. Az adó- és vámhatóság által jogkövetkezményként megállapított hiány és pótlék összege a pertárgyértékhez nem számítható hozzá. Ettől eltér az az eset, amikor a felperes a perben kifejezetten a bírság vagy a pótlék összegét vitatja, mivel ez esetben az illetékalap a bírság és a pótlék összege.
A Legfelsőbb Bíróság Gf. I. 33.287/1993. számú végzése szerint a pertárgy értékének megállapításánál a kamatok - függetlenül attól, hogy ügyleti vagy késedelmi kamatról van szó - akkor sem vehetők figyelembe, ha már lejárt kamatokat kíván a jogosult érvényesíteni. Ha a bíróság hatáskörét a perérték alapozza meg, a kamatokat a perérték számításánál figyelmen kívül kell hagyni és az alacsonyabb összeg alapján kell a hatáskört megállapítani.
A szünetelés folytán megszűnt perben a le nem rótt kereseti illeték mérséklésének és elengedésének szempontjait a BH 1995/227. számú jogesete tartalmazza.

Bírói gyakorlat

Ha személyhez fűződő jog megsértése esetén a fél az objektív és szubjektív szankciók alkalmazását egyaránt kéri egy keresetben, az egységes keresetnek minősül, így azt az illetékalapot kell figyelembe venni, amely az adott esetben magasabb (1990. évi XCIII. tv. 39. §, 41. §)

A jogerős ítélet a felperes keresetét, amelyben annak megállapítását kérte, hogy az alperes személyhez fűződő jogát megsértette, továbbá az alperes eltiltását kérte a további jogsértéstől, elégtétel adására és 200 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kötelezését kérte, elutasította és a felperest az alperes javára 5000 forint másodfokú perköltség megfizetésére kötelezte, megállapítva, hogy a le nem rótt 21 000 forint kereseti és 19 500 forint fellebbezési illetéket a felperes köteles az államnak megtéríteni.
A jogerős ítélet által megállapított tényállás szerint a Megyei Hírlap napilap "forródrót" rovatában 1996. január 4-én a felperes közzétette nyilatkozatát, amelyben azt állította, hogy 1995. december 31-én majdnem meglopták .... egy sánta asszony a háza elől elhúzta a szemetes kukáját , ha sürgősen nem lép fel, ma már a kuka a kishomoki kertben várná a szemetet. Ez a nyilatkozat az alperes házastársára vonatkozott.
Erre reagálva nyilatkozott az újság azonos hasábjain 1996. január 10-én az alperes, amelyben a felperes gyanúsítását "kikérte magának", saját és családja nevében, előadta, hogy tévedésből vitte be mozgássérült házastársa a felperes szemetes kukáját a saját udvarába és a félreértést nyomban ezután tisztázták a felperessel. A nyilatkozat hozzátette, hogy "így történt a véletlen kuka csere is, amit M. Á. rosszindulatúan kezelt, mi több a nyilvánosság elé tárt" ... "feltehetően M. Á. sajátos mentalitásából eredően".
A felperes feljelentése folytán eljárt városi bíróság 8. számú 1996. június 18-án jogerős végzésével az alperes ellen becsületsértés vétsége miatt indított büntetőeljárást megszüntette, egyben az alperest megrovásban részesítette. A jogerős végzés megállapította, hogy az alperes azon kijelentésével, hogy az incidenst a felperes "rosszindulatúan kezelte, feltehetően sajátos mentalitásából eredően" nagy nyilvánosság előtt a felperesre nézve becsület csorbítására alkalmas kifejezést használt.
A jogerős ítélet a felperes keresetét azért utasította el, mert álláspontja szerint az alperes a felperes személyére vonatkozó, azt sértő, valótlan tényt nem állított, így nem sértette meg a felperesnek a Ptk. 78. §-ában védett jóhírnevét. Ebből eredően a felperes a Ptk. 84. §-a alapján jogsértés hiányában alaptalanul kérte egyrészt a személyhez fűződő jog megsértése miatt objektív szankciók alkalmazását és jogsértés, mint jogellenes magatartás hiányában alaptalanul igényelte a nem vagyoni kár megtérítését is.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint a büntetőeljárásban hozott határozat a Pp. 9. §-ának (1) bekezdése alapján a polgári per bíróságát csak annyiban köti, hogy a bíróság nem állapíthatja meg, hogy az elitélt nem követte el a terhére rótt bűncselekményt. Ebből azonban nem következik, hogy ha a büntetőeljárásban megállapítják a becsületsértés elkövetését, úgy az automatikusan maga után vonná a személyiségi jogsértés megállapítását is.
A másodfokú bíróság a kereseti illeték összegét az Illetéktörvény 40. §-ának (1) bekezdése és 39. §-a (3) bekezdésének a) pontja alapján 350 000 forint pertárgy- értékhez képest 21 000 forintban határozta meg a fellebbezés illetékét pedig 19 500 forintban, mert álláspontja szerint a felperes egy jogviszonyból eredő, több igényt érvényesített a perben.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérve annak megváltoztatását és a keresetének megfelelő ítélet meghozatalát. Felülvizsgálati álláspontja szerint arra tekintettel, hogy a büntetőbíróság az alperes bűnösségét becsületsértés vétségében megállapította, a polgári bíróság köteles lett volna megállapítani a Ptk. 76. §-ában védett becsület megsértését. Egyébként pedig arra hivatkozott, hogy az alperes a sérelmezett nyilatkozatának tényállításait sem bizonyította.
A felperes a jogerős ítélet hatályban való fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a perköltség és illeték viselésére is kiterjedően, részben hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatja és megállapította, hogy az alperes a Megyei Hírlap napilapjának "forródrót" rovatában 1996. január 10-én közzétett azon nyilatkozatával, hogy a felperes az incidenst "rosszindulatúan kezelte, feltehetően sajátos mentalitásából eredően" a felperes személyhez fűződő jogát megsértette.
A felülvizsgálati kérelem részben, az alábbiak szerint alapos. A jogerős ítéletet hozó bíróságok a tényállást helyesen állapították meg, tévedtek azonban akkor, amikor a Ptk. 76. §-a alapján nem állapították meg azt, hogy az alperes nyilatkozatával megsértette a felperes becsületét, ezen keresztül személyhez fűződő jogát.
A Pp. 9. § -ának (1) bekezdése szerint, ha a jogerősen elbírált bűncselekmény anyagi jogi következményei felől polgári perben kell határozni, a bíróság a határozatában nem állapíthatja meg, hogy az elítélt nem követte-e el a terhére rótt bűncselekményt. A büntetőügyben született jogerős végzés megállapította, hogy nyilatkozatával az alperes elkövette a becsületsértés vétségét. E jogerős végzés tehát egyrészt megállapította azt, hogy az alperes milyen nyilatkozatot tett, másrészt megállapította, hogy ez a nyilatkozat a felperes becsületét megsértette.
A polgári perben ezzel ellentétes döntés meghozatalára nincs lehetőség, mert annak megállapítása, hogy az alperes által tett nyilatkozat nem sérti a felperesnek a Ptk. 76. §-ában védett becsületét, ellentétben állna a jogerősen befejezett büntetőügyben keletkezett határozattal, azaz tartalmilag azt állapítaná meg, hogy az alperes nem követte el a terhére rótt bűncselekményt.
Ennek megfelelően a Ptk. 84. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján a polgári perben eljáró bíróságnak meg kellett volna állapítania, hogy az alperes a felperes becsületét, azaz személyhez fűződő jogát megsértette.
Egyéb vonatkozásban azonban érdemben helytálló indokokkal utasította el a jogerős ítélet a felperes keresetét, és a Legfelsőbb Bíróság sem látta indokát annak, hogy az alperessel szemben egyéb személyhez fűződő jog, így a jóhírnév megsértésének elkövetését megállapítsa, vagy a Ptk. 84. §-a (1) bekezdésének b)-e) pontjai alapján az alperessel szemben egyéb szankciót alkalmazzon. A felperes a felülvizsgálati kérelmében, e vonatkozásban olyan jogszabálysértésre, amely a jogerős ítéletnek a meghaladó keresetet elutasító rendelkezései hatályon kívül helyezését indokolná, nem is hivatkozott.
Tévesen állapította meg azonban a másodfokú bíróság a kereseti és fellebbezési eljárási illeték összegét. A kereseti és fellebbezési eljárás illeték összege ugyanis egyaránt 12 000-12 000 forint, a felperes által követelt 200 000 forint kártérítés után az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. tv. (Itv.) 39. §-ának (1) bekezdése, illetve 41. §-ának (1) bekezdése és 46. §-ának (1) bekezdése alapján. A meg nem határozható perértékű ügy illetéke ugyanis külön nem számítható fel, mert abban az esetben, ha a személyhez fűződő jogában megsértett fél a Ptk. 84. §-ának (1) bekezdése alapján objektív és szubjektív szankciók alkalmazását egyaránt kéri - egy keresetben - az egységes keresetnek minősül. Így azt az illetékalapot kell figyelembe venni, amely az adott esetben magasabb. A helyi bíróság előtti elsőfokú eljárásban illetve a fellebbezési eljárásban a magasabb érték a 200 000 forintos kártérítési igény értéke. A felülvizsgálati eljárásban viszont az Itv. 39. §-a (3) bekezdésének c) pontja alapján 225 000 forint a per tárgyának értéke, amely után a megfizetendő illeték már 13 500 forint.
A fenti indokoknak megfelelően a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján részben hatályon kívül helyezte és a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alkalmazásával az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta és megállapította, hogy az alperes a felperes személyhez fűződő jogát megsértette. E részbeni megváltoztatásra tekintettel a pervesztesség és pernyertesség aránya is megváltozott, ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 81. §-ának (1) bekezdése alapján kötelezte a felperest, mint nagyobb részt pervesztes felet az alperes ügyvédi képviseletével felmerült másodfokú és felülvizsgálati eljárási költség megfizetésére, illetve erre tekintettel rendelkezett a tárgyi illetékfeljegyzési jog folytán le nem rótt eljárási illetékek viseléséről a 6/1986. (VI. 26.) IM r. 13. §-ának (2) bekezdése alapján. (Legf. Bír. Pfv. IV. 22.445/1997.)

Ha a megállapítási kereset valamilyen összegű tartozás fennállására, vagy fenn nem állására irányul, a pertárgy értékét a tartozás összegében kell meghatározni; ilyen esetben az eljárás tárgyának értéke megállapítható. [Pp. 24. § (1) bekezdés; Itv. 39. § (3) bekezdés].

Az elsőfokú bíróság végzésével a felperes keresetlevelét idézés kibocsátása nélkül elutasította. Indokolása szerint a felperes a keresetlevelet hiányosan nyújtotta be, ezért 15 nap határidő tűzésével, elutasítás terhe mellett, felhívta őt egyebek mellett 670 455 Ft hiányzó illeték lerovására. A felperes e végzést 2004. január 21. napján átvette, a hiányt azonban azóta sem pótolta. Ezért a bíróság a Pp. 130. § (1) bekezdés pontjában meghatározott jogkövetkezményt alkalmazta.
A végzés ellen a felperes terjesztett elő fellebbezést, tartalma szerint annak megváltoztatása és az elsőfokú bíróságnak a per érdemi tárgyalására utasítása iránt. Azt sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg a hiányzó eljárási illeték összegét. Keresetében ugyanis a Pp. 123. § szerint annak megállapítása iránt terjesztett elő kérelmet, hogy a felperesi társaságnak az alperessel szemben nem áll fenn tartozása. Ezért álláspontja szerint a perérték nem állapítható meg, tehát azt az Itv. 39. § (3) bekezdésében írt általános pertárgy érték alkalmazásával kellett meghatározni. Eszerint az eljárási illeték összege - 350 000 Ft illetékalap figyelembevételével - 21 000 Ft. Az elsőfokú bíróság az illeték számításának alapját azonban 11 524 247 Ft-ban állapította meg, ennek alapján felperest 670 455 Ft illeték megfizetésére hívta fel. Az elsőfokú bíróság a Pp. 26. §-ára hivatkozott, miszerint ha a felperes által megjelölt pertárgyérték a köztudomással vagy a bíróság hivatalos tudomásával ellenkezik, vagy egyébként valószínűtlen, úgyszintén ha az alperes vitássá teszi, a per tárgyának értékét a bíróság határozza meg. A felperes megítélése szerint sem a köztudomással, sem a bíróság hivatalos tudomásával nem ellenkezik az általuk megjelölt pertárgyérték, nem valószínűtlen és azt az alperes sem tette vitássá.
Az alperes a fellebbezésre észrevételt nem tett.
A Fővárosi Ítélőtábla megállapította, hogy a fellebbezés nem alapos.
Az Itv. 39. § (1) bekezdése értelmében a polgári peres és nemperes eljárásban az illeték alapja - ha törvény másként nem rendelkezik - az eljárás tárgyának az eljárás megindításakor fennálló értéke, jogorvoslati eljárásban pedig a vitássá tett követelés vagy követelésrész értéke.
A Pp. 24. § (1) bekezdése pedig akként rendelkezik, hogy a pertárgy értékének megállapításánál a keresettel érvényesített követelés vagy más jog értéke irányadó.
Az Itv. 42. § (1) bekezdése a) pontja értelmében a 39-41. §-ban meghatározott illetékalap után - ha e törvény másként nem rendelkezik - az illeték mértéke: peres eljárásban 6%, de legalább 7000 Ft, legfeljebb 900 000 Ft.
A Legfelsőbb Bíróság korábban meghozott jogerős ítéletével 11 524 247 Ft tőkének és járulékainak a megfizetésére kötelezte a felperest. A felperes 2003. december 11. napján előterjesztett keresetlevelében annak megállapítását kérte, hogy e kötelezettségének hiánytalanul eleget tett és ezért az alperesnek vele szemben további jogos követelése nincs. Előadta, hogy az alperes a teljesítés ellenére, a jogerős marasztalást meghaladó összegű követelést támasztott vele szemben és végrehajtási eljárást helyezett kilátásba. Keresetlevelén 21 000 Ft illetéket lerótt.
Az elsőfokú bíróság 2. sorszámú végzésében egyebek között felhívta a felperest, hogy fizessen meg további 670 455 Ft eljárási illetéket. A felperes a hiánypótlásra felhívó végzésben foglaltaknak azonban nem tett eleget.
Ezért az elsőfokú bíróság 2004. február 24. napján meghozott 3. sorszámú végzésében a keresetlevelet idézés kibocsátása nélkül elutasította.
A fellebbezési kérelemben foglaltakra figyelemmel, a jelen jogorvoslati eljárás keretei között a Fővárosi Ítélőtáblának abban a kérdésben kellett állást foglalnia, hogy a felperes által érvényesített igénnyel kapcsolatban hogyan alakul a pertárgy értéke. Abból kellett kiindulni, hogy a Pp. 24. § (1) bekezdése ezt a keresettel érvényesített követelés vagy más jog értékében határozza meg.
A Legfelsőbb Bíróság a szerződés létre nem jöttének, illetőleg érvénytelenségének megállapítása iránti keresetekkel kapcsolatban több esetben olyan iránymutatást adott, hogy a megállapításra irányuló kérelem ellenére a pertárgy értékét a Pp. 24. § (1) bekezdése alapján, a szerződésben kikötött ellenszolgáltatással egyező értékben kell meghatározni. (BH 2001. 132., BH 2001. 30., BH 1997. 411.) A Legfelsőbb Bíróság kizárólag a közbenső ítélet elleni jogorvoslattal kapcsolatban foglalt úgy állást, hogy a jogorvoslati eljárás tárgyának értéke nem határozható meg. (BH1995. 641.)
A fent kiemelt tényeknek, valamint a törvény idézett rendelkezéseinek és a Legfelsőbb Bíróság iránymutatásainak az egybevetése alapján a Fővárosi Ítélőtábla megállapította, hogy amikor a felperes annak megállapítását kérte az elsőfokú bíróságtól, hogy 11 524 247 Ft tőkének és járulékainak a megfizetésével nem tartozik az alperesnek, akkor 11 524 247 Ft pertárgyértékű eljárást kezdeményezett az alperessel szemben. Ezért helyesen járt el az elsőfokú bíróság, amikor az illetéket ennek alapulvételével számította ki és a jogszabályoknak megfelelően döntött, amikor a hiánypótlási kötelezettségét elmulasztó felperes keresetlevelét idézés kibocsátása nélkül elutasította.
A fent kifejtettekre tekintettel a Fővárosi Ítélőtábla a Pp. 259. § folytán alkalmazandó 253. § (2) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta.
Jelen eljárás az 1990. évi XCIII. törvény 57. § (1) bekezdés a) pontja alapján tárgyi illetékmentes, ezért a Fővárosi Ítélőtábla nem rendelkezett a le nem rótt fellebbezési illeték viseléséről. (Fővárosi Ítélőtábla 6. Pf. 20.660/2004. sz.)
Itv. 40. §
Az Itv. rendelkezik arról, hogy miként kell az illeték alapját kiszámítani, ha a fél egy eljárásban egy jogviszonyból eredő több igényét vagy több jogviszonyból eredő igényeit együtt érvényesíti. Ez esetben az előterjesztett igények együttes értékét kell a járulékok figyelmen kívül hagyásával alapul venni. Vagylagos kérelmek esetében az illetéket csak egy ízben, a nagyobb összegű kérelem után kell megfizettetni.
Itv. 41. §
Már korábban is szó volt arról, hogy a Pp. 24. §-a értelmében a pertárgy értékét a felperes jelöli meg. A Pp. 26. §-a alapján a bíróság hivatalból is megállapíthatja a per tárgyának értékét. Amennyiben a felperes által megjelölt érték és a bíróság által meghatározott érték egymástól eltér, s a bíróság által meghatározott érték a magasabb, akkor az illeték alapjának ez utóbbit kell tekinteni.

Bírói gyakorlat

Az adóhatóság által jogkövetkezményként megállapított hiány és pótlék összege a pertárgy értékéhez nem számítandó hozzá. (1990. évi XCIII. tv. 40. §)

A felperes 1998. évi személyi jövedelemadó bevallásában hitel segítségével vásárolt ingatlana bérbeadásából származó jövedelmét 2 500 000 forintban tüntette fel, amellyel szemben 608 581 forint költséget kívánt elszámolni. A költségek között 515 456 forint törlesztő kamatot tüntetett fel.
Az alperes módosított indokolással az 1999. október 22. napján kelt határozatával helybenhagyta elsőfokú hatósága 1999. augusztus 23. napján kelt határozatát, amelyben a felperes terhére 216 492 forint adókülönbözetet állapított meg és 41 027 forint adóhiány, 20 513 forint adóbírság és 571 forint adópótlék megfizetésére kötelezte. A kötelezés alapjául az a megállapítás szolgált, hogy a felperes jogosulatlanul számolta el a japán start hitelre visszafizetett törlesztés kamatát költségként, mert a bérbeadási tevékenységet nem önálló vállalkozóként, hanem magánszemélyként, egyéb önálló tevékenység keretében végezte, ezért eljárása a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény (Szja. tv.) 18. § (1) bekezdés a) pontjába, a 3. számú melléklet V.3 pontjába ütközött. A határozat egyéb rendelkezései az Adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (Art.) 97. § b) pontján, 72. § (2) bekezdésén, az Art. 72. § (1) bekezdésén, a 73. § (1) bekezdésén valamint az Art. 67. § (1) és (2) bekezdésén alapultak.
A felperes keresetében az elsőfokú határozatra kiterjedően kérte az alperesi határozat megváltoztatását és az alperes kötelezését a visszaigényelt 216 492 forint valamint a jogerős határozat alapján teljesített összeg, 216 492 forintnak 1999. április 20. napjától a további összeg tekintetében 1999. december 15. napjától járó késedelmi kamata és a perköltségek megfizetésére kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította és az alperesi perköltség valamint - a felperes által megjelölt pertárgyérték alapján számított - feljegyzett illeték megfizetésére kötelezte. Indokolásában idézte az Szja. tv. 16. § (1) és (2) bekezdését, a 18. § (1) bekezdés a) és b) pontjait, a 3. számú melléklet V. fejezete 3. pontját és kimondta, hogy a visszafizetett összeg fogalmába a tőke és kamatösszeg egyaránt beletartozik. Utalt arra, hogy az adójogszabályok kiterjesztő értelmezésének nincs helye. Amennyiben a jogalkotó a tőke és a kamat tekintetében eltérően kívánt volna rendelkezni, akkor azt külön-külön nevesítve tette volna. Ilyen rendelkezések hiányában ezért nem lehetséges a visszafizetett összegnek olyan értelmezése, amely a visszafizetendő összeg egy részére csak a tőkeösszegre vonatkozik a kamatra nem.
A felperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését és a kereseti kérelme szerint ítélet hozatalát kérte. Álláspontja szerint a jogerős ítélet az Szja. tv. 3. sz. mellékletének V. pont 3. alpontjába; a pertárgy értékével kapcsolatos megállapítás és illetékre vonatkozó rendelkezés a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 24. § (1) bekezdésébe valamint az Illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 40. § (1) bekezdésébe ütközik. Azzal érvelt, hogy a jogerős ítéletben kifejtett álláspont a magyar nyelv szabályaival összeegyeztethetetlen. A megfizetendő kamatnak a visszafizetendő összeg fogalmába történő beleerőszakolása az Szja. tv. kiterjesztő értelmezését jelentené, amely az alkotmányos alapelvekkel ütközik. A költségként el nem számolható tételeket felsoroló V. pont taxatív felsorolása a kamat kifejezést nem tartalmazza, ezért nincs törvényi akadálya a megfizetett kamat összegének költségként történő elszámolásának. A per tárgyának értéke körében arra hivatkozott, hogy az általa vitatott adókötelezettség 216 492 forint volt. Az illetékfizetési kötelezettség a Kfv. I .27.881/1995. számú döntés szerint is ezen alapulhat.
Az alperes az ellenkérelmében az elsőfokú ítélet hatályában fenntartását kérte. Fenntartotta álláspontját, amely szerint a bérbeadásra nem vállalkozási tevékenység keretében, hanem magánszemélyként került sor. A kamat elszámolását a 11. sz. melléklet I/10. pontja a vállalkozói tevékenységgel kapcsolatosan felvett pénzintézeti hitel esetében teszi lehetővé. A visszafizetett összeg köznapi értelemben a kamat és a tőke összegét egyaránt jelenti. Utalt arra, hogy a per tárgyának értékét a felperes jelölte meg.
A Legfelsőbb Bíróság a Fővárosi Bíróság 7. számú ítéletét az illetékre vonatkozó részében hatályon kívül helyezte és a felperes által fizetendő illeték összegét 12 980 (tizenkettőezer-kilencszáznyolcvan) forintban állapította meg, ezt meghaladóan az ítéletet hatályában fenntartotta.
A felülvizsgálati kérelem csak kisebb részben, az illetékkötelezettség tekintetében alapos.
A Pp. 270. § (1) bekezdése alapján a fél jogszabálysértésre hivatkozva kérheti a jogerős ítélet felülvizsgálatát. A Pp. 275. § (2) bekezdése értelmében a Legfelsőbb Bíróság a jogerős határozatot csak a felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül. 275. § (1) bekezdése szerint a felülvizsgálati eljárásban bizonyítás felvételének helye nincs. A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem elbírálása során a rendelkezésre álló iratok alapján dönt.
A peres felek közötti jogvita lényege az volt, hogy a felperes, aki a bérbeadást nem vállalkozói tevékenység keretében, hanem magánszemélyként egyéb önálló tevékenység keretében végezte, amelynek következtében esetében összevont adóalap megállapításának volt helye a bérbe adott ingatlanához kapcsolódó hitel kamatterhét költségként elszámolhatta-e.
A jogalkotó az Szja. tv. külön-külön mellékleteiben szabályozta az összevont adóalap megállapításánál elszámolható költségeket és a vállalkozó által elszámolható költségeket. Az Szja. tv. 3. számú melléklete az összevont adóalap megállapításánál elszámolható költségek szabályait tartalmazza. Ezek között az elszámolható költségek körét nem taxatív felsorolással, hanem tárgyuk és jellegük szerint határozza meg. A melléklet V. pontja a költségként el nem számolható kiadásokat határozza meg. A 3. pontban kimondja, hogy bármilyen címen felvett hitelre (kölcsönre) visszafizetett összeg költségként nem vehető figyelembe. A 11. számú melléklet a vállalkozói költségek elszámolásáról rendelkezik. Ezek között az I.10. pontban költségnek minősíti a vállalkozási tevékenységgel kapcsolatban felvett pénzintézeti hitelre (kölcsönre) kifizetett kamatot.
A fenti szabályok felperesi értelmezésével szemben a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság okfejtését osztja a következők kiemelésével. A jogirodalomban általánosan elfogadott nézet szerint a jogalkalmazói jogértelmezés olyan folyamat, amelyben a jogszabályok tartalmának megállapításánál a jogszabály értelmezésének számos egyidejűleg és együttesen érvényesülő módjai közül a rendszertani, a történeti, a logikai és a nyelvtani értelmezés alkalmazandó akként, hogy a módszerek közül egyik sem élvez elsőbbséget vagy kizárólagosságot. A jelen perben sem volt helye a rendelkezések kizárólag nyelvtani értelmezésének. Az idézett szabályoknak a pénzügyi jogágban, ezen belül az adott törvényben elfoglalt helyének és szerepének valamint az egyes rendelkezések közötti logikai összefüggés vizsgálata alapján a Legfelsőbb Bíróság azt a következtetést vonta le, hogy a kamat költségként történő elszámolását az Szjt. illetve a mellékletek - további feltételek fennállása mellett - a vállalkozói tevékenység körében engedi meg és kifejezetten tiltja az összevont adólap tekintetében. A 11. sz. melléklet szerint a jogalkotó a kamattal kapcsolatban kifejezetten megengedő szabályt alkotott. Amennyiben ez az összevont adóalap tekintetében is szándékában állt volna, erről külön rendelkezik. A jogalkotó azonban az összevont jövedelem tekintetében nem kívánt ilyen engedményt tenni. A jogalkotó amidőn a hitel és kölcsön kapcsán visszafizetett összegről szól, mint az elszámolható költségek sorából kizárt összegről nem emelte ki külön a kamatot, hanem az általános felfogás szerint is a tőkét és a kamatot magában foglaló összegről szólt. Így kizárólag a nyelvtani értelmezéssel sem lehet arra a következtetésre jutni, hogy a bérbeadással befolyt összeggel szemben a bérlet tárgyának megszerzéséhez szerzett hitel kamatterhe költségként elszámolható.
Az Itv. 40. § (1) bekezdése értelmében az eljárás tárgya értékének meghatározásánál a főkövetelés járulékai figyelmen kívül maradnak. Az Itv. 39. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a polgári peres eljárásban az illeték alapja - ha a törvény másként nem rendelkezik - az eljárás tárgyának, az eljárás megindításakor fennálló értéke, jogorvoslati eljárásban pedig a vitássá tett követelés vagy követelésrész. Adóügyekben az illeték alapja a vitatott adókülönbözet összege. Az adóhatóság által jogkövetkezményként megállapított hiány és pótlék összege a pertárgy értékhez nem számítható hozzá. Ettől eltér az az eset, amikor a fél a perben kifejezetten a bírság vagy a pótlék összegét vitatja, mivel ebben az esetben az illetékalap a bírság és a pótlék összege. A perben a felperes az adókülönbözet megfizetésére kötelező rendelkezést vitatta, ezért a per főtárgyának a Pp. 26. §-a alapján az adókülönbözetet megállapító rendelkezést kellett - a felperes nyilatkozatával szemben is - tekinteni.
A fentiekben kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét csak az illetékre vonatkozó részében helyezte hatályon kívül, míg ezt meghaladóan a per fő tárgya tekintetében azt hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.721/2000.)

Az elsőfokú polgári eljárások illetékének általános mértéke

Itv. 42. §
Az Itv. a százalékos mérték meghatározása mellett a fizetendő illeték minimumát is meghatározza, de a felső összeghatárt is megjelöli. A nyilvánvaló cél az, hogy a perindítást a túlzott mértékű illeték ne tegye lehetetlenné.
A minimális illeték előírása az alaptalan pereskedés megakadályozását szolgálja.

Bírói gyakorlat

Az adó, illeték, és adójellegű vámkötelezettséggel kapcsolatos illeték megállapításának szabályai (1990. évi XCIII. tv. 42. §)

A felperes 1994 decemberében importált vámáru után 6 771 242 Ft összegű áfát 1994. december 30-án befizetett. A befizetést az 1994. december havi adóbevallásában levonható adóként szerepeltette.
Az elsőfokú adóügyi hatóság 1994. december hó tekintetében általános forgalmi adónemben adóellenőrzést végzett a felperesnél és megállapította, hogy a felperes az 1994. december hóban befizetett, de a vámhatóság által 1995. január 2-án kelt általános forgalmi adó fizetési kötelezettséget megállapító határozat alapján jogosulatlanul vonta le 1994 december hóban a befizetett adót. Ezért elsőfokú határozatában 3 855 000 Ft áfa adóhiányt állapított meg, amely után 50 000 Ft adóbírságot szabott ki. Fellebbezésre az APEH Hatósági Főosztály Z. Megyei Hatósági Osztálya 1995. április 28-án kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetet nyújtott be a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálata iránt, kérte azok hatályon kívül helyezését, illetőleg annak megállapítását, hogy jogosult volt az 1994 decemberében befizetett áfa összegének visszaigénylésére.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét nem találta megalapozottnak, álláspontja szerint az általános forgalmi adóról szóló 1992. évi LXXIV. törvény (a továbbiakban: Áfa törvény) rendelkezéseinek megfelelően az adólevonási jog az adó megfizetését követő napon keletkezik, de csak az adó összegét közlő határozat birtokában gyakorolható. Tekintettel arra, hogy a felperes áfa-fizetési kötelezettségét megállapító közigazgatási határozat 1995. január 2-án kelt, a felperes 1994 december hóban nem volt jogosult az áfa összegének adólevonásként történő szerepeltetésére.
Az elsőfokú bíróság a felperest 6000 Ft feljegyzett kereseti illeték megfizetésére kötelezte.
A felperes fellebbezést nyújtott be az elsőfokú bíróság ítélete ellen, kérve annak megváltoztatását és a közigazgatási határozatok hatályon kívül helyezését.
Az alperes szintén fellebbezett az elsőfokú bíróság ítélete ellen a perköltségre vonatkozó rendelkezések tekintetében, valamint az érdemben helyes elsőfokú bírósági ítélet indokolásában kifejtett jogi álláspontot vitatta.
A másodfokú bíróság a felperes fellebbezését nem találta megalapozottnak, az alperes fellebbezésének azonban helyt adott. Az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, kötelezte a felperest, hogy 15 napon belül fizessen meg az alperesnek 500 Ft (azaz ötszáz forint) elsőfokú perköltséget, továbbá az állam javára 234 300 Ft feljegyzett kereseti illeték megfizetésére kötelezte a felperest. Egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A felperes felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a jogerős ítélet ellen, kérve annak megváltoztatását, a közigazgatási határozatok hatályon kívül helyezését, illetőleg másodlagosan a jogerős ítéletben a felperes terhére megállapított illetékfizetési kötelezettség mérséklését az elsőfokú bíróság által megállapított mértékre.
A felülvizsgálati kérelmében a felperes kifejtette, hogy az 1957. évi IV. törvény (a továbbiakban: Áe.) 49. § (2) bekezdése szerint a közigazgatási szerv által valamely tény vagy állapot igazolására kiállított okiratot, a tény vagy állapot hasonló módon történő igazolását, valamint a hatósági nyilvántartásba történt bejegyzést határozatnak kell tekinteni.
Álláspontja szerint a vámkezelési eljárás során a vámhatóság szóbeli tájékoztatója, illetőleg a vámhivatal befizetési csekkjének átnyújtása az Áe. fent idézett rendelkezései értelmében a határozat kihirdetésének, illetőleg a postacsekk lebélyegzése pedig igazolásnak, tehát határozatnak tekinthető.
Megalapozatlan a jogerős ítéletnek az illetékre vonatkozó rendelkezése is, tekintettel arra, hogy igazságtalannak tartja, az 50 000 forint összegű adóbírsággal kapcsolatos bírósági eljárás miatt a felperes 468 600 forint eljárási illeték megfizetésére kötelezését.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság ítéletét hatályában fenntartotta.
Az Áe. 42. § (1) bekezdése szerint a közigazgatási szerv mind az ügy érdemében, mind az eljárás során eldöntendő kérdésekben határozatot hoz.
Az Áe. 45. § (1) bekezdése szerint a határozatot kézbesítés útján kell közölni a jelen lévő ügyféllel, azonban ha jogszabály nem zárja ki, kihirdetés útján is közölni lehet.
Az Áe. 3. § (6) bekezdése szerint az adó jövedéki és vámigazgatási ügyekben az Áe. rendelkezéseit akkor kell alkalmazni, ha jogszabály másként nem rendelkezik.
Az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény 7. §-a szerint az adó megállapítása során az adóhatóság az adót kiveti, kiszabja, illetőleg utólagosan megállapítja.
Az Art. 75. § (1) bekezdése szerint az adóigazgatási eljárás az adóalap az adó, az adómentesség, az adókedvezmény, az adófizetési kötelezettség vagy a jogkövetkezmények megállapítására irányul.
A 75. § (3) bekezdése szerint az adóigazgatási eljárásban az adóhatóság az adózó jogait, kötelezettségeit állapítja meg és ezt határozatban közli. Határozatnak minősül a fizetési meghagyás, a fizetési értesítés és az adóív is. Az adóigazgatásra vonatkozó külön jogszabály tehát nem ismeri az adóhatósági határozatnak kihirdetéssel, illetőleg bélyegző elhelyezésével történő meghozatalát és közlését, ezért a felperes által állított az a tény, amely szerint vámigazgatási eljárásban az adókötelezettség megállapítása számára 1994. december 23-án a határozat kihirdetésével befejeződött, a jogszabályoknak nem felel meg, a jogszabályok téves értelmezésén alapszik.
A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a fellebbezési eljárás során a másodfokú bíróság a felperest terhelő illetékfizetési kötelezettséget a jogszabályoknak megfelelően állapította meg.
Az illetékekről szóló, többször módosított 1990. évi XCIII. törvény VI. Fejezete tárgyalja a bírósági eljárás illetékeire vonatkozó rendelkezéseket.
A 43. § (3) bekezdése szerint a közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránti eljárás illetéke - ha a határozat nem adó-, illeték-, adójellegű kötelezettséggel kapcsolatos - 6000 forint. Az adó-, illeték- és adójellegű vámkötelezettséggel kapcsolatos illetéket az elsőfokú polgári eljárások illetékének általános mértéke szerint kell megállapítani, amelyről a 42. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az illeték mértéke peres eljárásban 6%, de legalább 2000 forint.
A felperes keresetében a közigazgatási szervnek az áfa-visszatérítésével kapcsolatos határozatát teljes körűen támadta, nem csupán az 50 000 forint mulasztási bírság tekintetében, hanem az államigazgatási szervnek azt a döntését vitatta, amely szerint az adólevonási jog az adó megállapítására vonatkozó határozat kézhezvétele után gyakorolható. A határozattal érintett adófizetési kötelezettség az a pertárgyérték, amely alapján a 6%-os illetékfizetési kötelezettséget az eljáró bíróságoknak meg kell állapítaniuk.
A másodfokú bíróság helyesen járt el tehát, amikor a felperes kereseti és fellebbezési illetékfizetési kötelezettségét 6-6%-ban megállapította.
A fent kifejtettek szerint a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján az érdemben helyes jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. III. 28.388/1996.)

Amennyiben a megállapítás iránti kereseti kérelem beolvad a kártérítési igénybe az illeték mértékét ennek figyelembevételével kell megállapítani (1990. évi XCIII. tv. 42. §, 46. §)

A jogerős ítélet a felperesek személyiségvédelemre és kártérítés megfizetésére irányuló keresetét elutasította és a felpereseket az I. r. alperes javára 95 000 forint, a II. r. alperes javára 35 000 forint, a III. r. alperes javára 35 000 forint, a IV. r. alperes javára pedig 19 000 forint első- és másodfokú perköltség, az állam javára pedig 78 000 forint kereseti és ugyancsak 78 000 forint fellebbezési illeték megfizetésére kötelezte.
A jogerős ítélet alapját képező tényállás szerint a felperesek az I. r. alperes alkalmazottjaiként tejbegyűjtéssel és értékesítéssel foglalkoztak. Az I. r. alperes 1994 áprilisában ismeretlen tettes ellen feljelentést tett sikkasztás és csalás bűntettének gyanúja miatt, miután kiderült a számára, hogy a tejjegyekkel ismeretlen személy manipulált és visszaélt.
A büntetőeljárás során a felpereseket gyanúsítottként hallgatták ki, majd ellenük az ügyészség vádat is emelt. A jogerős bűntető ítélet az I. r. felperest bűncselekmény hiányában, a II. r. felperest pedig bizonyítékok hiányában a vád alól felmentette. A jogerős ítélet megállapította, hogy a büntetőeljárás ideje alatt - 1995. május 26-án - az I. r. alperes közgyűlést tartott, ahol a II. r. alperes mint a szövetkezet felügyelő bizottságának elnöke beszámolója kiegészítéseként a tagsággal közölte, hogy "a sikeres év gondokat is hozott, ezért kiemelten szeretnék foglalkozni azzal a problémával, amely a Boldizsárék ügye miatt foglalkoztatta a tagságot. Itt arról van szó, hogy a tejjegyekkel visszaélés történt, emiatt a szövetkezet elnöke feljelentést tett ismeretlen tettes ellen. Pillanatnyilag az eljárásban még nem bizonyított a vád". A III. r. alperes - a szövetkezet elnöke - a beszámolót megköszönve, a II. r. alperes bejelentéséhez az alábbi kijelentést fűzte: "a Boldizsár-féle ügyben annyit szeretnék megemlíteni, hogy a szövetkezetnek vannak bizonyítékai a bűncselekményre. A szövetkezet vezetőségének tiszta a lelkiismerete, hiszen olyan bűncselekmény felderítését kezdte meg, amely jelentős kárt okozott a szövetkezetnek".
A felperesek 1994. évben az egyik takarékszövetkezettől hitelt igényeltek, amellyel összefüggésben a IV. r. alperes - az I. r. alperes főkönyvelőjeként - 1994 augusztusában tájékoztatta a pénzintézetet, hogy a felperesek ellen sikkasztás miatt büntetőeljárás van folyamatban.
A jogerős ítélet megállapította, hogy a közgyűlésen elhangzott kijelentések, illetve a pénzintézet részére adott tájékoztatás a tényeknek megfelelő volt. Való tények valóságnak megfelelő közlése jogellenesnek nem tekinthető, az jogsértést nem valósíthat meg. A felperesek keresetét a jogerős ítélet emiatt utasította el.
A jogerős ítéletnek a jogsértés megállapítására irányuló és a keresetet ebben a részében elutasító rendelkezésének hatályon kívül helyezése, az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatása és a jogsértés megállapítása érdekében a felperesek nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet. Álláspontjuk szerint a jogerős ítélet tévesen jutott arra a következtetésre, hogy az alperesek a jogsértést nem követték el. Az alperesek ugyanis a valós tényeket hamis színben tüntették fel akkor, amikor a legalább 100 főt számláló tagság előtt a közgyűlésen a nevük megjelölésével közölték, hogy a tejjegyekkel visszaélés történt és emiatt büntetőeljárás is folyamatban van. Lényegében a tagság számára azt sugallták, hogy a bűncselekményt a felperesek követték el. A kihallgatott tanuk vallomása alapján megállapítható, hogy a jelen lévő tagság számára az alperesek bejelentése, közlése alapján az az érzés alakult ki, hogy akiről szó van, a bűncselekményt elkövette, ez pedig azt jelenti, hogy az alperesek a tényeket hamis színben tüntették fel. Hasonló módon azt a hamis látszatot keltette a IV. r. alperes által a takarékszövetkezet részére írt tájékoztatás, hogy a felperesek a sikkasztás bűntettét elkövették. Ez a tényállítás is valótlan és ezért megtévesztő jellegű volt, amely a jóhírnevük sérelmét megvalósította.
Az alperesek felülvizsgálati ellenkérelműkben a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérték.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel nem támadott rendelkezéseit nem érintette, felülvizsgálati kérelemmel támadott és a per főtárgyára, illetve a perköltség viselésére vonatkozó rendelkezéseit hatályában fenntartotta.
A jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben írt indokok alapján nem törvénysértő.
A Ptk. 75. §-ának (1) bekezdés értelmében a személyhez fűződő jogokat mindenki köteles tiszteletben tartani. A Ptk. 78. §-ának (1) bekezdése szerint a személyhez fűződő jog védelme kiterjed a jóhírnév védelmére is. A (2) bekezdés értelmében pedig a jóhírnév sérelmét jelenti, különösen, ha valaki más személyére vonatkozó, azt sértő, valótlan tényt állít, híresztel, való tényt hamis színben tüntet fel.
Az I. r. alperes szövetkezet 1995. május 26-án megtartott közgyűléséről felvett jegyzőkönyv (P. 20.495/1995. számon benyújtott keresetlevél 1. sz. melléklete) egyértelműen tartalmazza, hogy a II. r. alperes a tagságnak úgy adott tájékoztatást a szövetkezet gazdálkodási rendjét sértő cselekményről, - a felperesek nevét megemlítve - hogy tájékoztatása tartalmazta azt is, hogy a szövetkezet elnöke ismeretlen tettes ellen tett feljelentést, tájékoztatást adott arról is, hogy az eljárásban nem bizonyítódott a vád. A III. r. alperes ezt a tájékoztatást ugyancsak a felperesek nevének megemlítése mellett azzal egészítette ki, hogy a szövetkezetnek vannak bizonyítékai a bűncselekményre, ezen túl csak a szövetkezet vezetőségének a lelkiismeretére vonatkozó kijelentést tett. A perben rendelkezésre álló adatokból az is egyértelműen megállapítható, hogy a büntetőeljárás a felperesek ellen ebben az időpontban már a bíróság előtt volt folyamatban.
Mindezek figyelembevételével a II. r. illetve a III. r. alperesek által a tagság részére adott tájékoztatás a valóságnak megfelelő volt. Nem képezhette az alperesek feladatát annak eldöntése, hogy a vád tárgyává tett cselekményt a felperesek vagy pedig a szövetkezet más alkalmazottja követte-e el. Ennek eldöntése a büntetőbíróság feladata volt.
Valós tény közlésére került sor akkor is, amikor a IV. r. alperes - az I. r. alperes képviseletében - arról tájékoztatta a felperesek hitelkérelmét elbíráló pénzintézetet, hogy sikkasztás alapos gyanúja miatt a felperesekkel szemben büntetőjárás van folyamatban. A közlés időpontjában ugyanis ez az eljárás a felperesekkel szemben folyamatban volt. Miután való tény közlésére került sor, az alperesek valótlan tényt a felperesekről nem állítottak, illetve való tényt hamis színben velük kapcsolatban nem tüntettek fel, megalapozottan jutott a jogerős ítélet arra a következtetésre, hogy az alperesek a felperesekkel szemben jogsértést nem követtek el. Ezért nem tévedtek akkor, amikor a felperesek keresetét elutasították.
Tévedtek azonban az eljárt bíróságok akkor, amikor a pertárgy értékét és annak alapulvételével felperesek illetékfizetési kötelezettségének mértékét meghatározták.
A felperesek az I-II-III. r. alperesekkel szemben - egyetemleges fizetési kötelezettség mellett - 500 000 forint kártérítés, az I. és a IV. r. alperessel szemben 300 000 forint kártérítés megfizetésére, ezen túlmenően a jogsértés megállapítására terjesztettek elő kereseti kérelmet.
A megállapítás iránti kereseti kérelmük beolvadt a kártérítés iránti igényükbe. Ezért a pertárgy értéke a Pp. 84. §-ának (1) bekezdése, illetve a Pp. 25. §-ának (3) bekezdése értelmében 800 000 forint volt. Ennek alapulvételével az Itv. 42. §-a (1) bekezdésének a) pontja, illetve a 46. §-ának (2) bekezdése értelmében a felpereseket 48 000 forint elsőfokú és 48 000 forint másodfokú illetékfizetési kötelezettség terhelte. Tévedtek a perben eljárt bíróságok, amikor ehhez képest a felpereseket 78 000 forint elsőfokú és 78 000 forint másodfokú illeték megfizetésére kötelezték.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletnek a felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezéseit a per főtárgya és a perköltség vonatkozásában a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alkalmazásával a hatályában fenntartotta, míg az illetékfizetési kötelezettségre vonatkozó rendelkezéseit a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a felpereseket 6/1986. (VI. 26.) IM r. 13. §-ának (2) bekezdése alkalmazásával az Itv. alapján megállapítható ősszegű kereseti és fellebbezési illeték megfizetésére kötelezte. (Legf. Bír. Pfv. IV. 20.981/1997.)

Tételes illetékek

Itv. 43. §
Az Itv. tételes illetéket határoz meg a házassági perre, a közigazgatási perre és a kisajátítási kártalanítási perre is, noha a kisajátítási per az 1990-es évek eleje óta közigazgatási pernek minősül. Egyes vélemények szerint ezt a szabályt a jogalkotó tévedésből hagyta az Itv.-ben. 2008. január 1-jétől a közigazgatási nemperes eljárásokra is tételes illetéket állapít meg a jogalkotó.
A Legfelsőbb Bíróság Kfv. I. 27.901/1995. számú ítélete felhívja a figyelmet arra, hogy az Itv. a tételes illetékek megfizetését a közigazgatási határozat felülvizsgálata iránt indított perben csak a 43. § (3) bekezdésben foglalt kivétellel teszi lehetővé.

Bírói gyakorlat

Az Itv. a tételes illeték megfizetését a közigazgatási határozat felülvizsgálata iránt indított perben csak a 43. § (3) bekezdésben foglalt perek kivételével teszi lehetővé. [1990. évi XCIII. tv. 43. § (3) bek.]

Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét alaptalannak találta és azt elutasította, megállapította, hogy a közigazgatási határozat mind a felperes terhére megállapított jövedéki törvénysértés, mind az alkalmazott bírság tekintetében megalapozott és törvényes. A felperes fellebbezését a másodfokú bíróság alaptalannak találta és az elsőfokú bíróság ítéletét a per főtárgya tekintetében helybenhagyta azzal, hogy a felperes által fizetendő kereseti illetéket 75 070 Ft-ra emelte fel.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését, az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és kereseti kérelme szerinti döntést kért.
Sérelmezte a másodfokú bíróság által megállapított kereseti illetéket is, ugyanis álláspontja szerint a kereseti illeték meghatározásánál a jogerős ítélet sérti az Illetéktörvény 43. § (3) bekezdésének rendelkezését.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
Az indokolás szerint a jogerős ítélet a kereset alapján a szükséges tényállást helyesen állapította meg és a bizonyítékok okszerű mérlegelésével érdemben is helytálló döntést hozott.
Megalapozatlan a felperes felülvizsgálati kérelme a kereseti illeték megállapítása tárgyában is. Az illetékekről szóló, módosított 1990. évi XCIII. törvény 43. §-a a tételes illeték megfizetését a közigazgatás határozat felülvizsgálata iránt indított perekben csak a 43. § (3) bekezdésében foglalt perek kivételével teszi lehetővé. A per tárgya alapján helyesen alkalmazta a másodfokú bíróság az Itv. 43. § (3) bekezdését és állapította meg a felperes által fizetendő kereseti illeték helyes összegét. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. I. 27.901/1995.)

A csőd- és felszámolási eljárás illetéke

Itv. 44. §
Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az Itv. 62. § (1) bekezdés i) pontja értelmében a munkaviszonyból származó munkabér- és egyéb követelésre tekintettel indított felszámolási eljárásokban, valamint a csőd-, a felszámolási és a helyi önkormányzatok adósságrendezési eljárása alatt a vagyonfelügyelő, felszámoló, illetve pénzügyi gondnok által indított bírósági eljárásokban a feleket jövedelmi és vagyoni viszonyaikra tekintet nélkül illeték-feljegyzési jog illeti meg.

A cégbírósági eljárás illetéke

Itv. 45. §
A cégnyilvántartásról, a cégnyilvánosságról és a bírósági eljárásról szóló 2006. évi V. törvény utal arra, hogy a cégbejegyzési eljárás igénybevételéért az Itv.-ben meghatározottak szerinti illetéket kell megfizetni. Az Itv. alapján fizetni kell a cégbejegyzésért és a változás bejegyzéséért is. A cégbejegyzés illetékét a létesítő határozatban, az alapszabályban, a társasági szerződésben vagy az alapító okiratban meghatározott vagyon után kell kiszámítani. Amennyiben a cégbejegyzésre irányuló kérelemben fióktelep bejegyzését is kérik, külön illeték megfizetésére nincs szükség. A változás bejelentésével kapcsolatos illetékköltségről az Itv. 45. § (4)-(5) bekezdései rendelkeznek. E § határozza meg a cégadatok megkéréséért fizetendő illeték mértékét is.

Bírói gyakorlat

Az illetéktörvény alkalmazása szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a fél első cégbejegyzésre irányuló bejelentést tesz, vagy a jegyzett tőke felemeléséről tesz bejelentést (1990. évi XCIII. tv. 45. §)

A felperes változás bejegyzés iránti kérelmet nyújtott be a Megyei Cégbírósághoz, amelyben a jegyzett tőkéjének 42 264 000 Ft-ra történő emelését jelentette be, a kérelmére 600 000 Ft illetéket lerótt.
Ezt követően a felperes jogi képviselője útján kérelmet nyújtott be az elsőfokú illetékhivatalhoz, amelyben kérte az álláspontja szerint tévesen lerótt illeték visszatérítését.
Az illetékhivatal elsőfokú határozatával a felperes kérelmét elutasította.
A fellebbezés folytán eljáró alperes másodfokú határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében e határozatok hatályon kívül helyezését kérte.
A felperes álláspontja az volt, hogy kérelmére az illetéket tévesen rótta le, ezért a visszatérítés iránti kérelme alapos. A hitelintézetekről és pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi XVIII. törvény és az 1998. évi XXXIII. törvény 45. § (1) bekezdésével módosított 26. § (3) bekezdése rendelte el a szövetkezetek részére is kötelezően a jegyzett tőke feltüntetését a cég nyilvántartás adataiban. Így tehát lényegében a jegyzett tőke bejelentése nem alaptőke felemelése, hanem a nyilvántartási regisztrációs bejelentés volt, amely után az illetékfizetési kötelezettség mértéke másképp alakul.
Az alperes a kereset elutasítását kérte és fenntartotta a határozatában foglalt álláspontot.
A megyei bíróság 2. számú ítéletével a felperes keresetét elutasította.
A bíróság ítéletében idézi az 1998. évi XXXIII. törvény 45. § (1) bekezdésével módosított 1991. évi XVIII. törvény 26. § (3) bekezdését, valamint az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 45. § (5) és (1) bekezdését.
A jogerős ítélet e rendelkezések alapján azt állapította meg, hogy pusztán a jogi tény bekövetkezése megalapozza az illetékfizetési kötelezettséget. Nem vizsgálható a jogi tény bekövetkezésének az indoka.
A kötelezően előírt cégbírósági eljárás illetéke tehát pontosan meghatározott, az a bejegyzett vagyon összege alapján számítandó.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, megismételte azt a korábbi álláspontját, hogy a módosult jogszabály szerint volt köteles a szövetkezet a jegyzett tőkéjét regisztráltatni, itt nem tőkeemelésről van szó, ezért álláspontja szerint az Itv. 45. § (3) bekezdése szerint kellett volna az illetékfizetési kötelezettségét teljesíteni.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 2. számú ítéletét hatályában fenntartotta.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A jogerős ítélet helytállóan állapította meg, hogy mivel az Itv. 45. § (1) bekezdése szerint a cégbejegyzésre irányuló eljárás illetéke a létesítő okiratban a társasági szerződésben, az alapító okiratban illetve az alapszabályban megállapított vagyon (jegyzett tőke értéke után
a) jogi személy esetében 2%, de legalább 60 000 Ft, legfeljebb 600 000 Ft
az (5) bekezdés alapján pedig a cég vagyonának (jegyzett tőkéjének) növelése (felemelése) esetében az (1) bekezdésben foglaltak szerint meghatározott illetéket a vagyon (a jegyzett tőke) növekedésének ősszege után kell kiszámítani. Az illeték mértéke legalább 10 000 Ft az (1) bekezdés a) pontjában említettek esetében legfeljebb 600 000 Ft, az (1) bekezdés b) pontjában említettek esetében pedig legfeljebb 200 000 Ft. Ez az illeték magába foglalja az egyidejűleg bejelentett más változásokért fizetendő illetéket is.
A felperesnek e rendelkezések alapján a jegyzett tőkéje cégbírósági bejelentésekor a 600 000 Ft illetéket kellett lerónia.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint ugyanis e rendelkezések helyes értelmezésével valóban nincsen jelentősége annak, hogy a felperes első cégbejegyzésre irányuló bejelentést tett, vagy a jegyzett tőkéje felemeléséről tett bejelentést.
A felperes által alkalmazni kért Itv. 45. § (3) bekezdése arra vonatkozik, hogy az (1) bekezdésben nem említett egyéb eljárásért - a (4), (6) bekezdésben foglaltak kivételével - 3000 Ft illetéket kell fizetni. E rendelkezés azért nem volt alkalmazható, mivel a felperes a 45. § (1) bekezdése alapján jelentette be a jegyzett tőkét cégbírósági bejegyzésre.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet jogszabálysértését nem tudta megállapítani, ezért azt a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.619/2001.)

A tőke felemelése iránti kérelem visszavonása esetén nincs lehetőség arra, hogy az illetéket az Itv. 45. § (3) bekezdése alapján róják le. (1990. évi XCIII. tv. 45. §)

A megyei bíróság mint cégbíróság a felperes változás bejegyzése iránti kérelmét, amellyel kapcsolatban 600 000 Ft illetéket fizetett, hiánypótlás hibás teljesítését követően elutasította. A felperesnek az illeték visszatérítésére vonatkozó kérelmét a Legfelsőbb Bíróság egyedi ügyben adott iránymutatására figyelemmel, amely szerint az illeték visszautalása az illetékhivatal hatáskörébe tartozik azzal küldte meg a Megyei Illetékhivatalnak, hogy az illeték visszatérítésének az Illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) alapján nincs lehetőség, mert a bejegyzési kérelmet hiánypótlás után utasította el.
A Megyei Illetékhivatal 1999. szeptember 27. napján kelt határozatával a felperes visszatérítés iránti kérelmét elutasította. Indokolása szerint az eljárás kimenetelétől függetlenül terheli az eljárás kezdeményezőjét az Itv. 45. § (5) bekezdése szerinti illeték fizetése. A felperes fellebbezésére az alperes a 2000. február 14. napján kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta. A határozat szerint az Itv. alapján a cégbírósági eljárás illetékköteles. Az Itv. 56. és 57. §-ai alapján az eljárás csak akkor illetékmentes, ha a kérelmet a bíróság érdemi vizsgálat nélkül hivatalból elutasítja vagy megszünteti. Az adott ügyben azt állapította meg, hogy a bíróság a felperes kérelmét érdemi vizsgálat után utasította el, ezért az illeték visszatérítésének nem volt helye.
A felperes keresetében az alperesi határozat megváltoztatását és az illeték visszautalásának elrendelését kérte. Jelezte azt is, hogy a kereseti kérelmét a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 132. § (1) bekezdése alapján terjesztette elő; idézés kibocsátása nélkül elutasított keresetlevelén 36 000 Ft illetéket rótt le. Kifogásolta, hogy az alperes az Itv. 80. § (1) bekezdése b) pontjára alapított igényét erre vonatkozó hatásköre hiányában nem bírálta el.
A felperes keresetét az elsőfokú bíróság elutasította. Osztva az alperes álláspontját indokolásában megállapította, hogy a perbeli esetben nem lehet helye az Itv. 80. § (1) bekezdés b) pontja alkalmazásának. Kimondta, hogy az Itv. 57. § (1) és 79. § (1) bekezdése értelmében a megfizetett illeték visszatérítésének nem volt helye, mert a cégbíróság érdemi vizsgálat - hiánypótlás - lefolytatása után utasította el a felperes bejegyzési kérelmét. Utalt arra is, hogy az Itv. az illeték mértékére vonatkozóan az eljárást kérelmező számára kedvező vagy kedvezőtlen befejezésére tekintettel sem tesz különbséget, azt a kérelmező köteles leróni.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését és a kereseti kérelme szerinti döntést kért. Arra hivatkozott, hogy esetében az Itv. 80. § (1) bekezdés b)pontja alkalmazásának van helye, mert a bíróság a jogügyletet megszüntette, ezért legfeljebb eljárási illeték megfizetésére kötelezhető, amellyel kapcsolatban az elsőfokú ítélet indokolást nem tartalmaz.
Az alperes a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 6. számú ítéletét hatályában fenntartotta.
A Pp. 270. § (1) bekezdése értelmében a jogerős ítélet felülvizsgálatát jogszabálysértésre hivatkozással lehet kérni. A felperes felülvizsgálati kérelmében jogszabályba ütköző módon alkalmazott jogszabályként az Itv. 80. § (1) bekezdés b) pontját jelölte meg. A Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a jogerős határozatot csak e körben vizsgálta felül figyelemmel arra is, hogy a felperes annak a jogerős ítéletbeli megállapításnak a jogszabályba ütközését nem állította, amely szerint a cégbírósághoz benyújtott illetékezett kérelmét a megyei bíróság mint cégbíróság érdemi vizsgálat után utasította el.
A felperes által megjelölt Itv. 80. § (1) bekezdés b) pontja alapján kérelemre az illeték visszatérítésének akkor van helye, ha a jogügyletet a bíróság módosítja, átváltoztatja vagy megszünteti, illetőleg felbontja, s emiatt a jogügylet után kevesebb illeték jár, illetőleg illeték nem jár. A Legfelsőbb Bíróság egyetért az elsőfokú bírósággal abban, hogy a fenti rendelkezés a perbeli esetre nem vonatkozik. A cégbíróság hatáskörébe a cégnyilvántartásról, a cégnyilvánosságról szóló 1997. évi CXLV. törvény rendelkezései alapján jogügylet módosítása, átváltoztatása, megszűntetése, vagy felbontása nem tartozik, így értelemszerűen a cégbíróság kérelmet elutasító határozatában erről nem rendelkezhetett. Ebből okszerűen következik, hogy az illeték visszatérítéséről e szakasz alapján az alperes nem határozhatott, amelynek következtében sem a határozat, sem a jogerős ítélet e szakaszba nem ütközhetett. A felülvizsgálati kérelemben foglaltakra tekintettel a Legfelsőbb Bíróság azt is kiemeli, hogy az Itv. 45. §-ban a kérelmek fajtája szerinti illeték mértékét határozza meg. Ezek között az (5) bekezdése értelmében a jegyzett tőke felemelése iránti kérelem esetében a maximum illeték 600 000 Ft, míg az ezeken kívüli egyéb eljárások illetéke a (3) bekezdés szerint 3000 Ft. A felperes az (5) bekezdés szerinti eljárást kezdeményezett és ennek megfelelően rótta le kérelmére az illetéket. A kérelmének elutasítása okán nincs utóbb annak helye, hogy az illetéket a (3) bekezdés szerint viselhesse. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.069/2001.)

A jogorvoslat illetéke a polgári eljárásban

A fellebbezés illetéke

Itv. 46-48. §
Az Itv. a polgári eljárásban benyújtható jogorvoslatok (fellebbezés, perújítás, felülvizsgálat) illetékét külön szabályozza. A fellebbezésre vonatkozó rendelkezéseket az Itv. 46-48. §-ai tartalmazzák. Az illeték összegének százalékos megjelölése mellett a törvényhelyek tartalmazzák a fizetendő illeték minimális és maximális összegét is. Az Itv. 47. § (1) bekezdésének újraalkotását az tette szükségessé, hogy 1999. január 1-jével a végzés elleni kifogás lehetősége megszűnt.

A perújítás illetéke

Itv. 49. §
Az ítélkezési gyakorlat alapján a perújítási kérelem tárgyalás kitűzése nélküli hivatalhóli elutasítása és a perújítási kérelmet érdemi tárgyalás nélkül elutasító végzés elleni fellebbezés illetékmentes.

A felülvizsgálati eljárás illetéke

Itv. 50. §
A felülvizsgálati eljárás esetében is követi a törvényalkotó azt a gyakorlatot, hogy az illeték százalékos kulccsal történő meghatározása esetén a törvényhely megállapítja az illeték minimumát és maximumát is. Amennyiben az eljárás tárgyának értéke a törvényben meghatározott minimumot nem éri el, vagy a maximumot meghaladja, ezekben az esetekben az illeték százalékos megállapítása helyett a minimumot, illetve a maximumot kell megfizetni.

Jogorvoslati eljárásokban érvényesülő kedvezmények

Itv. 51. §
Lényeges tudnivaló, hogy amennyiben a másodfokú bíróság a Pp. 252. § (1) bekezdése alapján az elsőfokú bíróság ítéletét a fellebbezési kérelem, illetőleg a fellebbezési ellenkérelem korlátaira tekintet nélkül végzéssel hatályon kívül helyezi, a megismételt eljárásban a fél az illeték ismételt megfizetése alól mentesül. Ez a szabály abból az elvből következik, hogy a bíróság hibájából fakadóan az ügyfelet hátrány ne érhesse. Keresetváltoztatás esetén természetszerűleg az illetékkülönbözethez igazodó illeték megfizetésére az ügyfelet kötelezni kell.

A büntetőeljárás illetéke

Itv. 52. §
Szakmai körökben vitatott, hogy a büntetőeljárás esetén főszabályként miért nem kell illetéket fizetni. A közvádas eljárások esetén ugyanis nem áll fenn az illetékfizetési kötelezettség és az Itv. 52. §-a csupán szoros kivételként szabályozza a kizárólag magánvád alapján folyó eljárásokban fizetendő illeték mértékét. A szakmai vitát eldönteni nem kívánom, de álláspontom szerint is át kell tekinteni a mentességek körét és közvádas eljárásban is indokoltnak tűnik az illetékfizetési kötelezettség előírása.

A polgári jogi igény és az állammal szembeni kártalanítási igény érvényesítésének illetéke

Itv. 53. §
Amennyiben a büntetőeljárásban polgári jogi igényt is érvényesítenek, az igény bejelentéséért és a fellebbezésért illetéket kell fizetni. A polgári eljárásra irányadó illetékszabályokat kell alkalmazni a közvádas és magánvádas büntetőeljárásokban egyaránt.
A büntetőeljárással összefüggésben az állammal szemben felmerült kártalanítási igény érvényesítése iránti eljárás esetén tárgyi illetékfeljegyzési jog illeti meg a felet az Itv. 62. § (1) bekezdés l) pontja alapján.

A büntetőeljárással kapcsolatos egyes kérelmek illetéke

Itv. 54. §
A büntetőeljárást érintő külön szabályról van szó, hiszen az utólagos eljárást illetékezteti a törvény vizsgált szakasza. A kegyelmi, valamint a bírósági mentesítés iránti kérelem is illetékköteles.

Bírói gyakorlat

A magánvádra folyó büntetőeljárásban nincs helye a büntetőeljárás megszüntetésének azon a címen, hogy a feljelentő az eljárási illetéket - a bíróság felhívásában megjelölt határidőn belül - nem rótta le. [Be. 317. §, 319. §, 326. §, 1990. évi XCIII. tv. 54. § (4) bek., 65. § (1) és (2) bek., 84. §, 85. §].

B. I.-né 1997. április 7-én tett feljelentést N. I. ellen a sérelmére 1997. március 1-jén elkövetett bántalmazás miatt a rendőrkapitányságon, ahol a feljelentés alapján a Btk. 170. §-ának (1) bekezdésébe ütköző, és a (2) bekezdés szerint minősülő súlyos testi sértés bűntette miatt a nyomozást 1997. április 11-én elrendelték.
A városi ügyészség az iratokat a városi bíróság részére küldte meg azzal, hogy az ügyben magánvádra üldözendő cselekmény, könnyű testi sértés vétsége látszik megállapíthatónak, melyben a vád képviseletét nem vette át.
A városi bíróság végzésével felhívta B. I.-né feljelentőt, hogy a végzés kézbesítését követő naptól számított 15 napon belül a feljelentésére - elutasítás terhe mellett - rójon le 3000 forint eljárási illetéket, vagy kérje a költségmentesség engedélyezését. Ezt a végzést a feljelentő 1997. szeptember 29-én átvette, és a részére nyitva álló határidő alatt az illetéket nem rótta le.
A fentiekre figyelemmel a városi bíróság 1997. november 3-án kelt végzésével N. I. ellen a könnyű testi sértés vétsége miatt indult büntetőeljárást megszüntette az Illetéktörvény 65. §-ának (1) és (2) bekezdésére hivatkozással.
E végzés ellen B. I. feljelentő élt fellebbezéssel az eljárás folytatása érdekében. A bejelentett fellebbezés az alábbiak szerint alapos.
A büntetőeljárási törvény több helyen rendelkezik a megindult eljárás megszüntetéséről, így a nyomozás során a Be. 139. §-a és a Be. 145. §-a (2) bekezdésének c) pontja írja körül a megszüntetési okokat; a tárgyalás előkészítése során a bíróság a Be. 170. §-a (1) bekezdésének a)-e) pontja alapján dönthet az eljárás megszüntetéséről, mely rendelkezés szintén taxatív felsorolást tartalmaz. A bizonyítási eljárás eredményeként meghozható eljárás-megszüntetés végzéssel kapcsolatosa Be. 213. §-a is. A magánvádas eljárásokban ezen túlmenően lehetőség van az eljárás megszüntetésére a Be. 317., 319., illetve a 326. §-ai alapján. E külön eljárásban is a megszüntetéssel kapcsolatos rendelkezések kimerítően vannak felsorolva, és egyik megjelölt jogszabályhely esetében sincs lehetőség az eljárás megszüntetésére azért, mert a magánvádló az eljárási illetéket nem rótta le (BH 1992. 127.).
Így az elsőfokú bíróság a büntetőeljárási szabályok figyelmen kívül hagyásával szüntette meg a magánvádas eljárást az illetékleróvási kötelezettség nem teljesítése miatt, így a megyei bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy az elsőfokú bíróság a feljelentővel szemben olyan jogkövetkezményt alkalmazott az eljárás megszüntetésével, mely őt a téves tájékoztatás folytán a törvényes jogainak gyakorlásában nagymértékben korlátozta. Ezért az elsőfokú bíróság végzését hatályon kívül helyezte és utasította a városi bíróságot az eljárás folytatására.
A felülbírálat során a megyei bíróság szükségesnek tartja azt is kiemelni, hogy az elsőfokú bíróság végzése a tekintetben is jogszabálysértő, hogy az illetéktörvény alkalmazásával sem lehetett volna a magánvádas eljárást megszüntetni. Az illetékekről szóló - többször módosított 1990. évi XCIII. tv. 54. §-ának (4) bekezdése egyértelműen rögzíti, hogy amennyiben a magánvádló az illetéket a felhívás ellenére nem fizeti meg, ekkor a bíróság leletet készít. Erre vonatkozóan a részletes szabályok az Illetéktörvény 84. és 85. §-ában találhatóak, azaz a magánvádas eljárás során az illetékfizetési kötelezettség nem teljesítésének - eltérően a polgári peres eljárástól - nem lehet - még az illetéktörvény alapján sem - az a jogkövetkezménye, hogy az eljárás megszüntetésére kerüljön sor. (Nógrád Megyei Bíróság Bf. 272/1997. sz.)

Választottbírósági eljárásban az illeték mértéke

Itv. 55. §
A választottbírósági eljárás illetékének mértékét határozza meg az Itv. 55. §-a. A választottbírósági ítélet megtámadása esetén az Itv. 40. §ának (3) bekezdése szerinti illetéket kell megfizetni.

Illetékkedvezmények a bírósági eljárásban

Illetékmentesség

Itv. 56. §
Az illetékmentességnek és az illetékkedvezménynek az a célja, hogy jogpolitikai érdekből a jogérvényesítést megkönnyítse minden olyan esetben, amikor ez indokoltnak tűnik. A jogérvényesítés megkönnyítése szempontjából is jelentős, de különösen a felek önkéntes jogkövető magatartását erősítik azok a kedvezmények, amelyeket a törvény azokra az esetekre biztosít, ha a felek a vitájukat a már megindult perben is önként, egyszerűen rendezik.
Az illetékmentesség azt jelenti, hogy a fél nem kötelezhető az illeték megfizetésére. Az illetékmentesség jogintézményéről a korábbiakban már szó volt, elég, ha a személyes illetékmentességre vonatkozó rendelkezésre utalok.
Itv. 57. §

Bírói gyakorlat

I. Az adótartozás részletekben történő megfizetése kérdésében való döntés az adóhatóság hatáskörébe tartozik. Az adóhatóság ez irányú nyilatkozata ítélettel nem pótolható [1990. évi XCI. tv. 81. § (7), (8) és (9) bek., 86. § (1) bek., 1957. évi IV. tv. (Áe.) 3. § (6) bek., 4. § (1) bek., 38. § (2) bek., Pp. 130. § (1) bek.].

II. Ha a bíróság az eljárást megindító beadványt idézés kibocsátása nélkül elutasítja, nem csak az elsőfokú, hanem a másodfokú és a felülvizsgálati eljárás is illetékmentes [1990. évi XCIII. tv. 57. § (1) bek. a) pont].

A felperes a keresetlevelében előadta, hogy nála az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal Igazgatósága Csőd- és Felszámolási Főosztálya 1995. július 31-én pénzforgalmi ellenőrzést tartott. A felvett jegyzőkönyv tanúsága szerint a jegyzőkönyvben írt adónemekben 15 960 000 Ft tartozása állt fenn. Tárgyalások eredményeképpen az alperessel olyan szóbeli megállapodásra jutott, miszerint 2 901 000 Ft összegű adót befizetett, a fennmaradó 2 779 000 Ft áfa-tartozásra, és 5 280 000 Ft késedelmi kamatra 12 havi részletfizetést kapott. A részletfizetést szabályozó megállapodás azonban nem került aláírásra, arról az alperes határozatot sem hozott. A keresetében ezért a Ptk. 295. §-ára, valamint a Ptk. 5. §-ára alapítva az alperes jognyilatkozatának pótlását kérte arra vonatkozóan, hogy a felperes a fennálló 7 779 000 Ft áfa-tartozást és az 5 280 000 Ft késedelmikamat-tartozást 12 havi egyenlő részletben jogosult az alperes részére megfizetni.
Az első fokon eljárt bíróság végzésével a felperes jognyilatkozat pótlása iránt előterjesztett keresetlevelét a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének b) pontja értelmében idézés kibocsátása nélkül elutasította.
A másodfokú bíróság a felperes fellebbezése folytán hozott végzésével az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta, egyben a felperest 392 100 Ft fellebbezési eljárási illeték megfizetésére kötelezte. Elfogadta az elsőfokú bíróság által kifejtett indokolást, miszerint a bíróság a Pp. 2. §-ának (1) bekezdése értelmében a polgári ügyek körében felmerült jogvitát bírálja el. A perbeli esetben azonban a felek között nem polgári jogi, hanem az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (a továbbiakban: Art.) hatálya alá tartozó, az adózó és az adóhatóság közötti ún. adójogi jogviszony jött létre. Az Art. 81. §-a szabályozza, hogy az adóhatóság milyen feltételek megléte esetén engedélyezhet részletfizetést az adózók részére. Az Art. 86. §-ának (1) bekezdése kizárja a közigazgatási határozat bíróság általi felülvizsgálatának lehetőségét a részletfizetés engedélyezése tárgyában. Az a tény, hogy a részletfizetésről rendelkező - a felperes által állított - szóbeli megállapodás írásba foglalása nem történt meg, nem alapozza meg az adózó perindítási lehetőségét. Az államigazgatási eljárásról szóló 1957. évi IV. törvény (Áe.) 4. §-ának (1) bekezdése szerint, ha a közigazgatási szerv nem tett eleget eljárási kötelezettségének, erre a felettes szerve kérelemre vagy hivatalból utasítja. Ha nyolc napon belül nem hoz határozatot, úgy a felettes szerint az ügyfél kérelmére magához vonhatja az ügyet. A közigazgatási szerv mulasztása tehát államigazgatási eljárás keretében nyer orvoslást, e tárgyban bírói út igénybevételének nincsen helye.
A jogerős másodfokú végzés ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben mindkét fokú végzés hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú bíróságnak a per érdemi tárgyalására történő utasítását kérte. Arra hivatkozott, hogy a keresetében nem egy államigazgatási határozat meghozatalát hiányolta az alperes részéről, a keresetet azért terjesztette elő, mert a vele kötött egyezséget az alperes nem tartotta be. Előadta, hogy az adótartozás megfizetésének elmulasztása miatt ellene az alperes a cégbíróságon felszámolási eljárást kezdeményezett. Az alperes által be nem tartott egyezség a felszámolási eljárás időtartama alatt született, az ilyen egyezség viszont a per bíróság előtt megtámadható. Hivatkozott a BH 1994. 211. szám alatt közzétett eseti döntésére is.
Sérelmezte magával szemben a fellebbezési eljárási illeték kiszabását is.
A felülvizsgálati eljárásban a felperes előkészítő iratot nyújtott be, amelyhez csatolta az állítása szerint az APEH-nél fellelt 1995. november 20-án kelt, kizárólag az adós által aláírt megállapodás egy példányát. A felülvizsgálati kérelmében írtakon túl kérte megállapítani az alperes kártérítési felelősségét is, hogy a jogérvényesen létrejött megállapodást nem tartotta be; hogy hanyag ügykezeléssel összefüggésben a felperesnek kárt okozott, és, hogy vele szemben üzleti hitelrontást követett el.
Az alperes a felülvizsgálati kérelemre tett észrevételében előadta, hogy a felperes adótartozása elévülés folytán 9 559 618 Ft-ra csökkent, a fennmaradó összeg kifizetése tárgyában a felperessel tárgyalásokat folytat.
A felülvizsgálati kérelem a következők szerint részben alapos.
Jogsértés nélkül állapította meg a másodfokú bíróság, miszerint a keresetbe vett követelés elbírálására a bíróságnak nincs hatásköre, ezért a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján helytállóan utasította el a keresetlevelet. A felek között nem polgári jogi, hanem az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (a továbbiakban: Art.) hatálya alá tartozó adójogviszony jött létre. Az Art. 81. §-a értelmében a részletfizetés kérdésében való döntéshozatal az adóhatóság hatáskörébe tartozik. Az adózó ez irányú kérelme alapján az adóhatóság a fenti jogszabályhely szerint [(7), (8), (9) bekezdés] határozattal dönt. Az 1957. IV. tv. (a továbbiakban: Áe.) 3. §-ának (6) bekezdése szerint az adó-, jövedéki és vámigazgatási eljárásban is az Áe.-t kell alkalmazni, ha jogszabály másként nem rendelkezik. Az Áe. 38. §-a szerint a közigazgatási eljárásban is sor kerülhet egyezségkötésre, ezt azonban a (2) bekezdés értelmében határozatba kell foglalni. A fentiekből egyértelműben megállapítható, hogy a közigazgatási eljárásban megkötött egyezség nem hoz létre az ügyfél és a közigazgatási szerv között polgári jogi jogviszonyt. A határozathozatal elmaradásának jogkövetkezményei - ahogyan erre a másodfokú bíróság helyesen utalt - a közigazgatási eljárás keretében vonhatók le. Amennyiben viszont a részletfizetés tárgyában határozat született volna, - és az államigazgatási eljárásban a felperes a fellebbezés jogát kimeríti - a részletfizetés kérdésében bírósági eljárásnak - az Art. 86. §-ának (1) bekezdése szerint - nem lenne helye.
Alaptalanul hivatkozott a felperes a BH 1994. 211. sorszám alatt közzétett eseti döntésre is. A hivatkozott eseti döntés a csődeljárásban kötött csődegyezség jogi természetére nézve ad iránymutatást. A keresetben hivatkozott egyezség viszont nem csődeljárásban született, hanem a felszámolási kérelem benyújtása után, de a felszámolási eljárás elrendelése előtt. A felszámolási eljárás során kötött egyezség hatálya viszont a Cstv. 45. §-ának (1) bekezdése szerint a bíróság jóváhagyásától függ.
Ugyancsak alaptalanul kérte a felperes a felülvizsgálati eljárásban az alperes kártérítési felelősségének a megállapítását. A felperes a keresetében kártérítési igényt nem terjesztett elő, ezért nem sértett jogszabályt a másodfokú bíróság, amikor ezt az igényt a hatáskör megállapításánál nem vette figyelembe. A felülvizsgálati eljárásban olyan tényre és jogi okfejtésre nem lehet hivatkozni, amely az alapeljárásnak nem volt a tárgya.
Mindezekre figyelemmel a másodfokú bíróság jogsértés nélkül hagyta helyben az elsőfokú bíróságnak a keresetlevelet a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének b) pontja alapján elutasító rendelkezését.
Alapos volt a felülvizsgálati kérelem a másodfokú eljárási illeték megfizetése tekintetében. Az 1990. évi XCIII. törvény 57. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint illetékmentes az eljárás, ha a bíróság az eljárást megindító beadványt idézés kibocsátása nélkül elutasítja. Ilyen esetben nem csak az első-, hanem a másodfokú eljárás és a felülvizsgálati eljárás is illetékmentes, ezért törvénysértéssel kötelezte a másodfokú bíróság a felperest a fellebbezési eljárási illeték megfizetésére.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság jogerős végzését a per főtárgya tekintetében a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése szerint hatályában fenntartotta. Az illeték fizetésére vonatkozó rendelkezését a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése szerint hatályon kívül helyezte, és a felperest a fellebbezési eljárási illeték megfizetése alól mentesítette.
A felülvizsgálati eljárás a már kifejtettek szerint illetékmentes, ezért a felülvizsgálati eljárási illetékről rendelkeznie nem kellett.
A felülvizsgálati kérelem részben volt eredményes, ezért a Pp. 81. §-ának (1) bekezdése szerint az eljárásban felmerült költségét mindegyik fél maga viseli. (Legf. Bír. Gf. I. 30.339/2002. sz.)
Az ítélkezési gyakorlat értelmében a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítása, illetve a per megszüntetése esetén az illetéket nem kell megfizetni. A fellebbezés hivatalból történő elutasítása esetén ugyancsak az illetékmentességre vonatkozó rendelkezéseket alkalmazza a bíróság. A kedvezmény alkalmazásának az indoka az, hogy ezekben az esetekben a bíróságnak érdemi munkát végeznie nem kell. A törvényalkotó a civil szervezetek létrehozását is ösztönözni kívánta.

Mérsékelt illeték

Itv. 58. §
A mérsékelt illetékre vonatkozó szabályok törvénybe iktatásának az az oka, hogy a jogalkotó ösztönözni kívánja a feleket a peres eljárások mielőbbi lezárásra. Közismert, hogy hazánkban több százezer polgári peres eljárás indul és ezért a bíróságok rendkívül túlterheltek.
A Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.120/1993. számú ítélete egy kivételt említ, hiszen arra emlékeztet, hogy a mérsékelt illetékre vonatkozó szabályokat a cégbírósági eljárás vonatkozásában alkalmazni nem lehet. A BH 1991/386. számú eseti döntése alapján a terheltet a polgári jogi igénnyel kapcsolatban mérsékelt illeték megfizetésére kell kötelezni, ha a követelés jogalapját és összegszerűségét nyomban elismeri. Az ítélkezési gyakorlat szerint ugyanakkor a mérsékelt illetékre vonatkozó rendelkezések nem alkalmazhatóak abban az esetben, ha a fizetési meghagyásos eljárás megszüntetésére, a kibocsátás iránti kérelem visszavonására, valamint a kérelemtől való elállásra a fizetési meghagyás kibocsátását követően került sor (BH 1996/110. jogeset). A Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 21.376/1994. számú végzése a szünetelés folytán megszűnt perben a le nem rótt kereseti illeték mérséklésének és elengedésének szempontjait részletezi. A döntés választ ad arra a kérdésre, hogy az Itv. 58. §-át mely időponttól lehet a bírósági eljárás során alkalmazni (BH 1995/227.).

Bírói gyakorlat

Az Itv. kizárólag a peres eljárásban engedte az illetékmentesség alkalmazását [1990. évi XCIII. tv. 58. § d) pont]

A felperes 1993. augusztus 13-án benyújtott változás bejegyzése iránti kérelmét - amelyen 90 000 Ft illetéket bélyegben lerótt - a megyei bíróság, mint cégbíróság elutasította. Ezt követően a felperes eljárási illeték visszatérítésére irányuló kérelmét az elsőfokú közigazgatási szerv elutasította.
A felperes fellebbezése folytán az alperes az 1995. április 27-én kelt határozatával az illetékekről szóló, módosított 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 3. §-ának (4) bekezdése és 58. §-ának d) pontja alapján helybenhagyta az elsőfokú közigazgatási szerv határozatát azzal, hogy a bíróság érdemi határozat meghozatalával utasította el a bejegyzési kérelmet.
A felperes keresetében kérte az alperes határozatának hatályon kívül helyezését.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperes határozatát megváltoztatta és elrendelte az eljárási illeték visszatérítését a felperes részére. Az Itv. 57. §-ának (1) bekezdése és a Pp. 130. § (1) bekezdésének j) pontja alapján megállapította, hogy a cégbírósági eljárás illetékmentes volt, a felperes az illeték visszatérítésére jogosult.
Az alperes fellebbezése folytán a megyei bíróság ítéletével indokai alapján helybenhagyta az elsőfokú bíróság ítéletét. A fellebbezésben foglaltakra hivatkozással hangsúlyozta a másodfokú bíróság, hogy az eljárás megindításakor hatályban volt Itv. 58. §-ának d) pontja alapján illetékmentes az eljárás, ha a bíróság az eljárást megindító beadványt érdemi vizsgálat kitűzése nélkül, hivatalból utasítja el.
A perbeli esetben a hiánypótlásra történt kétszeri felhívás után a bíróság a beadványt a Pp. 95. §-ának (1) bekezdése alapján érdemi vizsgálat nélkül elutasította.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben kérte annak hatályon kívül helyezését, az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és a felperes keresetének elutasítását.
Álláspontja szerint a bejegyzési kérelmet elutasító cégbírósági végzés is érdemi határozat, ezért az Itv. 1993. augusztus 13-án hatályos 58. §-ának d) pontja értelmében nincs helye a lerótt eljárási illeték visszatérítésének.
A felperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, a városi bíróság ítéletét megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította.
A Legfelsőbb Bíróságnak a felülvizsgálati eljárásban abban a jogkérdésben kellett állást foglalnia, hogy a perbeli illetékvisszatérítési ügyben helye volt-e az Itv. 58. § d) pontja alkalmazásának. Ennek kapcsán azt is vizsgálta a Legfelsőbb Bíróság, hogy érdemi-e az a végzés, amellyel a cégbíróság a felperes bejegyzés iránti kérelmét elutasította.
A jogkérdés eldöntésénél irányadó, hatályban volt törvényi szabályozást az Itv. 58. §-ának d) pontja tartalmazta, amely szerint illetékmentes az eljárás, ha a bíróság az eljárást megindító beadványt érdemi tárgyalás kitűzése nélkül, hivatalból utasítja el.
E törvényi meghatározásból egyértelműen az állapítható meg, hogy az Itv. kizárólag a peres eljárásokban tette lehetővé az illetékmentes eljárást. Ezzel szemben a cégbírósági eljárás a bírósági cégnyilvántartásról és a cégek törvényességi felügyeletéről szóló 1989. évi 23. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Ctvr.) 25. §-ának (1) bekezdése szerint nemperes eljárás, amelyben tárgyalás kitűzésére nem kerülhet sor. A Polgári perrendtartás szabályait, mint mögöttes jogterületet a Ctvr. 25. §-ának (1) bekezdésében foglalt felhatalmazás alapján kizárólag akkor alkalmazzák a cégügyekben eljáró megyei bíróságok, ha a cégeljárásra vonatkozó jogszabályi rendelkezésekből és a cégeljárás nemperes jellegéből más nem következik. A cégeljárás nemperes jellege pedig egyértelműen kizárja a kontradiktorius tárgyalást.
Tévedtek ezért az eljárt bíróságok, amikor a felülvizsgált ügyben az Itv. illetékmentességi szabályát alkalmazhatónak találták.
Tévedtek az eljárt bíróságok a perbeli cégbírósági végzés jogi jellegének megítélésénél is: Az iratok között rendelkezésre álló végzés szerint a cégbíróság két alkalommal hiánypótlást rendelt el, majd a felhívásában foglaltak nemteljesítése miatt elutasította a felperes módosítási kérelmét, határozatával eljárását befejezte. Az eljárást befejező végzése érdemi végzés, függetlenül attól, hogy anyagi jogi vagy eljárási okból került sor a kérelem elutasítására.
A Legfelsőbb Bíróság megjegyzi, hogy a cégbíróságnak a kérelmek hiánypótlási eljárás nélküli hivatalbóli elutasítására 1995. július 30-tól kezdődően van lehetősége az 1995. évi LXII. törvénnyel módosított Ctvr. 16. §-ának (2) bekezdése alapján. E módosítás hatálybalépése előtt a cégbíróság az Ctvr. 15. §-a értelmében törvényességi felügyeleti jogkörénél fogva egyidejűleg és érdemben vizsgálta a kérelem alapjául szolgáló okiratot (társasági szerződés stb.) és ellenőrizte a jogszabály által előírt kellékek (közzétételi díj, illeték stb.) meglétét.
Megjegyzi még a Legfelsőbb Bíróság, hogy a cégbírósági bejegyzési kérelmek, módosítási kérelmek nem minősülnek keresetlevélnek, ezért az elsőfokú bíróságnak a Pp. 130. § (1) bekezdésének j) pontjára hivatkozása ugyancsak nem helytálló. Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdésének alapján hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. III. 27.129/1997.)

A per szünetelés folytán történő megszűnése esetén a mérsékelt illeték megfizetésére az eljárást kezdeményező felet kell kötelezni [1990. évi XCIII. tv. 58. § (4) bek.]

A felperes élettársi közős vagyon megosztása iránt terjesztett elő keresetet az alperes ellen, pontosított keresetében a pertárgy értékét 11 888 000 forintban jelölte meg.
Az elsőfokú eljárás során a felek peren kívüli megállapodásukkal rendezték vagyoni viszonyaikat, egyben közös kérelmükre a per szünetelt, majd hat hónapi szünetelés után 1999. január 25-én megszűnt.
A bíróság 8. sorszámú végzésével a per megszűnését megállapította, és kötelezte a felperest, hogy az illetékfeljegyzési joga folytán le nem rótt 213 985 forint eljárási illetéket felhívásra fizessen meg. Az illeték mértékét az 1990. évi XCIII. törvény 58. §-a (2) bekezdésének alkalmazásával mérsékelt összegben, a kereseti kérelemhez igazodó illeték 30%-ában határozta meg.
A végzésnek az illeték megfizetésére kötelező rendelkezése ellen a felperes fellebbezett. Arra hivatkozott, hogy a felek megállapodása arra irányult, hogy a jogvita megoldása során mindkét fél érdeke érvényesüljön, s minthogy a szünetelésre is egyező akarattal került sor, ez az akarat az illeték közös viselésére is kiterjedt.
Utalt arra, hogy a megállapodás során a kereseti követelésénél alacsonyabb összeghez jutott és méltányossági okok is az illeték közös viselését indokolják.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta.
Az Itv. 58. §-a (4) bekezdésének megfogalmazásából kétséget kizáróan megállapítható, hogy ha a per szünetelés folytán szűnik meg, a bíróság a (2) bekezdés szerinti mérsékelt illeték megfizetésére az eljárást kezdeményező felet kötelezi.
Amennyiben a jogi képviselővel eljáró felek a fenti szabálytól a méltányosság vagy arányosság szempontjai szerint kívántak eltérni, ezt módjuk lett volna a peren kívüli megállapodás során rendezni, a bíróság előtti eljárásban azonban a jogszabállyal ellentétes határozat meghozatalára már nincs lehetőség.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős végzést a Pp. 259. §-a szerint alkalmazott 253. §-a (2) bekezdésének első fordulata szerint helybenhagyta.
Az illetékfeljegyzési jogban részesült felperes eredménytelenül fellebbezett, ezért a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. §-ának (2) bekezdése szerint a le nem rótt illetéket köteles megfizetni, ennek összegét a Legfelsőbb Bíróság az Itv. 47. §-ának (1) bekezdése szerint határozta meg. (Legf. Bír. Pf. II. 25.051/1999.)

A mérsékelt összegű illeték méltányosság címén történő részbeni vagy teljes elengedése vagy egyéb fizetési kedvezmény biztosítása az illetékhivatal hatáskörébe tartozik. [1990. évi XCIII. tv. 58. § (1) bek. a) pont és (4) bek., 88. §, 1991. évi XCI. tv. 82. § (5) bek., Pp. 137. § (3) bek.].

Az elsőfokú bíróság végzése kötelezte a felperest, hogy fizessen meg az államnak az illetékhivatal felhívására 61 200 (hatvanegyezer-kettőszáz) forint eljárási illetéket.
A felperes fellebbezésében az elsőfokú bíróság végzésében foglalt illeték megfizetése alóli mentesítését kérte, kérelmében arra hivatkozott, hogy a mérsékelt illeték megfizetése számára mind anyagi helyzete, mind egészségügyi állapota miatt nehézségekbe ütközne.
Az elsőfokú bíróság a Pp. 137. §-ának (3) bekezdése alapján helyesen állapította meg, hogy a per hat hónapi szünetelés után, 2000. március 7-én a törvény erejénél fogva megszűnt. Helyesen döntött abban is, hogy az 1990. évi XCIII. törvény Itv.) 58. §-a (1) bekezdésének a) pontja és (4) bekezdése alapján a mérsékelt összegű illeték megfizetése az eljárást kezdeményező felet (a felperest) terheli. A mérsékelt összegű illeték méltányosság címén történő részbeni vagy teljes elengedése vagy egyéb fizetési kedvezmény biztosítása az illetékről szóló 1990. évi XCIII. törvény 88. §-a szerint alkalmazandó, az adózás rendjéről szóló 1991. évi XCI. tv. 82. §-ának (5) bekezdése alapján az illetékhivatal hatáskörébe tartozik.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését a Pp. 259. §-a alapján alkalmazandó 253. § (2) bekezdése szerint helybenhagyta. (Legf. Bír. Pf. II. 25.501/2000. sz.)

Illetékfeljegyzési jog

Itv. 59-63. §
Az illetékfeljegyzési jogra vonatkozó legfontosabb tudnivalókról külön adok számot, ezúttal csupán arra szeretnék utalni, hogy az illetékfeljegyzési jog alapján a félnek az illetéket nem kell előzetesen megfizetni, hiszen arról a bíróság utólag dönt.
A Legfelsőbb Bíróság Gf. I. 33.558/1993. számú végzése kimondja, hogy az illetékfeljegyzési jog engedélyezése iránti kérelmet - ha azt a bíróság nem találja teljesíthetőnek - végzéssel el kell utasítani. Ez ellen a végzés ellen külön fellebbezésnek van helye. A keresetet (viszontkeresetet) idézés kibocsátása nélkül elutasítani, vagy fellebbezést hivatalból elutasítani csak a végzés jogerőre emelkedése után - ha addig az érintett fél illetéklerovási kötelezettségének nem tesz eleget - lehet. Fontos tudnivaló, hogy nem részesülhet az illetékfeljegyzési jog kedvezményében a fél, ha perlekedése rosszhiszeműnek, vagy előre teljesen eredménytelennek látszik, illetve, ha engedményesként lép fel és valószínű, hogy az engedményezés az illetékfeljegyzési jog kedvezményével való perlés lehetővé tételét célozta.
A tárgyi illetékfeljegyzési jog a fél jövedelmi és vagyoni viszonyaitól függetlenül jár és a törvény maga határozza meg az érintett eljárások körét. Kiemelésre az Itv. 62. § (1) bekezdés h) pontja érdemes, hogy értelmében a feleket jövedelmi és vagyoni viszonyaikra tekintet nélkül illetékfeljegyzési jog illeti meg a közigazgatási határozat felülvizsgálata iránti eljárásban.

Bírói gyakorlat

Az ellentmondási illeték viselése tárgyában a bíróság az eljárást befejező határozatban dönt [1990. évi XCIII. tv. 59. § (1) bek.]

Az elsőfokú bíróság a felperes mint feltaláló és szabadalmas által benyújtott kereset alapján az 1998. október 2-ára kitűzött tárgyaláson a felperes kérelmére bírósági meghagyást bocsátott ki, amelyben a leszállított keresettel egyezően megállapította, hogy az alperes 1996 augusztusától kezdve 17 db tartály gyártásával és értékesítésével bitorolta a felperes 213722 lajstromszámú "Berendezés folyadékok tárolására" tárgyú szabadalmát. Az alperest a jogsértő tevékenység abbahagyására kötelezte és a további jogsértéstől eltiltotta, egyben kötelezte, hogy 15 nap alatt fizessen meg a felperesnek 9 000 000 forintot és annak 1997. augusztus 7-től a kifizetésig járó évi 20%-os kamatát, továbbá 50 000 forint perköltséget és az államnak 540 000 forint le nem rótt kereseti illetéket. Az alperes a bírósági meghagyás kézbesítését követően ellentmondást terjesztett elő, amelyben kérte a felperes keresetének a teljes elutasítását. Az elsőfokú bíróság 2. sorszámú végzésével felhívta az alperest, hogy az ellentmondás elutasításának terhe mellett a bírósági meghagyás ellentmondásának illetékét, azaz 270 000 forintot illetékbélyegben rójon le.
Az alperes ennek a megadott határidő alatt nem tett eleget, arra hivatkozással, hogy a perben a tárgyi illetékfeljegyzési jog alkalmazandó.
Az elsőfokú bíróság ezt követően végzésével a bírósági meghagyással szembeni ellentmondást idézés kibocsátása nélkül elutasította.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az 1990. évi XCIII. tv. (Itv.) 35. §-ának (1) bekezdése szerint az illetéket az eljárást kezdeményező félnek, az eljárás megindításakor kell megfizetnie, kivéve, ha az illeték megfizetéséről utólag kell határozni. Az ellentmondás az Itv. 42. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint illetékköteles, rendes perorvoslat, amelynek illetékét a Pp. 136/A. §-ának (2) bekezdése szerint a felperesre nem lehet áthárítani, és amely egy önálló "ellentmondási eljárást" indít meg. Miután ennek az eljárásnak a megindítója, tehát az alperes nem feltalálója a perben vitás találmánynak, nem vonatkozik rá az Itv. 62. §-a (1) bekezdésének j) pontjában írt feltétel, mely szerint tárgyi illetékfeljegyzési jog csak a feltaláló részére biztosított kedvezmény. Miután az alperes nem élvez az illeték előzetes lerovása alól mentességet, köteles leróni az ellentmondás illetékét, amelynek elmaradása miatt az ellentmondása hiányos volt és a hiányok pótlásának elmaradása miatt a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének j) pontja alapján kellett azt idézés kibocsátása nélkül elutasítani.
Az elsőfokú bíróság végzése ellen az alperes fellebbezett, kérve annak hatályon kívül helyezését és a per érdemi tárgyalásának az elrendelését. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a tárgyi illetékfeljegyzési jog szabályait tévesen alkalmazta.
A felperes az elsőfokú bíróság végzésének a helybenhagyását kérte, lényegében annak helyes indokai alapján arra hivatkozva, hogy a bírói gyakorlat szerint az ellentmondás illetékének előzetes lerovása alól csak a költségmentesség ad felmentést.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a per további tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította.
A rendelkezésre álló iratokból megállapíthatóan a felperes mint a 213722 lajstromszámú találmány feltalálója és szabadalmasa indított keresetet a szabadalmat bitorló alperes ellen. Az Itv. 62. §-a (1) bekezdésének j) pontja szerint a feleket jövedelmi és vagyoni viszonyaikra tekintet nélkül illetékfeljegyzési jog illeti meg, egyebek mellett a találmány feltalálója által a találmánnyal kapcsolatban indított polgári peres és nemperes (végrehajtási) eljárásban. A keresetet a feltaláló a találmánnyal kapcsolatban indította. Nem kétséges tehát, hogy ebben a perben a feleket, azaz mind a felperest, mind az alperest a per tárgyánál fogva illetékfeljegyzési jog illeti meg. Az ellentmondás az alperes eljárási cselekménye, de az elsőfokú bíróság álláspontjától eltérően nem önálló eljárást kezdeményező irat, hanem az egységes és a keresetlevélnek az alperes részére történő kézbesítésével megindult pernek a része. Téves tehát az elsőfokú bíróságnak az az álláspontja, hogy a felperes által indított pertől független új, önálló eljárásnak minősülne a bírósági meghagyással szemben benyújtott ellentmondás. Ebből eredően téves az az álláspontja is, hogy az alperest, miután nem mint feltaláló kezdeményezett polgári eljárást, nem illeti meg a tárgyi illeték-feljegyzési jog.
Az Itv. 59. §-ának (1) bekezdése szerint akit illetékfeljegyzési jog illet meg, mentesül az illeték előzetes megfizetése alól. Ilyen esetben az viseli az illetéket, akit a bíróság erre kötelez.
Miután az alperest is megilleti az illetékfeljegyzési jog az ő illetékfizetési kötelezettség alá eső eljárási cselekményére is alkalmazni kell a fenti szabályt, azaz meg kell állapítani, hogy a bírósági meghagyás elleni ellentmondáson az Itv. szabályai szerint lerovandó illeték előzetes megfizetése alól az alperes is mentesül.
Nincs jelentősége annak, hogy a Pp. 136/A. §-ának (2) bekezdése szerint a le nem rótt illeték viseléséről döntő határozatban ezt az illetéket a felperesre áthárítani nem lehet. A Pp. 77. §-a szerint a bíróság a perköltség viselése felől az ítéletben vagy az eljárást befejező egyéb határozatban dönt. A Pp. 78. §-ának (2) bekezdéséből következik, hogy a költségmentesség, az illetékmentesség, vagy az illetékfeljegyzési jog folytán le nem rótt illetékek és az állam által előlegezett költségek viselése tárgyában a határozathozatal hivatalból kötelező ugyan, de ezek viseléséről is a Pp. 77. §-a szerint az eljárást befejező határozatban kell dönteni. Az eljárási illetéknek minősülő ellentmondási illeték nem minősül olyan költségnek, amelyről a bíróság a Pp. 77. §-ának II., illetve III. mondata értelmében nyomban határozni lenne köteles, és erre vonatkozóan sem az Itv., sem a Pp. 136/A. §-a kötelező rendelkezést nem tartalmaz.
Mindezekből következik, hogy az alperes a tárgyi illetékfeljegyzési jog alapján mentesült a bírósági meghagyás elleni ellentmondás illetékének előzetes lerovása alól, így nem volt hiányos az ellentmondása. Tévesen hívta fel tehát az elsőfokú bíróság az alperest a hiány pótlására és nem mulasztott az alperes, amikor e felhívásnak nem tett eleget. Ezért az ellentmondás elutasításának nem volt helye. Ezzel kapcsolatban arra is rámutat a Legfelsőbb Bíróság, hogy az ellentmondás (esetleg) nem pótolt hiányai miatt az ellentmondást a Pp. 95. §-a alapján lehet csak elutasítani. Ilyenkor a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének j) pontja nem alkalmazható, mert erre tekintettel kizárólag a keresetlevelet lehet idézés kibocsátása nélkül elutasítani.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 258. §-a (2) bekezdésének megfelelő alkalmazásával az elsőfokú bíróság végzését hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a per további tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította. (Legf. Bír. Pf. IV. 24.765/1999.)

A bíróság vizsgálja, hogy a félnek az illeték lerovása nem jelent-e a vagyoni viszonyaival arányban nem álló megterhelést. E körben a bíróság figyelembe veheti a vagyoni viszonyokra vonatkozó hivatalos tudomását is (1990. évi XCIII. tv. 60. §)

Az elsőfokú bíróság végzésével a felperes illetékfeljegyzési jog engedélyezése iránti kérelmét elutasította, mert a felperes által, a perben nem érintett harmadik személyek részére nyújtott, nagy összegű kölcsönökből arra a következtésre jutott, hogy a felperes megfelelő anyagi háttérrel rendelkezik az illeték lerovásához.
E végzés ellen a felperes nyújtott be fellebbezést annak megváltoztatása és az illetékfeljegyzési jog engedélyezése iránt.
Az alperes érdemi fellebbezési ellenkérelmet nem terjesztett elő.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését helyben hagyta.
A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezést a Pp. 257. §-ának (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el, amelynek során megállapította, hogy az nem alapos.
Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 60. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy ha az illeték előzetes megfizetése a félnek jövedelmi és vagyoni viszonyaival arányban nem álló megterhelést jelentene, mentesíteni lehet az illeték előzetes megfizetése alól, különösen, ha a lerovandó illeték a fél és a házastársa, valamint vele egy háztartásban élő, általa eltartott gyermekei előző adóévben elért egy főre eső adóköteles jövedelme 25%-át meghaladja.
Az elsőfokú bíróságnak hivatalos tudomása volt arról, hogy a felperes több, igen nagy összegű kölcsönt folyósított harmadik személyeknek, amelyből okszerűen jutott arra a következtetésre, hogy a 750 000 Ft összegű kereseti illeték lerovása nem jelenthet számára a vagyoni viszonyaival arányban nem álló megterhelést. Ezért döntését a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 259. §-a és a Pp. 254. §-ának (3) bekezdése alkalmazásával, annak helyes indokai alapján hagyta helyben.
A felperes fellebbezése nem vezetett eredményre. Ezért a Pp. 259. §-a folytán irányadó Pp. 78. §-ának (1) bekezdése értelmében a fellebbezési eljárásban felmerült kiadásait maga köteles viselni. Az alperesnek a tárgyaláson kívüli elbírálás következtében, érdemi fellebbezési ellenkérelem hiányában, a jelen másodfokú eljárásban megtérítést igénylő költsége nem merült fel.
A jelen fellebbezési eljárás az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény módosított 57. § (1) bekezdés b) pont alapján illetékmentes volt, ezért a fellebbezési eljárási illeték viseléséről a Legfelsőbb Bíróságnak nem kellett rendelkeznie. (Legf. Bír. Pv. VIII. 24.152/1998.)

A tárgyi illetékfeljegyzési jog nem az igényt érvényesítő személyéhez, hanem a per tárgyához kapcsolódik [1990. évi XCIII. tv. 62. § (1) bek.]

A Peugeot típusú személygépkocsit 1997. október 29-én, Ó. belterületén közlekedési baleset érte akként, hogy egy tehergépkocsi egy lejtős útszakaszon nekigurult. A felperes casco biztosítási szerződés alapján kártérítést fizetett a károsultnak, ezt követően keresett terjesztett elő az alperessel, mint a tehergépkocsi felelősségbiztosítójával szemben.
Az elsőfokú bíróság végzésében megállapította, hogy ebben az eljárásban a felperest nem illeti meg az Itv. 62. §-ának (1) bekezdés b) pontjában meghatározott tárgyi illetékfeljegyzési jog.
A végzés ellen a felperes nyújtott be fellebbezést annak megváltoztatása és a tárgyi illetékfeljegyzési jog fennállásának megállapítása iránt.
Az alperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú bíróság végzésének helyben hagyására irányult.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését megváltoztatta és megállapította, hogy a felperest a keresetben megjelölt jog érvényesítése során tárgyi illetékfeljegyzési jog illeti meg.
A Magyar Népköztársaság és az Osztrák Köztársaság között a kölcsönös polgári jogsegélyforgalomról és az okiratokról Bécsben, az 1965. évi április hónap 9. napján aláírt szerződés kihirdetéséről szóló 1967. évi 24. törvényerejű rendelet 1. Cikk (1) bekezdése értelmében az egyik Szerződő Állam polgárai a másik Szerződő Állam területén szabadon fordulhatnak a bíróságokhoz és ezek előtt ugyanolyan feltételek mellett léphetnek fel, mint a belföldiek.
A Ptk. 558. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy amennyiben a biztosító a kárt megtérítette, őt illetik meg azok a jogok, amelyek a biztosítottat illették meg a kárért felelős személlyel szemben, kivéve ha ez a biztosítottal közös háztartásban élő hozzátartozó.
Az Itv. 62. §-ának (1) bekezdés b) pontja szerint a feleket jövedelmi és vagyoni viszonyaikra tekintet nélkül illetékfeljegyzési jog illeti meg: a személy életében, testi épségében vagy egészségében okozott, illetve a vagyonában bekövetkezett olyan kár megtérítése iránti igény esetén, amikor a személy élete, testi épsége vagy egészsége is veszélyeztetve volt.
A jelen peres eljárást megelőzően a felperes casco biztosítási szerződés alapján kártérítést fizetett ki olyan káresemény alapján, amelyért állítása szerint olyan személy felelős, akinek felelősségbiztosítója az alperes. Ezért ezt követően a Ptk. 558. §-ának (1) bekezdésében biztosított jogával élve keresettel fordult az alperes ellen. A fellebbezéséhez csatolt és magyar nyelvű fordítással is ellátott okiratokkal igazolta, hogy a baleset során a károsult a kárt szenvedett gépkocsiban ült és ugyancsak megsérült.
Ebből okszerűen következik, hogy a felperes igénye alapjául szolgáló káresemény során személy élete, testi épsége, egészsége is veszélyeztetve volt. Ez pedig kellő alapul szolgál az Itv. 62. §-ának (1) bekezdés b) pontjában meghatározott kedvezmény alkalmazásához. Ezzel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság kiemeli, hogy a tárgyi illetékfeljegyzési jog nem az igényt érvényesítő személyéhez, hanem a per tárgyához kapcsolódik. Ezért az nem a Ptk. 558. §-ának (2) bekezdésén keresztül a károsult jogán, hanem az általa érvényesített igény jogi természete folytán illeti meg a felperest.
A fent kifejtettek eredményeként a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését a Pp. 259. §-ának utaló szabálya folytán alkalmazandó Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján megváltoztatta.
A jelen fellebbezési eljárás az Itv. 57. §-ának (1) bekezdés b) pontja alapján illetékmentes volt, ezért a fellebbezési eljárási illeték viseléséről nem kellett határozni. (Legf. Bír. Pf. VIII. 25.820/1999.)

Amennyiben a per a tárgyi illetékfeljegyzési jog kedvezménye alá vonható perek körébe tartozik, de a viszontkereset e körbe nem tartozó igény érvényesítésére vonatkozik az illetéket a viszontkeresetet előterjesztő fél köteles leróni [1990. évi XCIII. tv. 62. § (1) bekezdés]

Az elsőfokú bíróság végzésében megállapította, hogy a tárgyi illetékfeljegyzési jog kedvezménye az alperes viszontkeresete tárgyában nem áll fenn, mivel az 1990. évi XCIII. törvény 62. §-a (1) bekezdésének j) pontja szerint - a feleket jövedelmi és vagyoni viszonyaikra tekintet nélkül - illetékfeljegyzési jog a használati minta feltalálója által a használati mintával, illetve a közreműködői díjjal kapcsolatban indított polgári peres eljárásban illeti meg. Nem alkalmazható ez a kedvezmény a viszontkereset vonatkozásában, amely a megbízott alperes által a képviseleti szerződésben foglalt végkielégítés megfizetésére irányult.
Az elsőfokú bíróság végzése ellen, annak megváltoztatása és a tárgyi illetékfeljegyzési jog megállapítása iránt, a perújító IV. rendű felperes fellebbezett.
A perújított alperes a fellebbezésre észrevételt nem tett.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta.
Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 62. §-ának (1) bekezdése azokat a pereket sorolja fel, amelyekben a felek az ügy tárgyára tekintettel mentesülnek az illeték előzetes lerovásának kötelezettsége alól.
Ezek közé a tárgyi illetékfeljegyzési jog kedvezménye alá vonható perek körébe tartozik az Itv. 62. §-a (1) bekezdésének j) pontja szerint a felperesek keresetlevelében érvényesített igénnyel kapcsolatos per.
Az alperes a felperesekkel létrejött megbízási szerződésre [Ptk. 474., 478. § (1) bekezdés] alapítottan kérte viszontkeresetében a felpereseket 1 000 000 forint és járulékai megfizetésére kötelezni. A IV. rendű felperes a perújítási kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az alperes viszontkeresetének elutasítását kérte.
A megbízási szerződéssel kapcsolatos perek azonban nem tartoznak az Itv. 62. §-ának (1) bekezdésében felsorolt perek közé, ezért helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a tárgyi illetékfeljegyzési jog kedvezménye az alperes viszontkeresete tárgyában nem áll fenn.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 259. §-ának utaló szabálya folytán a végzés elleni fellebbezés során is irányadó Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alkalmazásával az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta.
A Legfelsőbb Bíróság észlelte, hogy a perben a bíróság a felperesek részére - így a IV. rendű perújító felperesnek is - személyes költségmentességet engedélyezett. A költségmentesség a kérelem előterjesztésétől a per egész tartamára kiterjed [Pp. 86. § (2) bekezdés]. Ebből következően - amennyiben az engedélyezés feltételei utóbb nem szűntek meg [6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 8. § (1) bekezdés c) pont] - a perújító IV. rendű felperes erre a jogosultságára tekintettel a perújítási eljárásban sem köteles előlegezni és viselni a perújítás illetékét [Pp. 84. § (1) bekezdés].
A IV. rendű felperes fellebbezése nem vezetett eredményre, ezért a Pp. 239. §-a alapján alkalmazandó Pp. 78. §-ának (1) bekezdése szerint a IV. rendű perújító felperesnek a fellebbezési eljárásban felmerült költségeit magának kell viselni, a perújított alperes részéről a fellebbezési eljárásban felszámítható költség nem merült fel, így a fellebbezési eljárási költség megtérítéséről rendelkezni nem kellett.
Az Itv. 57. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint illetékmentes eljárás folytán a fellebbezési eljárási illetéket az Itv. 56. §-ának (1) bekezdésére és 64. §-ára figyelemmel alkalmazandó 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 14. §-a alapján az állam viseli. (Legf. Bír. Pf. I. 25.375/2000.)

A tárgyi illetékfeljegyzésí jog nem mentesíti a bíróságot a költségkedvezmény megadására és a pártfogó ügyvéd kirendelésére irányuló kérelem elbírálása alól (1990. évi XCIII. tv. 62. §)

Az elsőfokú bíróság a keresetlevelet a Pp. 130. §-ának (1) bekezdés j) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül elutasította, mert a felperes a keresetlevelet újból hiányosan adta be, nem csatolta kellő példányszámban azokat az okiratokat, illetve azok másolatát, amelyekre bizonyítékként hivatkozott, ezért a keresetlevél nem felel meg a Pp. 121. §-ának (2) bek. és 93. §-ának (2) bekezdésében írt jogszabályi feltételeknek. Indokolása szerint a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítása miatt mellőzte a határozathozatalt a tárgyi illetékfeljegyzési jogos perben a felperes költségmentesség engedélyezése és pártfogó ügyvéd kirendelése iránti kérelméről.
A végzés ellen a felperes élt fellebbezéssel. Kérte, hogy azt a Legfelsőbb Bíróság helyezze hatályon kívül. Mindenekelőtt azt kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság a költségmentesség engedélyezése és a pártfogó ügyvéd kirendelése iránti kérelméről nem határozott.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új határozat hozatalára utasította.
Az elsőfokú bíróság tévesen hivatkozik arra, hogy a tárgyi illetékfeljegyzési jog mentesíti a bíróságot a költségkedvezmény megadására és a pártfogó ügyvéd kirendelésére irányuló kérelem elbírálása alól. Ezekről a kérelmekről a Pp. 86. és 87. §-ában foglalt jogszabályi rendelkezések alapján döntenie kellett volna. Amennyiben úgy ítéli meg, hogy a felperes költségmentességi kérelme alapos, el kellett volna döntenie, hogy az ügy természete és a fél személyének jellemzői alapján szükséges-e a pártfogó ügyvéd kirendelése. A felperes a pártfogó ügyvéd segítségével eldönthette volna, hogy melyek azok az okiratok, amelyeket a Pp. 121. §-ának (2) bekezdése alapján a keresetlevélhez feltétlenül csatolnia kell.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését a Pp. 258. §-ának (1) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új határozat hozatalára utasította. (Legf. Bír. Pf. V. 26.691/2001.)

A költségmentesség szabályainak alkalmazása

Itv. 64. §
A törvényszakasz értelmében a költségmentességről szóló jogszabályok rendelkezéseit kell alkalmazni az illetékfeljegyzési jog engedélyezése és megvonása tekintetében is. Az alapvető költségmentességre vonatkozó rendelkezéseket a Pp. 84-87. §-ai tartalmazzák és ezeknek a szabályoknak az ismertetésére külön fejezetben fogok kitérni.

Bírói gyakorlat

Az illetékkedvezmény elbírálásakor a bíróság vizsgálja a fél ingó, ingatlan vagyonát, kintlévőségeit, tartozásait, beszerezheti visszamenőlegesen a bankszámla egyenlegre vonatkozó igazolást (1990. évi XCIII. tv. 64. §)

Az elsőfokú bíróság végzésével a felperes illetékfeljegyzési jog iránti kérelmét elutasította kizárólag arra hivatkozva: "a becsatolt dokumentumokból megállapította, hogy felperes kérelme nem megalapozott".
Az elsőfokú végzés ellen annak megváltoztatása és illetékfeljegyzési jog engedélyezés iránt a felperes fellebbezett. Fellebbezésének indokaként azt adta elő, hogy a csatolt okiratokkal igazolta kérelme "jogosságát", mivel a mérlegből megállapítható, hogy a társaság az elmúlt évben veszteséges volt.
Az alperes a fellebbezésre tett észrevételében az elsőfokú végzés helybenhagyását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság végzését hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új határozat hozatalára utasította.
Az 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 64. §-a értelmében az illetékfeljegyzési jog engedélyezésére a költségmentességről szóló jogszabályok rendelkezései az irányadóak.
A költségmentesség engedélyezésének alapjául szolgáló körülmények igazolására a 2/1968. (I. 24.) IM rendelet (R.) előírásait kell alkalmazni.
Az R. 1. §-ának (4) bekezdése szerint jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező gazdálkodó szervezet [Ptk. 687. § c) pont] illetékfeljegyzési jog engedélyezése iránti kérelméhez csatolni kell a bankszámlát vezető pénzintézet - 15 napnál nem régebbi - igazolását a bankszámla egyenlegéről. Ha a gazdálkodó szervezet több bankszámlával rendelkezik egy pénzintézetnél vagy több pénzintézet vezet részére bankszámlát, mindegyik vonatkozásában köteles az igazolást csatolni. A gazdálkodó szervezet képviselője írásban nyilatkozik arról, hogy a gazdálkodó szervezet egyéb bankszámlával nem rendelkezik.
A bíróság elrendelheti a gazdálkodó szervezet vagyoni állapotának (ingó, ingatlan vagyon, kintlevőségek, tartozások), továbbá 6 hónapra visszamenőleges bankszámla egyenlegének igazolását is.
A felperes az illetékkedvezmény iránti kérelem elbírálásához a rendeletben előírt bankszámla kivonatokat ugyan csatolta, ezek az adatok azonban kiegészítésre szorulnak; s az idő múlására tekintettel ma már fel sem használhatók.
A bankszámlákon szereplő pénzmozgásra figyelemmel a bíróságnak adott esetben vizsgálnia kellett volna a felperes ingó, ingatlan vagyonát, kintlevőségeit, tartozásait, beszerezve a 6 hónapra visszamenőleges bankszámla egyenlegére vonatkozó igazolást is.
Ezek az adatok nyújtanak megfelelő alapot az illetékkedvezmény elbírálásához.
A Legfelsőbb Bíróság az illetékfeljegyzési jog iránti kérelem elbírálásához szükséges adatok észlelt hiányosságai mellett megállapította, hogy az elsőfokú bíróság elmulasztotta végzésének indokolását, annak ellenére, hogy az illetékfeljegyzési jog engedélyezése iránti kérelmet elutasító végzés ellen külön fellebbezésnek van helye [6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 16. § a) pont, 16/A. § (1) bekezdés]. Ennek megfelelően - a Pp. 222. §-ának (1) bekezdéséből következően - az elsőfokú bíróságnak végzését indokolnia kellett volna.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú végzést - a Pp. 258. §-ának (1) bekezdése alapján - hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot a hiányzó adatok pótlására és kellően megindokolt új határozat hozatalára utasította. (Legf. Bír. Pf. I. 25.233/2000.)

Az illetékfeljegyzési jog engedélyezése iránti kérelem tárgyában a bíróságnak alakszerű határozatot kell hoznia, de a kérelemnek helyt adó határozat esetén utalni kell a fellebbezés kizártságára (1990. évi XCIII. tv. 64. §)

Az elsőfokú bíróság 8/I. sorszámú végzésével a felperes részére illetékfeljegyzési jogot engedélyezett azzal az indokkal, hogy a felperes által "becsatolt nyilatkozatok... megfelelnek" a Pp. 86. §, az Itv. 60. § (1) bekezdése és a 2/1968. (I. 24.) IM rendeletben foglaltaknak.
Az elsőfokú bíróság tájékoztatása szerint határozata ellen fellebbezésnek van helye.
A végzés ellen az I. r. alperes fellebbezett, amelyben annak megváltoztatását és a felperestől "az illetékfeljegyzési jog megvonását"; másodlagosan az elsőfokú végzés hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára utasítását kérte.
A felperes és a II. r. valamint a III. r. alperes észrevételt nem tett.
A Legfelsőbb Bíróság az I. r. alperes fellebbezését hivatalból elutasította.
A Pp. 233. §-ának (3) bekezdése b) pontja értelmében fellebbezésnek nincs helye az eljárás folyamán hozott végzések ellen, kivéve a perköltségben vagy pénzbírságban marasztaló végzéseket, valamint azokat a végzéseket, amelyekkel szemben a törvény a fellebbezést külön megengedi.
Az elsőfokú bíróság a felperes részére az 1990. évi XCIII. tv. (Itv.) 60. §-ának (1) bekezdése alapján illetékfeljegyzési jogot engedélyezett.
Az Itv. 64. §-a szerint az illetékfeljegyzési jog engedélyezésére és megvonására, valamint az eljárás kezdeményezésekor meg nem fizetett illeték viselésére, nyilvántartására és a megfizetésével kapcsolatos bírósági intézkedésekre egyebekben a költségmentességről szóló jogszabályok rendelkezései az irányadóak, így a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet (továbbiakban: Kmr.).
Az illetékfeljegyzési jog engedélyezése iránti kérelem tárgyában is a bíróságnak alakszerű határozatot kell hoznia, de határozata perorvoslati záradékában - a kérelemnek helyt adó határozat esetén - a fellebbezés kizártságára kell utalnia, az alábbiakban kifejtetteknek megfelelően.
A Pp. 233. §-a (3) bekezdésének b) pontjával összhangban a Kmr. 16. §-a - utalással a 16/A. §-ára - sorolja fel azokat a költségmentességgel és illetékfeljegyzési joggal kapcsolatos határozatokat, amelyek ellen a fél fellebbezéssel élhet.
Ilyen határozatok: a személyes költségmentesség, valamint a személyes illetékfeljegyzési jog engedélyezésére irányuló kérelmét elutasító; a személyes költségmentességet vagy személyes illetékfeljegyzési jogát megvonó, - és a tárgyi költségmentesség fenn nem állását megállapító határozat.
A felsoroltakon felül más esetben a határozat ellen nincs helye fellebbezésnek.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az I. r. alperes fellebbezését, - amely az ellenérdekű fél illetékfeljegyzési joga engedélyezésének megvonására irányult - a Pp. 237. §-a alapján hivatalból elutasította.
A felperes és a II-III. r. alperes részéről a fellebbezési eljárásban felszámítható költség nem merült fel, ezért a másodfokú eljárási költség megtérítéséről rendelkezni nem kellett.
Az eljárás az Itv. 57. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint tárgyi illetékmentes így az illeték megtérítéséről sem kellett rendelkezni. (Legf. Bír. Pf. I. 25.980/2000.)

A gazdálkodó szervezet illetékfeljegyzési jog engedélyezése iránti kérelmének elbírálásakor vizsgálandó körülmények. [1990. évi XCIII. tv. 60. § (1) bek., 64. §, 6/1986. (VI. 26.) IM r. 5. §].

Az elsőfokú bíróság végzésével elutasította a jogosult illetékfeljegyzési jog engedélyezése iránti kérelmét. Végzésének indokolása szerint a jogosult az áprilisi kivonatok szerint bankszámláin 340 000 forinttal, és a csatolt mérlegből megállapíthatón összesen 6 091 000 forint pénzeszközzel rendelkezik, ezért a 300 000 forint illeték megfizetése nem jelent jövedelmi és vagyoni viszonyaival arányban nem álló megterhelést.
A végzés ellen bejelentett fellebbezésében a jogosult a végzés megváltoztatását, és illetékfeljegyzési jog engedélyezését kérte arra hivatkozva, hogy mintegy 1 000 000 forint állandó havi kiadásai vannak, a mérlegben szerepeltetett összeg a december 31-i állapotot mutatja, azonban a cégnek jelenleg átmeneti likviditási gondjai vannak.
A kötelezett észrevételében - tartalma szerint - az elsőfokú bíróság végzésének helybenhagyását kérte. A fellebbezés a következők szerint alapos.
Az 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 60. §-ának (1) bekezdése szerint ha az illeték előzetes megfizetése a félnek jövedelmi és vagyoni viszonyaival arányban nem álló megterhelést jelentene, mentesíteni lehet az illeték előzetes megfizetése alól.
Az Itv. 64. §-a szerint az illeték-feljegyzési jog engedélyezésére és megvonására, valamint az eljárás kezdeményezésekor meg nem fizetett illeték viselésére, nyilvántartására és a megfizetésével kapcsolatos bírósági intézkedésekre egyebekben a költségmentességről szóló jogszabályok rendelkezései az irányadóak.
A költségmentesség alkalmazásáról szóló 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 5. §-ának (1) bekezdése szerint annak a félnek, aki a személyes költségmentesség engedélyezését kéri, jövedelmi és vagyoni viszonyait a külön jogszabályban meghatározott módon kell igazolnia.
A költségmentesség engedélyezésének alapjául szolgáló körülmények igazolásáról rendelkező 16/1995. (VII. 25.) IM rendelettel módosított 2/1968. (I. 24.) IM rendelet 1. §-ának (4) bekezdése szerint jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező gazdálkodó szervezet illetékfeljegyzési jog engedélyezése iránti kérelméhez csatolni kell a bankszámlát vezető pénzintézet - 15 napnál nem régebbi - igazolását a bankszámla egyenlegéről. Ha a gazdálkodó szervezet több bankszámlával rendelkezik egy pénzintézetnél, vagy több pénzintézet vezet részére bankszámlát, mindegyik vonatkozásában köteles az igazolást csatolni. A gazdálkodó szervezet képviselője írásban nyilatkozik arról, hogy a gazdálkodó szervezet egyéb bankszámlával nem rendelkezik. A bíróság elrendelheti a gazdálkodó szervezet vagyoni állapotának (ingó-, ingatlanvagyon, kintlévőségek, tartozások), továbbá hat hónapra visszamenőleges bankszámlaegyenlegének igazolását is.
A jogosult az illeték-feljegyzési jog kedvezményének engedélyezése iránti kérelme elbírálásához a rendeletben előírt bankszámlakivonatokat csatolta ugyan, ezek az adatok azonban kiegészítésre szorulnak. A bankszámlákon szereplő pénzmozgásra figyelemmel az elsőfokú bíróságnak adott esetben vizsgálnia kellett volna a jogosult ingó és ingatlanvagyonát, kintlevőségeit, tartozásait a kérelem benyújtásának időpontjában; beszerezve a 6 hónapra visszamenőleges bankszámlaegyenlegére vonatkozó igazolást is. Ezek az adatok nyújtottak volna megfelelő alapot a kérelem elbírálásához.
A Legfelsőbb Bíróság az előzőekben kifejtettekre alapítottan az elsőfokú bíróság megalapozatlan végzését - a Pp. 259. §-ára figyelemmel alkalmazandó Pp. 252. §-ának (3) bekezdése alapján - hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot újabb határozat hozatalára utasította.
A megismételt eljárásban az elsőfokú bíróság - az előzőekben kifejtett iránymutatásnak megfelelően - a kért kedvezmény engedélyezése feltételei megvalósulásának a feltárását követően - gondoskodva az idő múlására tekintettel új bankszámlakivonatok beszerzéséről is - lesz abban a helyzetben, hogy a kérelem tárgyában megalapozottan döntsön. (Legf. Bír. Pf. I. 25.939/2002.).

A bírósági eljárás illetékfizetési módjai

Itv. 65-66. §
A cégbírósági felügyeleti illeték fogalmát a 2007. évi LXI. törvény iktatta be, amely a törvényességi felügyeleti eljárásban fizetendő illetékről rendelkezik. Az illetéket az a cég viseli, amelynek törvénysértő működését a cégbíróság megállapítja.
Amennyiben jogsértésre nem került sor, hivatalból indult eljárás esetén nincs illetékfizetési kötelezettség, kérelemre indult eljárás esetén az illetéket a kérelmező köteles megfizetni.
A bírósági eljárási illeték fizetési módjairól az Itv. 74. §-a rendelkezik.

VII. FEJEZET AZ IGAZGATÁSI ÉS BÍRÓSÁGI SZOLGÁLTATÁSOK DÍJA

Itv. 67. §
Az Itv. lehetővé teszi, hogy egyes államigazgatási eljárásokért, illetve egyes intézmények igazgatási jellegű szolgáltatásainak igénybevételéért, valamint egyes bírósági eljárási cselekményekért díjfizetést írjanak elő. A keretszabályozás kitöltésére az érdekelt miniszter jogosult az adópolitikáért felelős miniszterrel egyetértésben. Fontos tudnivaló, hogy az Itv. díjfizetési kötelezettséget nem ír elő, csupán a kereteket szabja meg. Ennek megfelelően a fizetendő díj mértékét a törvény úgy rendeli megállapítani, hogy az az adott eljárással kapcsolatban az eljáró hatóságnál felmerülő és másra át nem hárítható valamennyi költségre fedezetet biztosítson. Változó költségigényű eljárások (szolgáltatások) esetében a díj összegét átalány jelleggel kell meghatározni.

NEGYEDIK RÉSZ AZ ILLETÉK MEGÁLLAPÍTÁSA ÉS FIZETÉSE

VIII. FEJEZET AZ ILLETÉK ALAPJÁNAK MEGÁLLAPÍTÁSA

Az illeték alapjául szolgáló érték

Itv. 68. §
Az illeték alapjául szolgáló érték meghatározása gyakorta képezi vita tárgyát a fél és az illetékhatóság között és az ügyek egy része bíróság elé kerül. Az illetékfizetési kötelezettség szempontjából döntő jelentősége van a forgalmi értéknek. A vagyonszerzési illeték alapjául szolgáló forgalmi érték megállapításánál az abban az időpontban fennálló forgalmi érték az irányadó, amikor a vagyonszerzést a közjegyző bejelenti, illetve a földhivatal a hozzá érkezett vagyonszerzési ügy iratait továbbítja az illetékhivatalnak vagy a vagyonszerzés tényéről az illetékhivatal más módon tudomást szerez. A forgalmi érték fogalmát az Itv. 102. § (1) bekezdés e) pontja határozza meg. Az ítélkezési gyakorlat szerint a vagyonszerzési illeték alapjául szolgáló forgalmi érték megállapításakor a reális forgalmi értéket kell figyelembe venni és nem irányadó az árverésen kialakult vételár (Baranya Megyei Bíróság 2. Pf. 20.109/1996.). A forgalmi érték kimunkálása egyébként bonyolult feladat és tekintetbe kell venni azt is, hogy az ingatlanforgalmi szakértők is tévedhetnek, mivel sok esetben hiányoznak a biztos támpontok. A peres felek gyakorta hivatkoznak az ingatlanforgalmi szakértői vélemény szubjektivitására és kétségtelen tény, hogy összehasonlító adatok birtokában is nehéz a forgalmi érték kimunkálása. A törvény rendelkezése legalább abban segít, hogy a forgalmi érték meghatározásánál milyen időpontot kell figyelembe venni. Az illetékkötelezettség keletkezésekor meglévő állapot figyelembevételével kell a vagyontárgy forgalmi értékét megállapítani.
Az Itv. 68. § (2) bekezdésében írt szabály jogpolitikai indoka az, hogy a hatóság késedelme miatt méltánytalan lenne a felet hátrányos helyzetbe hozni. A Fővárosi Bíróság 56. Pf. 33.544/1995. számú ítélete rámutat, hogy az Itv. 68. § (2) bekezdésében írt szabály csak akkor alkalmazható, ha hatóság késedelmes ügyintézése folytán a kötelezettet valóban kár éri. A Fővárosi Bíróság 33.477/1993. számú ítélete szerint illetékcsökkentésnek csak akkor van helye, ha hatóság intézkedése, illetve mulasztása miatti időmúlás folytán a forgalmi értéket felemelik.
Az illetékhatóság gyakorlatában kiemelésre érdemes a Köztársasági Megbízott Bács-Kiskun Megyei Területi Hivatala által 1431/1991. szám alatt hozott döntés, amely szerint az örökölt vagyontárgynak abban az időpontban fennálló forgalmi értékét kell a vagyonszerzési illeték alapjául szolgáló forgalmi értéknek tekinteni, amikor a közjegyző a hagyatéki iratokat megküldi az illetékhivatalnak; a megállapított forgalmi értéket azonban mérsékelni kell, ha az illetékkötelezettség keletkezését követő három hónapon túl kerül sor a hagyatéki iratoknak az illetékhivatalhoz történő továbbítására.

Bírói gyakorlat

Az Itv. 68. § (2) bekezdése nem tartalmaz olyan tiltást, illetve megszorítást, hogy az illeték alapját legfeljebb a bejelentett értékig lehet csökkenteni [1990. évi XCIII. tv. 68. § (2) bek.]

A felperes 1993. december 22-én kelt adásvételi szerződéssel megvásárolta a B., L. u. 21. szám alatti 480 m2-es és az L. tér 9. szám alatti 4271 m2-es ingatlanokat 6 800 000 Ft illetve 61 200 000 Ft vételárért. Az adásvételi szerződés 1993. december 22-én került benyújtásra a Fővárosi Kerületek Földhivatalához, amelyet a földhivatal 1994. augusztus 23-án továbbított a Fővárosi Illetékhivatalhoz illetékkiszabás végett.
A Fővárosi Illetékhivatal az L. u. 21. szám alatti ingatlan forgalmi értékét 6 800 000 Ft-ban elfogadta, de az L. tér 9. szám alatti ingatlan vételárát nem. Többszörösen megismételt eljárás és helyszíni szemléket követően a L. u.-i ingatlan forgalmi értékét 159 625 000 Ft-ban állapította meg, figyelembe véve 138 700 000 Ft számlákkal igazolt beruházási költséget és alkalmazva 16,26%-os forgalmi érték mérséklést. Ennek eredményeként 159 625 000 Ft forgalmi érték után fizetési meghagyásával a felperest 7 981 250 Ft visszterhes vagyonátruházási illeték megfizetésére kötelezte.
Az alperes határozatával az elsőfokú határozatot megváltoztatta és a kiszabott illetéket 6 005 800 Ft-ra leszállította. Rámutatott arra, hogy az L. tér 9-11. sz. ingatlan szerzéskori állapotában volt forgalmi értéket helyesen állapította meg, de tévesen mérsékelte 16,26%-kal, mivel 37,92%-os mérséklésnek lett volna helye. A mérsékelt forgalmi érték ennek megfelelően 113 296 000 Ft, a másik ingatlan forgalmi értékeként bejelentett - és elfogadott - 6 800 000 Ft-ra figyelemmel a két ingatlan együttes forgalmi értéke 120 096 000 Ft.
A felperes keresetében az alperesi határozat megváltoztatását és az adásvételi szerződésben foglalt vételárnak megfelelő illetékmérséklést kért. A forgalmi érték tekintetében szakértői bizonyítást indítványozott.
Az alperes fenntartva a határozatában foglaltakat a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperes határozatát megváltoztatta akként, hogy a felperes visszterhes vagyonátruházási illetékfizetési kötelezettségét 2 501 800 Ft-ra mérsékelte. Ítéletének indokolásában megállapította, hogy az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 68. § (1) bekezdése értelmében a vagyonszerzési illeték alapjául szolgáló forgalmi érték megállapításánál az abban az időpontban fennálló forgalmi érték az irányadó, amikor a vagyonszerzést a közjegyző bejelenti, illetve a földhivatal a hozzáérkezett vagyonszerzési ügy iratait továbbítja az illetékhivatalnak illetékkiszabásra, vagy erről az illetékhivatal más módon tudomást szerez. A (2) bekezdés szerint, ha az (1) bekezdésben említett esetekben a vagyonszerzési ügy iratainak illetékkiszabásra való bejelentése (továbbítása) államigazgatási szerv, bíróság vagy közjegyző bármilyen intézkedése illetőleg mulasztása miatt az illetékkötelezettség keletkezését követő 6 hónapon történik, az illetékhivatal az illeték alapjául szolgáló forgalmi értéket a jegybanki alapkamatnak megfelelő mértékben, de legfeljebb 50%-kal mérsékli.
Az elsőfokú bíróság rámutatott arra, hogy a perben az L. u. 21. szám alatti ingatlan forgalmi értéke, az Itv. 68. § (2) bekezdése szerinti hivatali késedelmes ügyirat továbbítás miatt előállott forgalmi értékcsökkenés mértéke, valamint a 138 700 000 Ft számlákkal igazolt beruházási összeg nem volt vitatott.
Az elsőfokú bíróság szakértői bizonyítást rendelt el az L. tér 9. szám alatti ingatlan forgalmi értékének az adásvételi szerződés illetékhivatali érkeztetés idején fennállott forgalmi értékének megállapítása iránt. A szakértő az ingatlan 1994. évi értékét 73 800 000 Ft-ra becsülte. A szakértői véleményt a felperes elfogadta, az alperes túl alacsonynak tartotta, de másik szakértő kirendelését nem indítványozta.
Az elsőfokú bíróság ítélkezésének alapjául a szakértő által megállapított forgalmi értéket elfogadta, így a két ingatlan együttvéve 80 600 000 Ft illetékalap csökkentendő az Itv. 68. § (2) bekezdésének megfelelő 37,92%-kal, azaz 30 563 520 Ft-tal. Ennek eredményeként az 50 036 480 Ft forgalmi érték 5%-a a felperes által fizetendő visszterhes vagyonátruházási illeték helyes összege.
Ennek alapján az elsőfokú bíróság az alperes határozatát megváltoztatta és a felperes visszterhes vagyonátruházási illetékfizetési kötelezettségét 2 501 800 Ft-ra mérsékelte.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes nyújtott be fellebbezést, kérve annak megváltoztatását és annak megállapítását, hogy az illeték alapja 68 000 000 Ft. Álláspontja szerint az Itv. 68. § (2) bekezdése alapján az illeték alapját legfeljebb a bejelentett értékig lehet csökkenteni.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg és helyes az abból levont jogi következtetése is, amellyel a Legfelsőbb Bíróság is egyetért. Ezért az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 254. § (3) bekezdése alapján helyes indokai alapján hagyta helyben.
A felperes fellebbezésével kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság rámutat arra, hogy az illeték alapjául szolgáló forgalmi érték mérsékléséről rendelkező Itv. 68. § (2) bekezdése nem tartalmazott olyan tiltást, illetve megszorítást, hogy az illeték alapját legfeljebb a bejelentett értékig lehet csökkenteni.
Az Itv. 68. § (2) bekezdését módosította a Magyar Köztársaság 1994. évi pótköltségvetéséről szóló 1994. évi LXV. törvény 22. §-a. Ennek alapján az Itv. 68. § (2) bekezdése alapján a mérsékelt forgalmi érték nem lehet alacsonyabb a szerződésben megjelölt, illetőleg ennek hiányában a fizetésre kötelezett fél által bejelentett értéknél. Az 1994. évi LXV. törvény 39. § (4) bekezdése értelmében e törvény 21-28. §-aiban foglalt rendelkezések 1994. december 1-jén lépnek hatályba. A rendelkezéseket a hatálybalépést követően a földhivatalhoz bejelentett vagyonszerzési ügyekben kell alkalmazni. Ennek alapján megállapítható, hogy ez a módosított Itv. 68. § (2) bekezdése illetve annak megszorító szövegezése a perbeli esetben még nem alkalmazható.
A pernyertes felperesnek a másodfokú eljárás során perköltsége nem merült fel, ezért annak viseléséről a Legfelsőbb Bíróságnak határoznia nem kellett.
A pervesztes alperes illetékmentességére figyelemmel a tárgyi illetékfeljegyzése jog folytán le nem rótt fellebbezési illetéket az állam viseli. (Legfelsőbb Bíróság Kf. IV. 35.028/2001.)

Az Itv. nem tartalmaz eltérő rendelkezést annak figyelembevételére a forgalmi érték megállapításánál, ha a szerződés létrejötte harmadik személy jóváhagyásától függ és ennek időpontja nem azonos a szerződés megkötésének időpontjával. (1990. évi XCIII. tv. 68. §)

A felperes az 1994. november 9-én megkötött - az ÁVÜ által 1995. június 30-án jóváhagyott - és illetékkiszabásra 1995. július 24-én bemutatott adásvételi szerződéssel megvásárolta a helyrajzi szám alatt lévő üdülőingatlant 6 000 016 Ft-ért. Az elsőfokú közigazgatási szerv az ingatlan forgalmi értékét az 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 70. §-ának (2) bekezdése szerint eljárva 7 600 000-ban Ft-ban állapította meg és fizetési meghagyásával 610 000 Ft vagyonátruházási és ingatlan-nyilvántartási eljárási illeték megfizetésére kötelezte a felperest.
A felperes fellebbezése folytán az alperes az 1996. november 13-án meghozott határozatával helybenhagyta az elsőfokú közigazgatási határozatot.
A felperes keresetében kérte a közigazgatási határozatok megváltoztatását, illetékfizetési kötelezettségének a szerződésben feltüntetett érték alapján történő meghatározását.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. Az Itv. 70. §-ának (2) bekezdése és 102. § (1) bekezdésének el pontja alapján megállapította, hogy a forgalmi értékre nincs kihatással az alkalmi vagy privatizációs vétel, vagy más kedvezményes tulajdonszerzés, így az illetékhivatal értékmegállapítása törvényes volt figyelemmel az Itv. 68. §-ának (1) bekezdésére is.
Az felperes fellebbezése folytán a megyei bíróság helyes indokainál fogva helybenhagyta az elsőfokú bíróság ítéletét.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben kérte annak hatályon kívül helyezését, az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását kereseti kérelmének megfelelően.
Álláspontja szerint az eljárt bíróságok szigorúan értelmezték az Itv. 68. §-ának (1) bekezdését, a szerződés késedelmes jóváhagyásából eredő hátrányt nem a felperesnek kell viselnie.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 3. számú ítéletét hatályában fenntartotta.
Az eljárt bíróságok helyesen állapították meg a tényállást és az abból levont jogi következtetésük is helytálló, azt osztotta a Legfelsőbb Bíróság.
Az Itv. 68. §-ának (1) bekezdése értelmében a vagyonszerzési illeték alapjául szolgáló forgalmi érték megállapításánál az abban az időpontban fennálló forgalmi érték az irányadó, amikor a földhivatal a hozzá érkezett vagyonszerzési ügy iratait továbbítja az illetékhivatalnak.
Tekintettel arra, hogy a perbeli szerződést a földhivatal 1995. július 24-én továbbította az elsőfokú közigazgatási szervnek, az Itv. idézett rendelkezésének megfelelően, törvényesen jártak el az alperesi hatóságok, amikor az ingatlan ebben az időpontban fennálló forgalmi értéke alapján kötelezték a felperest a vagyonátruházási illeték megfizetésére. Az Itv. nem tartalmaz eltérő rendelkezést annak figyelembevételére a forgalmi érték megállapításánál, ha a szerződés Létrejötte harmadik személy jóváhagyásától függ és ennek időpontja nem azonos a szerződés megkötésének időpontjával.
Észlelte a Legfelsőbb Bíróság, hogy a felperes 1998. április 21-én kelt "előkészítő iratában" már nem az Itv. 68. §-ára, hanem az Itv. 70. §-ára alapította felülvizsgálati kérelmét. A felperes felülvizsgálati kérelmét megváltoztatta, amely a Pp. 274. §-ának (5) bekezdése szerinti tilalomba ütközik, így a beadványban foglaltakat a Legfelsőbb Bíróság nem vehette figyelembe a jogerős ítélet felülvizsgálatánál.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. III. 27.230/1998.)

Az illeték alapjául szolgáló érték bejelentése és megállapítása

Itv. 69-71. §
Az illeték alapjául szolgáló forgalmi értéket a fizetésre kötelezett köteles bejelenteni. A gyakorlatban előfordul, hogy a forgalmi érték bejelentése elmarad, de a gyakoribb eset az, hogy az illetékhivatal nem fogadja el a bejelentett értéket. A jogviszony közigazgatási jellegéből fakad az, hogy ilyen esetekben a forgalmi érték meghatározása az illetékhivatal joga. Más kérdés persze, hogy az illetékhatározat bíróság előtt megtámadható és a jogerős határozat felülvizsgálata során a bíróság az illetékhatóság megállapítását felülbírálhatja. A forgalmi érték megállapításánál az Itv. 102. § (1) bekezdés e) pontja az irányadó, a részletszabályok ismertetésére a későbbiekben kerül sor.
A Kecskeméti Városi Bíróság 4. P. 21.474/1995. számú ítélete rámutat, hogy az illeték alapjául szolgáló érték bejelentésének elfogadása, mint hatósági aktus és az illeték alapjául szolgáló érték megállapítása, mint hatósági aktus, egymástól elkülönül. A Legfelsőbb Bíróság Kfv. II. 27.204/1995. számú ítélete alapján az illetékügyben a forgalmi érték nem feltétlenül azonos az árverésen elért vételárral.
Az illetékhatóságok gyakorlata egységes abban, hogy a forgalmi érték meghatározása érdekében köteles az illetékhivatal összehasonlító értékadatokat beszerezni. A Köztársasági Megbízott Területi Hivatala Szombathely 511/1992. számú határozata rögzíti, hogy az illetékhatóság a forgalmi érték meghatározására irányuló eljárása során helyszíni szemlét tart, összehasonlító értékadatokat gyűjt és beszerzi az illeték fizetésére kötelezett nyilatkozatát is.
A Legfelsőbb Bíróság Kfv. III. 28. 210/1995. számú döntése szerint a visszterhes vagyonátruházási illeték alapjául szolgáló lakott forgalmi érték megállapításánál általában nincs jelentősége annak, hogy az ingatlant kívülálló vagy bentlakó szerzi meg. A döntés emlékeztet arra, hogy a Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiumának 4. számú állásfoglalása kisajátítási ügyekre ad iránymutatást a forgalmi érték megállapításához. A kisajátítási eljárásban azonban olyan tényeket és körülményeket is figyelembe kell venni, amelyek az illetékügyi közigazgatási eljárásban nem játszanak szerepet. Az állásfoglalás illetékügyekben arra ad alkalmazandó iránymutatást, hogy a lakott ingatlanoknál, ha egyáltalán nincs vagy csak összehasonlításra nem alkalmas számban van forgalmi adat, az érték megállapításánál az ingatlan beköltözhető értékéből kell kiindulni, figyelembe véve a lakottságnak a helyi forgalomban kialakult értékcsökkentő arányát, valamint a bérleti jog vagyoni értékét. Az állásfoglalás kisajátítási ügyekben jelentőséget tulajdonít annak is, hogy a tulajdonos, a bérlő vagy más használó lakott-e az ingatlanban, ugyanis a kártalanítás mértéke és a cserelakás biztosítása ettől függően eltérően alakulhat. Az illetékügyben ugyanakkor a döntés szerint ennek nincs jelentősége.
A bírói gyakorlat alapján a forgalmi érték meghatározása során számba kell venni az értéknövelő és értékcsökkentő tényezőket is. A forgalmi értéknek a vagyontárgy általában elérhető vételárát kell tekinteni, ezért összehasonlító adatként több ingatlanszerzés értékadatát kell figyelembe venni.
A forgalmi érték kimunkálása általában nem könnyű feladat. A Legfelsőbb Bíróság Kfv. I. 28.223/1996. számú ítélete rögzíti, hogy összehasonlító ingatlanforgalmi adatok hiányában is lehet megalapozott a szakértői vélemény. Összehasonlító adatok hiányában egyéb forgalmi értéket alátámasztó körülményeket kell feltárni.
Az ítélkezési gyakorlat egységes abban a kérdésben is, hogy a forgalmi érték meghatározásának törvényben írt kritériumait teljesíteni kell ahhoz, hogy jogszerűnek minősüljön a közigazgatási határozat. Amennyiben tehát a hatóság a helyszíni szemlét nem folytatja le, az ügyfél nyilatkozatát nem szerzi be és összehasonlító értékadatokat nem tár fel, hatályon kívül helyezésre kerülhet sor. Az összehasonlító értékadatok tekintetbe vételekor ügyelni kell arra is, hogy az ingatlanok településen belüli elhelyezkedése, az építmények műszaki állapota rendkívül eltérő lehet, ezért az értékemelő és értékcsökkentő tényezőket tételesen számba kell venni és a forgalmi érték bejelentettől eltérő meghatározása esetén nem maradhat el a részletes indokolás.

Bírói gyakorlat

Az illetékkiszabás alapját képező forgalmi érték megállapításának szabályai. (1990. évi XCIII. tv. 70. §)

A felperes jogelődje H-L. Kereskedelmi Szolgáltató Kft. az 1997. január hó 15. napján kötött adásvételi szerződéssel megvásárolta a P-I. Kereskedelmi, Termeltető és Befektetési Rt. felszámolójától 3591 négyzetméter alapterületű, iparterület elnevezésű ingatlanát, mely természetben a B. Cs. u. 15-1. sz. alatt található. A felek a vételárat a szerződésben 18 500 000 Ft-ban határozták meg, mely állt egyrészt 6 000 000 Ft-os földterület ellenértékéből, 7 500 000 Ft-os felülépítmény ellenértékéből, valamint 5 000 000 Ft-ért az egyéb ingóságok ellenértékéből.
A megyei illetékhivatal az 1997. május hó 26. napján kelt 30403101-97. sz. fizetési meghagyásával a felperest mindösszesen 2 450 000 Ft visszterhes vagyonátruházási illeték, valamint 2000 Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illeték, mindösszesen 2 452 000 Ft illeték megfizetésére kötelezte, hivatkozással arra, hogy az illetékhivatal az 1997. január hó 15. napján kelt adásvételi szerződésben meghatározott vételárat forgalmi értékként nem fogadta el, a forgalmi értéket az ingatlanra vonatkozóan az ingóságok nélkül 24 500 000 Ft-ban állapította meg.
A felperes az elsőfokú határozat ellen fellebbezéssel élt az alpereshez, mely fellebbezése alapján az elsőfokú hatóság a korábban lerótt fellebbezési illetéken túl 99 082 Ft további fellebbezési illeték megfizetésére kötelezte.
A felperes az elsőfokú hatóság ezirányú felhívásának eleget tett.
Az alperes 1997. augusztus hó 28. napján kelt 1-2. sz. határozatával a megyei illetékhivatal, mint elsőfokú hatóság által hozott fizetési meghagyást helybenhagyta. Határozata indokolásában rámutatott arra, hogy az elsőfokú hatóság a forgalmi értéket reálisan és a hatályos jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően állapította meg, figyelembe véve az összehasonlító értékadatokat is. Hivatkozott továbbá arra, hogy a felszámolási eljárás keretében történő adásvételi szerződések a legtöbb esetben nem a valós értéket tükrözik, a vételárak általában annál alacsonyabbak.
A felperes keresetet nyújtott be a városi bírósághoz, melyben az alperes által hozott közigazgatási határozat megváltoztatását, illetékfizetési kötelezettsége 1 352 000 Ft-ban történő meghatározását és az alperes perköltségben való marasztalását kérte. Álláspontja szerint az alperes és az elsőfokú hatóság határozatát az Áe. 26. §-ában foglalt jogszabályi kötelezettség megszegésével hozta meg, a tényállást a szükséges mértékben nem derítette fel, megfelelő szakértelemmel rendelkező igazságügyi műszaki-ingatlanforgalmi szakértőt nem rendelt ki és a közölt összehasonlító adatok pedig az összehasonlítás alapjául nem szolgálhatnak. Az ingatlan a megvásárlásakor rendkívül rossz műszaki állapotban volt, amely tényt szintén nem vette figyelembe az elsőfokú hatóság. A felszámolási eljárás keretében kikötött vételár pedig a valós forgalmi értéket tükrözi, az ingatlanra csak a felperes jelentkezett a felszámoló hirdetése alapján vevőként, tehát a kereslet hiánya is a szerződésben kikötött vételár helyességét támasztja alá. Kérte továbbá a fellebbezési illeték összegének bíróság által történő felülvizsgálatát is, mert álláspontja szerint a fellebbezési illeték alapja az elsőfokú határozatban közölt és a felperes által vitatott illetékkülönbözet, nem pedig a forgalmi érték különbözet lehet. Az alperes írásban csatolt ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte, továbbá a felperes perköltségben való marasztalását. Álláspontja szerint a felperes kereseti kérelme megalapozatlan, mert az elsőfokú hatóság éppúgy, mint az alperes is határozata meghozatala során a jogszabályoknak megfelelően járt el, a forgalmi érték megállapításakor figyelemmel volt az Itv. 70. §-ában foglaltakra. Külső szakértőt nem volt köteles az ügyben kirendelni, helyszíni szemlét pedig tartott. A felszámolási eljárás keretében történő adásvétel nem feltétlenül tükrözi a reális forgalmi értéket, tekintettel arra, hogy kényszerértékesítésről van szó, a vevőnek érdeke, hogy minél alacsonyabb áron szerezze meg az ingatlant. Az elsőfokú határozat elleni fellebbezési illeték alapja pedig csak és kizárólag a szerződésben rögzített, illetőleg az illetékhivatal által meghatározott forgalmi érték különbözet, annál is inkább az, mivel a vitatott illeték mértéke a jogszabályoknak megfelelően, helyesen került kiszámításra, ezen illeték pedig egyedül csak akkor lehet vitatható és rossz, ha az nem a jogszabályoknak megfelelő módon kerül kiszámításra. A felperes a jelen esetben azt vitatja és azt állítja, hogy a perbeli ingatlan forgalmi értéke 13 500 000 Ft és nem az illetékhivatal által meghatározott 24 500 000 Ft. Tehát maga a felperes is ezt vitatja, ez lehet tehát kizárólag a fellebbezési illeték alapja is.
A bíróság az alperesi - 1997. augusztus hó 28. napján kelt - 1-2. sz. közigazgatási határozatot megváltoztatta oly módon, hogy az 1997. január hó 15. napján kelt adásvételi szerződés alapján a felperes által fizetendő visszterhes vagyonátruházási illetéket 1 780 000 Ft-ban, az ingatlan-nyilvántartási eljárás illetékét 2000 Ft-ban, így mindösszesen 1 782 000 Ft-ban, míg a már lerótt illetékelőleg figyelembevételével fizetendő illetéket 432 000 Ft-ban határozta meg.
A 01 sz. fizetési meghagyás elleni fellebbezési illetéket 11 000 Ftban állapította meg.
Az illetékekről szóló, módosított 1990. évi XCIII. tv. (továbbiakban: Itv.) 70. § (1) bekezdése szerint, ha a forgalmi értéket a felek nem tüntették fel, nem jelentették be vagy a feltüntetett, illetőleg bejelentett érték az illetékhivatal megítélése szerint a forgalmi értéktől eltér, a forgalmi értéket az illetékhivatal állapítja meg. Ha az értéket ítélet állapította meg, azt az illetékhivatal nem bírálhatja felül.
(2) Az illetékhivatal a forgalmi értéket helyszíni szemle, összehasonlító értékadatok alapján, valamint az illeték fizetésére kötelezett nyilatkozata ismeretében - szükség esetén külső szakértő bevonásával - állapítja meg.
(3) Az illetékhivatal a forgalmi érték megállapítása érdekében az összehasonlító értékadatok közül a következőket köteles - más értékmeghatározókkal együtt - mérlegelni:
a) ingatlanszerzés esetében a település, nagyobb település esetén az egésztől elhatárolható kisebb területi egység, külterület esetében a gazdaságilag összefüggő térség ingatlanforgalmának legalább két évet átfogó értékmeghatározóit; így különösen a folyamatában növekvő vagy csökkenő ingatlanforgalmat vagy az ingatlanforgalom teljes hiányát, a település, illetőleg a térség ennek megfelelő vagy ettől eltérő értékadatait, továbbá az illetékkiszabás tárgyát képező ingatlanhoz térben és időben legközelebbi ingatlanszerzés olyan adatait, amely a forgalmi érték megállapításánál számításba vehető. Összehasonlítani elsősorban az azonos rendeltetésű ingatlanokat kell;
b) ingó szerzése esetén az azonos rendeltetésű ingó dolog kereskedelmi, illetőleg piaci árát.
Az Itv. 29. § (1) bekezdése kimondja, hogy az elsőfokú államigazgatási eljárásért - ha e törvény melléklete másként nem rendelkezik - 1000 Ft illetéket kell fizetni (általános tételű eljárási illeték).
(2) Az elsőfokú államigazgatási határozat elleni fellebbezés illetéke - ha e törvény melléklete másként nem rendelkezik és fellebbezési eljárás tárgyának értéke pénzben megállapítható - a fellebbezéssel érintett vagy a fellebbezésben vitatott összeg minden megkezdett 10 000 Ft-ja után 100 Ft, de legalább 2000 Ft, legfeljebb 200 000 Ft. Ha a fellebbezési eljárás tárgyának értéke pénzben nem állapítható meg, a fellebbezés illetéke 2000 Ft.
Az Itv. 30. § (1) bekezdése alapján az értékhez igazodó államigazgatási eljárási illeték alapja az eljárás tárgyának az eljárás megindítása időpontjában fennálló értéke.
Az Itv. 32. § (1) bekezdése értelmében a jogorvoslati eljárásban megfizetett valamennyi illetéket az ügyfélnek vissza kell téríteni, ha az államigazgatási hatóság vagy a bíróság által felülvizsgált államigazgatási határozat vagy intézkedés az ügyfél hátrányára részben vagy egészben jogszabálysértőnek bizonyult.
(2) A visszatérítést hivatalból, a jogorvoslati eljárás során hozott határozatban kell elrendelni és azt a visszatérítés foganatosítása végett - az ügyfél lakóhelye, illetőleg a bíróság székhelye szerint illetékes illetékhivatalnak kell megküldeni.
A bíróság feladata jelen perben a kereset és az ellenkérelem keretei között annak eldöntése volt, hogy a kereseti kérelemmel támadott határozat meghozatala során az eljárt közigazgatási hatóságok a hatályos és vonatkozó jogszabályi rendelkezések betartásával hozták-e meg határozatukat.
Ennek megállapítása érdekében a bíróság igazságügyi ingatlanforgalmi szakértőt rendelt ki annak kiderítése érdekében, hogy az alperesi 1-2. sz. határozatban rögzített vagyonszerzési illeték összeg a valós ingatlanforgalmi érték figyelembevételével került-e megállapításra, ily módon a határozat megalapozott és törvényes-e.
A bíróság által megalapozottnak tartott és ezért elfogadott szakértői vélemény szerint - melyet P. László igazságügyi ingatlanforgalmi szakértő készített el - a perbeli ingatlan szerződéskötéskori forgalmi értéke 17 800 000 Ft volt.
A bíróság álláspontja szerint ezért az alperesi és az elsőfokú határozatban rögzített és az illetékkiszabás alapjául szolgáló 24 500 000 Ft-os forgalmi érték nem volt megalapozott, nem tükrözte az illetékkiszabás alapjául szolgáló valós értéket. Emiatt a bíróság a felperes által fizetendő illeték összegét leszállította - az alperesi határozat megváltoztatásával - a rendelkező részben foglaltak szerint és figyelembe véve a felperes által korábban megfizetett illetékelőleget is, az illetékfizetési kötelezettséget 432 000 Ft-ban rögzítette.
A felperes kereseti kérelme kiegészítéseként sérelmezte azt is, hogy az alperes az elsőfokú határozat ellen benyújtott fellebbezésén lerótt fellebbezési illetéket a megyei illetékhivatal által meghatározottak szerint helyesnek tartotta, ily módon nem a vitatott illetékkülönbözet képezte a fellebbezési illeték alapját, hanem az ingatlan vételára és becsült forgalmi értékének különbözete, ami alapján a fellebbezésen lerótt illetékhez képest további 99 000 Ft illetéket kellett lerónia ahhoz, hogy fellebbezését az alperes érdemben megvizsgálja.
Az Itv. fentebb kiemelt rendelkezései alapján visszterhes vagyonátruházás esetén vagyonszerzési illetékfizetési kötelezettség keletkezik a vagyon megszerzője részére. Az illeték alapja a megszerzett vagyon terhekkel nem csökkentett forgalmi értéke. Mindennek alapján a bíróság álláspontja szerint az illetékhivatal feladata az érintett jogügylet kapcsán az ingatlan forgalmi értéke alapján a fizetendő visszterhes vagyonátruházási illeték összegének meghatározása, melyhez kiindulópontként nyilvánvalóan meg kell határoznia - amennyiben a szerződésben rögzített, illetőleg a bejelentett vételárat nem fogadja el - az ingatlan forgalmi értékét is, hiszen az lesz az illetékkiszabás alapja és annak 10%-a lesz adott esetben a vagyonátruházási illeték összege.
Az illetékhivatal által a vételárat jelentősen meghaladó mértékben becsült forgalmi érték meghatározása alapján kiszabott, határozattal megállapított illetékfizetési kötelezettség elleni fellebbezés esetén azonban az ügyfél nem a forgalmi értéket vitatja ténylegesen és elsődlegesen (hiszen az ügyfélnek adott esetben teljesen mindegy lenne az ingatlan tényleges forgalmi értéke a vásárlást követően, ha annak alapján ne kellene illetéket fizetnie), hanem a jelentősen megemelt illeték összegét, melyet a támadott határozat alapján fizetnie kell.
A bíróság álláspontja szerint tehát a visszterhes vagyonátruházási illeték alapja jelen ingatlan esetében a forgalmi érték, míg fellebbezési illeték alapjául a vitatott illetékkülönbözet szolgál, vagyis az az összeg, amely megfizetését az ügyfél, adott esetben a felperes jogtalannak tartja. A perbeli esetben tehát a fellebbezési illeték alapja 1 100 000 Ft (a vitatott illeték összege), míg a lerovandó fellebbezési illeték összege 11 000 Ft.
A fentiek alapján a bíróság a rendelkező részben foglaltak szerint az alperesi közigazgatási határozatot megváltoztatta a Pp. 339. § (2) bekezdés g) pontja alapján. A perköltségről a bíróság a pernyertességpervesztesség arányára figyelemmel határozott a Pp. 81. § (1) bekezdésére figyelemmel. (Gyulai Városi Bíróság 9. P. 21.440/1997.)

Az Itv. 70. § (1) bekezdése kizárólag a közigazgatási hatóság számára ad lehetőséget arra, hogy a forgalmi értéket megállapítsa. [1990. évi XCIII. tv. 70. § (1) bek.]

Az elsőfokú bíróság kijavított ítéletében helytelen kifejezésével - a bíróság helyett a másodfokú közigazgatási hatóság "nevében" az elsőfokú közigazgatási határozatot megváltoztatta és a felperest 159 321 Ft összegű illeték megfizetésére kötelezte.
A felülvizsgálati kérelem szempontjából releváns tényállás szerint a felperes 1993. április 2-án adásvételi szerződést kötött az Á. Vagyonügynökséggel a N., H. u. 22. szám alatti 125 m2 üzlethelyiség, illetőleg 399 m2-i telek megvásárlására. Az értékesítés nyilvános árverés útján történt, az árverési hirdetményben az ingatlan kikiáltási árát 1 900 000 Ft-ban határozták meg, végső soron a vételár a felperesnek az árverésen tett utolsó árajánlata - 7 050 000 Ft alapján került meghatározásra. Az elsőfokú közigazgatási hatóság levonva az épületben található ingóságok értékét azaz 291 900 Ft-ot, majd az így maradó 6 758 000 Ft után vetette ki a visszterhes vagyonátruházási illetéket. Az elsőfokú közigazgatási határozat ellen benyújtott fellebbezést az alperes alaptalannak találta.
A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy a vásárolt ingatlan tényleges forgalmi értéke a privatizációs értékesítést megelőző hirdetményben szereplő 1 900 000 Ft és nem az árverési vételár, ezért őt csak az 1 900 000 Ft-nak az ingóságok értékével csökkentett összege után számított illetékfizetési kötelezettség terheli. Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét alaposnak találta. Ingatlanforgalmi szakértői bizonyítást rendelt el, az épület, utóbb az ingatlantól elkülönülő üzleti érték meghatározására, majd vizsgálta, hogy a kilenc árverési pályázó közül négy (a relatív többség) 6 000 000 Ft körüli összegben tette meg végső ajánlatát, így a "reális forgalmi érték valószínűleg ezen összeg körül mozoghat". Továbbvizsgálva az elsőfokú bíróság szerint "ártorzító tényezőket" ilyennek minősítette azt a körülményt, hogy a felperes kárpótlási jegyek fizetőeszközként való felhasználásával teljesítette a vételár-kifizetést oly módon, hogy a 7 050 000 Ft-os vételár megfizetéséhez 95 000 Ft készpénzt (bánatpénz) és 3 840 480 Ft-on (72 Ft-os árfolyamon) vásárolt kárpótlási jegyet használt fel. Készpénzként tehát összesen 3 935 480 Ft került felhasználásra. Az elsőfokú ítélet szerint "ha az átlagos árnak a 6 000 000 Ft-ot tekintjük akkor ennek megfizetéséhez a felperesnek 3 349 350 Ft-ra lett volna szüksége. Ebből a készpénzösszegből azonban le kell vonni az illetékalapba be nem számító ingóságok értékét 291 900 Ft-ot, azonban nem közvetlenül a 3 349 350 Ft-ból, hanem ki kell számítani, hogy a 6 000 000 Ft 291 900 Ft-tal csökkentett 5 708 100 Ft-os összegéből mennyi a készpénzre vetített összeg". Ez a bíróság számítása szerint 3 186 410 Ft, melynek 5%-a adja a felperes által fizetendő illeték összegét. Az elsőfokú bíróság ítéletének fenti - szó szerint idézett ok - fejtésének eredményeként a felperest 159 321 Ft összegű illeték terheli.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen benyújtott alperesi fellebbezést a másodfokú bíróság megalapozottnak találta, az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította. Megállapította, hogy az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 102. § (1) bekezdés e) pontjának helyes értelmezése szerint a forgalmi érték részét képezi az ingatlanhoz kötődő üzleti érték is, az Itv. 69. § (1) bekezdésének rendelkezése alapján az illeték alapjául szolgáló forgalmi értéket az illetékfizetésre kötelezett fél köteles bejelenteni, szerződéskötő felek esetében a forgalmi érték alapvetően a jogügyletben meghatározott vételár. Az Itv. 70. § (1) bekezdése lehetőséget ad - kizárólag a közigazgatási hatóságnak - arra, hogy amennyiben a forgalmi értéket a szerződésben nem tüntették fel, illetőleg nem jelentették be, vagy a bejelentett, illetőleg feltüntetett érték az illetékhivatal megítélése szerint a valós forgalmi értéktől eltér a forgalmi értéket az illetékhivatal megállapítsa. Az Itv. 70. § (1) bekezdésének helyes értelmezése szerint ez a jog kizárólag az illetékhivatalt illeti meg, a fizetésre kötelezett fél az illeték kiszabása után nincs abban a helyzetben, hogy utólagosan vitassa az általa kialkudott és megjelölt forgalmi érték - a szerződésben feltüntetett vételár - valódiságát.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a Ptk. 117. §-a szerinti átruházással történő tulajdonszerzés sajátos formája az árverés - ezen belül is a privatizációs árverés - ez azonban nem szolgálhat alapul arra, hogy az árverésen elért árverési vételártól eltérő "valós forgalmi érték" megállapítását igényelje az érintett fél, illetőleg annak meghatározását a közigazgatási eljárásban a tulajdonszerzési mód extra jellegére figyelemmel alacsonyabb értékben kérje.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint a forgalmi érték meghatározása szempontjából közömbös az is, hogy a felperes milyen módon, illetőleg készpénz vagy egyéb értékpapírok felhasználásával fizette ki a vételárat, mert ez a körülmény az adásvételi szerződésben részt vevő felek szándékát befolyásolhatja csak, de utóbb erre hivatkozással a megállapított vételárat vitathatóvá nem teszi.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését, az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte. Álláspontja szerint a jogerős ítélet helytelenül értelmezi - és ezért megsérti - az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 69. § (1) bekezdését, a Itv. 70. § (1) és (3) bekezdését, valamint a Itv. 102. § (1) bekezdés a) pontját, továbbá a Polgári perrendtartás Pp. 206. § (1) bekezdését.
Az alperes a felülvizsgálati tárgyaláson szabályszerű idézés ellenére nem jelent meg, írásbeli ellenkérelmet nem terjesztett elő.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság ítéletét hatályában fenntartotta.
Az indokolás szerint a jogerős ítéletben a másodfokú bíróság a felek által nem vitatott tényállást helyesen állapította meg és érdemben is helytálló döntést hozott. Az Itv. 69. § (1) bekezdése szerint az illeték alapjául szolgáló forgalmi értéket az illeték megfizetésére kötelezett fél köteles bejelenteni.
A forgalmi értéket a szerződést kötő felek határozzák meg a jogügyletben, a perbeli esetben a felperes és az Á. Vagyonügynökség között létrejött adásvételi szerződésben. Téves a felperesnek az a felülvizsgálati kérelemben kifejtett álláspontja, hogy a perbeli esetben a felek a vételárat nem a forgalmi értéknek tekintették, ezért utólag ez a körülmény alapot ad a felperesnek arra, hogy a vételártól eltérő forgalmi érték megállapítását igényelje a közigazgatási eljárás során. A szerződő felek a vételárat szerződéskötési körülményeik figyelembevételével határozzák meg, melynek egyik tényezője a forgalmi érték. Ha a vételár lényegesen eltér a forgalmi értéktől mód van arra, hogy a szerződő felek egymás közötti jogvitában a feltűnő értékaránytalanság jogkövetkezményeit - a Ptk. 236. § (1) bekezdés c) pontja - rendezzék. Nincs azonban lehetőség arra, hogy a szerződés tartalmát a másik szerződő fél perbenállása nélkül az egyik szerződő fél közigazgatási eljárásban kifogásolja.
Az Itv. 70. § (1) bekezdése kizárólag a közigazgatási hatóság számára ad lehetőséget arra, hogy ha a forgalmi értéket a felek nem tüntették fel, vagy nem jelentették be, illetve a feltüntetett vagy bejelentett érték az illetékhivatal megítélése szerint a valós forgalmi értéktől eltér, a forgalmi értéket megállapítsa. Téves a felperesnek a felülvizsgálati kérelemben kifejtett az az álláspontja, hogy a fenti jogszabály-értelmezés szerint az illetéket megállapító fizetési meghagyás ellen - az illetékalap tekintetében - nem lehetne jogorvoslattal élni. A fenti értelmezés a jogorvoslati lehetőséget nem vitatja, azonban tipikusan nem az adásvételi szerződésben feltüntetett értéket (vételárat) elfogadó illetékalap esetén szoktak jogorvoslati jogukkal élni az érintettek, hiszen ez esetben a hatóság elfogadta a szerződésben kifejtett akaratukat, a vétel tárgyát képező érték tekintetében.
Nem sértette meg a jogerős ítélet az Itv. 102. § (1) bekezdés e) pontját sem, amely az illetéktörvény alkalmazásában használható forgalmi érték fogalmát határozza meg: a forgalmi érték az a pénzben kifejezett érték, amely a vagyontárgy eladása esetén - az illetékkötelezettség keletkezésekor volt állapotában, a vagyontárgyakat terhelő adósságok figyelembevétele nélkül - árként általában elérhető. A Ptk. 117. §-a szerinti átruházással történő tulajdonszerzés sajátos formája az árverés - és ezen belül is a privatizációs árverés - melynek során az árverési vételárat a licitálás során elért legmagasabb ár képezi. Ez az ár - az ésszerűen viselkedő árverezők esetében - nem térhet el lényegesen a forgalmi értéktől, és mivel azt a vitatni jogosult közigazgatási hatóság is reálisnak találta, megalapozottan állapította meg az illeték alapját képező összeget. Helyesen állapította meg a jogerős ítélet azt is, hogy a kárpótlási jegy fizetőeszközként történő felhasználása nem minősíthető olyan ártorzító tényezőnek, amely az illeték összegének kiszámításánál figyelembe vehető lenne. A fizetési mód befolyásolhatja a felek megállapodása alapján kölcsönösen kialakított vételárat, az utóbb azonban ezek a körülmények az illetékalap kiszámításánál relevanciával nem bírnak, így annak csökkentése érdekében sem lehet rájuk a közigazgatási eljárás során hivatkozni.
Miután a jogerős ítélet a rendelkezésre álló bizonyítékokat összességükben helytállóan értékelte, a jogvita eldöntésének alapjául szolgáló jogszabályokat pontosan értelmüknek megfelelően alkalmazta, így a Pp. 206. § (1) bekezdését sem sértette meg.
A fent kifejtettek szerint a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelem alapjául szolgáló jogszabályokat nem sértette meg, ezért annak hatályon kívül helyezésére a Legfelsőbb Bíróság lehetőséget nem látott, ezért azt a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. I. 28.071/1996.)

Összehasonlító ingatlanforgalmi adatok hiányában is lehet megalapozott a szakértői vélemény. Összehasonlító adatok hiányában egyéb, forgalmi értéket alátámasztó körülményeket kell feltárni. [1990. évi XCIII. tv. 70. § (2) bek.]

A felülvizsgálati kérelem szempontjából releváns tényállás szerint a felperes nyilvános árverés útján szerezte meg a B.-M. C. Konzervüzemi Kft. tulajdonát képező 25-ös tulajdoni lapon 023/12. hrsz. alatti 4 ha 0394 m2 területű ingatlant. Az adásvételi szerződés 2. pontjában a szerződő felek az ingatlan vételárát a felépítményre eső 25%-os áfával együtt 6 000 000 Ft-ban állapították meg. Az elsőfokú illetékhatóság az adásvételi szerződésben szereplő vételárat a szerződés tárgyát képező ingatlan forgalmi értékeként nem fogadta el, azt 28 000 000 Ft-ra értékelte és ennek megfelelően 2 242 000 Ft összegű illeték megfizetésére kötelezte a felperest.
A felperes fellebbezését követően az alperes az elsőfokú illetékhivatal határozatát részben megváltoztatta, a forgalmi értéket 15 000 000 Ft-ra mérsékelte és a felperest 1 202 000 Ft összegű illeték megfizetésével terhelte.
A közigazgatási határozat felülvizsgálata iránt indított keresetet az elsőfokú bíróság megalapozottnak találta, mert álláspontja szerint az alperes megsértve az államigazgatási eljárás szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (Áe.) 26. §-át a tényállást kellőképpen nem tárta fel, megsértette az Itv. 70. § (2) bekezdésében írt kötelezettségét is, mely szerint a vagyonszerzési illeték alapjául szolgáló forgalmi érték megállapításánál nem hagyható figyelmen kívül az összehasonlító értékadat sem, illetőleg nem mellőzhető a fizetésre kötelezett nyilatkozata.
Az alperes fellebbezését követően a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét és az alperes közigazgatási határozatát megváltoztatta, a felperes által fizetendő illeték összegét 989 200 Ft-ra mérsékelte. A jogerős ítélet indokolása szerint az alperesi határozat megalapozatlan a tekintetben, hogy a másodfokú közigazgatási eljárás során igénybe vett igazságügyi ingatlanforgalmi szakértő véleményében megállapított - helyszíni szemlén alapuló - forgalmi értéktől való eltérés értékelhető indokát nem adta. A fellebbezési eljárás során a másodfokú bíróság az igazságügyi ingatlanforgalmi szakértő kiegészítő szakvéleményét szerezte be, különös tekintettel arra, hogy a szakértő szakvéleményében foglaltakat összehasonlító adatokkal alátámasztani nem tudta, hiszen a perbeli ingatlan egy leállt konzervüzem, a földterületen hat felépítménnyel - üzemcsarnok, kazánház, hidroforház, portásfülke, szociális épület, irodaház stb. - Az ingatlanforgalmi szakértő a perbeli ingatlan forgalmi értékét 12 340 000 Ft-ban állapította meg, melyből a földterület forgalmi értéke 1 500 000 Ft, a felépítmény forgalmi értéke pedig 10 840 000 Ft volt. A szakértő a szakvélemény kialakításánál összehasonlító adatok hiányában tekintettel volt arra, hogy az üzem hosszabb idő óta leállt, annak újraindítása műszaki problémákat jelenthet.
A másodfokú bíróság az ingatlanforgalmi szakértő véleményét elfogadta, ezért a közigazgatási határozatot megváltoztatva a szakértői véleményben foglalt forgalmi értéknek megfelelő illetékfizetésre kötelezte a felperest. Rámutatott arra, hogy téves az elsőfokú bíróságnak az az álláspontja, hogy az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 70. § (2) bekezdésében foglaltak szerint az alperesnek az adásvételi szerződésben foglalt vételártól eltérő forgalmi érték meghatározása esetén ennek határozatba foglalása előtt a felperes nyilatkozatát be kellett volna szereznie. Ez a kötelezettség a hatóságot csak abban az esetben terheli, amennyiben az illetékfizetésre kötelezett fél semmiféle formában a forgalmi értékre, illetve a vételárra nyilatkozatot nem tesz. A perbeli esetben a szerződés tartalmazta a felek nyilatkozatát a vételárra, így külön a felperes nyilatkozatát az alperesnek a közigazgatási eljárás során beszereznie nem kellett.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte. A rendkívüli perorvoslat igénybevételét az Itv. 70. § (1) és (2) bekezdése, illetőleg az Itv. 102. § (1) bekezdésének megsértésével indokolta.
Az alperes ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult. A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság ítéletét hatályában fenntartotta.
Az indokolás rámutat, hogy a Pp. 270. § (1) bekezdése szerint a jogerős ítélet ellen jogszabálysértésre hivatkozva lehet felülvizsgálati kérelmet benyújtani. A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275 § (2) bekezdésében foglalt korlátozás okából kizárólag a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül, ezért a perbeli esetben azt vizsgálhatja, hogy a jogerős ítélet megsértette-e az Itv. fent hivatkozott rendelkezéseit.
Az Itv. 70. § (1) bekezdése szerint, ha a forgalmi értéket a felek nem tüntették fel, nem jelentették be, vagy a feltüntetett, illetőleg bejelentett érték az illetékhivatal megítélése szerint a forgalmi értéktől eltér, a forgalmi értéket az illetékhivatal állapítja meg. Az illetékhivatal a forgalmi értéket helyszíni szemle, összehasonlító értékadatok alapján, valamint az illetékfizetésre kötelezett nyilatkozata ismeretében - szükség esetén külső szakértő bevonásával - állapítja meg [70. § (2) bekezdés]. A perbeli esetben a forgalmi érték megállapítására helyszíni szemle és külső ingatlanforgalmi szakértő bevonásával került sor. Az ingatlanforgalmi szakértő az ingatlan speciális jellegére tekintettel összehasonlító adatokat érthetően nem tudott produkálni. A fellebbezési eljárás során a másodfokú bíróság az ingatlanforgalmi szakértő személyes meghallgatásával a helyszíni szemlén tapasztalt körülmények, illetőleg a szakvélemény kialakításánál figyelembe vett egyéb a forgalmi értéket befolyásoló körülményeket - amortizáció, inflálódás stb. - vizsgálta és értékelte és ennek alapján megállapította, hogy összehasonlító adatok hiányában is megalapozott a szakértői vélemény. A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet az Itv. 70. § (2) bekezdése tekintetében is megalapozottnak találta, mert előfordulhat olyan eset, amikor az ingatlanforgalmi szakértő nem tud összehasonlító adatokat az általa megállapított forgalmi érték megalapozottsága alátámasztására felhozni. Ebben az esetben egyéb, a forgalmi értéket alátámasztó releváns körülményeket kell vizsgálat tárgyává tenni, melyet a szakértő a perbeli esetben megtett, ezért a jogerős ítéletben a bíróság jogszabálysértés hiányában alapozta a kiegészített szakértői véleményre döntését.
Nem sértette meg a jogerős ítélet az Itv. 102. § (1) bekezdés e) pontjában foglalt rendelkezést sem, amely az értelmező rendelkezések között a forgalmi érték meghatározását adja. A fenti jogszabályhely szerint forgalmi érték az a pénzben kifejezett érték, amely a vagyontárgy eladása esetén - az illetékkötelezettség keletkezésekor volt állapotában a vagyontárgyat terhelő adósságok figyelembevétele nélkül - árként általában elérhető. A fenti meghatározás nem azt jelenti, hogy a forgalmi érték egyúttal azonosa vételárral, melyet a felek árként a szerződésükben feltüntetnek, a vételárnak a forgalmi érték csak egyik összetevője, azt befolyásolhatják a forgalmi értéken felül az adott kínálati és keresleti viszonyok, a szerződéses feltételek, illetőleg a felek kölcsönösen figyelembe vett szubjektív érdeke is. A perbeli esetben a szerződésben szereplő vételár eltér attól, melyet a szerződéskötés idején az ingatlan forgalmi értékére is tekintettel el lehetett volna érni, ezért az Itv. 70. § (1) és (2) bekezdése szerint az alperes a törvényben foglalt jogával élt, amikor a forgalmi értéket a szerződésben foglalt vételártól eltérően állapította meg.
Az azóta eltelt időben a felperes az ingatlanon lényeges átalakításokat végzett, ezért a Legfelsőbb Bíróság nem látott lehetőséget arra, hogy újabb helyszíni szemlével, illetőleg kiegészítő szakértői véleménnyel kerüljenek értékelésre azok az adatok, amelyekre a felperes az azóta eltelt időben lebonyolított hasonló jellegű ingatlanok értékesítése során keletkezett szerződésekben - mint összehasonlító adatokra - hivatkozik és így ezek felhasználásával újabb forgalmi érték kerüljön megállapításra.
A jogerős ítélet rendelkezésre álló bizonyítékok alapján a tényállást helyesen állapította meg, a Pp. 206. § (1) bekezdése szerint a bizonyítékokat a maguk összességében értékelte és meggyőződése szerint bírálta el. A mérlegelés eredménye nem okszerűtlen, nem vont le belőlük a bíróság nyilvánvalóan helytelen következtetést, ezért a felülvizsgálati eljárás keretében nincs lehetőség a lefolytatott bizonyítás adatainak újabb összehasonlítására, illetőleg felülmérlegelésére.
Miután a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályokat nem sértette meg, ezért azt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. I. 28.223/1996.)

Az a tény, hogy a tulajdonszerzés árverés útján történik, nem ad alapot az Itv. 70. §-ában foglalt szabálytól való eltérésre. (1990. évi XCIII. tv. 70. §)

A P. Mg. Tsz. felszámolója, a Cs. Szolgáltató Kft. értékesítette a felperesnek a 2759/2. hrsz. alatti ingatlant, az adásvételi szerződés szerint a vételár 3 089 500 Ft volt. A szerződéskötés úgy történt, hogy a felszámoló az 1999. augusztus 12-i Cégközlönyben hirdette meg 44 214 000 Ft-os irányáron a mezőgazdasági gépjavító műhely ingatlan eladását teljes felszereléssel együtt. Ebből az épületegyüttesből a felperes által megvásárolt telek a felépítményekkel együtt 8 410 000 Ft + áfa értéket képviselt. A gépjavító műhely vonatkozásában pályázat nem érkezett, ezért a felszámoló ezt 1999. november 11-ei Cégközlönyben ismét meghirdette. Ekkor a teljes vagyontömeg irányárát 34 000 000 Ft-ban határozta meg. A felperes ezt követően adta be pályázatát a mezőgazdasági gépjavító műhelyre, 5 000 000 Ft + áfa irányáron. Még egy pályázat érkezett ugyanezen műhelyre a felszámoló ártárgyalást tartott, majd a másik pályázó visszalépését követően elfogadta a felperes árajánlatát, és adásvételi szerződést kötöttek 1999. december 28-án, melyben az ingatlan vételára 2 600 000 Ft + áfa, azaz összesen 3 089 500 Ft-ban lett meghatározva.
Az illetékkiszabási eljárás során az elsőfokú illeték kiszabási hatóság az adásvételi szerződésben szereplő vételárat forgalmi értékként nem fogadta el, és helyszíni szemle valamint összehasonlító értékadatok alapján az ingatlan forgalmi értékét 14 000 000 Ft-ban határozta meg ennek megfelelően kötelezte a felperest visszterhes vagyonátruházási illeték megfizetésére.
A fellebbezés folytán eljáró alperes határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében e határozat megváltoztatását kérte a 14 000 000 Ft összeg helyett forgalmi értékként 5 000 000 Ft-ot jelölt meg, ennek megfelelően a fizetendő illeték összegét 1 402 000 Ft-ról 502 000 Ft-ra kérte mérsékelni.
A felperes álláspontja az volt, hogy az illetékhivatal számára a perbeli esetben nem az Itv. 70. §-ában foglalt felhatalmazás áll rendelkezésre, a forgalmi érték ugyanis nem a felek által bejelentett megállapodáson alapult, hanem egy piaci viszonyokat tükröző és az értékesítés során elérhető árverési ár volt.
Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte.
A megyei bíróság 8. számú ítéletével az alperesi határozatot megváltoztatta, és a fizetendő illeték összegét 1 402 000 Ft helyett 1 001 250 Ft-ban állapította meg, ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.
A jogerős ítélet az illetékekről szóló többször módosított 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 102. § (1) bekezdés e) pontja továbbá 70. § (1) és (2) bekezdés alapján azt állapította meg, önmagában amiatt, hogy a felszámolási eljárásban történő értékesítés zajlott le, - amelynek során a felszámoló a vagyontárgyat nyilvános pályázati kiírás útján kínálta eladásra - a vételár eltérhet a forgalmi értéktől, abban az esetben ha a felszámoló a pályázatban szereplő irányárat a forgalmi értéknél alacsonyabban szabta meg.
A bíróság a Cs. Szolgáltató Kft. által megküldött értékbecslés és egyéb iratok alapján azt állapította meg, hogy a második pályázati kiírás során a felszámoló az ingatlan forgalmi értékét 8 410 000 Ft + áfáról 5 000 000 Ft + áfa értékre csökkentette, mivel a meghirdetett áron pályázat nem érkezett az ingatlanra.
Az illetékhivatal az Itv. 70. §-a szerint viszont a forgalmi értéket jogszerűen vizsgálta felül, mivel a törvény nem differenciál tulajdonszerzési jogcímek szerint. Így az árverésen vagy felszámolási eljárás keretében kiírt pályáztatás útján történő tulajdon szerzése sem tartalmaz az általánostól eltérő speciális szabályozást.
A perbeli esetben a forgalmi érték megállapítása a helyszíni szemle és összehasonlító adatok felhasználása alapján került sor.
A bíróság megállapította azt is, hogy az alperesnek nem állt rendelkezésre megfelelő mennyiségű összehasonlító adata, mivel a határozat indokolásban az összehasonlító adatok részletes számbavétele és értékelése elmaradt.
Az összehasonlító adatként megjelölt két ingatlan esetében nem volt meghatározható, hogy azok a településen belül azonos részen helyezkednek el, illetve a műszaki állapotuk is hasonló. Ugyanakkor a felperes hivatkozott arra, hogy az általa vásárolt felépítmény felújításra szorult, bármilyen tevékenység folytatása jelentős összegű beruházást igényel, az összehasonlító adatként megjelölt ingatlanokban viszont a tevékenységet a vevők rögtön meg tudták kezdeni. A bíróság a felperes indítványára beszerezte a felszámoló által készített értékbecslést, amely 1999 májusában 8 410 000 Ft + áfa összegben állapította meg az ingatlan forgalmi értékét. Ez utóbbi a K. Bt. által készített szakvélemény alaposságához kétség nem fért.
A bíróság megállapította, hogy a felperes által megjelölt 5 000 000 Ft-os forgalmi értéket a felszámoló saját döntése alapján határozta meg az eladhatóság megkönnyítése érdekében, melyet egyéb piaci körülmény nem tette indokolttá. A bíróság ezért a perbeli ingatlan forgalmi értékét az 1999. május 3-án kelt értékbecslés alapján állapította meg 8 410 000 Ft + áfa összegben és ennek következtében állapította meg a felperes által fizetendő összesen 10 012 500 Ft forgalmi érték után a 10%-os mértékű illetékkulcs alkalmazásával a fizetendő vagyonátruházási illeték összegét. Ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.
A keresetnek helyt adó rendelkezés ellen a felek jogorvoslattal nem éltek, e vonatkozásban a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet nem bírálta felül.
A keresetet elutasító ítéleti rendelkezés ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésével a keresetének megfelelő ítélet meghozatalát.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 8. számú jogerős ítéletének a felülvizsgálattal nem támadott részét nem érintett, a felülvizsgálattal támadott részét hatályában fenntartotta.
Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg a tényállást és helytálló volt az ebből levont jogi következtetése is.
A Legfelsőbb Bíróság kiemeli, hogy a megyei bíróság helyesen állapította meg ítéletében, miszerint az Itv. 70. § (1) bekezdése alapján az illetékhivatalnak jogosultsága volt a felek által megjelölt forgalmi értéktől eltérni.
Az Itv. 70. § (2) bekezdése azt is lehetővé teszi, hogy az illetékhivatal a forgalmi értéket helyszíni szemle és összehasonlító érték adatok alapján, szükség esetén külső szakértő bevonásával szabja meg.
Helytálló volt a jogerős ítélet azon megállapítása, hogy önmagában az a tény, miszerint speciális tulajdonszerzés árverés útján történt a perbeli ingatlan értékesítése, nem jelenti azt, hogy az előzőekben megjelölt jogszabályi rendelkezésektől el kell térni.
A megyei bíróság helyesen rendelkezett arról is, hogy az alperes az összehasonlító adatok értékelését nem megfelelően végezte el.
A bíróság a rendelkezésre álló adatok és szakértől vélemény ismeretében azok helyes mérlegelésével alakította ki döntését.
A Legfelsőbb Bíróság mindenben egyetértett a jogerős ítéletben foglaltakkal. A jogerős ítélet jogszabályt nem sértett, így ennek felülvizsgálatára a felülvizsgálati eljárás során indok nem volt.
Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezéseit a Pp. 275/A. (1) bekezdése szerint hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.447/2001.)

Amennyiben a forgalmi értéket ítélet állapítja meg, azt az illetékhivatal nem bírálhatja felül. (1990. évi XCIII. tv. 70. §)

A B., R. u. 34. szám alatti ingatlan a T. Kft. tulajdonában volt, melyre a felperessel opciós szerződést kötött 1994. július 30-ig. Annak kikötésével, hogy a felperes javára a mindenkori vételár megegyezik az opciós szerződésben körülírt kölcsönszerződésekből származó mindenkori tartozás összegével, amely 1994. július 30-ig 38 000 000 Ft tőke + 9 056 309 Ft járadék és az 1994. április 1-jétől számított 28,2%-os kamat + 6%-os késedelmi kamat.
A felperes 1994. június 27-én vételi jogával élt és közölte, hogy a megállapodás alapján az ingatlan szerződésben kikötött vételára 38 000 000 Ft tőke és 12 514 352 Ft kamat, együttvéve 50 514 352 Ft.
Az elsőfokú illetékkiszabási hatóság 1995. november 27-én kelt fizetési meghagyásával 40 514 400 Ft-os forgalmi érték alapulvételével 3 241 152 Ft visszterhes vagyonátruházási illetéket és 2000 Ft eljárási illeték, valamint 10 000 Ft mulasztási bírság megfizetésére kötelezte a felperest.
Az elsőfokú határozat ellen a felperes fellebbezést jelentett be és kérte, hogy az illetékkiszabás a valóságos forgalmi értéknek megfelelően 16 100 000 Ft alapulvételével legyen "méltányosságból" megállapítva. Bejelentette továbbá, hogy 1996-ban az ingatlant 20 539 375 Ft vételáron idegenítette el.
A másodfokú illetékkiszabási eljárás során bizonyítási eljárást folytattak a forgalmi érték megállapítására, majd a szerződésben írt érték 50 514 400 Ft forgalmi érték alapulvételével - megváltoztatva az elsőfokú határozatot - kötelezték a felperest 4 041 152 Ft vagyonátruházási illeték, 100 000 Ft mulasztási bírság és 2000 Ft ingatlan-nyilvántartási illeték megfizetésére.
A felperes keresetében e határozatok megváltoztatását és a fizetendő illeték tényleges ingatlanforgalmi érték alapján történő megállapítását kérte. Sérelmezte, hogy az illetékhivatali értékbecslés végül is megegyezett a T. Kft. és közötte létrejött megállapodás szerinti vételárral. Újból hivatkozott arra, hogy az ingatlant végül is 1996 márciusában csupán 20 000 000 Ft-ért sikerűit értékesítenie.
Az alperes a kereset elutasítását kérte és fenntartotta a határozatában foglaltakat.
Az elsőfokú bíróság igazságügyi szakértőt rendelt ki az 1995. március 24-én fennálló forgalmi érték megállapítása érdekében. A kirendelt szakértő az összehasonlító ingatlanárak alapján az ingatlan értékét 24 400 000 Ft-ra becsülte.
Ezt követően az elsőfokú bíróság ítéletet hozott és 4. számú ítéletével a felperes keresetét elutasította.
Az elsőfokú bíróság ítéletében rámutatott arra, hogy a perben a felperes kizárólag a visszterhes vagyonátruházási illeték alapjául figyelembe vett forgalmi értéket vitatta, a mulasztási bírság jogalapját és összegét nem kifogásolta.
Az illetékekről szóló módosított 1990. évi XCIII. törvény 69. §-a, valamint 70. § (1) bekezdése alapján megállapította, hogy az illetékhivatal a szerződés szerinti vételárral azonos összegben határozta meg az ingatlan forgalmi értékét, ez esetben viszont egyezően az alperes álláspontjával a forgalmi értéket nem lehet kifogásolni. Az elsőfokú bíróság kitért arra, hogy a kirendelt szakértő is megállapította az ingatlanon végzett bontási munkálatok, beruházások felmérése nélkül az ingatlan 1995. évi forgalmi értékét pontosan nem lehetséges megállapítani. Amennyiben a forgalmi érték jelentősen eltér a szerződéses vételártól, annak jogkövetkezményeit külön polgári perben kell levonni. Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezett, kérte az ítélet megváltoztatását és a keresete szerinti ítélet meghozatalát. A felperes arra hivatkozott, hogy speciális adásvételi szerződést kötött, nem kifogásolta a szerződés vételárát, csupán a tényleges forgalmi értéknek megfelelő illetéket kíván fizetni. Az alperes és a bíróság is olyan álláspontot foglalt el, - ennek megfelelően szakértőt is kirendelt -, hogy vizsgálandó a tényleges forgalmi érték.
Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Az illetékekről szóló módosított 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 70. § (1) bekezdése szerint, ha a forgalmi értéket a felek nem tüntették fel, nem jelentették be vagy a feltüntetett, illetve bejelentett érték az illetékhivatal megítélése szerint a forgalmi értéktől eltér, a forgalmi értéket az illetékhivatal állapítja meg. Ha az értéket ítélet állapította meg, azt az illetékhivatal nem bírálhatja felül.
E törvényi rendelkezés alapján az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg ítéletében, hogy az illetékhivatal a forgalmi érték megállapítására csak abban az esetben jogosult illetőleg kötelezett, amennyiben a felek a forgalmi értéket a szerződésben nem állapították meg, illetőleg az általuk megjelölt forgalmi értéket az illetékhivatal nem találja megfelelőnek. A perbeli esetben a szerződő felek az ingatlan vételárát meghatározták. Kétségtelen tény, hogy speciális módon, de a vételi jog érvényesítésére vonatkozó nyilatkozat szerint az eredetileg megállapított opciós szerződésben feltüntetett 50 514 352 Ft összegben. Az illetékhivatal a szerződő felek által ezt a megállapított forgalmi értéket elfogadta, ebből következik, hogy újabb forgalmi érték meghatározására nincsen szükség. A Legfelsőbb Bíróság ezért alaptalannak találta a felperes azon kereseti, illetőleg fellebbezési érvelését, mely szerint a forgalmi érték reális megállapításához külön szakértői vélemény, illetőleg egyéb adatok figyelembevételére lenne szükség.
Mindezen indokok alapján a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság érdemben helytálló ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése szerint helybenhagyta. (Legf. Bír. Kf. I. 35.145/2000.)

A vagyoni értékű jogok értékének megállapítása

Itv. 72. §
Az 1996. évi LXXV. törvény módosította az Itv. 72. § (2) bekezdését.
A változtatás indoka az volt, hogy a korábbi szabályozás figyelmen kívül hagyta azt, hogy a Ptk. szabályaiból következően nem csupán a természetes személyek szerezhetnek vagyoni értékű jogokat (pl. haszonélvezeti, használati jogot), ezért a különféle társaságok, jogi személyek javára meghatározott időre kikötött vagyoni értékű jog forgalmi értékének meghatározása, jogalkalmazása problémát jelentett. Ennek megoldása érdekében a törvényszakasz kimondja, hogy a meghatározott időre szóló haszonélvezeti, használati jogszerzés esetén a jog értékének számításánál a jogosultság tényleges időtartamát kell alapul venni. A természetes személyek javára kötött haszonélvezet, használat jogával kapcsolatos szabályozás változatlan maradt mind az életkor szerinti szorzók alkalmazása, mind a jog maximális értékének meghatározása tekintetében.
Az Itv. 102. § (1) bekezdés d) pontja alapján vagyoni értékű jog a földhasználat, a haszonélvezet, a használat joga - ideértve a szövetkezeti háztulajdonra vonatkozó rendelkezések szerinti használati jogokat -, továbbá vagyonkezelői jog és az önálló orvosi tevékenység működtetési joga. A vagyoni értékű jogok megszerzése vagyonszerzési illeték alá esik. A fizetendő illeték mértéke az Itv. alapján a megszerzett jog forgalmi értékéhez igazodik. A jog forgalmi értékének azt az eszmei értéket kell tekinteni, amelyet az Itv. 72. §ában szereplő módszer szerint kell meghatározni. Ki kell munkálni az egyéni értékből kiindulva a vagyoni értékű jog értékét és az egyhuszad rész adja ki a forgalmi értéket.
Az Itv. 72. § (3) bekezdése alapján, ha a vagyoni értékű jog bizonytalan időre terheli az ingatlant vagy más dolgot, akkor öt évi időtartamra kell az értéket kiszámítani.
Meghatározott időre terjedő vagyoni értékű jog esetén az Itv. 72. § (4) bekezdésében írt szabály az irányadó. Amennyiben több személyt illet egyidejűleg a haszonélvezeti jog és csak a legutóbb elhalálozott személy halálával szűnik meg, a forgalmi érték kiszámításánál a legfiatalabb személy életkorát kell tekintetbe venni, amennyiben a legelőször elhalt személy halálával szűnik meg, a legidősebb személy életkorából kell kiindulni. Az így kapott értéket, mint illetékalapot az egyes jogosultak között olyan arányban kell megosztani, mint amilyen arányt az életkoruk szerint számított vagyoni értékű jog értéke ezek együttes értékében képvisel.

IX. FEJEZET AZ ILLETÉK MEGFIZETÉSE

Az illetékfizetés módja

Itv. 73. §

Hiánypótlás

Itv. 73/A. §

A bírósági eljárási illeték megfizetése

Itv. 74. §

Az eljárási illeték megfizetésére vonatkozó közös szabályok

Itv. 74/A. §
A 2004. évi CI. törvény az eljárási illeték megfizetésére fő szabályként fenntartotta az illetékbélyeggel való lerovást, azonban - az illetékbélyeggel kapcsolatos visszaélések visszaszorítása érdekében - az okmányirodáknál és az adóhatóságoknál (adó-, vám- és illetékhivatal), továbbá - az eljárás kezdeményezésének sajátosságára tekintettel - az elektronikus úton kezdeményezett eljárások esetében speciális szabályokat állapított meg. Ezek szerint az eljárási illetéket - elektronikus eljárás esetén - átutalási megbízás (banki átutalás vagy készpénzátutalási megbízás) útján, az okmányirodában kezdeményezett eljárás esetén készpénzátutalási megbízással ("sárga csekkel"), vagy - amennyiben arra az okmányirodában a technikai feltételek fennállnak - bankkártyával vagy házipénztárba készpénzzel lehet megfizetni. Az adó- és vámhatóságok esetén a fizetendő illeték összegét az elsőfokú adóhatóságnak kell nyilvántartani és beszedni. A törvény az alapvető eljárási rendelkezéseket fogalmazza meg, a részletes szabályok kidolgozására külön jogszabályban kerül sor.
A törvény a bírósági eljárási illeték lerovására vonatkozó szabályokat gyakorlatilag a hatályos törvényből vette át. Ezt a megoldást az eljárási (államigazgatási és bírósági) illetékek lerovására irányadó szabályok egységes rendszerbe foglalása indokolja. Változást csupán a 10 000 forintot meghaladó eljárási illetékek esetében hozott törvény, ami az illetékhivatalnál készpénzzel és bankkártyával is megfizethető.
Az elektronikus közigazgatási ügyintézésről és a kapcsolódó szolgáltatásokról szóló [184/2004. (VI. 3.) korm. rendelet]
A fizetési kötelezettségeknek elektronikus ügyintézés összefüggésében történő teljesítése az alábbiak szerint szabályozza az illeték- vagy az igazgatási szolgáltatási díj megfizetésére kötelezett az eljárás megindításával összefüggésben keletkező fizetési kötelezettségét államigazgatási eljárási illeték esetében a Magyar Államkincstárnál vezetett eljárási illetékbevétele számla javára, igazgatási szolgáltatási díj esetében a vonatkozó jogszabályban megjelölt számla javára átutalással teljesíti. A banki átutalás "közlemény" rovatában, illetve a készpénzátutalási megbízás befizetőazonosító rovatában fel kell tüntetni az eljáró szerv által adott ügyazonosító számot az eljárási illeték előzetes megfizetésének esetét kivéve. Lehetőség van az eljárási illeték előzetes - az eljárás megindítását (kérelem előterjesztését) me előzően történő - megfizetésére készpénzátutalási megbízással.
Az ügyazonosító szám az eljárási illeték esetében a Magyar Államkincstár által kiadott, az eljáró szervet azonosító intézményazonosító számból és az eljáró szerv által megadott ügyszámból álla Magyar Államkincstár által meghatározott formátum szerint. Az ügyazonosító az igazgatási szolgáltatási díj esetében az eljáró szerv által megadott szám.
Az eljárási illeték előzetes megfizetését az eljárás megindításakor - a készpénz-átutalási megbízás feladóvevényén szereplő "azonosító" szám (8 számjegyű azonosító), a megfizetett eljárási illeték összegének és a befizetés időpontjának feltüntetésével - közölni kell az eljáró szervvel.
Az eljárási illetéket, ha azt az eljárás megindítását (kérelem előterjesztését) megelőzően nem fizették meg, illetve - ha az igazgatási szolgáltatási díjról szóló jogszabály másként nem rendelkezik - az igazgatási szolgáltatási díjat legkésőbb az ügy azonosító ügyfél általi megismerését követő munkanapon kell megfizetni.
Amennyiben az illeték (igazgatási szolgáltatási díj) megfizetése a fenti időpontig nem történt meg, akkor az eljáró szerv felhívja az ügyfelet, hogy nyolc napon belül fizesse meg az eljárásért fizetendő eljárási illetéket (igazgatási szolgáltatási díjat). A fizetési kötelezettség mértékéről, módjáról és határidejéről, valamint a mulasztás jogkövetkezményéről a hatóság a kérelmezőt egyidejűleg tájékoztatja.
A Magyar Államkincstár az eljárási illeték befizetéseket a vonatkozó jogszabályok alapján tartja nyilván és kezeli. Az ügyazonosító számot tartalmazó befizetés megtörténtéről az ügyazonosító számot a megfizetett illeték összegét és az átutalás (befizetés) időpontját tartalmazó listát küld az eljáró közigazgatási szerv részére, mely a reá irányadó szabályok alapján az ügyfél által benyújtott hagyományos vagy elektronikus dokumentumra vagy űrlapra a befizetett összeget felvezeti.
Az eljárási illeték előzetes megfizetésével indított ügyben az eljáró szerv a befizetés tényét a Magyar Államkincstár megkeresésével - a 8 számjegyű azonosító szám feltüntetése mellett - ellenőrzi. A Magyar Államkincstár a megkeresésre - a 8 számjegyű azonosító szám alapján - közli a megfizetett illeték összegét, a megfizetés időpontját és azt a tényt, hogy az adott azonosító számra érkezett-e korábban megkeresés más szervtől. Az eljáró közigazgatási szerv nyilvántartást vezet az ügyfél által közölt 8 számjegyű azonosító számról, a megfizetett összeg nagyságáról, a befizetés időpontjáról. Ha a befizetés nem történt meg vagy a Magyar Államkincstár közli, hogy az azonosító számra más szervtől már érkezett megkeresés, akkor az eljáró szerv a fentiek értelemszerű alkalmazásával jár el.
Ha jogszabály az ügyintézés jellegére, valamint az eljáró szerv (szolgáltató) működési feltételeire is tekintettel az igazgatási szolgáltatási díj fizetési kötelezettség esetén azt lehetővé teszi, legkésőbb a közigazgatási eljárást lezáró határozat személyes átvételével egyidejűleg fizethető meg az igazgatási szolgáltatási díj a jogszabályban meghatározott módon.
Az adóhatóságoknál, vámhatóságnál indított illetékköteles eljárások utáni eljárási illeték fizetésének új módjáról
A Pénzügyminisztérium közleményt bocsátott ki. Eszerint illetékköteles adó-, illeték- és vámügyben az eljárási illetéket 2005. január 1-jét követően - néhány kivételtől eltekintve - nem a megszokott módon a kérelemre (beadványra, nyomtatványra) ragasztott illetékbélyeggel, hanem pénzben, az adóhatóság, a vámhatóság (a továbbiakban: adóhatóság) által megadott (közzétett) számlára történő banki átutalással vagy készpénz-átutalási megbízás feladásával lehet megfizetni. A készpénz-átutalási megbízás csak az ügyben illetékes adóhatóságnál (az állami adóhatóság hatáskörébe tartozó adók, járulékok lés egyéb közterhek esetén az APEH Ügyfélszolgálati Irodáiban és szerveinél; önkormányzati adóügyben az illetékes települési önkormányzati adóhatóságnál; illetékügyben az illetékes megyei illetékhivatalnál, vámügyben a vámhatóságnál) szerezhető be. A postán beszerezhető, az államigazgatási eljárási illeték megfizetésére szolgáló "Magyar Államkincstár Eljárási illetékbeszedési számla" megnevezést tartalmazó készpénz-átutalási megbízás ("sárga csekk") az adóhatóságnál kezdeményezett eljárások utáni illetékkötelezettség teljesítésére nem alkalmazható, mert az kizárólag az okmányirodánál, illetőleg az elektronikus úton kezdeményezett eljárások utáni illeték megfizetésére használható fel!
Az eljárási illeték megfizetésének új módja az elsőfokú adóhatóságnál indított illeték-köteles elsőfokú ügyekre (méltányossági ügyek, igazolási kérelmek) - ide nem értve a másolat, kivonat illetékét, melyet bélyegben kell leróni - valamint az elsőfokú adóhatóság által hozott határozat elleni fellebbezésekre vonatkozik. A felügyeleti intézkedés iránti kérelem illetékét továbbra is illetékbélyegben kell megfizetni!
Az illetékfizetés határideje továbbra is a kérelem előterjesztésének napja. Ezért az elsőfokú adóhatóság a fizetendő illeték összegét kötelezettségként az adózó folyószámláján ezen időponttal előírja.
Ha az adózó az illetéket esedékességkor nem fizeti meg, akkor az adóhatóság az ügyfelet határozatban felhívja az eljárási illeték és a mulasztási bírság megfizetésére. A mulasztási bírságot nem kell megfizetni, ha az adózó a határozat kézhezvételétől számított 8 napon belül megfizeti az illeték összegét. Ha az adózó az eljárási illetéket a határozatban előírt időpontig nem fizeti meg, akkor a határozat alapján az adóhatóság rendelkezik az eljárási illeték és a mulasztási bírság végrehajtásról.
Amennyiben az illeték visszatérítésének van helye, akkor annak az adóhatóság az adózás rendjéről szóló törvény visszatérítésre vonatkozó rendelkezései alapján tesz eleget.

Az illetékbélyeg értéktelenítése

Itv. 75. §
A visszaélések megakadályozása érdekében előírás, hogy a bíróság a beadványon leragasztott és sértetlen illetékbélyeget köteles értékteleníteni. Az értéktelenítés ténye igazolja, hogy a bíróság az illetékkötelezettség teljesítését ellenőrizte, hibát nem talált és gondoskodott az illetékbélyeg további felhasználásának megakadályozásáról.

Gépjármű, pótkocsi vagyonszerzési illetékének megfizetése

Itv. 76. §
Az Itv előírja, hogy a gépjármű és pótkocsi tulajdonjogának, haszonélvezetének megszerzését a fél 15 napon belül az okmányirodánál jelentse be. Átírásra csak az illeték befizetése esetén van jogszerű lehetőség. A rendelkezés nyilvánvalóan az ügyintézés egyszerűsítését szolgálja, hiszen a jog szerzését tanúsító okiratot az okmányirodánál kell bemutatni. Vita esetén egyébként a vagyonszerzési illetéket az illetékhatóság állapítja meg.

Az illeték fizetése kiszabás alapján

Itv. 77. §
Az Itv. 77. §-a rögzíti a kiszabás alapján pénzzel fizetendő eljárások körét. Ezek szerint pénzzel kell fizetni az öröklési, ajándékozási és visszterhes vagyonátruházási illetéket és természetesen az esetleg kiszabásra kerülő mulasztási bírságot is. Már korábban is szó volt arról, hogy az 1000 forintot meghaladó eljárási illeték kiszabás alapján pénzzel kerüljön megfizetésre.

Az illetékelőleg

Itv. 77/A. §
Az illetékelőleg célja az, hogy az illetékhatósági eljárás elkülönüljön az elhúzódó földhivatali eljárásáitól és időben sor kerülhessen az illetékfizetési kötelezettség teljesítésére. A törvényalkotó szándéka érthető, hiszen a földhivatali bejegyzésekre hosszú idő elteltével kerül csak sor, és ez a költségvetés szempontjából is hátrányos következményekkel jár. A törvényi előírások alapján a földhivatal a szerződés egy példányát a beérkezést követő 8 napon belül köteles az illetékhivatalhoz továbbítani és így az illetékhivatal a szükséges eljárást lefolytathatja. Az Itv. 77/A. § (2) bekezdése szerint fizetési meghagyásban közli az illetékelőleg összegét és az esetleges mulasztási bírság összegét a hatóság. A fizetési meghagyás az illetékelőleg összege erejéig végrehajtható okiratnak minősül a fellebbezésre tekintet nélkül. Amennyiben az illeték-visszatérítés feltételei fennállnak, az illetékhatóság a megfizetett illetéket 30 napon belül köteles visszafizetni [Itv. 77/A. § (4) bekezdés]. Ez utóbbi esetre akkor kerülhet sor, ha a tulajdonszerzés utóbb meghiúsul.

Bírói gyakorlat

A szerzés az Itv. 18. § (1) bekezdése esetében ténybeli feltételként, míg a 77/A. § (1) bekezdése szerinti törvényi hely tekintetében megdönthető vélelemként jelenik meg (1990. évi XCIII. tv. 18., 77/A. §)

A felülvizsgálati eljárásban irányadó tényállás szerint a felperes, mint vevő és a W. E. Kft. mint eladó 1998. november 30-án szerződést kötött egymással. A szerződés "A" részből, "B" részből valamint a Kiegészítő Megállapodásból áll. A kiegészítő megállapodás 1. pontjában a szerződő felek tudomásul vették, hogy közöttük az aláírás napján az Ny. C. C. ingatlan tulajdonrésze tekintetében adásvételi szerződés jött létre. Az "A" rész 24. pontja szerint az adásvételi szerződés teljes tartalmát az "A" rész és a Kiegészítő Megállapodás, továbbá a "B" rész és a kapcsolódó I., II., III. Mellékletek együttesen képezik. Az "A" rész 5. pontja alapján az üzlet tulajdonjoga akkor száll át a felperesre, ha tulajdonosként az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzik. A "B" rész 1.1. pontja szerint a szerződés tárgya az eladó által felépítendő Ny. C. C. felépített 24,1 m2 alapterületű ingatlan. Az 1.2. pont szerint a Központ társasházként fog működni.
Az adásvételi szerződést 1998. december 22-én nyújtották be a fővárosi kerületek földhivatalához.
A Fővárosi Illetékhivatal az 1999. szeptember 24-én hozott fizetési meghagyásban 30 344 400 Ft forgalmi érték alapján 10%-os vagyonátruházási illeték alkalmazása mellett 3 034 440 Ft vagyonátruházási illeték és 2000 Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illeték, ezen belül ugyanilyen összegű illetékelőleg megfizetésére kötelezte a felperest. Az alperes a 2000. március 27. napján hozott határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Határozatát azzal indokolta, hogy a felek által megkötött adásvételi szerződés érvényes, ezért, illetékfizetési kötelezettséget keletkeztet. A Ptk. 228. §-a nem alkalmazható, a felek a szerződés hatályát nem kötötték felfüggesztő feltételhez. Tulajdonjog bejegyzéséhez hozzájáruló nyilatkozat csak a tulajdonjog ingatlan-nyilvántartásának feltétele, a szerződés hatályosulását nem érinti. A vételár részletekben történő megfizetése ellenére visszterhes vagyonátruházás jött létre, az elállási jog kikötése a szerződésnek nem bontó feltétele, és nem eredményezi az illetékkötelezettség későbbi időpontban való keletkezését.
A felperes keresetében vagyonszerzési illetékre vonatkozóan az alperes határozatának hatályon kívül helyezését kérte az elsőfokú határozatra is kiterjedően. Azzal érvelt, hogy az adásvételi szerződésből hiányzik egy lényeges érvényességi feltétel, amely az ingatlan pontos meghatározására vonatkozna. Felek nem végleges adásvételi szerződést, hanem előszerződést kötöttek. Az eladó csak akkor járul hozzá a tulajdonjog megszerzéséhez, ha a vételár teljes egészében kifizetésre kerül, és a társasház bejegyzésre kerül. Az elállási jog kikötése éppúgy akadálya a tulajdonjog szerzésének, mint a tulajdonjog fenntartása.
Az alperes ellenkérelmében a felperes keresetének elutasítását kérte.
A per időtartama alatt a Fővárosi Kerületek Földhivatala a 2001. február 26. napján hozott határozatában a felperes tulajdonjog bejegyzés iránti kérelmét, a rangsort biztosító széljegy törlése mellett, elutasította. A határozat jogerőre emelkedett. A döntés indokolása szerint "a benyújtott okirat téves 28224/8. hrsz.-t tartalmaz, mely társas üzletházra vonatkozik. Az 1972. évi 31. tvr. (továbbiakban: tvr.) 17. §-ának (1) bekezdése és a 27/1972. (XII. 31.) MÉM rendelet (továbbiakban: Vhr.) 88. § (1) bekezdése értelmében pedig az ingatlan-nyilvántartásba a változás nem jegyezhető be. Az okirat olyan alaki és tartalmi hiányosságban szenved, amely miatt nyilvánvalóan érvénytelen, és a bejegyzés alapjául szolgáló okirat hiányossága nem pótolható.
Az elsőfokú bíróság ítéletében azt állapította meg, hogy a felek nem előszerződést, hanem adásvételi szerződést kötöttek. Ez a szerződés nem tartalmaz felfüggesztő, illetve bontó feltételt. A perben vitatott szerződés minősítésére önállóan jogosult volt a Fővárosi Kerületek Földhivatala és az alperes is. Az alperes az 1991. évi XCI. törvény (továbbiakban: Art.) 1. § (7) bekezdésének alkalmazásával megállapíthatta az adásvételi szerződés érvényességét, annak végleges vagy előszerződés jellegét, a közigazgatási szervek eltérő minősítéséhez eltérő joghatások fűződhetnek. Az 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 3. § (3) bekezdésének a) pontja értelmében a visszterhes vagyonátruházási illeték kötelezettség a szerződés megkötésének napján keletkezik. Az Itv. 91. §-ának (1) bekezdése értelmében pedig az ingatlan tulajdonjogának a megszerzését tartalmazó szerződést a földhivatalhoz be kell jelenteni illetékkiszabásra. Az 1997. évi CXLI. törvény (továbbiakban: Iny. tv.) 26. §-ának (2) bekezdése értelmében a kérelmet a bejegyzés alapjául szolgáló szerződés keltétől számított 30 napon belül kell a földhivatalhoz benyújtani. Az Itv. és az Iny. tv. a szerződés benyújtásának kötelezettségét a szerződés megkötéséhez és nem a vevőt megillető tulajdonjog bejegyezhetőségének időpontjához köti. Az Itv. 18. § (1) és (2) bekezdése értelmében ingatlannak visszteher mellett történő megszerzése visszterhes vagyonátruházási illeték alá esik. Illetékelőlegre a vagyonszerzési illetékre vonatkozó rendelkezések az irányadóak. A Ptk. 117. §-ának (3) bekezdése értelmében az ingatlan tulajdonjogának megszerzését a törvény az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzéshez köti, ingatlan-nyilvántartási bejegyzés hiányában illetékalapot eredményező szerzés nem következik be. A "szerzés" az Itv. 18. § (1) bekezdés szerinti illetékfizetési kötelezettség megállapításánál ténybeli követelmény, a 77/A. § (1) bekezdés szerinti illetékelőleg intézményénél a "szerzés" megdönthető vélelme jelenik meg. Az elsőfokú bíróság ítéletének 11-12. oldalán a 6. pontban azt rögzítette, hogy ha a Ptk. 117. § (3) bekezdése szerinti törvényi feltétel hiányában - mivel a földhivatal a benyújtott szerződést érvénytelennek minősítette, és a bejegyzés iránti kérelmet elutasította - valaki nem szerzi meg az ingatlan tulajdonjogát, akkor szerzés hiányában illeték, illetve illeték előlegfizetési kötelezettsége sem keletkezik, hiába tekinti érvényesnek a szerződést az illetékhivatal.
Az alperesnek határozatát a határozathozatalkor fennállott tényekre kell alapítania, és az adatokban utóbb bekövetkezett változások nem tehetik az alperes határozatát jogszabálysértővé. Az alperes azonban a határozatát arra a tényre illetve vélelemre alapította, hogy az ingatlan tulajdonjogának bejegyzésére irányuló közigazgatási eljárásba benyújtott szerződés alapján a felperes vagyont szerez. A Fővárosi Kerületek Földhivatalának határozata szerint azonban az illetékkiszabási eljárást megindító bejelentés - a szerzés törlésének következtében - visszamenőleges hatállyal jogalap nélkülivé vált. Tulajdonjog bejegyzésének elutasítására nem a kérelem benyújtását követően bekövetkezett változások miatt került sor. A szerzésnek, azaz a tulajdonjog ingatlan-nyilvántartásba való bejegyezhetőségének akadálya a Fővárosi Kerületek Földhivatalának értékelése szerint már az illetékkiszabásra való bejelentéskor is fennállt. A határozat meghozatalának időpontjában fennálló tények megléte független attól, hogy azokról az alperesnek tudomása van-e vagy sem. Illetékkiszabásra bejelentett okirat alapján a szerzés időpontjában fennálltak miatt nem került sor a szerzésre. Ennek következtében nemcsak az illetékkiszabás ténybeli követelménye, hanem az előleg vélelme is megdőlt. Ezért az elsőfokú bíróság az alperes határozatát - annak megállapítása mellett, hogy az alperes jogosult volt a határozatának indokolása szerinti szerződésminősítésre - a szerzés hiánya miatt az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte. Új eljárás elrendelését mellőzte azzal az indokkal, hogy a Fővárosi Kerületek Földhivatalának határozata miatt a benyújtott szerződésszerzésre alkalmatlan. Kötelezte az alperest 50 000 Ft perköltségnek megfizetésére, egyebekben úgy rendelkezett, hogy a feljegyzett kereseti illetéket az állam viseli.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, a felperes keresetének elutasítását. Felülvizsgálati kérelmében kizárólag az elsőfokú ítélet 11-12. oldalán a 6. pontban rögzítetteket vitatta a Pp. 339. § (1) bekezdésében, és az Art. 86. § (1) bekezdésében foglaltakra alapítottan. Azzal érvelt, hogy a határozat hozatalát követően bekövetkezett tények, körülmények, változások döntését nem tehetik jogszabálysértővé. Másodlagos kérelmében a perköltségre vonatkozó rendelkezés hatályon kívül helyezését kérte.
A felperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte, perköltségre igényt tartott.
A Legfelsőbb Bíróság a Fővárosi Bíróság 10. számú ítéletét a per főtárgya és illetékre vonatkozó rendelkezése tekintetében hatályában fenntartotta, perköltségre vonatkozó rendelkezését hatályon kívül helyezte, és akként rendelkezett, hogy az elsőfokú eljárásban felmerült költségeiket a felek maguk viselik.
A Legfelsőbb Bíróság, mint felülvizsgálati bíróság a felülvizsgálati kérelmet csak perköltségre vonatkozó részében találta alaposnak a következők miatt:
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős határozatot csak a felülvizsgálati kérelem és csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül [Pp. 275. § (2) bekezdése]. Ennélfogva a felülvizsgálati eljárásra vonatkozóan irányadónak tekintette azt az elsőfokú ítéleti megállapítást, mely szerint ingatlan-nyilvántartási bejegyzés hiányában nem következett be illetékalapot eredményező szerzés [Ptk. 117. § (3) bekezdése]. Az Itv. 18. §-ának (1) bekezdése értelmében pedig visszterhes vagyonátruházási illeték tárgya csak a megszerzett ingatlan lehet. A szerzés az Itv. 18. § (1) bekezdése esetében ténybeli feltételként, míg a 77/A. § (1) bekezdése szerinti törvényi hely tekintetében megdönthető vélelemként jelenik meg. A Legfelsőbb Bíróság a Kfv. IV. 35.328/2001/8. számú ítéletében is rámutatott arra, hogyha valaki nem szerzi meg az ingatlan tulajdonjogát szerzés hiányában illetékfizetési, illetve illetékelőleg fizetési kötelezettsége sem keletkezhet. Az elsőfokú bíróság ítéletében helytállóan mutatott rá arra, hogy a tulajdonjog bejegyzésének elutasítására nem a kérelem benyújtását követően bekövetkezett változások miatt került sor. Az ingatlanszerzésnek, a tulajdonjog ingatlan-nyilvántartásba való bejegyezhetőségének akadálya már az illetékkiszabásra való bejelentéskor is fennállt, ennél fogva - az alperes érvelésével ellentétben - a jogszabálysértést nem a közigazgatási határozatok meghozatalát követően bekövetkezett változás eredményezte. Az elsőfokú bíróság tehát jogszerűen döntött a perben felülvizsgálni kért határozatok hatályon kívül helyezéséről és a kereseti illetékről.
Utal egyben a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy a felülvizsgálati kérelmet megváltoztatni, kiterjeszteni nem lehet. A felülvizsgálati kérelemben nem említett jogszabálysértésre a fél utóbb nem hivatkozhat. A felülvizsgálatnak olyan jogi álláspont szolgálhat alapul, ami az ezt megelőző eljárásnak is tárgya volt. Új jogcímre a fél nem hivatkozhat, a felülvizsgálati, csatlakozó felülvizsgálati kérelemben nem vitatott ítéleti döntés érdemi felülvizsgálat tárgya nem lehet. Ezért a Legfelsőbb Bíróság érdemben nem foglalkozott a felülvizsgálati kérelmet követően előterjesztett alperesi jogi érveléssel, illetve a felperesnek a jogerős ítélet 1-5. pontját érintően kifejtett álláspontjával [Pp. 272. § (1)-(2) bekezdés, 273. § (5) bek., 275. § (2) bekezdése].
Az alperes az elsőfokú eljárásban pervesztes lett. Helytállóan hivatkozott azonban arra, hogy határozatának jogszabálysértő voltát az elsőfokú bíróság a Fővárosi Kerületek Földhivatalának határozatába foglalt döntésre figyelemmel állapította meg. Olyan tény alapján, amelyről tudomása az alperesnek a közigazgatási eljárásban nem lehetett. Perköltségre vonatkozó döntés meghozatalánál az alperes javára kell értékelni azt is, hogy az elsőfokú ítélet az 1-5. pontokban nem a kereseti érvelést, hanem az alperes határozatba rögzített jogi álláspontját osztotta. A jogvitát eldöntő és az alperes határozatát jogalap nélkülivé tevő határozat a perben olyan szakban került becsatolásra, amikor az alperes a perből már nem tudott kilépni [Pp. 80. § (1) bekezdése, 337. § (2) bekezdése]. Ezért az elsőfokú bíróság akkor járt volna el helyesen, ha a perköltségre vonatkozó rendelkezését a Pp. 81. § (1) bekezdésében foglaltaknak megfelelően hozza meg.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján a per főtárgya és az illeték vonatkozásában hatályában fenntartotta, a perköltségre vonatkozó döntést pedig a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján hozta meg. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 35.928/2001.)

Fizetési meghagyás

Itv. 78. §
Az Itv. 78. §-a lehetőséget biztosít az illetékhatóság számára fizetési meghagyás kibocsátására. Az Itv. 78. § (1) bekezdése értelmében a kiszabás alapján fizetendő illetékről - ideértve a mulasztási bírságot is - fizetési meghagyást (határozatot) kell kiadni. A fizetési meghagyással szemben alkotmányossági aggályok merültek fel, hiszen ez a határozatforma nem felelt meg maradéktalanul az Áe.-ben írt valamennyi rendelkezésnek. Megnehezíti az ügyfél dolgát, hiszen nem tartalmaz megfelelő részletességgel tájékoztatást a döntés jogi hátteréről és nincs mód az egyéniesítésre. Tekintetbe kell ugyanakkor venni, hogy több évtizede kialakult - és más országokban is működő - jogintézményről van szó. Szeretnék emlékeztetni arra, hogy az Art. 1. § (5) bekezdése értelmében az adóhatóság köteles az ügyfelet tájékoztatni és jogorvoslat esetén az ügyfél igényt tarthat a másodfokú határozatban részletes indokolásra. Az Art. rendelkezései az illetékhatóság eljárására is kötelezőek.
Az Alkotmánybíróság 21/1997. (III. 26.) AB határozatában felhívta a figyelmet arra, hogy a fizetési meghagyás nem sérti az ügyfelek alkotmányos jogait. Az Alkotmánybíróság döntésének indokolása rámutat, hogy az illetékfizetési meghagyásban egyediesítésre nincs ugyan mód, de amennyiben a fél által kért kedvezménymentesség alkalmazására nincs lehetőség, az elutasítást egyedi indokolással kell alátámasztani, jogsérelemről tehát nincs szó.

Bírói gyakorlat

Illetékügyben is csak a fellebbezéssel támadott határozatot megelőző eljárást vizsgálhatja a felettes szerv, de nem teheti vizsgálat tárgyává a már jogerőre emelkedett megelőző eljárásban hozott határozatot. (1990. évi XCIII. tv. 78. §)

A felperes 1994. március 1. napján kelt adásvételi szerződéssel megvásárolta a T.-L. Ingatlanforgalmazási és Vállalkozási Kft. tulajdonát képező 7393 számú tulajdoni lapon nyilvántartott 1793/1. hrsz.-ú természetben M. Cs. u. 15. szám alatt lévő "üzem" megjelölésű ingatlant 15 200 000 Ft vételárért.
Az illetékhivatal az ingatlan forgalmi értékét az adásvételi szerződésben foglaltaktól eltérően 40 885 000 Ft-ban állapította meg, és ennek alapján fizetési meghagyásában 3 270 800 Ft visszterhes vagyonátruházási és 2000 Ft eljárási illeték megfizetésére kötelezte a felperest. Ezt követően határozatával az elsőfokú határozatot módosította és 2 054 800 Ft törlését rendelte el, egyben kikötötte, hogy az ingatlan forgalmi értékét a határozat jogerőre emelkedésétől számított egy éven belül vizsgálni fogja.
E módosítást követően az elsőfokú hatóság a fizetési meghagyást ismét módosította és ismételten előírta a vevő terhére 2 054 800 Ft-ot határozatával. E határozat ellen benyújtott fellebbezést az alperes alaptalannak találta és azt elutasította, egyidejűleg határozatában rendelkezett a határozatok megsemmisítése tárgyában. Döntését azzal indokolta, hogy az elsőfokú közigazgatási hatóság az érték meghatározásánál nem volt figyelemmel arra, hogy ugyanezen ingatlant az előző tulajdonos két hónappal korábban 1994 januárjában vásárolta, és annál a jogügyletnél a jogerős fizetési meghagyásban 35 000 000 Ft szerepelt. Ez az összeg tekinthető megalapozottnak, hiszen két vétel között eltelt hét hónap alatt értéknövelő beruházást az ingatlanon nem végeztek, illetőleg értékcsökkenés nem következett be. Erre figyelemmel az illetékalap megállapítást tartalmazó fizetési meghagyást annyiban változtatta meg, hogy 491 400 Ft illeték törlését rendelte el.
A két utóbb keletkezett módosító határozat megsemmisítésének indokát az alperes abban adta, hogy egy éven belül a felülvizsgálatra az illetéktörvény értelmében csak akkor kerülhet sor, ha azt az illeték kiszabásakor a fizetési meghagyásban rögzítik. A fizetési meghagyás ellen benyújtott keresetet az elsőfokú bíróság megalapozottnak találta, az alperes határozatát megváltoztatta akként, hogy az elsőfokú határozatot hatályában fenntartotta. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A jogerős ítélet a felperes keresetét azért találta alaposnak, mert - osztva az elsőfokú bíróság jogi álláspontját - megállapította, hogy a Megyei Illetékhivatal határozatával jogosult volt módosítani a fizetési meghagyást. Az a tény, hogy ugyanarra az ingatlanra rendelkezésre állt egy-két hónappal korábbi forgalmi érték megállapítás nem zárja ki, hogy az illetékhivatal az illetékalap megállapítása érdekében az általa szükségesnek vélt eljárást lefolytassa. Miután az illetékhivatal határozata nem jogszabálysértő, ezért annak megsemmisítésére az alperesnek kellő indoka nem volt, így az alperesi határozat az első módosító határozatot megsemmisítő részében jogszabályt sértett.
Ugyancsak helytállónak minősítette a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróságnak a határozattal kapcsolatos okfejtését is, mely szerint ez a módosítás az Áe. 61. § (3) bekezdésében írt szabályok megsértésével történt, ezért e tekintetben az alperes helyesen döntött a megsemmisítésről. A megyei bíróság megállapította, hogy az illetékhivatal 1994. december 6-án kelt határozata jogerőre emelkedett, ennek alapján a felperes az 1 218 000 Ft illetéket be is fizette. A határozat ellen államigazgatási úton jogorvoslat igénybevételére nem került sor, és felügyeleti intézkedés körében való megváltoztatására sem merült fel adat.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben lényegében a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését, az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és a felperesi kereset elutasítását kérte. A rendkívüli perorvoslat igénybevételét az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (tévesen 1981. évi I. törvényként jelölve) 61. § (3) bekezdésének, illetve az illetékekről szóló, többször módosított 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 78. § (2) bekezdésének megsértésében jelölte meg.
A felperes ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult. A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság ítéletét hatályában fenntartotta.
Az indokolás rámutat, hogy a Pp. 275/A. § (1) bekezdése szerint a jogerős ítélet ellen jogszabálysértésre hivatkozással felülvizsgálati, kérelmet lehet benyújtani. A felülvizsgálati eljárás során a Legfelsőbb Bíróság kizárólag azt vizsgálhatja, hogy a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályt a jogerős ítélet megsértette-e. Az Áe. 61. § (1) bekezdése szerint, ha a közigazgatási szerv megállapítja, hogy a felettes szerv vagy a bíróság által még el nem bírált határozat jogszabályt sért, a határozatot módosítja vagy visszavonja.
A közigazgatási szerv az ügyfél jogorvoslati kérelme esetén a határozatot akkor is módosíthatja vagy visszavonhatja, ha a jogorvoslati kérelemben foglaltakkal egyetért, feltéve, hogy az ügyben nincs ellenérdekű fél. A határozat módosítására vagy visszavonására a közigazgatási szerv csak egy ízben a határozat közlésétől számított egy éven belül jogosult. Helyesen állapította meg az alperes a keresettel támadott határozatában, hogy a második módosító határozat meghozatalának törvényi feltételei nem álltak fenn, ezért az a határozat törvénysértő, ezért megsemmisítése indokolt volt. Tévesen értelmezte azonban az Áe. 66. § (3) bekezdését, amikor a második módosító határozat ellen benyújtott fellebbezés elbírálása során az első - jogorvoslattal nem támadott, így jogerőre emelkedett - módosító határozat visszavonása tárgyában is intézkedett. Az Áe. 66. § (2) bekezdése szerint a felettes szerv a fellebbezéssel megtámadott határozatot és az azt megelőző eljárást megvizsgálja, tekintet nélkül arra, hogy ki és milyen okból fellebbezett. A vizsgálat eredményeként a határozatot helybenhagyja, megváltoztatja vagy megsemmisíti. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint ez azt jelenti, hogy a fellebbezéssel támadott határozatot megelőző eljárást vizsgálhatja a fellebbezés elbírálására hatáskörrel rendelkező szerv, azonban nem teheti vizsgálat tárgyává a megelőző eljárás során hozott de már jogerőre emelkedett határozatot. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. I. 28.472/1996.)

Az illeték törlése és visszatérítése

Itv. 79. §
Itv. 80. §
Itv. 81. §
Az illeték törlésével és visszatérítésével kapcsolatban számos jogvita keletkezett az illetékhatóság és a fél között. A Fővárosi Bíróság egy ügyben rámutatott, hogy a meg nem fizetett illeték bármikor törölhető, a megfizetett illeték a megfizetést követő 5 éven belül téríthető azonban csak vissza (Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.009/1994.). A Legfelsőbb Bíróság Kfv. III. 25.372/1993. számú ítélete arra utal, hogy az Itv. 80. § (1) bekezdés c) pontjában írt szabály a vagyonszerzési, illetve a vagyonátruházási illeték esetén alkalmazható. A Legfelsőbb Bíróság Kfv. III. 25.372/1993. számú ítélete szerint a megfizetett bírósági eljárási illeték visszatérítésére nincs lehetőség, ha a kérelmező a kérelmét visszavonta és ezért szüntették meg az eljárást. A Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.173/1993. számú ítélete arra emlékeztet, hogy a cégbírósági eljárási illeték visszatérítésére kizárólag a törvényben felsorolt esetekben van lehetőség. A Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.312/1993. számú ítélete szerint az illeték megtérítésének csak abban az esetben van helye, ha a jogügylettől a felek közös megegyezéssel, az eredeti állapot helyreállításával álltak el. A cégbejegyzési kérelem visszavonása esetén ez a szabály nem alkalmazható. A Baranya Megyei Bíróság 2. Pf. 21.084/1992. számú ítélete alapján az illeték visszatérítésének nincs helye azon a címen, hogy a kérelemtől elállásra tekintettel a bíróság a cégbejegyzési eljárást megszüntette.
A BH 1995/351. szám alatt közzétett jogesete szerint az illeték visszatérítése iránti kérelem elbírálása közigazgatási hatóság hatáskörébe tartozó kérdés, ilyen igényt polgári bíróság előtt érvényesíteni nem lehet.
Amennyiben a bírósági eljárás során a fellebbezéssel is támadott határozatot a bíróság igazolási kérelem folytán helyezi hatályon kívül, a fél részére a fellebbezési illetéket vissza kell téríteni. Ha az illetéket illetékbélyeggel megfizették, akkor a bírósági eljárás során a bíróság határozata alapján van lehetőség a visszatérítésre, míg a pénzben fizetett illeték visszatérítésére az illetékes hatóság jogosult.

Bírói gyakorlat

Az illetékhivatal a földhivatali határozatban foglaltakhoz ingatlan esetében kötve van (1990. évi XCIII. tv. 80. §)

A jogerős ítéletben megállapított tényállás szerint a felperes ingatlan adásvételi szerződést kötött a Q. H. Szolgáltató Kft.-vel 1998. március 5-én. A felek abban állapodtak meg, hogy a tulajdonjog még a vételár kiegyenlítése előtt átvezetésre kerülhet, a felperes javára elidegenítési és terheli tilalom kerül bejegyzésre. A felperes elállási jogát is kikötötte. A szerződés után az illetékhivatal az ingatlanszerző kft.-t 4 077 350 Ft illeték megfizetésére kötelezte. A felek ezt követően a szerződést 1998. június 22-én három új okiratba foglalt megállapodással módosították. Ezekben a felperes hozzájárult elidegenítési és terhelési tilalom törléséhez, ugyanakkor a szerződő felek vételi jogot kötöttek ki a felperes javára. A kft. fizetési kötelezettségének nem tett eleget, ezért a felperes 1998. szeptember 14-én faxot kibocsátva élt elállási jogával. 1999. április 16-án tulajdonjog bejegyzés iránti kérelmet nyújtott be a földhivatalhoz. Ebben hivatkozott a vételi jogára és jelezte, hogy annak gyakorlásával egyidejűleg elállási jogával is élt. A területi földhivatal a felperes tulajdonjog bejegyzési kérelmét elutasította, a javára bejegyzett vételi jogot törölte. A Megyei Földhivatal határozatában - felügyeleti jogkörben eljárva - az elsőfokú határozatot megsemmisítette. Elrendelte, hogy a körzeti földhivatal az ingatlanokra vétel jogcímén a felperes tulajdonjogát jegyezze be. Határozatának indokolásában rögzítette, hogy a felperes vételi jogával a jogszabályoknak megfelelően élt, ezért tulajdonjog bejegyzési kérelmét nem lehetett volna elutasítani. A másodfokú jogerős közigazgatási határozat bírói felülvizsgálatát a felperes, illetve más személy sem kérte.
A Megyei Illetékhivatal a felperest kötelezte 4 071 350 Ft vagyonátruházási, 6000 Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illetéknek, 100 000 Ft mulasztási bírságnak a megfizetésére. Az alperes határozatában a felperes fellebbezését elutasítva a fizetési meghagyást helybenhagyta. Döntését az 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 18. § (1) bekezdésére, 80. § (1) bekezdés c) pontjában foglaltakra alapította. Határozatát azzal indokolta, hogy a felperesnek vételi jogon alapuló ingatlanszerzés után az általános szabályok szerint kell illetéket fizetnie, és az illeték törlésének törvényi feltételei sem állnak fenn.
A felperes keresetében a határozatok vagyonszerzési illetékre, mulasztási bírságra vonatkozó részének hatályon kívül helyezését kérte. Azzal érvelt, hogy az illetékhivatal és az alperes tévesen minősítette a tulajdonjoga tekintetében a visszajegyzés jogcímét vételi jog gyakorlásának, mivel az ténylegesen elállási jog gyakorlásán alapult. A tulajdonjog visszajegyzésére pedig az eredeti állapot helyreállítása miatt került sor, ami nem eredményezhet illetékfizetési kötelezettséget.
Az alperes ellenkérelmében - a határozatába foglalt indokolásra figyelemmel - a felperes keresetének elutasítását kérte.
A megyei bíróság jogerős ítéletében a felperes keresetét elutasította. Az volt a jogi álláspontja, hogy az alperest köti a tulajdonjog bejegyzésének jogcíme, és ezt figyelembe véve az Itv. 18. § (1) bekezdése alapján helyesen állapította meg, hogy a felperes tulajdonszerzése vagyonátruházási illeték alá esik. A földhivatali bejegyzésre figyelemmel pedig a kiszabott illeték törlésének jogszabályban meghatározott feltételei sem állnak fenn, ezért az alperes határozata nem volt jogszabálysértő.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát. Azzal érvelt, hogy a határozatok és a jogerős ítélet szerinti jogi álláspont téves. Az Itv. 80. § (1) bekezdés c) pontja szerinti hivatkozás a perbeli esetben nem lehet irányadó. A jogerős ítélet nem felel meg az Itv. 18. § (1) bekezdésében, 3. § (3) bekezdés a) pontjában, 68. § (1) bekezdésében, az 1990. évi XCI. törvény (továbbiakban Art.) 1. § (7) bekezdésében, az 1957. évi IV. törvény (továbbiakban Áe.) 4. § (6) bekezdésében foglaltaknak. Az illetékkötelezettséget ugyanis nem érinti, hogy a földhivatal milyen jogcímen jegyezte be a változást az ingatlan-nyilvántartásba.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 4. sorszámú ítéletét hatályában fenntartotta.
A felperes felülvizsgálati kérelmében alappal hivatkozott arra, hogy a jogvita eldöntésére irányadó jogszabályi rendelkezés nem az Itv. 80. § (1) bekezdésének c) pontja tartalmazza. A perben felülvizsgálni kért jogerős másodfokú határozat ugyanis nem illeték törlése, illetve visszatérítése tárgyában hozott érdemi döntés, hanem illeték kiszabásáról rendelkezik. Ez azonban a kérelem alaposságát nem teremti meg a következők miatt:
Az Itv. 3. § (3) bekezdés a)-d) pontjában rögzítettek értelmében a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötése napján, az árverési vétel esetén az árverés napján, ingatlannak, ingónak, vagyoni értékű jognak bírósági hatósági határozattal történő megszerzése esetén a határozat jogerőre emelkedésének napján, az a)-c) pontokban nem említett esetekben pedig a vagyonszerzéskor keletkezik. A felperesre a 3. § (3) bekezdés d) pontjában foglaltak az irányadóak "ingatlannak, valamint a (2) bekezdésben meghatározott ingónak és vagyoni értékű jognak visszteher mellett, továbbá öröklési vagy ajándékozási illeték alá nem eső, más módon történő megszerzése visszterhes vagyonátruházási illeték alá esik". [Itv. 18. § (1) bekezdés] A felperes ingatlanszerzése - a vételi jogra figyelemmel - az Itv. 18. § (1) bekezdése szerinti más módon történő megszerzés, amely visszterhes vagyonátruházási illeték alá esik. Az Itv. 92. §-a szerinti rendelkezésekből következően az ingatlan-nyilvántartási eljárás befejezését követően a tulajdonjog, illetve vagyoni értékű jog bejegyzéséről szóló határozatot a földhivatal küldi meg az illetékhivatalnak, ugyanilyen szabályozást rögzít az Itv. 68. § (1) bekezdése is. A jogerős másodfokú közigazgatási határozat pedig az ingatlanoknak a vételi jog alapján történő megszerzését tanúsította, mint közokirat. Azt igazolta, hogy az Itv. 18. § (1) bekezdése szerinti "más módon történő megszerzés" következett be, vagyis a felperesnek visszterhes vagyonátruházási illetékfizetési kötelezettsége keletkezett. A felperes tévesen hivatkozik az Áe. 4. § (6) bekezdése szerinti szabály megszegésére. Az illetékkötelezettség tárgyában ugyanis nem a földhivatal döntött, hanem a földhivatal által megküldött határozatok alapján az illetékhivatal az Itv. 18. § (1) bekezdése szerinti rendelkezés alapján eljárva helyesen és jogszerűen.
Az alperes a jogügyletet helytállóan értékelte, a felperesnek az Art. 1. § (7) bekezdésére vonatkozó érvelése nem megalapozott. A felperes tulajdonjoga ugyanis egy új jogügylettel opciós jogának gyakorlása révén került be az ingatlan-nyilvántartásba a jogerős másodfokú földhivatali határozat szerint. Az Itv. 80. § (1) bekezdés c) pontja szerinti szabályozásból is értelemszerűen következik az, hogy az illetékhivatal a földhivatali határozatban foglaltakhoz ingatlan esetében kötve van.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a felülvizsgálni kért határozat nem sért eljárási jogszabályt, megfelel a jogvita eldöntésére irányadó jogszabályi rendelkezéseknek. Ezért a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján a megtámadott határozatot hatályában fenntartotta. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 35.692/2000.)

Az Itv. 80. § (1) bekezdés c) pontja a vagyonszerzési és vagyonátruházási illeték visszafizetéséről [1990. évi XCIII. tv. 80. § (1) bek.]

A felperes, mint a C. Sz. és Sz. Kft. képviselője a cégbírósági eljárásban 30 000 Ft illetéket rótt le. A bejegyzési kérelem elbírálása előtt kérelmét visszavonta, ezért a megyei bíróság, mint cégbíróság végzésével az eljárást megszüntette. A felperes ezt követően kérelemmel fordult a Megyei Illetékhivatalhoz a lerótt illeték visszatérítése iránt. Az elsőfokú illetékhatóság határozatával a kérelmet elutasította. A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Arra hivatkozott, hogy a bírósági eljárás csak akkor illetékmentes, ha a bíróság az eljárást megindító beadványt érdemi tárgyalás kitűzése nélkül hivatalból utasítja el. A felperes keresetében a közigazgatási határozatok megváltoztatását és az általa lerótt 30 000 Ft illeték visszatérítését kérte. Az alperes a kereset elutasítását indítványozta. Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperes határozatát megváltoztatta és elrendelte 30 000 Ft illeték visszatérítését. Ítéletének indokolásában megállapította, hogy az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 80. § (1) bekezdés c) pontja értelmében a megfizetett illeték visszatérítésének van helye akkor, ha a felek a jogügylettől közös megegyezéssel elállnak, s ezt a közös megegyezésről szóló okirattal igazolják. Jelen esetben nem a peres eljárásra vonatkozó szabályokat kell alkalmazni, hanem a cégeljárásra vonatkozó speciális szabályok érvényesülnek. Az alperes fellebbezése folytán eljárt megyei bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét, helyes indokai alapján helybenhagyta.
Az alperes a jogerős ítélet felülvizsgálatát kérte. Álláspontja szerint jogszabálysértő a megyei bíróság jogerős ítélete, mivel a perbeli esetben az Itv. 80. § (1) bekezdés c) pontja nem alkalmazható, ugyanis a felperes nem vagyonszerzési, hanem eljárási illetéket rótt le. Ugyancsak nem alkalmazható az Itv. 58. §-ának d) pontja, mivel a bíróság a beadványt nem hivatalból utasította el, hanem az eljárást a felperes kérelmére szüntette meg. Kérte ezért a megyei bíróság ítéletének megváltoztatását és a felperes keresetének elutasítását. A felperes érdemi ellenkérelmet nem terjesztett elő.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság ítéletét, valamint a városi bíróság ítéletét megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította.
Az ügyben eljárt bíróságok álláspontja szerint a felperes az Itv. 80. § (1) bekezdés c) pontja alapján jogosult az általa befizetett 30 000 Ft illeték visszatérítésére. Az Itv. 80. § (1) bekezdés c) pontja úgy rendelkezik, hogy a megfizetett illeték visszatérítésének van helye, ha a jogügylettől a felek közös megegyezéssel, az eredeti állapot helyreállításával elállnak és ezt ingatlan esetében a földhivatal határozatával, más esetben a közös megegyezésről szóló okirattal igazolják. Megalapozott az alperes jogi álláspontja, hogy az Itv. e rendelkezése a megfizetett vagyonszerzési, illetve vagyonátruházási illeték visszafizetéséről rendelkezik. Az Itv. ugyanis olyan ügyleti illeték visszatérítését szabályozza, melyben a felek a vagyonszerzést, illetve vagyonátruházást az illetékhivatalnál bejelentették, de ezt követően a jogügylettől elálltak, így az illetékfizetési kötelezettség keletkezésének jogalapja megszűnt. Ezt az álláspontot támasztja alá az Itv. 80. § (1) bekezdésének c) pontja, amely azonos szabályt tartalmaz arra az esetre, ha a jogügyletet a bíróság módosítja, megszünteti, illetőleg felbontja. Jelen ügyben a felperes eljárási illetéket fizetett. Az eljárási illetékre vonatkozóan az Itv. 80. § (1) bekezdésének i) pontja tartalmaz rendelkezést, mely szerint a megfizetett illeték visszatérítésére akkor kerülhet sor, ha a bíróság eljárása illetékmentes vagy az illeték mérséklésének van helye, de az illetéket megfizettették vagy nagyobb összegben fizették meg. Az Itv. 58. § d) pontja alapján viszont az eljárás akkor illetékmentes, ha a bíróság az eljárást megindító beadványt érdemi tárgyalás kitűzése nélkül hivatalból utasítja el. A felperes visszavonta kérelmét, így a bíróság nem hivatalból, hanem a felperes kérelmére szüntette meg az eljárást, ezért az Itv. 58. § d) pontja a felperes esetében ugyancsak nem alkalmazható. Tévedett tehát a másodfokú bíróság, amikor az Itv. 80. § (1) bekezdés c) pontja alapján az elsőfokú bíróságnak az illeték visszatérítéséről rendelkező ítéletét helybenhagyta.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján az első- és másodfokú ítéletet megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította. A pernyertes alperes perköltséget nem igényelt, ezért a Legfelsőbb Bíróságnak a Pp. 78. §-ának (2) bekezdése alapján perköltség megfizetéséről rendelkeznie nem kellett. A felperes illetékfizetési kötelezettségét a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. §-ának (2) bekezdése alapján állapította meg. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. III. 25.372/1993.)

Az Itv. 80. § (1) bekezdésének c) pontjában írt feltételek vizsgálat kapcsán tisztázni kell, hogy az eredeti állapot visszaállítása valóban megtörtént-e. [1990. évi XCIII. tv. 80. § (1) bek. c) pont]

A jogerős ítélet által megállapított tényállás szerint a felperes az I. K. Rt. 1994. február 28-án történt alaptőke emelése folytán apportáll három gy.-i ingatlan értékének (435 000 000 Ft) megfelelő részvényt jegyzett. Az I. K. Rt. 1995. június 14-i közgyűlésen hozott határozata alapján alaptőke leszállítást határozott el, melynek következtében a felperesi társaság vagyonkiadás jogcímén megszerezte a három gy.-i ingatlant, összesen 435 000 000 Ft forgalmi értékben.
A D. Földhivatal határozatával, nevezett ingatlanokra a tulajdonjogot vagyonkiadási jogcímén jegyezte be. Az elsőfokú illetékhivatal fizetési meghagyásával 43 500 000 Ft vagyonszerzési és 6000 Ft telekkönyvi eljárási illeték megfizetésére kötelezte a felperest. A fellebbezés folytán az alperes határozatával a fizetési meghagyást helybenhagyta. Határozatának indokolása szerint az Rt. 5. sorszámú határozata alapján alaptőke leszállításról és az ingatlanok visszaadásáról rendelkeztek. Erre tekintettel - figyelemmel az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés jogcímére is - az illetékkiszabás alapját képező okiratok szerint eredeti állapot helyreállításáról nincs szó, így az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 80. § (1) bekezdés c) pontjának alkalmazásának törvényi feltételei nem állnak fenn.
A felperes keresetében az alperesi határozat megváltoztatását és a kiszabott 43 500 000 Ft törlését kérte arra hivatkozással, hogy az Itv. 80. § (1) bekezdés c) pontja alkalmazható, mivel az alaptőke leszállítás és az ingatlanok visszaállítása - tartalmában - az apportálástól való közös megegyezéssel történő elállás, azaz az eredeti állapot helyreállítása volt.
Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével a felperes keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy az Itv. 80. § (1) bekezdés c) pontja szerint a még meg nem fizetett illeték törlésének, illetőleg a megfizetett illeték visszatérítésének van helye, a jogügylettől a felek közös megegyezéssel, az eredeti állapot helyreállítással elállnak és ezt - ingatlan esetében - a földhivatal határozatával igazolják. A D. Körzeti Földhivatal által adott nyilatkozat szerint azon esetekben, ahol a felek a letétszerződést közös megegyezéssel - arra alkalmas - okiratban bontják fel, a földhivataloknak az eredeti szerzési jogcímet kell visszaállítani. Jelen esetben tehát a tulajdonjog visszaállítása miatt az eredeti apport jogcím került feltüntetésre.
A gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. törvény (továbbiakban: Gt.) 223. § (1) bekezdése alapján a Részvénytársaság fennállása alatt a részvényes az általa teljesített vagyoni hozzájárulást nem követelheti vissza. A társaság tulajdonába adott vagyoni hozzájárulást tehát a cégbejegyzést követően nem lehet visszakövetelni, így a szerződés felbontása és az eredeti állapot helyreállítása nem lehetséges. A Gt. 264. §-a értelmében a részvényesnek csak az alaptőke leszállítás cégjegyzékbe történő bejegyzése után szabad az alaptőke terhére kifizetést teljesíteni. Ez történhet a vagyontárgyak kiadásával is, mely lehet, hogy megegyezik a tag által apportált vagyontárggyal, de ez esetben sem az eredeti állapot helyreállításáról van szó. Ezt támasztotta alá a felperesi társaság közgyűlési határozata is.
Mindezekre figyelemmel a bíróság a felperes érveit a közigazgatási határozatok jogsértő jellegének bizonyítékaként nem fogadta el. A Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztérium Földügyi és Térképészeti Főosztályának megkeresésére vonatkozó felperesi bizonyítási indítványnak nem adott helyt, mivel a rendelkezésre álló bizonyítékokat az ügy eldöntéséhez elegendőnek találta.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérve annak megváltoztatását és a keresetnek történő helytadást. Eljárásjogi jogszabályként jelölte meg, hogy a jogerős ítélet az alperesi határozat, a keresetlevél, illetve az Itv. szövegének vizsgálata és értelmezése helyett a Gt. egyes, kiragadott előírások értelmezésében merült ki, nem a közigazgatási határozatok felülvizsgálatát végezte el, hanem attól teljesen független új érvelést tartalmaz. Álláspontja szerint a földhivatali bejegyzésnek nem kell szó szerint tartalmaznia az "eredeti állapot helyreállítása" szöveget. Ezzel kapcsolatban utalt a földhivataltól beszerzett jogszabály magyarázatra. Kifejtette, hogy az A. H. Rt. privatizációs szerződésével kapcsolatban került sor a belső vagyon átcsoportosításra, így a felperes három ingatlanának apportálására. A privatizációs szerződés felbontásával egyidejűleg az egyes cégcsoportok vonatkozásában az eredeti állapot helyreállítására került sor. Ennek keretében az ingatlanok azonos értékben visszaadásra kerültek a felpereshez. A szerződő felek vonatkozásában a társasági szerződés felbontására és az ingatlan eredeti állapotának helyreállítására került sor. Ettől teljesen független, hogy egyébként a társaság nem kötelezhető az apport fizikai visszaadására. Az Itv. 8. § (1) bekezdés c) pontja alkalmazásánál az eredeti állapot visszaállítása a felek szerződéséből állapítható meg. A földhivatali bejegyzés nem konkrét szöveget, hanem a szerződésfelbontás tartalmi fel tételeit írja elő. Ezt a földhivatali határozattal kell igazolni, de nem kötelező, hogy ennek szövege "eredeti állapot helyreállítása" legyen.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 7. számú ítéletét hatályon kívül helyezte, az alperes 1999. november 11-én kelt határozatát részben megváltoztatta és a felperest terhelő 43 500 000 (negyvenhárommillió-ötszázezer) forint vagyonszerzési illeték megfizetését törölte.
A közigazgatási perben a bíróság a jogerős közigazgatási határozat jogszerűségét vizsgálja felül anyagi és eljárásjogi szempontból. Az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (Áe.) 43. §-a sorolja fel, hogy a közigazgatási határozatnak mit kell tartalmaznia. Az államigazgatási hatóság döntését a határozat rendelkező része tartalmazza, de annak jogszerűségének vizsgálatakor közigazgatási perben az Áe. 43. § (1) bekezdés c) pontjában foglaltakra figyelemmel vizsgálni kell, hogy az indokolás tartalmazza-e a megállapított tényállást és az annak alapjául elfogadott bizonyítékokat. A közigazgatási perben az alperesi határozat jogszerűségének vizsgálatakor a bíróság nem alapozhatja a közigazgatási határozat jogszerűségét olyan indokolásra, amelyet az nem tartalmaz, és amelyet a bíróság fejt ki az ügyben először.
A fenti jogelveket a perbeli esetre vonatkoztatva a Legfelsőbb Bíróság megállapítja, hogy az alperes a határozatát alapvetően két tényre alapította: Az 5. sorszámú közgyűlési határozat alaptőke leszállításáról és a három gyáli ingatlan visszaadásáról szól, míg a földhivatal határozatával vagyonkiadás jogcímén jegyezte be a tulajdonjogot. Eredeti állapot helyreállításáról egyetlen esetben sincs szó. A felperes az indokolás első részével kapcsolatban a keresetében és a nyilatkozataiban azt állította és kísérelte bizonyítani, hogy gyakorlatilag egy meg nem valósuló privatizáció következtében döntöttek úgy a szerződő felek, hogy a privatizáció reményében apportált felperesi ingatlant visszaadják a felperesnek. Az akkor hatályos közjogi szabályok szerint azonban ez csak az alaptőke leszállítással és ezt követően az ingatlan kiadásával volt lehetséges.
Ezen felperesi érveléssel kapcsolatban a jogerős ítélet semmilyen jogi álláspontot nem foglalt el, nem értelmezte a gazdasági társaságban lévő felek akaratát és azok jogi kihatásait. E helyett a Gt. 223. § (1) bekezdésére és a 264. §-ra utalt.
Ezzel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság kifejti, hogy a perben vitatott ingatlan visszaadásra 1995-ben került sor, amikor a Gt. még hatályban sem volt, így az erre való hivatkozás teljesen jogszerűtlen. Ebben az időben a gazdasági társaságokról szóló 1988. évi VI. törvény volt még hatályban. Ennek 267. § (1) bekezdése is tartalmazza, hogy a részvényes teljesített vagyoni hozzájárulását sem a részvénytársaság fennállása alatt, sem annak megszűnése esetén nem követelheti vissza. A perbeli esetben azonban szó sem volt vagyoni hozzájárulás visszaköveteléséről, hanem a felek a meg nem valósult gazdasági körülményekre tekintettel közös megegyezéssel döntöttek az apport visszaadásáról, és ezzel az eredeti állapot helyreállításáról. A cél az eredeti állapot helyreállítása volt, ennek csak a technikai lebonyolítása volt az alaptőke leszállítás, a kisorsolt részvények elcserélése, hogy a megsemmisítendő részvények a felperes tulajdonába kerüljenek, és az alaptőke leszállítás terhére az általa apportált ingatlanok visszakerüljenek a felperes tulajdonába, és ezzel az eredeti állapot helyreálljon.
Az alperesi határozat másik érve az volt, hogy a földhivatal határozata vagyonkiadás jogcímet jelöl meg. Az elsőfokú bíróság ugyan ítéletében hivatkozott a D. Körzeti Földhivatal által adott nyilatkozatra, de annak tartalmát nem kellően értékelve hozta meg határozatát. A jogerős ítélet tényállásából kimaradt az a körülmény, hogy a felperes megkísérelte a földhivatali határozatok olyan módosítását, hogy a jogcím az eredeti állapot helyreállítása legyen. Ezzel kapcsolatban a D. Körzeti Földhivatal nyilatkozata is tartalmazza, hogy a földhivatalok által használt eredeti állapot visszaállítását jogcímként csak a jogerős bírói ítéletek által megszüntetett szerződések és a tulajdonjog visszaállításánál lehetett jogszerűen használni. Ezzel kapcsolatban utalt az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény 30. § (2) bekezdésére. Amennyiben a felek az ingatlanra vonatkozó szerződésűket megszüntetik, felbontják, vagy attól elállnak, és az ingatlan korábbi tulajdonosa kerül vissza az ingatlan-nyilvántartásba, a földhivatal nem az eredeti állapotot állítja vissza, hanem a régi tulajdonos tulajdonjoga a szerződés megszüntetése, felbontása vagy elállása jogcímén újabb bejegyzéssel "éled fel" és egyidejűleg az új tulajdonos tulajdonjoga törlésre kerül. A régi tulajdonos tulajdonjogát, az eredeti jogcímet, az eredeti határozat számát és érkezési időt is fel kell tüntetni az új bejegyzésbe foglaláskor. A felperes a 2001. március 28-i tárgyaláson F/4/1. alatt csatolta a perbeli ingatlanok tulajdonlap másolatait, melyben megállapítható, hogy a korábbi vagyonkiadás jogcím helyett az apport, 35.686/1995. (1994. XI. 18.), szerződés felbontása 38.783/1997. (1995. VIII. 25.) bejegyzések szerepelnek.
A Legfelsőbb Bíróság ennek alapján megállapította, hogy a földhivatali eljárásban is megvalósult az eredeti állapot helyreállítása, még akkor is, ha a földhivatali határozat nem tartalmazza az "eredeti állapot helyreállítása" bejegyzést. Ez nem is tartalmazhatta, hiszen nem a bíróság ítélete szüntette meg a szerződést, hanem a felek közös akarattal bontották azt fel. Ebben az esetben pedig az eredeti állapot helyreállítása telekkönyvileg olyan módon volt elvégezhető, hogy az eredeti szerzési cím: Az apport, az eredeti határozat száma és érkezési ideje is feltüntetésre került, majd ezt követően a szerződés felbontása megjelölés, és az erről szóló határozat száma, és érkezési ideje.
A fentiekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy mind a felek szerződésének tartalmából, mind a földhivatali határozat tartalmából megállapítható, a perbeli ingatlanok vonatkozásában az eredeti állapot helyreállítása. Erre figyelemmel pedig az Itv. 80. § (1) bekezdés c) pontjában írt feltételek megvalósultak, ezért a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az alperes határozatát a Pp. 339. § (2) bekezdés g) pontjára figyelemmel megváltoztatta, és a felperest terhelő 43 500 000 Ft vagyonszerzési illetéket törölte. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 35.940/2001.)

Az illeték visszatérítésének akkor van helye, ha azt jogszabály téves értelmezése folytán a szabályszerű mértékű illetéknél magasabb mértékben fizették meg. (1990. évi XCIII. tv. 80. §)

A Megyei Illetékhivatal a 2002. február 22-én kelt fizetési meghagyásával a felperes terhére 13 502 000 forint illetéket szabott ki. Az illeték megfizetésére nem került sor és a felperes felszámolási eljárását elrendelték. Az illetékhivatal a meg nem fizetett illetéket hitelezői igényként érvényesítette és a felszámoló a hitelezői igényt a csődeljárásról, a felszámolási eljárásról és a végelszámolásról szóló 1991. évi XLIX. törvény (Cstv.) 57. § (1) bekezdés a) pontja alá tartozóként sorolta be, majd azt az illetékhivatalnak megfizette. Egy másik hitelező ennek a hitelezői igénynek a besorolása és kifizetése ellen kifogással élt. A kifogás elbírálása során a Fővárosi Ítélőtábla a 2003. szeptember 22-én kelt 2. számú másodfokú végzésével a megyei bíróság 2002. szeptember 20-án kelt 4. számú végzését megváltoztatta és a kifogásnak részben helyt adott, megállapítva, hogy a felszámoló téves besorolást alkalmazott. Alaptalannak találta a kifogásnak azt a részét, mely arra vonatkozott, hogy a bíróság kötelezze a felszámolót a jogosulatlanul kifizetett illeték visszakövetelése iránti intézkedés megtételére.
Ezt követően a felperes nevében a felszámoló 2003. november 20-án kérte a tévedésből kifizetett illeték visszatérítését. Kérelmét az illetékhivatal a 2004. január 20-án kelt határozatával elutasította.
Az alperes a 2004. március 26-án kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetét az elsőfokú bíróság megalapozottnak találta, ezért az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az elsőfokú hatóságot új eljárásra kötelezte. Álláspontja szerint az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 80. § (1) bekezdés f) pontja alapján az illeték visszatérítésének helye van, mert az illeték megfizetésére téves jogszabály-értelmezés alapján került sor. Az elsőfokú bíróság szerint az Itv. 80. § (1) bekezdésében említett téves jogszabály-értelmezés nemcsak az Itv. valamely rendelkezésének téves értelmezésére vonatkozik, hanem bármilyen olyan jogszabály téves értelmezését érteni kell alatta, amely az illeték jogosulatlan megfizetését eredményezi, ezért a téves besorolással megfizetett illetéket vissza kell fizetni.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben kérte a jogerős ítélet megváltoztatását, a kereset elutasítását. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság tévesen értelmezte az Itv. 80. § (1) bekezdés f) pontját. Az illeték összegének kiegyenlítésére jogerős fizetési meghagyás alapján került sor, az ott előírt összegben, így ezért a téves jogszabály-értelmezés, valamint a többletilleték fizetés, mint az illeték visszatérítésének feltételei nem álltak fenn. Álláspontja szerint a jogerős ítélet iratellenes megállapítást is tartalmaz, mert az eljárás során nem tett olyan kijelentést, hogy az Itv. 80. § (1) bekezdés f) pontjában foglalt, a jogszabály téves értelmezése kitétel csak az Itv. értelmezésére vonatkozik.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárást a Kfv. 2. számú végzésével elrendelte abban a jogkérdésben, hogy az illeték visszatérítésének helye van-e olyan esetben, ha a felszámoló téves besorolás alapján fizette meg az illetéket.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el. A Legfelsőbb Bíróság a tárgyalás tartását a Pp. 274. § (2) bekezdése alapján mellőzte, mert a felperes a tárgyalás tartását az előírt nyolc napos határidőn túl kérte.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
Az elsőfokú bíróság a felvetett jogkérdésben tévesen foglalt állást, ezért helytelen következtetésre jutott. Az Itv. 80. § (1) bekezdés f) pontja az illeték visszatérítésére konjuktív feltételek fennállása esetén ad lehetőséget. A rendelkezés megfogalmazásából kitűnően ezek a feltételek a következők: a jogszabály téves értelmezése és a szabályszerű illetéknél több illeték megfizetése. Értelemszerűen az illeték visszatérítése a többlet illeték - azaz a szabályszerű mértéket meghaladó többlet illeték - visszafizetésére vonatkozhat, nem a teljes illetékre. Téves ezért az elsőfokú bíróságnak az a megállapítása, hogy a többen a kevesebb benne van - azaz a téves értelmezés folytán nem lett volna köteles a felperes illetéket fizetni - és ezért a többlet illeték fizetését, mint feltételt nem kell vizsgálni, a visszatérítéshez elegendő a téves jogszabály-értelmezés folytán felmerült illetékfizetés ténye. Tévesen utalt az elsőfokú bíróság arra is, hogy az alperes az Itv. 80. § (1) bekezdés f) pontját akként értelmezte, hogy csak az Itv. téves értelmezése folytán felmerült többlet illetékfizetés esetén van helye a visszatérítésnek. Ilyen megállapítást az alperes sem a határozatában, sem az eljárás során nem tett.
Miután a perbeli esetben a konjuktív feltételek közül csak az egyik feltétel - nevezetesen a jogszabály téves értelmezése (a követelés besorolása tekintetében) megvalósult - de ennek következtében a felperes nem fizetett be több illetéket a szabályszerűen járó illetéknél, helyes az alperesnek az az álláspontja, hogy nincs visszafizetési kötelezettsége az Itv. 80. § (1) bekezdés f) pontja alapján.
A fentiek alapján a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet megsértette az Itv. 80. § (1) bekezdés f) pontját, ezért a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a felperes alaptalan keresetét a Pp. 339. § (1) bekezdése alapján elutasította. (Legf. Bír. Kfv. II. 39.275/2004.)

Mulasztási bírság, adóbírság

Itv. 82. §
A mulasztási bírságra vonatkozó rendelkezéseket az Itv. 82. §-a tartalmazza azzal, hogy a részletes szabályokat az adózás rendjéről szóló törvény fogalmazza meg. Az Itv. az illetékfizetésre kötelezett terhére megállapított cselekménye elmulasztásáért vagy késedelmes teljesítéséért az adózás rendjéről szóló törvényben meghatározott mértékű mulasztási bírság fizetését rendeli. Az illetékfizetéssel kapcsolatos mulasztásokról az Art. 172. § (7) bekezdésében rendelkezik és meghatározza a mulasztási bírság mértékét. A mulasztási bírság mérséklésének akkor van helye, ha az illetékfizetésre kötelezett a késedelmét kimenti és igazolja, hogy úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható. A legkisebb mértékű mulasztási bírság megállapításától is eltekinthet a hatóság, ha magánszemélytől egészségügyi és szociális körülményei miatt nem várható el a kötelezettség teljesítése.
Az illletékfizetési kötelezettség késedelmes teljesítése, avagy nemteljesítése esetén kiszabandó mulasztási bírság mellett 2008. január 1-jétől az Itv.-ben szabályozott mentességek, kedvezmények jogosulatlan igénybevétele esetére a törvény az Art.-ben meghatározott adóbírság fizetését rendeli. (Art. 170-171. §)
A Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.543/1995. számú ítélete szerint az adásvételi szerződést megkötő társaság folyamatban lévő cégbírósági bejegyzése nem minősül olyan hatósági jóváhagyásnak, amely miatt a társaság a vagyonszerzéssel kapcsolatos bejelentési kötelezettség késedelmes teljesítése miatt fizetendő mulasztási bírság alól mentesülhetne. A Pesti Központi Kerületi Bíróság 2. P. 62.654/1993. számú ítélete értelmében a tulajdonjog bejegyzésére irányuló kérelem késedelmes benyújtása esetén mulasztási bírságot szabhat ki az illetékhivatal, mivel a bejegyzésre irányuló kérelem az illetékkiszabást szolgáló bejelentésnek is minősül egyben.

Bírói gyakorlat

Illetékmentes szerzés esetén mulasztási birság nem szabható ki (1990. évi XCIII. tv. 82. §)

A felperes 1998. október 16-án kelt társasági szerződéssel szerezte meg - apport jogcímén - a P., 1. hrsz. alatti lakást. A szerződést a földhivatalhoz bejegyzésre, illetve illetékkiszabás céljából 2000. február 28-án nyújtotta be.
A megyei illetékhivatal a 2000. szeptember 11. napján hozott fizetési meghagyásában kötelezte a felperest 50 000 Ft mulasztási bírságnak és 2000 Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illetéknek a megfizetésére. A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes a 2000. december 13. napján hozott határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta. A mulasztási bírság tekintetében döntését az 1990. évi XCI. törvény (továbbiakban Art.) 74. § (8) bekezdésében foglaltakra alapította. Határozatát azzal indokolta, hogy a felperes bejelentési kötelezettségét nem határidőben, hanem másfél év elteltével teljesítette.
A felperes keresetében a mulasztási bírság megfizetésére kötelező rendelkezés hatályon kívül helyezését kérte. Azzal érvelt, hogy a részére történt ingatlan apportálás illetékmentes volt, ezért vele szemben az Art. 74. § (1) bekezdése alapján mulasztási bírságot nem lehetett kiszabni. Az Art. 74. §-ának (8) bekezdésében foglalt rendelkezés pedig nem alkalmazható a vagyonszerzéssel kapcsolatos bejelentés késedelmes teljesítése esetén.
Az alperes ellenkérelmében - a határozatában foglaltakat fenntartva - a felperes keresetének elutasítását kérte.
A megyei bíróság jogerős ítéletében a felperes keresetét elutasította. Azt állapította meg, hogy az alperes az 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 82. §-a alapján alkalmazta helytállóan az Art. 74. § (8) bekezdése szerinti rendelkezést, mivel a mulasztás miatti bírságot az illetékmentes vagyonszerzés miatt csak e törvényhely alapján lehetett kiszabni.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát a kereseti kérelmében is kifejtett jogi érvelésére tekintettel.
Az alperes érdemi ellenkérelmet nem terjesztett elő.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 2. sorszámú ítéletét és az alperes 2000. december 13. napján kelt határozatának 50 000 Ft mulasztási bírság megfizetésére vonatkozó rendelkezését az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte.
A felek között nem volt vita a tekintetében, hogy a felperes az apportálást tanúsító szerződést késedelmesen nyújtotta be. Egyetértettek a felek abban a jogkérdésben, hogy az apport a vagyonszerzési illetékfizetés alól mentes volt. A perben a bíróságnak kizárólag abban a jogkérdésben kellett döntenie, hogy a felperes késedelmességére figyelemmel kiszabható-e a mulasztási bírság vagy sem, arra az Art. 74. § (1) bekezdésében, avagy (8) bekezdésében foglaltak-e az irányadóak.
Az Itv. 82. §-a értelmében a vagyonszerzéssel kapcsolatos bejelentési kötelezettség elmulasztása vagy késedelmes teljesítése esetén a fizetendő illetéken felül az Art.-ban meghatározott mértékű mulasztási bírságot kell fizetni.
Az Art. 74. §-ának (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy "ha az adózó a bevallási, vagyonszerzési illetékkel kapcsolatos bejelentési (a továbbiakban együtt: bevallási) kötelezettségét a bevallás határidejét követően, de az adóhatóság felszólítását, ellenőrzését megelőzően késedelmesen teljesíti és késedelmét nem menti ki (bevallási késedelem) önadózás esetén a bevallásban megállapított, adókivetés esetén a bevallás alapján megállapítható teljes évi adó, a vagyonszerzési illeték esetében a kiszabott illeték után" a késedelem időtartamához igazodó százalékú, de legfeljebb 100 000 Ft mulasztási bírságot kell fizetni. Az ismertetett szabályozásból következően a bírság alapja csak a késedelmesen bevallott adó összege, illetve a vagyonszerzési illeték összege lehet. Mivel a felperes esetében a szerzés illetékmentes volt, vagyonszerzési illeték nem került kiszabásra e törvényhely alapján figyelemmel az Itv. 82. §-ára is vele szemben mulasztási bírság nem volt kiszabható.
Az Art. 74. §-ának (8) bekezdése értelmében "a magánszemély adózó 50 000 Ft-ig, más adózó 100 000 Ft-ig terjedő bírsággal sújtható, ha a bejelentési, változás-bejelentési, adatszolgáltatási kötelezettségét késedelmesen teljesíti". E törvényhely értelmében a bírság a bejelentési (Art. 11-14. §) a változás-bejelentési (Art. 15. §), az adatszolgáltatási [Art. 45. § (4)-(5) bekezdés és 3. sz. melléklet] kötelezettség késedelmes teljesítéséért szabható ki. A bevallás késedelmét tehát nem e törvényhely szankcionálja, hanem az önálló törvényhelyként szerepel az Art.-ban, a 74. § (1) bekezdésében.
Az ismertetett kógens törvényi rendelkezésekből következően a felperes helytállóan hivatkozott arra, hogy vele szemben mulasztási bírság kiszabására az Art. 74. § (8) bekezdésének alkalmazásával nem kerülhetett volna sor, és hogy mulasztása az Art. 74. § (1) bekezdése értelmében sem esett bírságolás alá illetékmentességére figyelemmel.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a felülvizsgálni kért határozat jogszabálysértő, ezért a megtámadott határozatot a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, egyben az alperes határozatának mulasztási bírságra vonatkozó döntését is az elsőfokú határozatra kiterjedően hatályon kívül helyezte a Pp. 339. § (1) bekezdése alapján eljárva. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 35.646/2001.)

A tulajdonjog bejegyzésére irányuló kérelem késedelmes benyújtása esetén mulasztási bírságot szabhat ki az illetékhivatal mivel a bejegyzésre irányuló kérelem az illetékkiszabást szolgáló bejelentés is egyben (1990. évi CXIII. tv. 82. §)

A felperes jogelődje az F. szövetkezet 1991. évi január hó 31. napján kelt adásvételi szerződéssel megszerezte az Sz-P. Beruházó és Kereskedelmi Fejlesztő Kft. eladó - tulajdonát képező Budapest, T. u. 2. sz. alatti, a 217. sz. telekkönyvi betétben 32 977 hrsz. 825 m2-es telekingatlanon, az eladó által épített üzletház 57/10 000-ed tulajdoni illetőséget. A felek a vételárat - áfa nélkül - 8 485 400 Ft-ban határozták meg.
A Fővárosi Bíróság, mint Cégbíróság az 1992. évi január hó 14. napján kelt végzésével az F. Szövetkezetet (1991. augusztus 29. napjával) átalakulás miatt a Cégnyilvántartásból törölte, és jogutódjaként a budapesti F. Rt.-t nyilvántartásba vette.
Az 1991. évi január hó 31. napján kelt adásvételi szerződés 1992. évi július hó 15. napján érkezett a Fővárosi Kerületek Földhivatalához. A Fővárosi Kerületek Földhivatala az 1992. évi december hó 18. napján kelt határozatával a fenti ingatlan 57/10 000-ad részére felperesi jogelőd tulajdonjogát vétel jogcímén az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezte. Ezt követően 1993. évi január hó 4. napján a vagyonszerzési ügy iratait illetékkiszabás végett a Fővárosi Illetékhivatalhoz továbbította.
Az eladó és a vevő között 1993. évi február hó 10. napján megállapodás jött létre, amely szerint a vevő 57/10 000-ad tulajdoni hányada a közös tulajdon részét képezi, és az adásvétel tárgya kizárólag az eladó tulajdonában álló ingatlannak a vevő által "megépített" helyiségéhez tartozó telekhányad, melynek vételára 373 100 Ft volt.
A Fővárosi Illetékhivatal a felperes terhére a megszerzett ingatlan 10 607 000 Ft-os forgalmi értéke után az 1993. évi május hó 18. napján kelt fizetési meghagyásának 530 250 Ft vagyonszerzési illetéket, 1000 Ft eljárási illetéket (összesen: 531 350 Ft) és 53 035 Ft mulasztási bírságot szabott ki, amelyet a felperes 1993. évi június hó 1. napján az Illetékhivatal részére átutalt.
A fizetési meghagyás ellen a felperes fellebbezéssel élt. Fellebbezésében előadta, hogy csak a telek tulajdoni hányadát szerezte meg vétel címén, a felépítményt a későbbi tulajdonosok saját forrásból fedezték, a felépítmény építőközösségi formában készült, amely után vagyonszerzési illeték nem szabható ki. Előadta továbbá, hogy a szerződést határidőben, 1993. január 4-én nyújtotta be, így a mulasztási bírság kiszabása nem volt jogszerű.
Az Illetékhivatal az 1993. évi augusztus hó 30. napján kelt határozatával a fizetési meghagyást saját hatáskörében megváltoztatta és az előírt 53 035 Ft összegű mulasztási bírság törlését helyesbítés címén elrendelte.
Az alperes az 1993. évi november hó 8. napján kelt határozatával a Fővárosi Illetékhivatal határozatát megváltoztatta, a perbeli ingatlanrész forgalmi értékét 10 606 600 Ft-ban állapította meg, ennek megfelelően a felperes terhére előírt 531 350 Ft illetéken túl további 480 Ft illetéket írt elő és a mulasztási bírság összegét 159 249 Ft-ra változtatta meg.
A felperes keresetében az alperesi határozatok megváltoztatását kérte arra hivatkozással, hogy azok törvény-sértőek és megalapozatlanok. Kérte a mulasztási bírság és a felépítmény utáni vagyonszerzési illeték mellőzését, illetve a már - ily módon szükségtelenül - befizetett illeték és bírság visszafizetésére kötelezni az alperest. Perköltséget kért.
Az alperes a kereset elutasítását és perköltséget kért. Hivatkozott a másodfokú határozatában foglaltakra, valamint arra, hogy a felperes és a Sz. Rt. között egyértelműen adásvételi szerződés jött létre, a felépítmény vonatkozásában is.
A bíróság a felperes keresetét elutasította. A bíróság tényként állapította meg, hogy az 1991. évi január hó 31. napján kelt adásvételi szerződés ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre alkalmas okirat volt, miután ténylegesen annak alapján a felperes javára a tulajdonjogot vétel jogcímén a földhivatal bejegyezte.
Az adásvétel valamely dolog tulajdonjogának a vételár megfizetése, tehát pénz ellenében történő átruházása. Jelen esetben ez történt: az eladó a vevő által három részben teljesített (kifizetett) vételár ellenére a pontosan meghatározott (II. em. 29. sz. alatti 29 m2 területű) ingatlanrészt a vevőre átruházta. A vevő és az eladó között létrejött ingatlan adásvételi szerződés megfelelően tartalmazta a szükséges elemeket: a felek megnevezését, az ingatlan átruházására irányuló szándékot, a szerződés tárgyának, az ingatlannak a pontos megjelölését és a vételárat. A Ptk. magyarázata (Kommentár) szerint adásvételi szerződés tárgya rendszerint már meglévő dolog, de lehet jövőbeli dolog is. Így a felépítmény vonatkozásában egy olyan dologról volt szó, amelynek "tulajdonjogát" az eladó csak a szerződés megkötése után - az épület felépítésével - szerezte meg és ezt a jövőbeni tulajdonjogát ruházta át a vevőre (felperesre).
Nem fogadta el a bíróság a felperes - később visszavont - azon állítását, miszerint az eladó és a vevő (további vevők) között építőközösség jött volna létre, ugyanis ennek jogszabályi feltételei hiányoztak, többek között a szükséges írásbeli megállapodás (Ptk. 575-576. §).
Nem fogadta el a bíróság azt sem, hogy a felperes ráépítéssel szerezte volna meg a felépítmény tulajdonjogát. A ráépítésre hivatkozást (miszerint a felépítményt felperes saját maga hozta volna létre), vállalkozási szerződés útján vagy saját erejéből, kivitelezéssel nem helytálló, mert sem az építési engedély, sem a használatbavételi engedély nem a felperes javára szólt, hanem az építtető eladót jelölte meg jogosultként. Ezen túlmenően a perbeli szerződésben a Ptk. 389 §-a szerinti vállalkozásra jellemző tartalmi elemek sem jelentek meg, azaz nem állapítható meg, hogy a felperesi vevő megbízta volna az eladót vállalkozói minőségben a felépítmény létrehozására, és az ezzel kapcsolatos megbízói, vállalkozói kötelezettségnek a felek eleget is tettek volna (Ptk. 389-406. §-ai).
De nem felelt meg a perbeli szerződés a megkötésekor még hatályban volt 7/1978. (II. 1.) Mt. rendelet rendelkezéseinek sem.
A Ptk. 207. §-ának (1) bekezdése értelmében a szerződési nyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogy azt a másik félnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kellett. A perbeli szerződés nevesítése, szóhasználata az, hogy következetesen, mindvégig eladót, vevőt, vételárat, adásvétel tárgyát említi, illetve, hogy belőle a tulajdonátruházásra irányuló szándék egyértelműen kitűnik, valamint, hogy a telekingatlanrész és felépítményrész között nem tesz különbséget, egyértelműen alátámasztja, hogy az eladó és a vevő között létrejött adásvételi szerződés, amely a Ptk. 365-376. §ában, foglaltaknak megfelelően szabályozza - egyebek között - a tájékoztatási kötelezettséget, a vételár előre történő megfizetését, a tulajdonváltozás ingatlan-nyilvántartásba bejegyzését, a birtokbalépést, a szerződésszegés következményeit.
Az 1993. évi február hó 10. napján létrejött kiegészítő, módosító szerződés az eredeti szerződés tartalmán nem változtathatott. A felperest ezért az 1991. évi január hó 31. napján létrejött adásvételi szerződés tartalmának megfelelően terheli az 1990. évi XCIII. tv. 3. § (3) bekezdés a) pontja alapján, a 19. § (1) bekezdése szerint számított visszterhes vagyonszerzési illeték megfizetésének kötelezettsége.
Az Itv. 91. §-a alapján az ingatlan tulajdonjogának megszerzésére irányuló szerződést a földhivatalhoz kell bejelenteni az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzést követő illetékkiszabás végett. A bejegyzésre irányuló kérelem egyben az illetékkiszabást szolgáló bejelentés is. A tulajdonjog bejegyzésére irányuló kérelmet az 1972. évi 31. tvr. végrehajtására kiadott 27/1972. (XII. 31.) MÉM rendelet 73. §-a szerint a bejegyzés alapjául szolgáló szerződés keltétől számított 30 napon belül kell a földhivatalhoz benyújtani.
Aki ezt a határidőt elmulasztja, az az Itv. 82. §-ában foglalt mulasztási bírság megfizetésére kötelezhető.
Az adásvételi szerződést 1991. évi január hó 31. napján kötötték, a földhivatalhoz történő benyújtás időpontja pedig 1992. évi július hó 15. napja volt.
Miután a késedelem az egy évet meghaladta, az 1990. évi XCI. tv. 74. §-árak c) pontja alapján a mulasztási bírság mértéke a kiszabott 531 830 Ft összegű illeték 30%-a, azaz 159 249 Ft. (Pesti Központi Kerületi Bíróság 2. P. 62.654/1993.)

Az adásvételi szerződést megkötő társaság folyamatban lévő cégbírósági bejegyzése nem minősül olyan hatósági jóváhagyásnak, amely miatt a társaság a vagyonszerzéssel kapcsolatos bejelentési kötelezettség késedelmes teljesítése matt fizetendő mulasztási bírság alól mentesülne (1990. évi XCIII. tv. 82. §, 91. §)

A felperes Kft., gazdasági társaság az 1992. november 17. napján kelt társasági szerződéssel alakult. A felperes 1992. november 18. napján ingatlan adásvételi szerződést kötött a V. T. Rt. eladóval, a természetben Bp., P. u. 22. sz. alatti ingatlan tulajdonjogának megszerzése végett.
A felperes a társasági szerződést a Fővárosi Bíróság mint cégbírósághoz benyújtotta, míg az adásvételi szerződést a tulajdonjog bejegyzése iránt a Fővárosi Kerületek Földhivatalánál az 1993. február 3. napján kelt és február 11. napján érkezett kérelemmel terjesztette elő.
A Fővárosi Kerületek Földhivatala a felperest az 1993. február 18. napján kelt határozatával hiánypótlásra, többek között a cégbírósági bejegyző végzés csatolására hívta fel.
A Fővárosi Bíróság mint cégbíróság az 1993. március 30. napján kelt végzésével a felperesi társaságot a cégnyilvántartásba bejegyezte. A felperes a földhivatalnál e hiányt is pótolta, a földhivatal a felperes tulajdonjogát az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezte, majd az adásvételi szerződést a Fővárosi Illetékhivatalnak megküldte.
A Fővárosi Illetékhivatal a hozzá 1993. november 11. napján érkezett határozatával (fizetési meghagyás) 1 454 000 Ft tulajdonszerzési (és bejegyzési) illetéket és 290 620 Ft mulasztás bírságot szabott ki. Az alperes az 1994. augusztus 1. napján kelt határozatával az elsőfokú határozatnak az illetékkiszabásra vonatkozó rendelkezését helybenhagyta, míg a bírságot 72 655 Ft-ra mérsékelte.
A felperes keresetében a határozatok megváltoztatását, a bírság mellőzését kérte, többek között arra is hivatkozással, hogy az adásvételi szerződés érvényességéhez harmadik személy, hatóság, a cégbíróság "hozzájárulása", a felperesnek a cégnyilvántartásba való bejegyzése is szükséges volt, illetve, ha a bejegyzés elmarad, tulajdonosokká a Kft. tagjai, mint természetes személyek váltak volna, tekintetben pedig devizahatósági (PK. Rt.) hozzájárulás vált volna szükségessé a szerződés érvényességi kellékeként.
Az alperes a kereset elutasítását kérte arra hivatkozással, hogy a cégbírósági bejegyzés hatósági hozzájárulásnak nem tekinthető, határozata jogszerű volt, mert a perbeli szerződést a keltétől számított 30 napon túl nyújtották be a földhivatalhoz.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Az indokolás rámutat, hogy a felperes a tulajdonszerzési illetéket, annak mértékét nem vitatta, és keresetében a mulasztási bírság számításával (összegével) kapcsolatos kifogással sem élt, kifejezetten a bírság kiszabását sérelmezte.
Az 1990. évi XCIII. tv. (Itv.) 82. §-a szerint a vagyonszerzéssel kapcsolatos bejelentési kötelezettség késedelmes teljesítése esetén, a fizetendő illetéken túl, az adózás rendjéről szóló törvényben meghatározott mértékű mulasztási bírságot kell fizetni.
Az Itv. 3. §-ának (3) bekezdés a) pontja értelmében a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötése napján keletkezik.
A perbeli szerződés érvényességéhez, "hatályához" hatósági jóváhagyásra (engedélyre, hozzájárulásra, jóváhagyásra) szükség nem volt, a szerződés érvényessége más, harmadik személy beleegyezésétől sem függött. Nem tekinthető az adásvételi szerződés tekintetében hatósági jóváhagyásnak, vagy harmadik személy beleegyezésének a cégbíróságnak a felperes nyilvántartásba vételére vonatkozó végzés, de ténylegesen a Kft.-hez való hozzájárulásnak, jóváhagyásnak sem, mert a gazdasági társaság nem a hatóságnak egyébként sem tekinthető cégbírósági bejegyzéssel "jön létre", hanem a felek szerződési akaratából, a társasági szerződés aláírásával. A cégbírósági, cégnyilvántartási bejegyzés más célt szolgál.
Ilyen körülmények között a felperes azon hivatkozása, hogy a Kft.-nek a cégnyilvántartásba való bejegyzése előtt, "hozzájárulás" hiányában a vagyonszerzés bejelentésére vonatkozó kötelezettsége nem állott fenn, alaptalan.
Az Itv. 27. §-ának (1) bekezdése szerint a visszterhes vagyonszerzési illetéket a szerző fél köteles megfizetni. Az Itv. 69. §-a értelmében is az ügyletet a fizetésre kötelezett köteles bejelenteni. Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1972. évi 31. sz. tvr. végrehajtásáról szóló 27/1972. (XII. 31.) MÉM r. 73. §-ának (1) bekezdése szerint az ingatlanhoz kapcsolódó jog (tulajdonjog) bejegyzése iránti kérelmet a bejegyzés alapjául szolgáló szerződés keltétől számított 30 napon belül kell a földhivatalhoz benyújtani. Ezzel valósul meg az illetékfizetési kötelezettség bejelentése is.
Mivel a fent kifejtettek értelmében a perbeli adásvételi szerződéshez, érvényességéhez sem harmadik személy beleegyezésére, sem hatósági jóváhagyásra szükség nem volt, azt 1992. december 18. napjáig a földhivatalhoz be kellett volna jelenteni. Ehhez képest a kérelem, bejelentés 1993. február 11. napján történt - a február 3. napján kelt kérelemmel.
A MÉM r. 73. §-ának (2) bekezdése, továbbá a késedelemhez fűződő joghátrányt (mulasztási bírság) tartalmazza is.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett, azonban a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A fellebbezésben írtakra figyelemmel kiemelte a másodfokú bíróság, ahogy az elsőfokú bíróság helytállóan hivatkozott ítéletében az Itv. 3. § (3) bekezdés a) pontja alapján a vagyonátruházási illetékfizetési kötelezettség a szerződés megkötése napján keletkezik. Az Itv. 91. § (1) bekezdése szerint az ingatlan tulajdonjogának a megszerzését tartalmazó szerződést a földhivatalhoz be kell jelenteni az ingatlan-nyilvántartás követő illetékkiszabásra. Ha az illetékfizetésre kötelezett a bejelentési kötelezettségének 30 napon túl tesz eleget, az adózás rendjéről szóló törvényben meghatározott mértékű mulasztási bírság megfizetésére kötelezhető.
A felperes az 1992. november 18-án megkötött adásvételi szerződést tehát 1992. december 18. napjáig be kellett volna jelentenie a földhivatalhoz.
A másodfokú bíróság sem osztotta a felperes jogi álláspontját. A megkötött adásvételi szerződés érvényes volt, a felperesi társaság cégbírósági nyilvántartásba vétele nem minősül olyan hatósági jóváhagyásnak, amely a szerződés érvényes létrejöttéhez szükséges lenne. A bejelentési kötelezettség a felperest a szerződés létrejöttének tényénél fogva terhelte. Annak eldöntése, hogy valamely szerződés ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre alkalmas-e, földhivatali eljárásra tartozó kérdés, a felperes bejelentési kötelezettségét nem érinti. Utóbb a földhivatal valóban hiánypótlásra hívta fel a felperest és ennek keretében történt meg a cégbírósági bejegyzésre vonatkozó végzés becsatolása. Az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés azonban az eredeti 1992. november 18-án megkötött adásvételi szerződés alapján történt meg.
A felperes szerződés benyújtásának késedelmével mulasztást követett el, ezért a mulasztási bírság kiszabása jogszerű volt. (Főv. Bír. 58. Kf. 33.543/1995.)

Amennyiben a fél az eljárás kezdeményezésekor fennálló eljárási illetékfizetési kötelezettségének felhívás ellenére nem tesz eleget, a fizetendő illetéken felül mulasztási bírságot is köteles fizetni. (1990. évi XCIII. tv. 82. §)

Az első fokon eljárt közigazgatási szerv a felperest 18 000 Ft bírósági eljárási illeték és 10 000 Ft mulasztási bírság megfizetésére kötelezte. Az alperes az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Döntését az 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 38. § (1) bekezdésére, 84. § (1) bekezdésére, 85. § (4) bekezdésére, valamint az 1990. évi XCI. törvény (továbbiakban: Art.) 74. § (2) bekezdésében foglaltakra alapította. Határozatát azzal indokolta, hogy a felperes a megyei bíróság által ítéletben megállapított eljárási illetéket felhívás ellenére nem fizette meg. A bíróság pedig az illetékhiányról leletet készített, amelyet kiszabás és behajtás céljából megküldött az illetékhivatalnak.
A felperes keresetében a határozatok megváltoztatását, fizetési kötelezettsége törlését kérte. Azzal érvelt, hogy a megyei bíróság előtt folyamatban volt eljárás során személyes költségmentesség iránti kérelmet terjesztett elő, az ítélet ellen fellebbezést nyújtott be, ügyében jogerős határozatok nem születtek. Fizetési felhívást nem kapott, mulasztást nem követett el.
Az alperes ellenkérelmében a felperes keresetének elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Azt állapította meg, hogy a felperest a megyei bíróság a perben illeték megfizetésére kötelezte és leletkészítés terhe mellett 18 000 Ft lerovására. E kötelezettségét a felperes elmulasztotta, ezért a bíróság által megküldött lelet alapján az illetékhivatal köteles volt a leletben feltüntetett összegű illeték kiszabására és a mulasztási bírság előírására. Az alperes határozata megfelelt az Itv. 37. § (1) bekezdésében, 38. § (1) bekezdésében, 65. § (2) bekezdésében, 84. § (1) bekezdésében, 85. § (4) bekezdésében, 96. § (1) bekezdésében, 78. § (1) bekezdésében, 82. §-ában foglalt jogszabályi rendelkezéseknek. A mulasztási bírság kiszabására is jogszerűen került sor az Art. szabályai értelmében annak mértékét kereseti kérelem hiányában pedig nem vizsgálhatta felül.
Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezett, kérte annak megváltoztatását, kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát, a mulasztási bírság törlését, illetve mérséklését, másodlagosan pedig az elsőfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság utasítását a per újabb tárgyalására, újabb határozat hozatalára. Azzal érvelt, hogy az elsőfokú ítélet tényállása hiányos, felderítetlen, indokolást nem tartalmaz, az abban rögzített jogszabályi rendelkezések téves alkalmazásán alapul, a határozatok jogalapja, valamint az összegszerűség tekintetében is. Az alperes ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A Legfelsőbb Bíróság a rendelkezésre álló iratok tartalma alapján kiegészíti, illetve pontosítja az elsőfokú ítéletben megállapított tényállást a következőkkel:
A megyei bíróságon kártérítés iránt indított perben a felperes keresetlevelén nem rótt le illetéket. Személyes költségmentesség iránti kérelmét a bíróság 5. sorszám alatti végzésében elutasította, ezt a végzést a Legfelsőbb Bíróság az 1997. július 4-én hozott 3. sorszámú végzésében helybenhagyta. A megyei bíróság az 5. számú, 1996. április 9. napján hozott ítéletében a felperes keresetét elutasította, és kötelezte, hogy "fizessen meg 15 nap alatt leletezés terhével 18 000 Ft illetéket". A Legfelsőbb Bíróság a 6. sorszámú, 1997. szeptember 11. napján hozott végzésében a felperesnek az 5. sorszámú ítélet ellen bejelentett fellebbezését hivatalból elutasította. E végzés a felperes részére 1997. október 11. napján szabályszerűen kézbesítve lett. A megyei bíróság az Itv. 84-85. §-ai alapján leletet állított ki, amelyben az Itv. 34. és 65. §-ában foglaltakra is hivatkozott és az eljárási illeték megfizetésére való felhívás időpontját 1996. április 9. napjában rögzítette.
Az előzőek szerinti tényállásból megállapíthatóan az alperes jogszerűen járt el akkor, amikor a meg nem fizetett illetéket mulasztási bírsággal együtt a lelet alapján előírta. (Itv. 65. §, 84-85. §, 96. §)
A felperes az eljárás kezdeményezésekor fennálló eljárási illetékfizetési kötelezettségének felhívás ellenére nem tett eleget, ezért az Itv. 82. §-a értelmében a fizetendő illetéken felül az Art.-ban meghatározott mértékű mulasztási bírság előírására kellett intézkednie az alperesnek. Az Art. 74. §-ának (2) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy "ha az eljárás kezdeményezésekor fennálló eljárási illetékfizetési kötelezettségét a kötelezett felhívás ellenére egyáltalán nem, vagy nem teljes mértékben, vagy nem a megszabott határidőben teljesítette, a meg nem fizetett illeték 100%-a, de legalább 300 Ft és legfeljebb 10 000 Ft mulasztási bírság szabható ki". E törvényhely szerinti jogkövetkezmény alkalmazásának jogalapját az alperes és az elsőfokú bíróság helyesen rögzítette, és az ismertetett rendelkezésből következően annak mértékét is jogszerűen határozta meg. (Legfelsőbb Bíróság Kf. IV. 28.107/1999.)

Apport jogcímén történő vagyonszerzés késedelmes bejelentése esetén mulasztási bírság nem szabható ki. (1990. évi XCIII. tv. 82. §, 1990. évi XCI. tv. 11-15. §, 45. §, 74. § és 3. számú melléklet).

A felperes 19 8. október 16-án kelt társasági szerződéssel szerezte meg apport jogcímén a perbeli lakás tulajdonjogát. A szerződést a földhivatalhoz bejegyzése, illetve illetékkiszabás céljából 2000. február 28-án nyújtotta be.
A megyei illetékhivatala 2000. szeptember 11. napján kibocsátott fizetési meghagyásában kötelezte a felperest 50 000 Ft mulasztási bírságnak és 2000 Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illetéknek a megfizetésére. A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes a 2000. december 13. napján hozott határozatában az elsőfokú határozatot helybenhagyta. A mulasztási bírság tekintetében döntését az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (a továbbiakban: Art.) 74. § (8) bekezdésében foglaltakra alapította. Határozatát azzal indokolta, hogy a felperes bejelentési kötelezettségét nem határidőben, hanem másfél év elteltével teljesítette.
A felperes keresetében a mulasztási bírság megfizetésére kötelező rendelkezés hatályon kívül helyezését kérte. Azzal érvelt, hogy a részére történt ingatlanapportálás illetékmentes volt, ezért vele szemben az Art. 74. § (1) bekezdése alapján mulasztási bírságot nem lehetett kiszabni. Az Art. 74. §-ának (8) bekezdésében foglalt rendelkezés pedig nem alkalmazható a vagyonszerzéssel kapcsolatos bejelentés késedelmes teljesítése esetén.
Az alperes ellenkérelmében - a határozatában foglaltakat fenntartva - a felperes keresetének elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletében a felperes keresetét elutasította. Azt állapította meg, hogy az alperes az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 82. §-a alapján helytállóan alkalmazta az Art. 74. § (8) bekezdése szerinti rendelkezést, mivel a mulasztás miatti bírságot az illetékmentes vagyonszerzés miatt csak e törvényhely alapján lehetett kiszabni.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát a keresetében is kifejtett jogi érvelésére tekintettel.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A felek között nem volt vita abban, hogy a felperes az apportálást tanúsító szerződést késedelmesen nyújtotta be. Egyetértettek a felek abban a jogkérdésben, hogy az apport a vagyonszerzési illetékfizetés alól mentes volt. A perben a bíróságnak kizárólag abban a jogkérdésben kellett döntenie, hogy a felperes késedelmességére figyelemmel kiszabható-e a mulasztási bírság, és arra az Art. 74. § (1) vagy (8) bekezdésében foglaltak-e az irányadóak.
Az Itv. 82. §-a értelmében a vagyonszerzéssel kapcsolatos bejelentési kötelezettség elmulasztása vagy késedelmes teljesítése esetén a fizetendő illetéken felül az Art.-ban meghatározott mértékű mulasztási bírságot kell fizetni.
Ha az adózó a bevallási, vagyonszerzési illetékkel kapcsolatos bejelentési (a továbbiakban együtt: bevallási kötelezettségét a bevallás határidejét követően, de az adóhatóság felszólítását, ellenőrzését megelőzően késedelmesen teljesíti, és késedelmét nem menti ki, akkor az Art. 74. §-ának (1) bekezdése alapján a (bevallási késedelem) önadózás esetén a bevallásban megállapított, adókivetés esetén a bevallás alapján megállapítható teljes évi adó, a vagyonszerzési illeték esetében a kiszabott illeték után a késedelem időtartamához igazodó százalékú, de legfeljebb 100 000 Ft mulasztási bírságot kell fizetni. Az ismertetett szabályozásból következően a bírság alapja csak a késedelmesen bevallott adó összege, illetve a vagyonszerzési illeték összege lehet. Mivel a felperes esetében a szerzés illetékmentes volt, vagyonszerzési illeték nem került kiszabásra, e törvényhely alapján - figyelemmel az Itv. 82. §-ára is - vele szemben mulasztási bírság nem volt kiszabható.
Az Art. 74. §-ának (8) bekezdése értelmében a magánszemély adózó 50 000 Ft-ig, más adózó 100 000 Ft-ig terjedő bírsággal sújtható, ha a bejelentési, változás-bejelentési, adatszolgáltatási kötelezettségét késedelmesen teljesíti. E törvényhely értelmében a bírság a bejelentési (Art. 11-14. §), a változás-bejelentési (Art. 15. §), az adatszolgáltatási [Art. 45. § (4)-(5) bekezdés és 3. számú melléklet] kötelezettség késedelmes teljesítéséért szabható ki. A bevallás késedelmét tehát nem e törvényhely szankcionálja, hanem az önálló törvényhelyként szerepel az Art. 74. § (1) bekezdésében.
Az ismertetett kogens törvényi rendelkezésekből következően a felperes helytállóan hivatkozott arra, hogy vele szemben mulasztási bírság kiszabására az Art. 74. § (8) bekezdésének alkalmazásával nem kerülhetett volna sor, és mulasztása az Art. 74. § (1) bekezdése értelmében sem esett bírságolás alá illetékmentességére figyelemmel.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a felülvizsgálni kért határozat jogszabálysértő, ezért azt a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, egyben az alperes határozatának mulasztási bírságra vonatkozó döntését is az elsőfokú határozatra kiterjedően ugyancsak hatályon kívül helyezte a Pp. 339. § (1) bekezdése szerint eljárva. (Legf. Bír. Kfv. IV. 35.646/2001. sz.)
(Megjelent: A Legfelsőbb Bíróság határozatainak hivatalos gyűjteménye 2002/2)

Ellenőrzés

Itv. 83-85. §

Elévülés

Itv. 86. §
Az illeték megállapításához való jog elévülése tekintetében az Art. 95. § (2) bekezdése az irányadó. Az illeték megállapításának a joga annak a naptári évnek az utolsó napjától számított 5. év elteltével évül el, amelyben a vagyonszerzést illetékkiszabásra bejelentették, illetőleg az illeték megfizetését vagy kiszabásra való bejelentését elmulasztották, továbbá az illetékhivatal tudomására jutott e tény. Az esetleges bírósági eljárás időtartama az elévülés idejébe nem számítható be.

Késedelmi pótlék

Itv. 87. §
Fontos tudnivaló, hogy a késedelmi pótlékra vonatkozó részletes szabályokat az Art. 67., 68. és 69. §-ai tartalmazzák. Az Art. 67. § (2) bekezdése szerint a késedelmi pótlék mértéke minden naptári nap után a felszámítás időpontjában érvényes jegybanki alapkamat kétszeresének háromszázhatvanötöd része. A késedelmi pótlék után késedelmi pótlékot felszámítani nem lehet.

Az illeték biztosítása, behajtása, fizetési kedvezmények

Itv. 88. §
A törvényszakasz alkalmazására is irányadó az a rendelkezés, amely szerint az Itv. egyes eljárási kérdésekről külön nem rendelkezik, az Art. rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni. Az Art. 82. § (5) bekezdése alapján az illetékügy elbírálására jogosult adóhatóság az illetékfizetésre kötelezett kérelmére jövedelmi, vagyoni és szociális körülményeire, vagyonszerzési illeték esetén a megszerzett vagyon jellegére és a szerzés körülményeire figyelemmel az illetéktartozást mérsékelheti vagy elengedheti.
A Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.593/1995. számú ítélete rámutat, hogy az illetéktartozás méltányosság címén történő részbeni vagy teljes elengedése tárgyában az adózás rendjéről szóló törvény rendelkezései alapján dönthet az illetékhatóság.

Bírói gyakorlat

Az illeték, mint köztartozás nem teljesítése esetén a vállalkozói igazolvány visszavonására jogszerű lehetőség van. (1990. évi XCIII. tv. 88. §)

A jogerős ítélettel megállapított tényállás szerint a felperes az 1979. évben született gyermeke javára ingatlan ajándékozási szerződést kötött, amelyben vállalta a "tulajdonjog és haszonélvezeti jog bejegyzésének illetéke" viselését is. A Megyei Illetékhivatal 1994-ben kibocsátott fizetési meghagyásával felhívta a felperest a szerződésben vállalt illetékfizetési kötelezettsége teljesítésére, azonban a felperes az illetéket többszöri felszólítás ellenére sem fizette meg, és vele szemben a banki végrehajtás sem vezetett eredményre. Ezért az Illetékhivatal az összesen 211 951 Ft illetéktartozás meg nem fizetése miatt 1996. évben felhívta a Polgármesteri Hivatalt a felperesi vállalkozási igazolvány visszavonására. A kijelölés folytán eljárt Megyei Jogú Város Jegyzője határozatával a felperesi vállalkozói igazolványt visszavonta; az alperes határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta, mert az egyéni vállalkozásról szóló 1990. évi V. törvény (Evtv.) 14. §-ának (1) bekezdés c) pontjában foglaltak megvalósultak, a felperes adókötelezettségeit a felhívást megelőzően legalább 12 hónapig nem teljesítette.
A felperes keresetében az alperesi határozatok hatályon kívül helyezését kérte többek között arra hivatkozással, hogy a perbeli illetékfizetési kötelezettség nem vállalkozóként, hanem magánszemélyként terhelte.
A városi bíróság az 1998. évi január hó 7. napján kelt 7. számú ítéletével az alperesi határozatokat hatályon kívül helyezte és az alperest a felperesi perköltség megfizetésére kötelezte, mert álláspontja szerint az Evtv. 14. §-ának (1) bekezdés c) pontja alapján a felperesi vállalkozói igazolvány visszavonására csak a felperesi vállalkozáshoz kapcsolódó adókötelezettség 12 hónapi mulasztása esetén lett volna mód, míg a perbeli illetékfizetési kötelezettség a felperest magánszemélyként terhelte.
A megyei bíróság az 1998. évi március hó 18. napján kelt 3. számú ítéletével - eltérő indokkal - helybenhagyta az első fokú ítéletet. Kifejtette, hogy az 1990. évi XCI. törvény (Art.) 6. §-ának (1) bekezdés d) pontjában és 3. §-ának (1) bekezdés a) pontjában foglaltak ellenére az Evtv. szempontjából az illeték nem minősül adónak, a jogszabály kiterjesztő értelmezése jogszerűtlen, ezért az Evtv. 14. §-ának (1) bekezdés c) pontja alapján a felperes által elmulasztott illetékfizetési kötelezettség nem alapozza meg a vállalkozói igazolvány visszavonását.
A 10. sorszám alatt előterjesztett felülvizsgálati kérelmében az alperes a másodfokú ítélet hatályon kívül helyezését, a felperes keresetének elutasítását kérte arra hivatkozással, hogy az Art. 6. §-ának (1) bekezdés d) pontja [helyesen 3. §-ának (1) bekezdés a) pontja] alapján a felperesi illetékfizetési kötelezettség mulasztás adófizetési kötelezettség mulasztással esik egy tekintet alá, ezért az Evtv. 14. §-ának (1) bekezdés c) pontja alapján jogszerűen vonta vissza a felperesi vállalkozói igazolványt. A felperes felülvizsgálati ellenkérelmet nem terjesztett elő.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 3. számú ítéletét hatályon kívül helyezte, a városi bíróság 7. számú ítéletét megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. §-ának (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el, a jogerős határozatot a Pp. 275. §-ának (2) bekezdésében foglaltak értelmében a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálta felül.
Abban a kérdésben kellett a Legfelsőbb Bíróságnak állást foglalnia, hogy a magánszemélyként elmulasztott illetékfizetési kötelezettség a felperesi vállalkozói igazolvány visszavonását megalapozza vagy sem.
Az Evtv. 5. §-ának (1) bekezdés f) pontja szerint nem kaphat vállalkozói igazolványt az, akinek a korábban kiadott vállalkozói igazolványát a 14. § (1) bekezdés c)-d) pontjában foglaltak miatt visszavonták a tartozás kiegyenlítéséig, míg a g) pont szerint az, akinek adó-, vám-, társadalombiztosítási tartozása van.
A 13. § (1) bekezdés b) pontja szerint megszűnik az egyéni vállalkozói tevékenység gyakorlásának joga, ha a vállalkozói igazolványt a 14. §-ban foglaltak alapján visszavonják.
Az Evtv. 14. §-ának (1) bekezdés a) pontja szerint az egyéni vállalkozótól vissza kell vonni az igazolványt, ha olyan körülmény merül fel, ami az igazolvány kiadását kizárná (az 5. § szerinti okok), míg a c) pont szerint akkor, ha adókötelezettségeit az adóhatóság felhívását megelőzően legalább 12 hónapig nem teljesítette, illetve a bejelentkezési, adóbevallási, nyilvántartási kötelezettségeinek az adóhatóság felhívása ellenére a felhívásban megjelölt határidőig sem tett eleget.
E rendelkezésekből kitűnően tehát a magánszemély akkor kaphat vállalkozói igazolványt, ha köztartozása nincs és vissza kell vonni vállalkozói igazolványát, ha köztartozás-fizetési kötelezettségének 12 hónapig nem tett eleget, illetőleg köztartozás-fizetési kötelezettségével kapcsolatban mulasztás terheli.
Mivel az adótartozás fogalmát az Evtv. nem határozta meg, az adózás rendjére vonatkozó speciális rendelkezések irányadóak a jelen ügyben.
Az Art. 1. §-ának c) pontja szerint a Magyar Köztársaság területén vagyonnal rendelkező vagy bevételt, jövedelmet (nyereséget) elérő magánszemély, jogi személy és egyéb szervezet adózásának és költségvetési támogatásának rendjére az Art. rendelkezéseit kell alkalmazni. A 3. § (1) bekezdés a) pontja szerint az Art. hatálya kiterjed az adóval, az illetékkel összefüggő, a központi költségvetés, az elkülönített állami pénzalap vagy az önkormányzat javára teljesítendő, törvényen alapuló kötelező befizetésre (a továbbiakban együtt: adó), ha annak megállapítása, beszedése, végrehajtása, visszatérítése, kiutalása vagy ellenőrzése az adóhatóság hatáskörébe tartozik (az a) pont szerinti tevékenység a továbbiakban együtt: adózás). A (2) bekezdés szerint pedig a végrehajtás és az ezzel összefüggő nyilvántartás tekintetében a törvény rendelkezéseit kell alkalmazni azokra a köztartozásokra, továbbá igazgatási és bírósági szolgáltatási díjakra, amelyekre jogszabály az adók módjára való behajtást rendeli (adók módjára behajtandó köztartozás). Végül a 6. § (1) bekezdés d) pontja szerint adóhatóság többek között az illetékhivatal is.
Az Art. értelmező rendelkezései között szereplő megfogalmazás szerint adótartozás az esedékességkor meg nem fizetett adó és a jogosulatlanul igénybe vett költségvetési támogatás is [Art. 97. § c) pont].
Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 88. §-ának rendelkezése értelmében az illetéktörvényben külön nem szabályozott eljárási kérdésekre - így különösen az illeték megfizetéséért egyetemleges felelősség megállapítására, a tartozás megfizetésére, behajtására, részletfizetés vagy halasztás engedélyezésére, az illetéktartozás méltányosság címén történő részbeni vagy teljes elengedésére, illetve behajthatatlanság címén való törlésére - az adózás rendjéről szóló törvény rendelkezései az irányadóak.
Mindebből a Legfelsőbb Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy mivel az Evtv. a vállalkozói igazolvány kiadását akkor teszi lehetővé, ha a kérelmező magánszemélyt köztartozás nem terheli, illetőleg a vállalkozói igazolvány visszavonását rendeli, ha a vállalkozó magánszemélyt köztartozás terheli, ezért az Art. rendelkezései folytán az adóval egy tekintet alá eső illeték, mint köztartozás nem teljesítése esetén vállalkozói igazolvány visszavonására jogszerű lehetőség van.
Ebből következően tévedett a másodfokú bíróság, amikor arra az álláspontra helyezkedett, hogy az illeték mint köztartozás fizetési kötelezettség mulasztása a vállalkozói igazolvány visszavonását nem alapozza meg. Éppen ellenkezőleg az adók módjára behajtandó illeték, mint köztartozás nem teljesítése esetén a vállalkozói igazolvány kiadása megtagadható, illetőleg huzamos illetékfizetési kötelezettség mulasztás esetén a vállalkozói igazolvány visszavonható.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdésében foglaltak alapján a másodfokú ítéletet hatályon kívül helyezte, míg az első fokú ítéletet megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította, figyelemmel a Pp. 275/B. § alapján alkalmazandó Pp. 253. § (2) bekezdésében foglaltakra is. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. II. 28.050/1998.)

A végrehajtás körébe tartozó határozatok bíróság előtt nem támadhatóak. (1990. évi XCIII. tv. 88. §)

A felperes az 1996. május 15. napján kelt adásvételi szerződéssel megvásárolta az Á., V. u. 25. szám alatti ingatlant, amely az ingatlan-nyilvántartásban 1745 tulajdoni lapon volt nyilvántartva. A Megyei Illetékhivatal az 1996. szeptember 12. napján hozott fizetési meghagyásban kötelezte a felperest 80 000 Ft vagyonszerzési és 2000 Ft ingatlan-nyilvántartási illetéknek a megfizetésére. Az 1996. október 27. napján hozott határozatában a felperest mentesítette a vagyonátruházási illeték megfizetése alól azzal a feltétellel, hogy a telket 4 éven belül lakóházzal beépíti és az építkezés befejezését a megjelölt határidő elteltét követő 15 napon belül a használatbavételi engedély benyújtásával igazolja. Felhívta a figyelmét arra is, hogy a használatbavételi engedély benyújtási határidejének elmulasztása esetén a határozat jogerőre emelkedésének napjától számított késedelmi pótlékkal megnövelt összegben kell a felfüggesztett illetéket megfizetni. Mivel a lakóházzal történő beépítés határideje 2000. május 17-én lejárt, és a felperes a beépítés tényét az illetékhivatal felhívására sem igazolta, az illetékhivatal a 2000. július 12. napján hozott határozatában előírta a 80 000 Ft illetéktartozást, egyidejűleg a feltételes illetékmentesség nyilvántartásból történő törlését rendelte el azzal, hogy az előírt illetéket az eredeti esedékesség napjától járó késedelmi pótlékkal kell megfizetni. A 2000. augusztus 14-én hozott határozatában pedig az illetéktartozás és járulékainak erejéig biztosítási intézkedésként jelzálogjog bejegyzését kérte. A Körzeti Földhivatal 2000. augusztus 21. napján hozott határozatában a jelzálogjogot a Megyei Illetékhivatal javára bejegyezte.
A felperes a 2000. augusztus 23-án keltezett, az illetékhivatalhoz 2000. szeptember 5. napján érkezett beadványában kérte az illeték megfizetése alól mentesítsék az ingatlanra vonatkozó építési tilalomra figyelemmel. Ezt a beadványát megismételte. A Megyei Illetékhivatal a 2000. szeptember 18. napján hozott határozatában a feltételes mentesség határidejének meghosszabbítására irányuló kérelmet elutasította. Az alperes a 2001. február 13. napján hozott határozatában a felperes által bejelentett fellebbezést elutasította, és az elsőfokú határozatot helybenhagyta. Döntését az 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 26. § (1) bekezdésének a) pontjában, 25. § (2) bekezdésében, az 1990. évi XCI. törvény (továbbiakban: Art.) 82. § (5) bekezdésében foglaltakra alapította. Határozatát azzal indokolta, hogy az Itv. a 4 éves határidő meghosszabbítására nem ad lehetőséget, a felperes az építési tilalmat elrendelő jogszabályi rendelkezésekre figyelemmel 2000. december 31-ig, illetve ezt követően sem tudja ingatlanát lakóházzal beépíteni, az illetéktartozás mérséklése vagy elengedése iránt azonban kérelmet nyújthat be.
Á.-B.-S. Önkormányzatának körjegyzősége a 2000. augusztus 26. napján jogerőre emelkedett határozatában tudomásul vette, hogy a felperes részére eladó személy számára kiadott építési engedély jogutódlás folytán S. Andrást illeti meg. A jogutód részére a hatóság a korábban nyaralóépületre szóló építési engedélyt lakóházra adta meg feltételekkel.
A felperes keresetében az alperes határozatának hatályon kívül helyezését kérte az elsőfokú határozatra is kiterjedően. Azzal érvelt, hogy a határozatok nem felelnek meg a Ptk. 4. § (1) és (4) bekezdésében, 5. § (1) és (2) bekezdésében, az Art. 82. § (5) bekezdésében foglaltaknak. Hivatkozott arra, hogy az építési tilalom miatt önhibáján kívül nem tudott eleget tenni beépítési kötelezettségének.
Az alperes ellenkérelmében a felperes keresetének elutasítását kérte, határozatában foglaltakat fenntartotta. A megyei bíróság jogerős ítéletében a felperes keresetét elutasította. Az volt a jogi álláspontja, hogy az alperes jogszerű határozatot hozott, mivel a felperes lakóház 4 éven belül történő felépítését határidőben nem igazolta. Az Itv. szerinti 4 éves határidő nem hosszabbítható meg, az illetékmentességet és kedvezményt tartalmazó szabályokat kiterjesztően értelmezni nem lehet. A felperes az illetéktartozás mérséklésére, elengedésére irányuló méltányossági kérelmet nem nyújtott be az illetékhivatalhoz. A Ptk. 4. §-a szerinti rendelkezések alkalmazása pedig csak a hatályos jogszabályok keretein belül kerülhet sor. A jogvita eldöntésére irányadó törvényi rendelkezéseknek pedig a közigazgatási határozatok megfelelnek.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, kereseti kérelme szerinti döntés meghozatalát. Megismételte a keresetében is előadott érveit.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a pert megszüntetette, egyben a megyei bíróság 8. sorszámú ítéletét teljes egészében hatályon kívül helyezte.
Az 1957. évi IV. törvény (továbbiakban: Áe.) 72. § (1) bekezdése és az Art. 86. § (1) bekezdése értelmében bírói felülvizsgálatát csak az ügy érdemében hozott jogerős másodfokú határozatoknak lehet kérni. Érdemi határozatnak csak az olyan államigazgatási döntés minősül, amellyel az arra jogosult szerv az ügy tárgyát képező jogvitát véglegesen eldönti. A Legfelsőbb Bíróság jogi álláspontja szerint a felperes által keresetben felülvizsgálni kért határozatok nem tekinthetők ügy érdemében hozott közigazgatási eljárást véglegesen lezáró, felek közötti anyagi jogvitát eldöntő, bíróság által felülvizsgálható határozatoknak.
Az Itv. 26. § (1) bekezdés a) pontja értelmében ugyanis mentes a visszterhes vagyonátruházási illeték alól a lakóház építésére alkalmas telektulajdonnak a megszerzése, ha a vagyonszerző az ingatlanon a szerződés illetékkiszabással történő benyújtásától számított 4 éven belül lakóházat épít. A vagyonszerző a lakóház építési szándékáról legkésőbb az illetékfizetési meghagyás jogerőre emelkedéséig nyilatkozhat az illetékhivatalnál. Az Itv. 26. § (2) bekezdése pedig kimondja, hogy ha a vagyonszerző az (1) bekezdés a) pontjában említett lakóház felépítését - legkésőbb a határidő elteltét követő 15 napon belül - használatbavételi engedéllyel igazolja, az illetékhivatal a megállapított, de a megfizetés tekintetében felfüggesztett illetéket törli.
A felperes esetében az ismertetett tényállásból és jogszabályi rendelkezésekből következően ügy érdemében hozott határozatnak az illetékhivatal által megállapított, de megfizetés tekintetében felfüggesztett illetéket közlő határozat minősül, aminek bírói felülvizsgálatát a felperes nem kérte. Az Itv. 26. § (2) bekezdése szerinti rendelkezésből következően a felfüggesztett illeték törlésének nem volt helye, mivel annak törvényi feltételei nem álltak fenn, ezért az illetékhivatal az Itv. 88. §-a alapján az Art. 67. §-a szerinti rendelkezésnek megfelelően kizárólag az előírt, de megfizetés tekintetében felfüggesztett illeték behajtása iránt intézkedhetett és intézkedett is, ezáltal az ügy végrehajtási szakba került. Az Itv. 88. §-a folytán alkalmazandó Art. szabályai szerint a végrehajtás körébe tartozóan meghatározott határozatok bíróság előtt nem támadhatóak, ezek ellen a felperes keresetet sem nyújtott be. A felperes az illetékügy érdemi befejezését követően, akkor, amikor a hatóság az illetéktartozás megfizetésére szólította fel, illetve behajtás iránt intézkedett, nyújtott be feltételes mentesség határidejének meghosszabbítására irányuló kérelmet. Ez - az eljárási szabályokból következően - határozati formában elbírált beadványa azonban az ügy érdemét már nem érinthette, azt nem befolyásolhatta, hiszen az már korábban jogerősen befejeződött. Az e perben felülvizsgálni kért határozatok továbbá nem is az ügy érdemében, azaz nem az illetékfizetési kötelezettség, feltételes illetékmentesség tárgyában hozott döntések, ezért bíróság által nem felülvizsgálható határozatok.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 130. § (1) bekezdésének b) pontjára, 157. § a) pontjában, a 275. § (2) bekezdésében, a 275/B. §-ában, 251. § (1) bekezdésében foglaltakra figyelemmel megszüntette, és az elsőfokú bíróság ítéletét teljes egészében hatályon kívül helyezte.
Ennek során figyelemmel volt arra is, hogy az alperes határozatában tévesen oktatta ki a felperest a bírói jogorvoslat lehetőségére, valamint arra, hogy kizárólag a felülvizsgálati eljárásban észlelte a bíróság hivatalból a kötelező permegszüntetési okot, azaz azt, hogy a felperes olyan határozat bírói felülvizsgálatát kérte, amely nem tekinthető ügy érdemében hozott bíróság által felülvizsgálható döntésnek. (Legf. Bír. Kfv. I. 36.069/2001.)

Az illetéktartozás mérséklése vagy elengedése szempontjából a nem vagyonszerzési illeték esetén a kérelmezett jövedelmi, vagyoni és szociális körülményeit kell vizsgálni, míg vagyonszerzési illeték esetén a törvény további feltételek vizsgálatát írja elő. (1990. évi XCIII. tv. 88. §)

A Legfelsőbb Bíróság 6. számú ítélete kötelezte a felperest - a házastársával egyetemlegesen - 416 600 Ft bírósági illeték megfizetésére. A felperes az Illetékhivatalnál ennek 50%-ának méltányosság címén történő elengedését, illetve a fennmaradó összegnek késedelmi pótlékmentes részletfizetés engedélyezését kérte, melyet az elutasított. Az alperes a határozatot helybenhagyta azzal, hogy az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (továbbiakban: Art.) 82. § (5) bekezdése szerint az illeték mérséklésére vagy elengedésére vonatkozó feltételek nem állnak fenn.
A felperes keresetében az alperesi határozat megváltoztatását kérte azzal, hogy az illeték egyösszegű megfizetése súlyosan veszélyeztetné családja megélhetését és létfenntartását.
Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével a felperes keresetét elutasította. Rámutatott, hogy az Áe. 72. § (1) bekezdése értelmében a felülvizsgálni kért határozat az ügy vagyon jellegére és a szerzés körülményeire figyelemmel az illetéktartozást mérsékelheti vagy elengedheti.
A jogerős ítélet a fenti rendelkezésből tévesen jutott arra a jogi következtetésre, hogy csak a vagyonszerzési illeték esetén van lehetőség az illetéktartozás mérséklésére vagy elengedésére. A jogszabályhely nyelvtani értelmezése alapján egyértelmű, hogy a nem vagyonszerzési illeték esetén a kérelmezett jövedelmi, vagyoni és szociális körülményeit kell vizsgálni, míg vagyonszerzési illeték esetén a jogszabályalkotó további feltételek vizsgálatát (megszerzett vagyon jellege és a szerzés körülményei) írja elő. Amennyiben a jogszabályalkotó kizárólag a vagyonszerzési illeték esetére kívánta volna megengedni az illetéktartozás mérséklését vagy elengedését, abban az esetben csak egy, és nem két feltételrendszert írt volna elő.
Ezt a jogi álláspontot támasztja alá a BH 1997/539. számú jogesete is, amely éppen bírósági eljárási illeték megfizetésével kapcsolatban fejtette ki, hogy az Art. 82. § (5) bekezdése az illetékügy elbírálására jogosult adóhatóság részére ad módot - többek között - az illetékfizetésre kötelezett jövedelmi, vagyoni és szociális körülményeire figyelemmel az illetéktartozás mérséklésére vagy elengedésére.
A jogerős ítélet az eltérő jogi álláspontja miatt nem vizsgálta, hogy az alperes határozata a felperes által felhozott méltányossági indokok vonatkozásában jogszerű volt-e, ezért a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. Az új eljárásban az elsőfokú bíróságnak érdemben kell vizsgálnia, hogy a felperes méltányossági kérelmében foglaltakat a jogerős közigazgatási határozat megfelelően mérlegelte-e. (Legf. Bír. Kfv. I. 36.119/2001.)

X. FEJEZET EGYES ELJÁRÁSI RENDELKEZÉSEK

A hagyaték (vagyonátszállás) bejelentése a közjegyző által

Itv. 89. §
A hagyaték illetékkiszabás végett történő bejelentése - amennyiben a hagyatékot a közjegyző adja át - a közjegyző feladata. A hagyaték átadására az a közjegyző illetékes, akinek működési területén az örökhagyó utolsó belföldi lakóhelye található. Az eljáró közjegyző a hagyaték átadása tárgyában végzéssel határoz és a teljes hatályú átadó végzést a jogerőre emelkedést követő 15 napon belül jelenti be az illetékes illetékhivatalnak. Az Itv. 89. § (2) bekezdése határozza meg a végzéshez csatolandó mellékletek körét.

A hagyaték bejelentése az örökös által

Itv. 90. §
A hagyatéki kimutatás benyújtására akkor kerül sor, ha az örökhagyó hagyatékának közjegyzői átadása nem kötelező. Az okiratot az örökhagyó utolsó belföldi lakóhelye szerinti illetékhivatalnál kell benyújtani az örökhagyó halálától számított 90 napon belül. Arra is mód van, hogy ugyanennyi időn belül a hagyatéki eljárás lefolytatását kérjék a közjegyzőtől. Szeretnék emlékeztetni arra, hogy az illetékmentes ingó örökség bevallása nem kötelező, figyelemmel az Itv. 16. § (1) bekezdésében írt rendelkezésekre.

Az ajándék és a visszterhes vagyonszerzés bejelentése

Itv. 91. §
Itv. 92. §
Ingatlan ajándékozása és adásvétele esetén a szerződést a földhivatal küldi meg az illetékhivatalnak. A vagyonszerzés tényét tehát a földhivatalnak kell bejelenteni és ez a hatóság teszi meg az illetékeztetés érdekében szükséges teendőket.
A jogszabály értelmében az ingatlanhoz kapcsolódó jog vagy tény keletkezésének, módosulásának, megszűnésének bejegyzése iránti kérelmet a bejegyzés alapjául szolgáló szerződés (jognyilatkozat) keltétől számított 30 napon belül kell benyújtani a földhivatalhoz. Amennyiben a szerződés (jognyilatkozat) létrejöttéhez harmadik személy beleegyezése vagy - földhivatali engedélyen kívül egyéb - hatósági jóváhagyás szükséges, a szerződés csak ezek teljesülése esetén válik érvényessé és az Itv. 3. § (5) bekezdése alapján csak ekkor áll be az illetékkötelezettség. Ezeket a szerződéseket a hatósági jóváhagyástól vagy a beleegyezéstől számított 30 napon belül kell a földhivatalhoz benyújtani. A határidő elmulasztása esetén mulasztási bírság kiszabására kerül sor. Amennyiben a jogügylet tárgya nem ingatlan és nem vagyoni értékű jog, akkor a bejelentési kötelezettség a felet terheli. Bejelentést az illetékkötelezettség keletkezésétől számított 30 napon belül kell megtenni.
A bejelentési kötelezettség teljesítésével kapcsolatban is számos jogvita keletkezik. A Pesti Központi Kerületi Bíróság 2. K. 61.188/1995. számú ítélete arra emlékeztet, hogy az illetékkiszabásra történő bejelentési kötelezettséget a szerződés keltétől számított 30 napon belül kell teljesíteni. Az 1979. évi 31. tvr. végrehajtásától szóló 27/1972. (XII. 31.) MÉM rendelet 73. § (1) bekezdése értelmében a szerződés keltétől számított 30 napon belül a szerződésnek a földhivatal részére történő benyújtásával kell teljesíteni a jogszabályi kötelezettséget. A Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.342/1994. számú ítélete szerint ha az ingatlanra kötött írásbeli megállapodás az adásvételi szerződés követelményeinek megfelel, azt a földhivatalhoz be kell jelenteni illetékkiszabásra. A Baranya Megyei Bíróság 2. Pf. 20.042/1992. számú ítélete alapján ingatlanra vonatkozó adásvételi szerződés esetén az illetékkiszabásra való bejelentés szempontjából nem az illetékhivatalhoz való beérkezés időpontja, hanem a földhivatalhoz történt benyújtás időpontja az irányadó. A Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.543/1995. számú ítélete rámutat, hogy az adásvételi megszerződést megkötő társaság folyamatban lévő cégbírósági bejegyzése nem minősül olyan hatósági jóváhagyásnak, amely miatt a társaság a vagyonszerzéssel kapcsolatos bejelentési kötelezettség késedelmes teljesítése miatt fizetendő mulasztási bírság alól mentesülne. Az indokolás rámutat, hogy nem tekinthető az adásvételi szerződés vonatkozásában hatásági jóváhagyásnak vagy harmadik személy beleegyezésének a cégbíróságnak a felperes nyilvántartásba vételére vonatkozó végzése, de ténylegesen a kft.-hez való hozzájárulásnak, jóváhagyásnak sem, mivel a gazdasági társaság nem a határozatnak egyébként sem tekinthető cégbírósági bejegyzéssel jön létre, hanem a felek szerződési akaratából, a társasági szerződés aláírásával.

Bírói gyakorlat

Ha az ingatlanra kötött írásbeli megállapodás az adásvételi szerződés követelményeinek megfelel azt a földhivatalhoz be kell jelenteni illetékkiszabásra (1990. évi XCIII. tv. 91. §)

A felperes az 1992. március 26-án kötött adásvételi szerződéssel megvásárolta a B. B. u. 74. sz. alatti ingatlanból a szerződéshez mellékelt helyszínrajzon II. számmal jelölt épületet 27 890 000 Ft vételár, valamint az ügyletet terhelő 25% áfa. - együttvéve 34 800 000 megfizetése ellenében.
Az adásvételi szerződés 4. pontjában a felek megállapodtak abban, hogy az ügylettel érintett belterületi föld értékének megfelelő összeget a felperes közvetlenül megfizeti az arra jogosultnak, amely összeg az épület vételárán felül értendő. A szerződés 7. pontja szerint az épület vételárát a felperes a szerződés aláírását követő 8 napon belül egy összegben köteles az eladónak megfizetni. A szerződés 9. és 10. pontjában foglaltak értelmében a felperes a megállapodás szerinti összeg átutalásával egyidejűleg jogosult az épület birtokába lépni és tulajdonjogának ingatlan-nyilvántartásba való bejegyeztetése iránt eljárni.
A felperes az adásvételi szerződést 1992. június 1. napján mutatta be a Fővárosi Kerületek Földhivatalának.
A Fővárosi Illetékhivatal a fenti ingatlanszerzés után a felperest 1 740 000 Ft visszterhes vagyonátruházási, 1000 Ft eljárási illeték, valamint a szerződés késedelmes bejelentése miatt 174 000 Ft mulasztási bírság megfizetésére kötelezte.
A felperes fellebbezéssel élt az elsőfokú határozat mulasztási bírságot kiszabó rendelkezése ellen.
Az alperes az 1993. június 2-án kelt határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetet terjesztett elő a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálata iránt. Előadta, hogy a szerződés értelmében a tulajdonátszállást és a birtokba bocsátást a felek csak a vételár megfizetésekor kívánták, és akkor állt volna be a szerződés hatálya, amely az illetékfizetési kötelezettséget keletkezteti. Hivatkozott arra is, hogy az 1992. március 26-i szerződés csak előszerződés jellegű volt, amelynél a felek szándéka még nem a tulajdonátruházásra irányult, és ez a szerződés - tartalmi hiányosságai miatt - egyébként sem volt alkalmas az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre. A felek adásvételi szándékát rögzítő, megfelelő tartalmú megállapodás közöttük csak 1992. július 14-én jött létre.
Az alperes a kereset elutasítását és a felperes perköltségben marasztalását indítványozta. Álláspontja szerint a felperes a szerződés illetékkiszabásra történő bejelentésével késedelembe esett, így a mulasztási bírság megfizetésére való kötelezése jogszerű volt.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította.
Az indokolás rámutatott, hogy az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 3. §-ának (3) bekezdés a) pontja értelmében a vagyonátruházási illetékfizetési kötelezettség a szerződés megkötése napján keletkezik.
Az Itv. 91. § (1) bekezdése szerint az ingatlan tulajdonjogának a megszerzését tartalmazó szerződést a földhivatalhoz kell bejelenteni az ingatlan-nyilvántartást követő illetékkiszabásra. Ha az illeték fizetésére kötelezett a bejelentési kötelezettségének 30 napon túl tesz eleget, az adózás rendjéről szóló törvényben meghatározott mértékű mulasztási bírság megfizetésére kötelezhető.
A bíróság az 1992. március 26-án megkötött adásvételi szerződés tartalma - különösen a szerződés 2. és 7. pontja - alapján nem látta kétségesnek a perbeli ingatlan tekintetében a felek ingatlanátruházásról vonatkozó szándékát. A felperes az általa előszerződés jellegű megállapodásnak értékelt adásvételi szerződést a földhivatalhoz benyújtotta, ezzel a szerződés megkötéséből eredő bejelentési kötelezettségének - ha elkésetten is - eleget tett.
A bíróság nem fogadta el a felperesnek az 1992. március 26-i szerződés ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre való alkalmatlanságára vonatkozó előadását, mivel a bejelentési kötelezettség a felperest a szerződéskötés tényénél fogva terhelte. Annak eldöntése pedig, hogy valamely szerződés ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre alkalmas-e, földhivatali eljárásra tartozó kérdés, a felperes bejelentési kötelezettségét nem érinti.
Az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény 74. § (1) bekezdés b) pontja előírja, hogy a mulasztási bírság a vagyonszerzési illeték 10%-ának megfelelő összeg abban az esetben, ha a késedelem a 60 napot meghaladja.
A perbeli esetben a felperes az adásvételi szerződés megkötését követő 60 napon túl teljesítette bejelentési kötelezettségét, így a késedelemét a jogszabályban meghatározott jogkövetkezményeket viselni tartozik.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett, azonban a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 254. § (3) bekezdésében foglaltakra utalással lényegében helyes indokaira tekintettel hagyta helyben.
A másodfokú bíróság kiemeli, az elsőfokú bíróság helyesen mutatott rá ítéletében, hogy a felperes által 1992. március 26-án kötött adásvételi szerződés - különös tekintettel a 2. és 7. pontban írtakra mindazokkal a kellékekkel rendelkezik, amelyet a Ptk. és a Legfelsőbb Bíróság XXV. számú Elvi Döntése az adásvételi szerződés érvényességéhez előír. Így a felperesnek ezt a szerződést kellett 30 napon belül bejelenteni, tekintettel arra, hogy a felperes ezt a határidőt elkéste, törvényesen alkalmazott a hatóság vele szemben mulasztási bírságot. (Fővárosi Bíróság 58. Kf. 33.342/1994.)

Az illetékkötelezettség nem csupán az illetékfizetési kötelezettséget jelenti, hanem az ehhez tartozó bevallási, bejelentési kötelezettséget is [1990. évi XCIII. tv. 91. § (1) bek.]

A felperes a 2000. június 30. napján kötött adásvételi szerződésben megvásárolta a cs.-i 1027/A/1. hrsz. alatti 53 m2-es társasházi lakást részletvétellel. A szerződés 8. pontjában az előadó az ingatlan tulajdonjogát a vételár teljes kifizetéséig fenntartotta.
A felek rögzítették, hogy a vételár teljes kifizetésekor az eladó külön nyilatkozatban járul hozzá a vevő tulajdonjogának ingatlan-nyilvántartásba vétel jogcímén történő bejegyzéséhez. Ezt a jognyilatkozatot az eladó 2000. július 17-én adta meg. A felperes 2000. augusztus 17-én - ajánlott küldeményként - az adásvételi szerződést, az eladó nyilatkozatát a földhivatalnak bejegyzési kérelmével együtt megküldte.
A Megyei Illetékhivatal fizetési meghagyásában a felperest kötelezte 55 000 Ft visszterhes vagyonátruházási illetéknek, 2000 Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illetéknek és 11 000 Ft mulasztási bírságnak a megfizetésére. A felperes fellebbezésében a mulasztási bírság törlését kérte.
Az alperes határozatában a fellebbezést elutasította, a fizetési meghagyást helybenhagyta. Döntését az 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 3. § (3) bekezdésének a) pontjában, 91. § (1) bekezdésében, 82. §-ában foglaltakra alapította. Határozatát azzal indokolta, hogy az adásvételi szerződés érvényességét a tulajdonjog fenntartása nem érinti, az adásvételi szerződést illetékkiszabásra a szerződéskötéstől számított 30 napon belül kell bejelenteni a földhivatalhoz. A felperes a vagyonszerzéssel kapcsolatos bejelentési kötelezettségét késedelmesen teljesítette.
A felperes keresetében a határozatok megváltoztatását kérte a mulasztási bírság tekintetében, vitatta annak jogalapját. Az 1997. évi CXLI. törvény (továbbiakban: Iny. tv.) 26. § (2) bekezdésében, 29. §-ában foglaltakra figyelemmel azzal érvelt, hogy a bejegyzés alapjául szolgáló jognyilatkozatnak az eladó által kiállított átvételi elismervény és nyilatkozat minősül. Kizárólag az adásvételi szerződés alapján a földhivatal tulajdonjogát nem tudta volna bejegyezni, és a tulajdonjog fenntartással történő értékesítés ténye sem kerülhetett volna feljegyzésre. A nyilatkozat keltétől számított 30 napon belül bejelentési kötelezettségének eleget tett.
Az alperes ellenkérelmében - határozatában foglaltakat fenntartva - a felperes keresetének elutasítását kérte.
A megyei bíróság jogerős ítéletében az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően megváltoztatta, és a felperessel szemben kiszabott 11 000 Ft mulasztási bírságot törölte. Osztotta azt a felperesi jogi álláspontot, mely szerint a tulajdonjog bejegyzésének alapjául csak a bejegyzési engedélyt is tartalmazó szerződés szolgálhat, ha pedig a bejegyzési engedély külön okiratban van, akkor az eredeti okirat csak ezzel együtt adhat alapot a bejegyzésre. A tulajdonjog fenntartással történő eladáskor a bejegyzési engedély megadásáig olyan függő jogi helyzet jön létre, amit az Iny. tv. 26. §-ának (2) bekezdése fogalmaz meg. Az alperes jogszabálysértően kötelezte a felperest a mulasztási bírság megfizetésére. Utalt egyben arra, hogy az Itv. 3. § (3) bekezdésének a) pontja csupán az illetékkötelezettség keletkezésének napját jelöli meg, és ez az időpont független a külön jogszabályban, azaz az Iny. tv.-ben előírt bejelentési kötelezettség napjától.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte annak hatályon kívül helyezését, a felperes keresetének elutasítását. Érvelése szerint a jogerős ítéletben kifejtett jogi álláspont nem felel meg az Iny. tv. 5. §-ában, 17. § (1) bekezdésében, 26. § (2) bekezdésében, a Ptk. 376. § (1) bekezdésében, és az Itv. 3. § (3) bekezdés a) pontjában, (6) bekezdésében foglaltaknak. A felülvizsgálattal érintett körben tévesen állapította meg határozatának jogszabálysértő voltát.
A felperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság 4. sorszámú ítéletét hatályon kívül helyezte, és a felperes keresetét elutasította.
Az Itv. 91. § (1) bekezdése értelmében az ingatlan tulajdonjogának megszerzését tartalmazó szerződést (okiratot) a földhivatalhoz kell bejelenteni illetékkiszabásra. Az illetékkiszabás célját szolgáló bejelentést az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre irányuló kérelemmel kell teljesíteni. Ha az illeték fizetésére kötelezett a kérelmet a külön jogszabályban meghatározott 30 napon túl nyújtja be, vagy bejelentését kötelezettségét elmulasztja, e törvénynek a 82. §-ában említett mulasztási bírság megfizetésére kötelezhető.
E törvényi rendelkezésből következően a perben eldöntendő kérdés az volt, hogy ingatlan tulajdonjogának megszerzése és az ehhez fűző illetékfizetési kötelezettség mikor keletkezik, ettől függ ugyanis a bejelentési kötelezettség kezdő időpontja.
Az Iny. tv. 26. §-ának (1) bekezdése szerint az ingatlanhoz kapcsolódó jog vagy keletkezését kérelemre vagy megkeresésre kell az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezni. A (2) bekezdés pedig úgy rendelkezik, hogy "a kérelmet a bejegyzés alapjául szolgáló szerződés (jognyilatkozat) keltétől számított 30 napon belül kell a körzeti földhivatalhoz benyújtani. Ha a szerződés (jognyilatkozat) létrejöttéhez harmadik személy beleegyezése vagy - ide nem értve a földhivatali engedélyt - hatósági jóváhagyás szükséges, a kérelmet a beleegyezéstől, illetve a jóváhagyástól számított 30 napon belül kell a körzeti földhivatalhoz benyújtani".
Az Itv. 3. § (3) bekezdés a) pontja értelmében a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötése napján keletkezik. A 3. § (6) bekezdése kimondja, hogy a felfüggesztő vagy bontó feltételtől, illetőleg a kezdő határidő bekövetkezésétől függő szerződés esetén a vagyonszerzési illetékkötelezettség a szerződés hatályának beálltakor keletkezik.
A felek 2000. június 30-án a Ptk. 365. § (1)-(3) bekezdésében foglaltaknak megfelelő érvényes ingatlan adásvételi szerződést kötöttek. (Legfelsőbb Bíróság XXV. számú polgári elvi döntés.) Az adásvételi szerződés érvényességét nem befolyásolja a részletvétel, a tulajdonjog fenntartás és az ingatlan birtokba bocsátásával kapcsolatos megállapodás. Ezek egyike sem minősül felfüggesztő, avagy bontó feltételnek, ilyenre a felperes sem hivatkozott, nem eredményeznek függő jogi helyzetet sem. Ilyennek ugyanis csak egy jövőbeni bizonytalan esemény bekövetkezése minősülhet. A vételár megfizetése pedig nem jövőbeli bizonytalan esemény, hanem a szerződési feltételek egyik eleme, a tulajdonjog fenntartással és a birtokba vételre vonatkozó szerződési kikötésekkel együtt. A perben vitatott adásvételi szerződés nem függ hatósági jóváhagyástól, engedélytől, hozzájárulástól, tudomásul vételtől, harmadik beleegyezésétől [Itv. 3. § (5) bekezdése, Iny. tv. 26. § (2) bekezdés második mondata]. A tulajdonjog fenntartás ténye a tulajdoni lapra bejegyezhető. Az ilyen bejegyzés hatálya a bejegyzett elidegenítési és tulajdoni tilalommal azonos. A vételár kifizetését követően a vevő tulajdonjoga rangsor szerint kerül bejegyzésre (Iny. tv. 17. §). Az alperes ezért helytállóan hivatkozott arra, hogy függő jogi helyzet nem állt fenn, az adásvételi szerződés érvényesen létrejött a megkötésének napján, ezért azt a szerződés keltétől számított 30 napon belül a földhivatalhoz be kellett volna nyújtani. Ennek elmaradása pedig jogkövetkezményt von maga után. Hangsúlyozza a Legfelsőbb Bíróság azt is, hogy az Iny. tv. 26. §-ának (2) bekezdése és az Itv. 91. § (1) bekezdése szerinti rendelkezés egymással összhangban áll a tekintetben, hogy a szerződést mely időponttól kezdődően, hány napon belül kell bemutatni illetékkiszabásra. Illetékkötelezettség ugyanis nemcsak az illetékfizetési kötelezettséget jelenti, hanem az ehhez tartozó bevallási, bejelentési kötelezettséget is. Azt, hogy az illetékkötelezettség a szerződés megkötésekor keletkezik, nemcsak az előzőekben nevesített jogszabályi rendelkezések, hanem az illetékelőleg jogintézménye is alátámasztja.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy a felülvizsgálni kért határozat a jogvita eldöntésére irányadó jogszabályi rendelkezéseknek nem felel meg, ezért a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és a felperes keresetét elutasította. (Legf. Bír. Kfv. I. 35.270/2002.)

Az Itv. a szerződés benyújtásának kötelezettségét a szerződés megkötéséhez és nem a vevőt megillető tulajdonjog bejegyezhetőségének időpontjához köti. (1990. évi XCIII. tv. 3. §, 91. §)

A felülvizsgálati eljárás szempontjából releváns tényállás szerint a felperes, mint vevő és a W. E. Kft., mint eladó 1998. november 30-án kötötte egymással szerződést. A szerződés A. részből, B. részből, valamint a Kiegészítő Megállapodás részből tevődik össze. Az A. rész 24. pontja szerint az adásvételi szerződés teljes tartalmát az A. rész és a Kiegészítő Megállapodás, továbbá a B. rész és a kapcsolódó I., II., III. Mellékletek együttesen képzik. Az adásvételi szerződés B. részének 1.1. pontja határozza meg a szerződés tárgyát, mely szerint az eladó által felépítendő Ny. C. C.r Bevásárlóközpontban felépített 20 m2 alapterületű ID 079 üzletszámú ingatlan, melynek közigazgatási címe B., V. út 1-3. Az 1.2. pont szerint a bevásárlóközpont társasházként fog működni. Az adásvételi szerződést 1998. december 22-én nyújtották be a Fővárosi Kerületek Földhivatalához.
A Fővárosi Illetékhivatal fizetési meghagyással 25 170 400 Ft forgalmi érték alapján 2 517 040 Ft vagyonátruházási illeték és 2000 Ft ingatlan-nyilvántartási eljárási illeték, ezen belül ugyanilyen összegű illetékelőleg megfizetésére kötelezte a felperest. Az alperes határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta utalva arra, hogy a létrejött szerződés tartalmazza a szükséges elemeket az érvényes, tehát illetékkötelezettség keletkezett. A felek a szerződés hatályát felfüggesztő feltételhez nem kötötték, a vételár megfizetése ilyennek nem tekinthető. A szerződés hatályosulását nem érinti a tulajdonjog bejegyzéséhez szükséges hozzájáruló nyilatkozat. Az elállási jog kikötése sem eredményezi az illetékkötelezettség későbbi időpontban való keletkezését.
A jogerős közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránt benyújtott felperes keresetet az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével elutasította. Ítéletének indokolásában megállapította, hogy a szerződést adásvételi szerződésnek és nem előszerződésnek kell tekinteni. A szerződés tartalmazza az eladót és a vevőt, az adásvétel tárgyát, az ingatlan vételi árát és fizetési módozatot. A felek szerződési akarata nem valamiféle későbbi időpontra vonatkozó szerződéskötésre irányult, hanem kétséget kizáró módon a szerződés tárgyát képező ingatlan tulajdonjogának átruházására és annak megszerzésére. Kétségtelen, a B. rész 1.9. pontjában szerepel az a szófordulat, hogy "előszerződés", azonban ezzel szemben a Kiegészítő Megállapodás 1. pontja az irányadó.
A jogerős ítélet megállapította, hogy az adásvételi szerződés nem tartalmaz sem bontó, sem felfüggesztő feltételt. A részletvétel és az abból eredő szerződésszegéshez kapcsolódó elállási lehetőség nem bontó feltétel. A Kiegészítő Megállapodás 7. és 8. pontjában pedig a felek eltekintettek a Társasház alapítás szükségességétől, mivel abban állapodtak meg, hogy ennek elmaradása esetén a felperes a közös tulajdonra vonatkozó szabályok szerint szerzi meg a tulajdonjogot.
Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (továbbiakban: Itv.) 3. § (3) bekezdés a) pontja alapján a visszterhes vagyonátruházási illetékkötelezettség a szerződés megkötése napján keletkezik. A 91. § (1) bekezdés alapján az ingatlan tulajdonjogának, valamint az ingatlanhoz kapcsolódó vagyoni értékű jognak a megszerzését (megszüntetését) tartalmazó szerződést (okiratot) a földhivatalhoz kell bejelenteni illetékkiszabásra. Az illetékkiszabás célját szolgáló bejelentést az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésre irányuló kérelemmel kell teljesíteni.
Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény (továbbiakban: Iny. tv.) 26. § (2) bekezdése értelmében a kérelmet a bejegyzés alapjául szolgáló szerződés (nyilatkozat) keltétől számított 30 napon belül kell a körzeti földhivatalhoz benyújtani.
Az Itv. és az Iny. tv. a szerződés benyújtásának kötelezettségét a szerződés megkötéséhez, és nem a vevőt megillető tulajdonjog bejegyezhetőségének időpontjához köti. A két dátum időben elválhat, ez azonban nem változtat az illetékfizetési kötelezettség keletkezésének és a bejelentés megtételi kötelezettségének időpontján.
A jogerős ítélet még kitért arra is, hogy a felülvizsgálat tárgyát az alperesi határozat képezi, és az alperesi határozat indokolásának a visszaigénylésre vonatkozó tájékoztatása megfelel az alperesi határozat meghozatalának időpontjában hatályos szabályozásnak. Az illetékre vonatkozó jövőbeni szabályozás nem ismert, így a bíróság abban nem foglalt állást, hogy a felperes esetleges hibás teljesítésből eredő eladói elállás esetén a felperes majdan visszaigényelheti-e az általa teljesített vagyonátruházási illetéket.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérve annak hatályon kívül helyezését és a keresetnek megfelelően a közigazgatási határozatok hatályon kívül helyezését. Továbbra is arra hivatkozott, hogy az ingatlan beazonosításra alkalmatlan, a felek szándéka nem részletvételre irányult, hanem finanszírozásban állapodtak meg. Álláspontja szerint, ha a felek szerződésének bármely érvényességi feltétele hiányzik, úgy a szerződés semmiség okában érvénytelen és úgy kell tekinteni, mintha az létre sem jött volna. Hivatkozott arra, hogy a földhivatal határozatával elutasította a bejegyzést azzal, hogy az ingatlan-nyilvántartásba jog és tény csak azzal szemben jegyezhető be, aki ott jogosultként szerepel, vagy akit egyidejűleg jogosultként bejegyeztek. A határozat arról is rendelkezett, hogy hiánypótlással az okirat kellékhiányossága nem pótolható.
Az alperes a jogerős ítélet helybenhagyását indítványozta azzal, hogy az adásvételi szerződés megfelel a XXV. PED rendelkezéseinek, másrészt pedig egyes tények, körülmények utóbb bekövetkezett változása a közigazgatási perben nem vehető figyelembe.
A Legfelsőbb Bíróság a Fővárosi Bíróság 5. számú ítéletét hatályon kívül helyezte, és az alperes 2000. április 10-én kelt határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően - az eljárási illetéket meghaladó részében - hatályon kívül helyezte.
Ténykérdés, hogy az F. Földhivatalának tulajdonjog bejegyzési kérelmet elutasító határozata az alperesi határozat meghozatalát követően született. Ugyanakkor a földhivatali és az illetékhivatali eljárások szoros kapcsolatban állnak egymással. Így ha valaki nem szerzi meg az ingatlan tulajdonjogát, szerzés hiányában illetékfizetési kötelezettsége nem keletkezhet. A Fővárosi Kerületek Földhivatala határozata alapján pedig a felperes által kötött adásvételi szerződés a tulajdonjog bejegyzésére alkalmatlan volt. Ennek következtében lényegében az illetékkiszabási eljárást megindító bejelentés jogalap nélkülivé vált.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében utalt arra, hogy a tények, körülmények utóbb bekövetkezett változása a közigazgatási perben nem vehető figyelembe. Azonban a tulajdonjog bejegyzésének elutasítására nem a kérelem benyújtását követően bekövetkezett változások miatt került sor, a szerződés hiányosságai, a tulajdonjognak az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyezhetőségének akadálya már az illetékkiszabásra való bejelentkezésekor is fennállt. Másképpen fogalmazva, a tulajdonszerzést nem a közigazgatási határozatok meghozatalát követően bekövetkezett változások gátolták.
A fentiekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. § (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően a Pp. 339. § (1) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte. Az új eljárás elrendelését a Legfelsőbb Bíróság mellőzte, mert az F. Földhivatalának határozata következtében a benyújtott szerződés tulajdonjog bejegyzésére alkalmatlan volt.
A pervesztes alperest a Pp. 275/B. § szerint alkalmazandó Pp. 78. § alapján kötelezte a pernyertes felperes elsőfokú és felülvizsgálati eljárási perköltségének megfizetésére. (Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 35.328/2001.)

Az illetékbélyeg értékének visszatérítése

Itv. 93-94. §
Az Itv. az elrontott, megrongálódott és a feleslegesen felragasztott illetékbélyeg értéke visszatérítésére vonatkozó szabályokat is tartalmazza. A visszatérítést az illetékes állami adóhatóságtól lehet kérni írásban.

Illetékesség az illeték kiszabására

Itv. 95-96. §

A folytatáshoz előfizetés szükséges.
A jogszabály aktuális szövegét és időállapotait előfizetőink és 14 napos próba-előfizetőink érhetik el!

Megbízható forrás, szakértő munkatárs

adozona.hu