adozona.hu
EH 2011.2356
EH 2011.2356
Gépjármű márkakereskedők készlet és vevőfinanszírozásánál a végleges pénzeszköz átadás vagy faktoring ügylet vizsgálata [1996. évi LXXXI. tv. 8. §].
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú adóhatóság a felperesnél költségvetési kapcsolatok átfogó ellenőrzését végezte 2004-2005. évre (kivéve 2004. június és szeptember havi általános forgalmi adót), melynek eredményeként 183 550 000 Ft társasági adó, 15 837 000 Ft általános forgalmi adó, 2 112 000 Ft személyi jövedelemadó, 16 000 Ft munkaadói járulék, 528 000 Ft százalékos egészségügyi hozzájárulás különbözetet állapított meg. Kötelezte a felperest az adókülönbözetek, valamint 89 350 000 Ft adóbírság, 32 775 000 Ft ké...
EH 2011.2356 Gépjármű márkakereskedők készlet és vevőfinanszírozásánál a végleges pénzeszköz átadás vagy faktoring ügylet vizsgálata [1996. évi LXXXI. tv. 8. §].
Az elsőfokú adóhatóság a felperesnél költségvetési kapcsolatok átfogó ellenőrzését végezte 2004-2005. évre (kivéve 2004. június és szeptember havi általános forgalmi adót), melynek eredményeként 183 550 000 Ft társasági adó, 15 837 000 Ft általános forgalmi adó, 2 112 000 Ft személyi jövedelemadó, 16 000 Ft munkaadói járulék, 528 000 Ft százalékos egészségügyi hozzájárulás különbözetet állapított meg. Kötelezte a felperest az adókülönbözetek, valamint 89 350 000 Ft adóbírság, 32 775 000 Ft késedelmi pótlék és 200 000 Ft mulasztási bírság megfizetésére. Az alperes … számú határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.Az adóhatóságok egyrészt megállapították, hogy mivel a felperesnek 2004-2005. év végén késedelmi pótlék, illetve eljárási illetéktartozása volt, ezért a társasági adóról és az osztalékadóról szóló 1996. évi LXXXI. törvény (továbbiakban: Tao. tv.) 7. § (1) bekezdés x) pontja alapján jogszerűtlenül csökkentette az adózás előtti eredményét a ráfordításként elszámolt helyi iparűzési adó 25, illetve 50%-a címén.
Az adóhatóságok vizsgálták a felperes és a Zrt. (továbbiakban: PFH) hálózatfinanszírozási szerződéseit, ezen
belül a készletfinanszírozási és vevőfinanszírozási szerződést. Megállapította, hogy a felperes a márkakereskedőktől átvállalt kamat, illetve a vevőktől átvállalt kamat-hozzájárulásként elszámolt összeg, mástól elvállalt, visszafizetési kötelezettség nélkül adott támogatás, juttatás. Így ezen összegekkel megnövelte a felperes adózás előtti eredményét a Tao.tv. 8. § (1) bekezdés n) pontja alapján.
A felperes keresetében arra hivatkozott, hogy 2004-2005-ben nem volt adótartozása, amely kizárta volna, hogy a helyi iparűzési adó összegének 25, illetve 50%-ával csökkentse eredményét. A kamat kapcsán arra hivatkozott, hogy az a PFH által nyújtott komplex faktoring szolgáltatás díja (faktoring díj) volt. A PFH-nál végzett ellenőrzéssel kapcsolatban hivatkozott az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (továbbiakban: Art.) 130. §-ára. Sérelmezte a jogkövetkezmények alkalmazását, mivel jogkövető magatartást tanúsított.
Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével a felperes keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy mivel a felperesi adózónak a vitatott adóévek utolsó napján köztartozása volt, így a Tao. tv. 7. § (1) bekezdés x) pontjára figyelemmel nem csökkenthette az adózás előtti eredményét a helyi iparűzési adó alapján adóévi ráfordításként elszámolt összeg 25, illetve 50%-ával. A felperes által hivatkozott jogszabályváltozások az ügyben nem alkalmazhatók, visszamenőleges hatályuk nincs.
A kamatfizetéssel kapcsolatban hivatkozott az Art. 1. § (7) bekezdésére, mely szerint az adóhatóság köteles az adózó jogviszonyának valódi gazdasági tartalmát megállapítani, és azt adózási szempontból minősíteni. A PFH azért nyújtott kölcsönt a márkakereskedőknek, hogy a felperes által forgalmazott gépjárműveket és alkatrészeket meg tudják vásárolni. A felperes a hálózatfinanszírozási szerződésben vállalta, hogy a márkakereskedőnek nyújtott hitel alapján, a márkakereskedőt terhelő kedvezményes időszakra eső kölcsön után fizetendő kamatot megfizeti a PFH-nak. Ezzel kapcsolatban sem a márkakereskedőtől, sem a PFH-tól nem kapott viszonzást. A kamat lényegében a PFH-nak a harmadik személytől felvett kölcsönnel kapcsolatos költségeinek fedezete volt. Az alperes helyesen minősítette visszafizetési kötelezettség nélkül, véglegesen átadott pénzösszegnek. A felperes nem bizonyította, hogy a kamatfizetés a faktoring ellenértéke lett volna, nem igazolt olyan konkrét, a PFH-tól kapott szolgáltatást, melyhez a kamatfizetés ellenében jutott.
A vevőfinanszírozással kapcsolatban is hasonló megállapításra jutott az elsőfokú bíróság. A felperes által kifizetett kamatösszeg célja az volt, hogy a vevőnél a gépjárművásárláshoz a PFH-tól felvett hitel kapcsán a piaci hitelnél kisebb kamatköltsége merüljön fel. A felperes nem bizonyította, hogy a kifizetett és költségként elszámolt összegek közvetlenül a saját bevételszerző tevékenységével összefüggésben merültek fel, még akkor sem, ha nem vitatottan anyagilag érdekelt abban, hogy a márkakereskedő minél több terméket vásároljon és értékesítsen.
Az elsőfokú bíróság nem találta megalapozottnak az Art. 130. §-ára, illetve az adóbírsággal kapcsolatban a 170. § (1) bekezdésre, 171. § (1) bekezdésre, a késedelmi pótlékkal kapcsolatban az Art. 165. § (1) és (3) bekezdéseire való hivatkozást sem.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérve annak, valamint az alperes határozatának megváltoztatását vagy hatályon kívül helyezését, és az adóhatóság új eljárásra utasítását. Nem kérte a jogerős ítélet felülvizsgálatát a helyi iparűzési adó elszámolhatóságával és az adóbírság, valamint a késedelmi pótlék mérséklésével kapcsolatban. Fenntartotta azonban jogi álláspontját a készlet- és vevőfinanszírozással kapcsolatosan. E körben álláspontja szerint sem az elsőfokú bíróság, sem az adóhatóság a tényállást nem tárta fel, tévesen értelmezte a gazdasági helyzetet, a finanszírozási szerződéseket. Mindkét esetben faktoring szerződésekről volt szó, ezek fennálltát az elsőfokú bíróság okszerűtlenül nem vizsgálta, a faktoring díjat csak más által fizetendő kamat átvállalásának minősítette le. A faktoringgal kapcsolatban többoldalú jogviszony jött létre a felperes, a PFH, a márkakereskedő, illetve a vevő között. Ezen jogi kapcsolat megfelelő minősítését az elsőfokú bíróság nem végezte el. Ezek a szerződések egyértelműen a felperes bevételszerző tevékenységét szolgálták. A faktoring díj a finanszírozott, pénzpiacról beszerzett összeg költsége, amely jellemzően kamat és az ahhoz kapcsolódó faktor költségeit fedező marge. Téves az a bírósági, illetve adóhatósági megállapítás, hogy a faktordíj csak fix összeg lehet. Az adóhatóság tévesen minősítette át a faktoringot és a vevőfinanszírozást az Art. 1. § (7) bekezdése alapján.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását indítványozta. A hitelek az ún. kedvezményes időszakokban sem kamatmentesek, csak azt nem a hitel tényleges felvevője, hanem helyette a felperes fizeti meg. A hitelkamat és a marge (gyakorlatilag kezelési költség) a készletfinanszírozási szerződéshez kapcsolódó járulékos költség, amit a hitel felvevőjének kell állnia. Nem minden engedményezés minősül faktorálásnak. A faktordíjnak a bruttó számlaösszegre vezetett fix díjnak kellene lennie, ezzel szemben a finanszírozó rendszeresen havonta kamatértesítőt állított ki a felperes számára. A felperes maga sem faktordíjnak, hanem átengedett követelés kamatának könyvelte le.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A felperes felülvizsgálati kérelmében nem kérte a jogerős ítélet felülvizsgálatát a helyi iparűzési adó elszámolhatóságával kapcsolatban, ezért ezen tényállást és jogkérdést a Legfelsőbb Bíróság sem vizsgálta.
A készlet- és vevőfinanszírozási szerződésekkel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az adóhatóság nem helytálló kiindulópontból vizsgálta azokat, ebből következően téves jogkövetkeztetésre jutott. A Legfelsőbb Bíróság nem osztotta azt az alperesi jogi álláspontot, hogy ezek a szerződések nem a felperes gazdasági tevékenységének körébe tartoztak, nem a felperes gazdasági tevékenységének érdekeit szolgálta. A felperes gépjárműveket és alkatrészeket értékesítő gazdasági vállalkozás. Gazdasági érdeke, hogy termékeiből minél többet tudjon eladni, és a vételár minél rövidebb idő alatt kerüljön kifizetésre. A felperes gazdasági érdekei ellen hat, ha minél több kintlévősége van akár a márkakereskedőknél, akár a végfelhasználó vevőknél. Ugyanakkor a gépjárműpiacon sem a márkakereskedők, sem a végleges vevők nem feltétlenül vannak olyan pénzügyi helyzetben, hogy a vételárat teljes összegben és minél rövidebb idő alatt meg tudják fizetni a termékértékesítő felperes felé. A minél több termék értékesítése, ugyanakkor a vételár minél gyorsabb és teljes kiegyenlítése érdekében alkalmazott pénzügyi-gazdasági megoldást kínál a faktoring-ügylet.
A Legfelsőbb Bíróság ítéletének terjedelme nem teszi lehetővé, hogy teljes részletességgel ismertesse a faktoring-ügylet minden részletét és sajátosságát. A hazai és nemzetközi jogirodalomban számos tanulmány, ismertetés jelent meg az írott sajtóban, illetve a világhálón. A Legfelsőbb Bíróság a per eldöntése szempontjából csak a legjelentősebb elemeket mutatja be.
A faktoring atipikus, a Ptk.-ban nem nevesített szerződésfajta, leginkább a Ptk. 328-333. §-aiban szabályozott engedményezésnek felel meg. A nemzetközi faktoring-ügyletekre az Ottavában 1988. május 28-án kelt UNIDROIT Egyezmény vonatkozik, amelyet az 1997. évi LXXXV. törvény iktatott a magyar jogrendszerbe. A faktoring esetében a szállító fizetési haladékkal rendelkező vevő követelését ellenérték fejében harmadik félre, a faktorra engedményezi. A faktoring során a faktor megvásárolja a szállító belföldi áruszállításából származó rövidlejáratú, halasztott fizetési számlaköveteléseit és jellemzően 70-90%-os előlegként azonnal kifizeti. A fennmaradó 10-30% - az ún. kockázati tartalék (maradványérték) - a vevő, faktor felé történő teljesítését követően kerül a szállító részére elszámolásra. A faktorálás "ára" alapvetően két költségből tevődik össze: egyrészt a faktor kockázatvállalásáért fizetendő faktoring-díjból, valamint a pénz árából, a kamatból. A faktordíj elszámolása lehet egyszeri és lehet periódusonként ismétlődő, mértéke függ a futamidő nagyságától. A kamat mértéke pedig a kamatszintek alakulása, a vevő minősítése, fizetőképessége határozza meg. A faktordíj tehát az alperesi értelmezéstől eltérőn nem feltétlenül egyszeri és nem feltétlenül előre járó díj, mert lehet periodikus és utólagos elszámolás alapján fizetendő is.
Az alperes tévedett, amikor a szerződések minősítésekor csak a felperes és a PFH közötti kapcsolatot vizsgálta. A perbeli, autófinanszírozásra kialakított pénzügyi rendszer ugyanis legalább három, de adott esetben négy szereplőt feltételez: a felperes, a PFH, mint faktor, a márkakereskedő és/vagy a gépjármű végső vevője.
A felperes halasztott fizetési határidővel (általában 8 nap) értékesítette a gépjárművet vagy alkatrészeket a márkakereskedő (vevő) felé. Azért, hogy a vételárat minél gyorsabban és minél teljesebb összegben megkapja, volt szükség a faktor közbeiktatására. A faktoráló PFH némileg eltérve az általános gyakorlattól, a 100%-os vételárat rögtön kifizette a felperes részére, ezzel megteremtve az utólagos elszámolás lehetőségét. Az utólagos elszámolás, vagyis a faktoring-díj mértéke pedig a márkakereskedő (vevő) fizetésétől, fizetési lehetőségétől függött. Amennyiben ugyanis a márkakereskedő (vevő) a halasztott fizetési határidő alatt a vételárat kifizette a faktor felé, akkor a felperes által fizetendő díj mértéke csak erre a rövid határidőre és kamatmértékre korlátozódott.
Abban az esetben azonban, ha a márkakereskedő (vevő) a halasztott fizetési határidő alatt nem tudta, vagy csak részben fizette ki a vételárat, akkor a faktor és a márkakereskedő (vevő) között a vételár kifizetése érdekében kölcsönszerződés jött létre, amely hosszabb futamidőt feltételezett. Ennek következtében a felperes utólagos faktordíj fizetési kötelezettsége is másként alakult, mint a 8 napos vételár kifizetése esetén. Ebben az esetben a faktordíj, a kamatköltség és a marge összege részben a kölcsönszerződéshez igazodott, részben a faktor vevőkövetelés kezelése és könyvvezetési feladata is hosszabb ideig tartott.
A felperes előadásából és az általa benyújtott tanulmányokból is megállapítható, hogy az európai gépjármű értékesítési és finanszírozási piacon bevált gyakorlat az, hogy a gépjárművet értékesítő vállalkozás a hitelfinanszírozás feltételeit is megteremti. Így a márkakereskedőnek (vevőnek) nem kell külső pénzintézethez fordulnia hitelfelvétel érdekében, hanem a gépjárművet értékesítő céghez köthető hitelintézetnél tudja ezt egyszerűbben megvalósítani.
A fentebb ismertetettek alapján a Legfelsőbb Bíróság az alperes által vitatott szerződéseket egyértelműen faktoring szerződésnek minősítette, és ebből következően az alperes téves jogi következtetésre jutott a Tao. tv. 8. § (1) bekezdés n) pontjával kapcsolatban. A felperes által kifizetett faktoring-díjat ugyanis nem lehet visszafizetési kötelezettség nélküli, véglegesen átadott pénzeszköznek minősíteni. A felperes nem ellenszolgáltatás nélkül fizette ezt a faktornak, hanem a faktoring szerződésből fakadó faktordíj fizetési kötelezettségét teljesítette.
A faktoring szerződéssel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság utal arra is, hogy viszonylag új, atipikus szerződési formáról van szó, és a hozzá kapcsolódó jogi szabályozás sem feltétlenül követte ezen gazdasági-pénzügyi módszert. Így a számviteli szabályok sem követték egyértelműen a változó gazdasági helyzetet. E körben téves az alperes azon hivatkozása, hogy faktordíjként számolta el a felperes az általa kifizetett összegeket, hiszen a faktor PFH könyvelését a 250/2000. (XII. 24.) Kormányrendelettel összhangban kellett végezni, és a 10. § (3) bekezdése szerint az engedményezésért, faktoringért kapott díjat a kapott kamatok és kamatjellegű bevételek között kell elszámolni. Ezért a faktoring-díjról kamatértesítőt tudott küldeni a felperesnek, és a kapott díjat kamatként számolta el.
Összefoglalva: A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint az adóhatóságok az Art. 1. § (7) bekezdésére figyelemmel tévesen értékelték a felperes által kötött készlet- és vevőfinanszírozási szerződéseket, mivel nem ismerték el azok faktoring szerződés jellegét. A Legfelsőbb Bíróság faktoring szerződésnek értékelte azokat, ebből következően a Tao. tv. 8. § (1) bekezdés n) pontja nem alkalmazható, mivel nem visszafizetési kötelezettség nélkül, véglegesen átadott pénzeszköz fizetése történt a felperes részéről.
Ennek alapján a Legfelsőbb Bíróság a felperes felülvizsgálati kérelmét alaposnak tartotta. Ebből következően a jogerős ítéletnek a felülvizsgálati kérelemmel nem támadott részét (helyi iparűzési adó elszámolhatósága) nem érintette, a felülvizsgálati kérelemmel támadott részét a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az alperes határozatát a Pp. 339. § (1) bekezdésére figyelemmel a készlet- és vevőfinanszírozási szerződések kapcsán tett megállapításai és jogkövetkezményei tekintetében hatályon kívül helyezte, és az alperest e körben új eljárás lefolytatására kötelezte.
Az új eljárásban az alperesnek a felperest terhelő fizetési kötelezettséget az ítéletben kifejtettek alapján kell újraszámolnia, továbbá a készlet- és finanszírozási szerződések kapcsán nem állapíthat meg adókülönbözet és jogkövetkezményt a felperes terhére.
A Legfelsőbb Bíróság a Pp. 270. § (1) bekezdése szerint alkalmazandó Pp. 78. § (1) bekezdése alapján állapította meg az elsőfokú eljárás során döntően pervesztes, a felülvizsgálati eljárásban pervesztes alperes perköltség fizetési kötelezettségét. E körben figyelemmel volt a társasági adónemben a helyi iparűzési adó elszámolhatóságával és a vitatott szerződésekkel kapcsolatos adókülönbözet kb. 1:7 arányára.
(Legf. Bír. Kfv. I. 35.250/2010.)