adozona.hu
BH 2005.8.294
BH 2005.8.294
I. Ha a letevő adós a közraktári jegy zálogjegyét a hitelezőre forgatja és annak árujegyét kitöltetlen forgatmánnyal - óvadékul - a hitelezőnek átadja, a hitelező a közraktári jegy birtokában a közraktár és harmadik személyek irányában tulajdonosként rendelkezik a közraktári áruval, de az óvadéki szerződés alapján az adóssal el kell számolnia [1996. évi XLVIII. tv. (Ktv.) 25. § (1) bek., 26. § (1) és (3) bek.; Ptk. 270. §, 271. §*]. II. Amennyiben a felek abban állapodnak meg, hogy a kötelezett a közraktári
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az elsőfokú bíróság ítéletében tényként állapította meg, hogy a felperes 450 000 000 Ft kölcsönt nyújtott a perben nem álló A-C. Kft. részére 1998. június 8-ai lejáratra. A felvett kölcsönből az A-C. Kft. az alperestől megvásárolt 4000 tonna vetőmag-kukorica vételárának kiegyenlítésére használt fel 370 000 000 Ft-ot. Az A-C. Kft. a fenti vetőmagmennyiséget a H. Közraktározási és Kereskedelmi Rt.-vel 1998. február 4-én kötött közraktározási szerződés szerint 1998. június 13-áig terjedő időtart...
BH 2005.8.294 I. Ha a letevő adós a közraktári jegy zálogjegyét a hitelezőre forgatja és annak árujegyét kitöltetlen forgatmánnyal - óvadékul - a hitelezőnek átadja, a hitelező a közraktári jegy birtokában a közraktár és harmadik személyek irányában tulajdonosként rendelkezik a közraktári áruval, de az óvadéki szerződés alapján az adóssal el kell számolnia [1996. évi XLVIII. tv. (Ktv.) 25. § (1) bek., 26. § (1) és (3) bek.; Ptk. 270. §, 271. §*].
II. Amennyiben a felek abban állapodnak meg, hogy a kötelezett a közraktári áru szerződéses árának és árverési vételárának a különbözetét megfizeti, szabálytalan árverés esetén a jogosultat terheli annak a bizonyítása, hogy a szabályoknak megfelelően lefolytatott árverés esetén sem lehetett volna a becsérték 50%-át elérni [1996. évi XLVIII. tv. (Ktv.) 36. § (3) és (4) bek.; Pp. 164. § (1) bek.].
Az elsőfokú bíróság ítéletében tényként állapította meg, hogy a felperes 450 000 000 Ft kölcsönt nyújtott a perben nem álló A-C. Kft. részére 1998. június 8-ai lejáratra. A felvett kölcsönből az A-C. Kft. az alperestől megvásárolt 4000 tonna vetőmag-kukorica vételárának kiegyenlítésére használt fel 370 000 000 Ft-ot. Az A-C. Kft. a fenti vetőmagmennyiséget a H. Közraktározási és Kereskedelmi Rt.-vel 1998. február 4-én kötött közraktározási szerződés szerint 1998. június 13-áig terjedő időtartamra közraktárban helyezte el. A letevő a közraktári jegy zálogjegyét a felperesre forgatva, árujegyét pedig kitöltetlen forgatmánnyal ellátva a fenti kölcsönszerződés biztosítására - óvadékul - átadta a felperesnek.1998. március 23-án a felperes és az alperes mint vevő között 96 millió Ft vételár kikötése mellett 640 tonna (az előbbi 4000 tonnában szereplő) kukorica vetőmagra adásvételi szerződés jött létre, eszerint amennyiben az A-C. Kft. a felperessel szemben fennálló kölcsöntartozását nem fizeti meg, a felperes ún. hatályba léptető nyilatkozattal az adásvételi szerződést hatályba lépteti. A szerződés 7. pontja szerint a birtokba adás a lejárt áru- és zálogjegyek átadásával a teljes vételár megfizetésekor azonnal történik.
Az adós a kölcsönt a lejáratkor nem fizette vissza, ezért a felperes 1998. június 11-én megküldte az alperesnek a hatályba lépetető nyilatkozatot. 1998. június 19-én a felek egyeztető tárgyalást tartottak, aholis az alperes kérte, hogy, ha a felperes a többi kukorica mennyiségre nézve árverést kér, kezdeményezze a H. Közraktár Rt.-nél az adásvételi szerződés tárgyát képező 640 tonna hibrid kukorica vetőmag árverési értékesítését is. Vállalta, hogyha az árverésből befolyó összeg nem fedezi a 640 tonna vetőmag szerződés szerinti értékét és a felmerült költségeket a különbözetet a felperesnek megtéríti. Másik megoldási módként felajánlotta, hogy még az árverés előtt a szerződésben vállalt kötelezettségének eleget tesz. A 4000 tonna hibrid kukorica vetőmag árverésére 1998. október 29-én került sor, a teljes mennyiséget K. G. magánszemély vásárolta meg 10 Ft vételár fejében.
A felperes a módosított keresetében 95 999 990 Ft vételár-különbözetnek, ennek 1998. június 9-étől járó évi 20% késedelmi kamatának és a perköltségnek a megfizetésére kérte kötelezni az alperest.
Az alperes a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság az alperest a kereset szerint marasztalta és kötelezte a felperes javára 4 300 000 Ft perköltség és az államnak 350 000 Ft le nem rótt kereseti illeték megfizetésére.
A másodfokú bíróság az alperes fellebbezése folytán hozott ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította. Kötelezte a felperest az alperes javára 5 400 000 Ft első-, másodfokú együttes perköltség és az állam részére 450 000 Ft elsőfokú eljárási illeték megfizetésére. Megállapította, hogy a felperes a keresetét vételár megfizetése címén tartotta fenn. Az eredeti szerződés 7. pontja szerint annak hatálybalépése esetén a teljesítés az eladó részéről a közraktári jegy áru- és zálogjegyének átadásával történik, ezzel egyidejűleg kerül sor a vevő - alperes - részéről a vételár kifizetésére. A szerződés 1998. június 11-én lépett hatályba. Az alperes 1998. június 22-én a szerződésnek a Ptk. 240. §-ának (1) bekezdése szerinti módosítását kérte, ehhez a teljesítés többféle módját megjelölte. Ez az alperes részéről a Ptk. 211. §-ának (1) bekezdésében írt ajánlatnak minősült. Erre a felperes nem válaszolt, ezért az alperes ajánlati kötöttsége megszűnt, így az eredeti szerződésben írt teljesítési mód maradt hatályban. Tekintve, hogy a felperes a 640 tonna közraktári áru áru- és zálogjegyét kiadni nem tudja, a maga részéről nem tudja teljesíteni az adásvételi szerződést, így nem követelheti az alperestől sem annak teljesítését. Megállapította továbbá, hogy miután a felperes az elsőfokú eljárásban a kártérítés iránti keresetét nem tartotta fenn, a másodfokú eljárásban a kereset ekként történő megváltoztatására nincs jogi lehetősége.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezését - tartalma szerint - az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását; másodsorban a másodfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára történő utasítását kérte.
A másodfokú bíróság által elkövetett jogszabálysértést a Ptk. 300., 318. §-ának, valamint a Pp. 206., 215., 221. és 213. §-ának a megsértésében jelölte meg. Előadta, hogy a teljesítés módjában a felek az 1998. június 19-én tartott egyeztetésen megállapodtak. E megállapodás alapján az alperes vezérigazgatója kifejezetten és közvetlenül kérte a közraktártól, hogy a felperes ez irányú megkeresése esetén árverés útján a készlettel együtt az alperes visszavásárlási garanciaszerződésében írt 640 tonna kukoricát is értékesítse. Az 1998. június 22-ei levélben az alperes összegezte mindazt, ami elhangzott az 1998. június 19-ei egyeztetésen, ezért a másodfokú bíróság jogi álláspontjával ellentétben e levél nem szerződésmódosításra tett ajánlatnak, hanem tartozás-elismerésnek minősül. Ebben úgy nyilatkozott, hogy amennyiben a 640 tonna kukorica árverési vételára nem éri el a szerződésben írt 96 000 000 Ft-ot, a különbözet megfizetését az alperes vállalja. Vitatta, hogy a szerződés lehetetlenült. Állítása szerint a közraktári jegyek csak 1998 novemberében kerültek a közraktár birtokába, nem volt ezért akadálya 1998. június 11-én a felperes részéről a szerződés teljesítésének.
Alaptalanul utasította el ezért a másodfokú bíróság az elsődleges keresetet.
A másodlagos keresete tárgyában előadta, hogy a másodfokú bíróság iratellenesen állapította meg, miszerint a Ptk. 318. §-ának (1) bekezdésére alapított kártérítési igényét nem tartotta fenn. Ha a követetése jogcímét a másodfokú eljárásban jelölte volna meg kártérítésként, az akkor sem minősült volna meg nem engedett keresetváltoztatásnak a BH 1993/111. számon közzétett eseti döntésében kifejtett jogelv szerint. Jogsértően mellőzte ezért a döntést a kártérítési igény tekintetében, végezetül, hogy nem vette figyelembe, miszerint 1998. november 3-án a teljes kukoricamennyiség visszakerült az alperes tulajdonába, ugyanakkor a másodfokú bíróság jogi megítélése szerint nem kell kifizetnie a 640 tonna kukorica vételárát. Hivatkozott a Legfelsőbb Bíróságnak a BH 2004/504. sorszáma alatt közzétett eseti döntésére.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult. Kérte elfogadni a másodfokú bíróság jogi álláspontját a vonatozásban, hogy a felperes az adásvételi szerződést a maga részéről teljesíteni nem tudta, ezért nem tarthat igényt az alperes részéről annak teljesítésére. Csupán utalt rá, hogy a felperes már 1998. június 10-én kelt levelében utasítást adott a H. Közraktár Rt.-nek a teljes 4000 tonna vetőmag árverési értékesítésére, olyan időpontban, amikor még nem intézkedett az adásvételi szerződés hatálybaléptetéséről. Eszerint az adásvételi szerződést a saját tevékenysége miatt sem tudta volna teljesíteni.
A felülvizsgálati kérelem túlnyomó részt alapos.
Törvénysértéssel jutott a másodfokú bíróság arra a jogi következtetésre, hogy abból a körülményből, miszerint a felperes nem válaszolt az alperesnek az 1998. június 19-én megtett ajánlatára, az 1998. március 23-án kelt adásvételi szerződés változatlan tartalommal maradt hatályban.
Iratellenes a másodfokú bíróság megállapítása, miszerint a felperes jogelődje az alperest az árverésről nem tájékoztatta.
A Ptk. 216. §-ának (1) bekezdése értelmében a szerződési akaratot ráutaló magatartással is kifejezésre lehet juttatni. A másik fél hallgatása ráutaló magatartásnak is minősülhet, ha az kétséget kizáró módon kifejezi a szerződés létrehozására irányuló akaratot. A másodfokú bíróság azonban nem értékelte azokat a körülményeket, amelyekből megállapítható, hogy a felperes hallgatását az alperes is ráutaló magatartásként értékelte.
Az iratokból megállapítható, hogy a felperes és az A-C. Kft. közötti kölcsönszerződés, valamint a perbe hozott adásvételi szerződés azonos napon jött létre. A felek az adásvételi szerződést a kölcsönszerződés elválaszthatatlan mellékleteként kezelték. Az iratokból megállapíthatóan a kölcsönt felvenni kívánó A-C. Kft. 1998. március 16-án a kölcsön biztosítékául az alperes 96 milliós értékű "visszavásárlási garanciáját" ajánlotta fel. A szerződés ugyan nem felelt meg a Ptk. 374. §-ának (1) bekezdésében szabályozott visszavásárlás törvényi feltételeinek, ami nem változtat azon a tényen, hogy az alperes a kölcsön visszafizetésének a biztosítékaként vállalta a 640 tonna kukorica megvásárlását meghatározott vételáron az adós nem fizetése esetére. Biztosíték céljára az adásvételi szerződés is felhasználható. A Legfelsőbb Bíróság a Legfelsőbb Bíróság Határozatainak Hivatalos Gyűjteményében 2003/1/857. sorszám alatt közzétett elvi határozata szerint nincs akadálya annak, hogy a felek kölcsönszerződés biztosítékául adásvételi szerződést kössenek. Tekintve, hogy a szerződéshez harmadik személy is nyújthat biztosítékot, a hitelező és a harmadik személy által e célból kötött adásvételi szerződés is alkalmas a kölcsönszerződésből eredő követelés biztosítására. Nem változtat az adásvételi szerződés biztosítéki célján az a körülmény, hogy az A-C. Kft. a közraktárban elhelyezett áru zálogjegyét a felperesre forgatta, árujegyét pedig üres forgatmánnyal ellátva a felperesnek átadta, - a közraktározásról szóló 1996. évi XLVIII. törvény (a továbbiakban: Ktv.) 26. §-ának (6) bekezdése és 27. §-ának (3) bekezdése szerint - a kft. által felvett kölcsön biztosítékául a közraktárban elhelyezett kukorica is szolgált.
Az adós a kölcsönt lejáratkor nem fizette vissza. A felperes 1998. június 10-én kérte a közraktártól az áru értékesítését, amelyre a Ktv. 32. §-ának (1) bekezdése szerint megnyílt a joga. Majd június 11-én egyúttal hatályba léptette az alperessel kötött adásvételi szerződést is.
Alaptalanul hivatkozott az alperes arra, hogy miután a felperes árverést kért, nem tudta volna teljesíteni az adásvételi szerződést. A felperes a közraktári jegy birtokában az áruval szabadon rendelkezhetett, az értékesítés helyett a Ktv. 29. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerint kérhette volna a közraktári áru részére történő kiadását is. Viszont értékesítés esetén a Ktv. 32. §-ának (4) bekezdése értelmében csak akkor lett volna köteles a zálogjegyet a közraktárnak visszaadni, ha a követetését kielégítették. Az árujegy bevonására pedig - a Ktv. 36. §-ának (7) bekezdése szerint - akkor kerülhet sor, ha az árut az árverési vevőnek kiadják. A felperes a közraktári jegy áru- és zálogjegyének birtokában a közraktári áruval a közraktár és harmadik személy irányában tulajdonosként rendelkezhetett, az óvadéki szerződés alapján csak a letevővel kellett elszámolnia (Ptk. 270-271. §-a).
A felperes az adásvételi szerződés hatálybaléptetésére tekintettel 1998. július 16-án bejelentette a közraktárnak, hogy a vétel tárgyát képező 640 tonna kukorica-vetőmagra új közraktározási szerződést kíván kötni a saját nevére. Az újabb közraktári szerződés alapján kiállításra kerülő közraktári jegy átruházásával módjában állt volna az adásvételi szerződést teljesíteni. Ezt követően azonban tárgyalások kezdődtek a felek között. Az alperes tisztában volt az adásvételi szerződésből eredő kötelezettségével, annak módjára tett ajánlatot az 1998. június 19-ei tárgyaláson, amelyet az 1998. június 22-én kelt F/3/1. sorszám alatt csatolt levelében is rögzített. Kétféle módon tett ajánlatot a szerződésben vállalt kötelezettségének teljesítésére, nevezetesen a felperes kezdeményezi a közraktárnál a 640 tonna vetőmag árverés útján történő értékesítését és a befolyt vételárral elszámolnak, ha a befolyó összeg nem nyújt fedezetet a szerződéses vételárra, valamint a költségekre a különbözetet a felperesnek megfizeti; ha pedig az árverés előtt az A-C. Kft. teljesíteni tud, úgy az árverésre nem kerül sor, vagy az árverés előtt az alperes eleget tesz a vételár-fizetési kötelezettségének. A fenti tárgyalás után, amelynek anyagát az alperes írásban is eljuttatta a felpereshez és annak megfelelően kérte az ügy rendezését, a felperes 1998. június 23-án árverési értékesítést kért a közraktártól.
Az alperes által a fizetési meghagyással szemben benyújtott - 1999. február 2-án kelt - ellentmondásból kitűnik, hogy az árverésről a felperes őt 1998. június 23-án értesítette. A közraktártól az alperes maga is kérte az árverést, ami azt a felperesi előadást erősíti meg, hogy e tárgyban a felek között megállapodás született. A felperesnek abból a magatartásából, hogy a vételárkövetelését nem számlázta ki, és az árverést az alperes ajánlatának megfelelően - erről őt értesítve - megkérte, arra kell következtetni, hogy az alperes szerződési ajánlatát elfogadta. Az alperesnek több, a perben tett nyilatkozata bizonyítja, hogy maga is ajánlatának elfogadásaként értékelte a felperes magatartását. A már említett ellentmondásában úgy nyilatkozott, hogy a megállapodás a felek között 1998. június 19-én megszületett és ennek írásban rögzítése történt meg június 22-én. A megállapodás létrejöttét állította a 14. sorszámú beadványában is. A 17. sorszámú jegyzőkönyvhöz 17/A/1. sz. alatt csatolt előkészítő iratában ismét kijelentette, hogy a megállapodás az értékesítésre létrejött, sőt azt is állította, hogy az árverési vételárban is megegyeztek, csupán azt kifogásolta, hogy e megállapodást a felperes nem tartotta be, illetve a számlát nem bocsátotta ki. Az alperes csak az elsőfokú ítélet meghozatala után, 2004-ben hivatkozott először arra, hogy a szerződésmódosítás nem jött létre, mert a felperes az általa tett módosító ajánlatra nem válaszolt. A fenti nyilatkozatok és az ügy körülményeinek helyes értékelése alapján arra a ténybeli következtetésre kell jutni, hogy a felek között megállapodás jött létre arra vonatkozóan, hogy az alperes az adásvételi szerződésből eredő kötelezettségének miként fog eleget tenni.
Az alperes a megállapodásban az adásvételi szerződés teljesítésére a már kifejtettek szerint kétféle módot ajánlott fel, a Ptk. 230. §-ának (1) bekezdése értelmében a választás joga őt illette meg. Az alperes a vételár megfizetését az árverésig teljesíthette volna. Az alperes tudott az árverésről, ennek ellenére nem ajánlotta fel a teljesítést. A 14. sorszámú beadványában úgy nyilatkozott, hogy a második alternatíva a gyakorlatban már szóba sem került. A jogosan kért árverés lebonyolítása folytán ez a szolgáltatása egyébként is lehetetlenné vált, így a Ptk. 312. §-ának (4) bekezdése szerint kötelezettsége arra korlátozódott, hogy a szerződéses ár és az árverési vételár különbözetét a felperesnek megfizesse. Ez azt is jelenti, hogy az árverés veszteségének kockázatát is vállalta. A felek nem állapodtak meg abban, hogy mennyi legyen az árverési vételár, amely mellett az árverés még megtartható. Ebből pedig az következik, hogy az alperes az árverési kockázatot a Ktv. szerint bonyolított árverés szabályainak megtartása mellett vállalta.
A Ktv. 36. §-ának (3) és (4) bekezdése az árverés kétféle esetét szabályozza aszerint, hogy az értékesítés a közraktári áru megromlásának veszélye miatt történik, avagy arra a zálogjegybirtokos által kért, illetőleg a közraktári szerződés lejárta miatt tartott árverésen került sor. A Ktv. 36. §-ának (3) bekezdése szerint, ha a felajánlott legmagasabb vételár nem éri el a becsértéket, az áru megromlásának veszélye miatt történt értékesítés esetében az árverési biztos a becsérték 50%-án, de legalább a legmagasabb ajánlati áron kiálthatja ki ismét az árat, ha így sem sikerül az értékesítés, akkor a legmagasabb árat ajánló vevő részére kell az árut értékesíteni. A (4) bekezdés szerint viszont a zálogjegybirtokos által kért, illetve a közraktári szerződés lejárta miatt tartott árverésen, ha a becsértéken nem sikerül az árut értékesíteni, akkor az árverést ismét meg kell hirdetni a legmagasabb ajánlati áron, de legalább a becsérték 50%-án. A felek által tartott egyeztetéseken szóba sem került, hogy az árverést az áru megromlásának veszélye miatt és erre alapítva kellene megtartani, ennek ellenére - alaptalanul - mégis ezt tüntették fel az árverés okaként az árverési jegyzőkönyvben. Az árverésre a perbeli esetben csak a Ktv. 36. §-ának (4) bekezdésében írtak szerint kerülhetett volna sor, ami azt is jelentette, hogy a sikertelen kikiáltás után az értékesítésre nem kerülhetett volna sor a legmagasabb árat, azaz 10 Ft-ot ajánló vevő részére. Ahhoz, hogy az áru az árverés vonatkozó szabályánál alacsonyabb áron is eladható legyen a felek közötti szerződéses viszonyra tekintettel, a felperesnek az alperes hozzájárulását kellett volna kérnie. F. P. tanúvallomása szerint a felperes bármikor leállíthatta volna az árverést. Ezt a felperes elmulasztotta és az alperes jóváhagyását nem kérte. Az 1998. október 29-én megtartott árverésen a becsértéken nem sikerült értékesíteni az árut, ezért legalább a becsérték 50%-án az árverést ismét meg kellett volna hirdetni. Azt már nem lehet bizonyítani, hogy ez is sikertelen lett volna, ezért a bizonyítatlanság következményét a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése szerint a felperesnek kell viselnie.
Az 1998. október 12-re kiírt és október 29-én megtartott árverésről szóló hirdetményben (25/A/3.) és az árverési jegyzőkönyvben a 4000 tonna vetőmag becsértékét 118 750 000 Ft-ban határozták meg. Egy tonna értéke 29 687,50 Ft, a per tárgyát képező 640 tonna értéke 19 000 000 Ft, ennek 50%-a 9 500 000 Ft. A felperes 640 tonna kukorica vetőmag 9 500 000 Ft alatti értékesítéséhez az alperes hozzájárulása nélkül újabb árverés mellőzésével nem járulhatott hozzá a köztük lévő szerződéses jogviszonyra tekintettel. Az alperes tehát csak azt az árverési kockázatot köteles viselni, amelyet elvállalt, ezért az adásvételi szerződésben szereplő 96 000 000 Ft vételárból levonva a 9 500 000 Ft-ot, valamint azt a 10 Ft-ot, amit az árverés után az alperes megkapott, az általa fizetendő vételár különbözet 86 499 990 Ft.
A Legfelsőbb Bíróság ezért a jogerős ítéletet a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése szerint hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta és az alperest terhelő marasztalás összegét 86 499 990 Ft-ra és annak az elsőfokú bíróság ítéletében írt kamataira leszállította.
(Legf. Bír. Gfv. IX. 30.336/2004. sz.)
Lábjegyzet
Újraszabályozta a 2004. évi XXVII. törvény 41. §-a, de a változás a határozatban kifejtett jogelvet nem érinti
