ÍH 2022.59

SZERZŐDÉS ÉRTELMEZÉSE - HIBÁS TELJESÍTÉS - SZERZŐDÉS BÍRÓSÁG ÁLTALI MÓDOSÍTÁSA I. A szerződés értelmezése során a szerződéssel elérni kívánt célt és a szerződés teljes tartalmát értékelni kell, továbbá a perben feltárt teljes tényállást, így mindazt, ami a nyilatkozók akaratát felismerhetővé teszi. [1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) 207.§] II. A kötelezett akkor teljesít hibásan, ha a szolgáltatás a jogosult által megjelölt, a kötelezett által elfogadott célra nem alkalmas, ez a hiányosság azonban nyilvánva

Kiválasztott időállapot: Mi ez?
  • Kibocsátó(k):
  • Jogterület(ek):
  • Érvényesség kezdete: 
  • Érvényesség vége: 

MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?

A felperes leszállított keresetében üzemeltetési díj címén 53.499.523 forint és annak 2012. március 17-től, 13.433.769 forint és annak 2014. szeptember 1-től, valamint 7.037.005 forint és annak 2017. március 1. napjától a kifizetésig számított, a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:155.§ (1) bekezdése szerinti kamatai, továbbá 9.382.674 forint üzemeltetési díj megfizetésére kérte kötelezni az I. rendű alperest.
Az I. rendű alperes ellenkérelme a kerese...

ÍH 2022.59 SZERZŐDÉS ÉRTELMEZÉSE - HIBÁS TELJESÍTÉS - SZERZŐDÉS BÍRÓSÁG ÁLTALI MÓDOSÍTÁSA
I. A szerződés értelmezése során a szerződéssel elérni kívánt célt és a szerződés teljes tartalmát értékelni kell, továbbá a perben feltárt teljes tényállást, így mindazt, ami a nyilatkozók akaratát felismerhetővé teszi. [1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) 207.§]
II. A kötelezett akkor teljesít hibásan, ha a szolgáltatás a jogosult által megjelölt, a kötelezett által elfogadott célra nem alkalmas, ez a hiányosság azonban nyilvánvalóan nem lehet a kötelezett folyamatos teljesítéséhez nem köthető külső körülmény, jogszabályváltozás. Az üzemeltetőn csak a szolgáltatás olyan tulajdonságát lehet számon kérni, amellyel a szerződéskötéskor kalkulálhatott. [1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) 277.§ (1) bekezdés, régi Ptk. 305. §]
III. A tartós jogviszonyok vizsgálata során nem a szerződésből a keresetindításkor még hátralévő időszakot kell figyelembe venni, hanem a szerződéses jogviszony teljes időtartamát; a szerződésmódosítás jogszabályi feltételeinek a keresetindításkor kell fennállniuk, ebből következik, hogy egy, a kereset előterjesztésekor még meg nem szűnt szerződés esetében nem kizárt a szerződés bíróság általi módosítása a kereset benyújtásának időbeli hatályától kezdődően. [1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) 241. §]
A felperes leszállított keresetében üzemeltetési díj címén 53.499.523 forint és annak 2012. március 17-től, 13.433.769 forint és annak 2014. szeptember 1-től, valamint 7.037.005 forint és annak 2017. március 1. napjától a kifizetésig számított, a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:155.§ (1) bekezdése szerinti kamatai, továbbá 9.382.674 forint üzemeltetési díj megfizetésére kérte kötelezni az I. rendű alperest.
Az I. rendű alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult; 104.296.857 forint és járulékai vonatkozásában beszámítási kifogást terjesztett elő, amelyet elsődlegesen a felperes hibás teljesítésből, másodlagosan károkozásból eredő felelősségére alapított. Viszontkeresetében elsődlegesen a felek között létrejött szerződés (2. számú szerződésmódosítás VII.2. pont, 3. számú szerződésmódosítás 3. pont, 4. számú szerződésmódosítás 2. számú melléklet) módosítását, másodlagosan a felperes kötelezését kérte az 1. zóna területén található 105 parkoló automata jogalap nélküli használata folytán automatánként 20.500 forint + ÁFA/hó használati díj és annak járulékai megfizetésére.
Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte az I. rendű alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 65.891.535 forint üzemeltetési díjat és 41.946.613 forint után 2012. március 25. napjától, 10.674.165 forint után 2014. augusztus 14. napjától, 5.540.949 forint után 2017. március 13. napjától a kifizetés napjáig a késedelemmel érintett naptári félév első napján érvényes jegybanki alapkamat nyolc százalékponttal növelt mértékének megfelelő késedelmi kamatot. Ezt meghaladóan a keresetet és az I. rendű alperes viszontkeresetét elutasította.
Ítéletében releváns tényként állapította meg, hogy az önkormányzatok parkolási társulása -, amelynek alapító tagja három kerületi önkormányzat volt - (a továbbiakban: Társulás) nyilvános pályázatot írt ki az önkormányzatok törzsvagyonába tartozó, közterületi fizető parkolóhely céljaira kijelölt várakozóhelyek parkolás-gazdálkodási rendszerben történő jövőbeni üzemeltetésére, amelynek nyertese az I. rendű alperes lett. A Társulás és az I. rendű alperes között 2000. március 13-án jött létre üzemeltetési szerződés határozott időre az üzemeltetői jog jogosultja által a főváros közterületein és erdőterületein a járművel várakozás rendjének egységes kialakításáról, a várakozás díjáról és az üzemképtelen járművek tárolásának szabályozásáról szóló 38/1993. (XII.27.) Fővárosi Közgyűlési rendelet előírásai szerint. Az I. rendű alperes az üzemeltetési szerződés alapján az V. fejezetben rögzített garantált üzemeltetési díjat és kihasználtsági mutatóhoz rendelt további díjat volt köteles fizetni a kerületi önkormányzatok számára. A szerződés VII.2. pontjában a felek rögzítették, hogy a parkolás- gazdálkodási rendszer működését szolgáló eszközök a szerződés teljes futamidejének lejártakor - amennyiben ezt az üzemeltetésbe adók igénylik - visszteher nélkül a részes önkormányzatok tulajdonába kerülnek.
A felperes 2001. március 20. napján csatlakozott a Társuláshoz. Erre tekintettel 2001. május 22. napján módosították az üzemeltetési szerződést (1. számú módosítás), amely alapján az I. rendű alperes üzemeltette a felperesi önkormányzat szerződésben meghatározott területen található parkolási rendszerét. Az 1. számú módosítás IV/4/A. pontjában a felek meghatározták azokat a közterületeket, amelyeken I. rendű alperes kizárólagosan üzemelteti a közterületi várakozóhelyeket (1. zóna) és megállapodtak abban is, hogy az üzemeltetési szerződés az 1. zóna vonatkozásában 2001. május 22. napjától 2011. március 20. napjáig áll fenn, az I. rendű alperes pedig mindösszesen 105 db parkoló automatát üzemeltet.
A Társulás és az I. rendű alperes 2003. november 25. napján módosították ismét a szerződést és azt egységes szerkezetbe foglalták. A 2. számú módosítás VII.1. pontjában a felek meghatározták az üzemeltetési jog tartalmát, amely szerint az a szerződésben rögzített közterületi fizető parkoló férőhelyek után járó várokozási díj, díjkülönbözet és pótdíj beszedéséhez való jogosítvány, amelyet a Társulás átenged az I. rendű alperesnek.
Ezt követően a szerződést 2006. január 20. napján azért módosították (3. számú módosítás), mert a Társuláshoz további önkormányzatok csatlakoztak és a felperes újabb területeket vont be a fizető parkolási övezetbe. Ez utóbbi - a perbeli jogvitát érintően - a szerződés 1. számú melléklete szerinti utcákat foglalta magában és 38 db parkolóautomatára vonatkozott (2. zóna) és 2016. február 1. napjáig volt hatályos. A 3. pontban rögzítésre került, hogy az 1.3. pontban írt parkolóhelyek vonatkozásában telepített parkolásgazdálkodási rendszer működését szolgáló eszközökre a szerződés III. fejezetében meghatározott időtartammal egyező mértékű a kizárólagos jog időtartama, azonban figyelembe véve, hogy az üzemeltetési jog kezdete 2006. február 1. napja, a szerződés mellékletében meghatározott eszközökre az üzemeltetési jog 2016. február 1. napjáig áll fenn. A Szerződés VII.2. pontjában rögzített feltételek is ezen időtartam elteltével voltak gyakorolhatók.
Az üzemeltetési szerződés 2010. április 1. napján történt módosításával (4. számú módosítás) a Társulás és az I. rendű alperes az 1. és 2. zónára vonatkozó pénzügyi elszámolást egységesítették, ennek rendelkezéseit a 2008-2009 elszámolási évektől kezdődően rendelték alkalmazni; a perbeli jogvitára is ezen elszámolás volt irányadó. A pénzügyi feltételek részletes szabályait a 2. számú melléklet rögzítette, amely a jogvita szempontjából az alábbi releváns rendelkezéseket tartalmazta azzal, hogy a jogosult által fizetendő díj mértéke 2.500 üzemeltetett óra/év/várakozóhely alapulvételével került kiszámításra.
Az üzemeltetési díj megállapításakor azokat a várakozóhelyeket kell figyelembe venni, amelyeket az adott naptári évben/elszámolási évben az üzemeltetői jog jogosultja ténylegesen legalább 2.500 üzemórában üzemeltetett. Ennek megállapításakor az időleges vagy végleges várakozóhely szám csökkenést is figyelembe kell venni.
Az üzemeltetői jog jogosultja által fizetendő díj meghatározásának alapja a várakozóhelyenként beszedett nettó bevétel. A díj számításának alapját a nettó bevétel alábbi részei képezik:
1. a hatályos rendelet alapján beszedett parkolási díjból származó bevétel;
2. a hatályos rendelet alapján beszedett pótdíjból származó bevétel;
3. az önkormányzat által kiadott kedvezményes várakozási engedélyek alapján értkesített és feltöltött parkoló kártyák kedvezményének összege, amelyet az önkormányzat fizet meg az elszámolási időszak végén az üzemeltetői jog jogosultja részére;
4. az üzemeltetetett várakozóhelyeken az üzemeltetői jog jogosultja által bizonyítottan nem várakozási célra igénybevett, közterület foglalások miatt kieső várakozóhelyek (építkezés, filmforgatás, konténer kihelyezése stb.) eszmei bevétele, amelyet az önkormányzat fizet meg az üzemeltetői jog jogosultja részére az elszámolási időszak végén azzal, hogy ennek értéke nem parkolási célra igénybevett várakozóhely x az elszámolási időszakban érvényes adott zóna egyórai nettó parkolási díja x igénybevett üzemidő x 0,3 képlettel kerül meghatározásra;
5. amennyiben az ingyenes lakossági engedélyek darabszáma egy várakozóhelyre vetítve meghaladják az 1,25-t, akkor az engedély túllépés számának %-ra vetített értékével (kiadott lakossági engedély/várakozóhely-1,25)/1,25x100) csökkenteni kell az önkormányzatnak fizetendő díjat.
Amennyiben az éves szinten elérendő bevétel nem éri el a táblázat 1. sorában szereplő összegeket, abban az esetben az önkormányzatot a ténylegesen elért bevétel 10%-ának megfelelő összeg illeti meg. Amennyiben az éves szinten elérendő bevétel a táblázat utolsó sorában szereplő összegeket meghaladja, abban az esetben az önkormányzatot a további bevételnövekményekre vonatkozóan 80%-nak megfelelő összeg illeti meg. Az elszámolási év minden év október 1. napjától a következő év szeptember 30. napjáig terjedő időszak.
A felek közötti szerződés az 1. zóna vonatkozásában a határozott idő elteltével megszűnt, 2011. március 18. napján átadás-átvételi jegyzőkönyv felvétele mellett átadásra került a felperes részére 103 darab parkolási automata. A 2011. március 30. napján kelt átadás-átvételi jegyzőkönyv szerint az I. rendű alperes megbízottja átadta a felperes részére a parkolóautomatákra vonatkozó dokumentumokat. Két automata felújítási munkák miatt a felek közös megállapodása alapján áthelyezésre került a Cs. utcába. A felperes az átadni elmulasztott 2 db parkolási automata átadására a 2011. október 21. napján kelt levelével hívta fel ismételten az I. rendű alperest, amelyben kitért arra is, hogy a március 18-án átadott automatákról nem kapott számlát, azt kéri pótolni. Az I. rendű alperes ezen automatákat 2012. június 30-ig üzemeltette, majd átadta a felperesnek; a parkolóautomatákról számlát utóbb sem állított ki.
A felperes 2011. december 31-i hatállyal kilépett a Társulásból, ugyanakkor a Társulás és az I. rendű alperes közötti szerződés módosítására nem került sor, a megkötött szerződést a peres felek a jogviszonyukra továbbra is irányadónak tekintették.
A 2012. január 1. - 2012. március 7. közötti időszakra vonatkozóan a 29/2011. (XII. 19.) önkormányzati rendelet a korábban egységes, az egész kerületet magában foglaló várakozási területet hat zónára osztotta; az I. rendű alperes üzemeltetésébe tartozó területek nem egyeztek meg a zónahatárokkal, a kerület zónákra osztását a felperes az I. rendű alperessel nem közölte. A 2012. március 7. - 2012. december 31. közötti időszakban hatályos 2/2012. (III. 6.) rendelet a zónák kijelölését megváltoztatta és a 6. zónát megszüntette, amelynek eredményeképpen a kerületben öt parkolási zóna került kialakítására. Az I. rendű alperes üzemeltetésébe tartozó területek továbbra sem egyeztek meg a zónahatárokkal, azok ténylegesen négy zónát érintettek.
A zónák kialakításával egyidejűleg a peres felek a szerződést nem módosították. A felperes levelében arra hívta fel az I. rendű alperest, hogy a rendeletben írtaknak 2012. április 2. napjától kezdődően szerezzen érvényt, vagyis a gépjárművek a várakozási engedélyeken feltüntetett zónák határain belül várakozhatnak díjmentesen.
Az Alkotmánybíróság utólagos normakontroll, bírói kezdeményezés és alkotmányjogi panasz alapján megállapította a főváros közterületein és erdőterületein a járművel várakozás rendjének egységes kialakításáról, a várakozás díjáról és az üzemképtelen járművek tárolásának szabályozásáról szóló 38/1993. (XII. 27.) Főv. Kgy. 2005. június 30. napjáig hatályos rendelete 27. és 28. §-ai, a főváros közigazgatási területén a járművel várakozás rendjének egységes kialakításáról, a várakozás díjáról és az üzemképtelen járművek tárolásának szabályozásáról szóló 19/2005. (IV. 22.) Főv. Kgy. 2009. május 31. napjáig hatályos rendeletének 41. § (2) bekezdése és 53. §-a alkotmányellenességét. Határidő tűzésével, a jövőre nézve semmisítette meg a helyi közútkezelőket parkolási díj és pótdíj szedésének elrendelésére felhatalmazó törvényi rendelkezéseket, valamint a 24/2009. (V. 11.) Főv. Kgy. rendeletet és kimondta, hogy azok az alkotmányossági kérdés elbírálására felfüggesztett egyes konkrét perekben nem alkalmazhatók. Az Alkotmánybíróság döntése miatt az I. rendű alperesnek bevételkiesése keletkezett a meg nem fizetett várakozási díjakat és a pótdíjakat érintően, a megindított peres eljárásokkal összefüggésben költségei merültek fel.
A felek közötti szerződés a 2. zóna vonatkozásában 2016. február 1-jén megszűnt. A zónában található 38 darab parkolási automata felperes részére történő tulajdonba és birtokba adása a 2016. január 29. napján kelt átadás átvételi jegyzőkönyv alapján megtörtént.
Rögzítette még az elsőfokú bíróság, hogy a peres felek közötti éves elszámolásra akként került sor, hogy az elszámolási évet követően az I. rendű alperes a parkolóautomaták bevétele alapján elszámolást készített, amelyet megküldött a felperes részére. A díjcsökkentő tételeket a felek közösen egyeztették, majd a közösen elfogadott összeg alapján a felperes kiállította a számlát. Megállapította továbbá, hogy az I. rendű alperes díjfizetési kötelezettsége elszámolási évenként az alábbiak szerint alakult: a 2010/11. elszámolási évben a felperest az 1. zónában található parkolóhelyek után 37.093.213 forint, a 2. zónában található parkolóhelyek után pedig 4.853.400 forint üzemeltetési díj illeti meg. A 2011/12. elszámolási évben a felperest 5.281.225 forint, a 2012/13 elszámolási évben 5.392.940 forint, a 2013/14 elszámolási évben 5.540.949 forint, a 2014/15 elszámolási évben 5.747.521 forint, a 2015/16 elszámolási évben 1.982.287 forint, összesen 65.891.535 forint üzemeltetési díj illeti meg.
Ítélete jogi indokolásában az elsőfokú bíróság abból indult ki, hogy nem vitásan a felek közötti elszámolásra a módosított üzemeltetési szerződés (4. számú módosítás 2. számú melléklete) volt irányadó. A felperes perbeli legitimációjával összefüggésben a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) 219. § (1) bekezdésében foglaltakra utalással megállapította, hogy a Társulás által kötött szerződést a képviselő saját nevében kötötte, azonban a jogviszonyból származó jogok és kötelezettségek alanya a képviselt, vagyis a felperes.
A keresettel érvényesített elszámolási igény alapját képező szerződés értelmezését a régi Ptk. 207. § (1) bekezdése alapján végezte el azzal, hogy kiemelte, a 2. számú melléklet mind a nettó bevétel, mind a ténylegesen elért bevétel terminológiáját használja. Amíg az előbbi fogalmát részletesen meghatározza, addig a tényleges bevétel fogalmát nem tisztázza. Álláspontja szerint a nettó bevétel fogalma azonos a parkolóautomatákból és pótdíjakból származó bevételnek egy, a felek által meghatározott elszámolási mód alapján a díjcsökkentő tételekkel csökkentett összegével. A tényleges bevétel fogalma ugyanakkor a szerződés egyéb rendelkezései alapján nem feleltethető meg a nettó bevétel fogalmának. A táblázat d) pontjához fűzött szerződéses szöveg egy mondaton belül ugyanis eltérő viszonyítási alapként használja az éves szinten elérendő bevétel és a ténylegesen elért bevétel fogalmát. A szavak általánosan elfogadott értelme szerint a tényleges bevétel a parkolóautomatákból és pótdíjakból származó bevétel, míg a nettó bevétel a díjcsökkentő tételek levonásával a szerződéses rend szerint meghatározott összeg. Ez következik abból is, hogy a 2. számú melléklet következetesen használja a nettó bevétel kifejezést, pontos tartalmat rendelve hozzá. A szerződéses rendelkezéseket tehát akként értelmezte, hogy minden elszámolási év vonatkozásában vizsgálni kell az éves szinten elérendő nettó bevételt, hogy az eléri-e a táblázat 1. sorában szereplő összegeket. Amennyiben ez a feltétel nem teljesül, úgy a felek elszámolása során a parkolóautomaták tényleges bevételéből kell kiindulni a díjcsökkentő tételek figyelmen kívül hagyásával. Ez utóbbi esetben a felperest a parkolóautomaták bizonylatolt bevételének 10 százaléka illeti meg.
A perben kirendelt igazságügyi szakértő szakvéleményében foglaltak alapján a fenti elveknek megfelelően, a perbeli elszámolással érintett 2010-2016. közötti időszak vonatkozásában, évek szerinti bontásban határozta meg az üzemeltetési díjakat. A 2010/11. elszámolási évre díjcsökkentő tételeket is figyelembe vett, megállapította, hogy közterületfoglalási engedély alapján 1.061.201 forint adódott, míg az intézményi kártyák kapcsán 4.514.400 forint. Utóbbi tételt mérlegeléssel határozta meg a szakértői véleményben kimutatott (2.653.968 forint) összegtől eltérően a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján, a felek által nem vitatott 30% mértékű kedvezményre és a 627 darab 24.000 forint értékű intézményi kártyára figyelemmel. Mivel a kiadott ingyenes lakossági engedélyek darabszáma nem haladta meg egy várakozóhelyre vetítve az 1,25-t, ezért e körben díjcsökkentő tétel nem merült fel. Az elszámolás további évei kapcsán megállapította, hogy a nettó bevételek nem érték el a táblázat 1. sorában meghatározott 7.000 Ft/hó/várakozóhely összeget, ezért a díjcsökkentő tételekkel számolni nem kellett. Ennek megfelelően rögzítette a szakvéleményben foglaltak alapján ítélete tényállásában az ezen évekre számított üzemeltetési díjakat, amelyeket a tényleges bevétel 10%-ának megfelelően határozott meg. Részben alaposnak találta a perben érvényesített kamatigényt és ennek megfelelően kötelezte az I. rendű alperest az üzemeltetési díj megfizetésére.
A felek közötti elszámolást arra az esetre is levezette ítéletében, amennyiben a szerződést akként kellene értelmezni, hogy a tényleges bevétel azonos az elérendő nettó bevétellel. E körben a díjcsökkentő tételekkel összefüggésben kifejtette, hogy a 2. számú mellékletből megállapítható módon az üzemeltetői jog jogosultja által fizetendő díj meghatározásának alapja a várakozóhelyenként beszedett nettó bevétel, amelyből levonásba kellett helyezni a díjcsökkentő tételeket, így az ingyenes lakossági engedélyeket is. A szerződés értelmében várakozó helynek az I. rendű alperes által üzemeltetett parkolóhelyet kell tekinteni, így minden díjcsökkentő tétel is csak az I. rendű alperes által üzemeltetett területre vonatkozóan számolható el, vagyis csak azok a lakossági engedélyek vehetők figyelembe, amelyeket a felperes ezen területre vonatkozóan adott ki. A területre kiadott ingyenes lakossági engedélyeket pedig csak akkor kellett figyelembe venni a perbeli esetben, ha azok darabszáma egy várakozóhelyre vetítve meghaladta az 1,25-t, ami az elszámolás éveit tekintve nem teljesült.
Az I. rendű alperes elsődleges beszámítási kifogásával kapcsolatosan a régi Ptk. 308/C. §-ára utalással kifejtette, hogy a hibás teljesítésre alapított igény kifogásként a perben a határidők eltelte után is érvényesíthető volt, nem évült el. Álláspontja szerint a felperes feladatát a szerződéssel meghatározott területen a parkolás üzemeltetésének az I. rendű alperes részére történő biztosítása képezte, amely szerződéses kötelezettségének maradéktalanul, a teljes szerződés időtartama alatt eleget tett. A parkolásra vonatkozó jogszabályok alkotmányellenességének utólagos megállapítása ugyanis a felperes szerződéses kötelezettségeinek teljesítésével nem áll összefüggésben: nem terhelte a felperest olyan szerződéses vagy jogszabályi kötelezettség, amely alapján egy hosszabb időre létrejött szerződés teljes időtartama alatt a jogszabályi feltételek változatlanságát kellett garantálnia. A régi Ptk. szerinti hibás teljesítés fel sem merülhet a perbeli esetben, a jogszabályok változása az üzleti kockázat körébe sorolható.
A másodlagosan előterjesztett beszámítási kifogással összefüggésben rámutatott arra, hogy a kártérítési igény vonatkozásában hiányzik a régi Ptk. 339. § (1) bekezdése szerinti jogellenes magatartás mint törvényi feltétel. A jogszabályi rendelkezések alkotmányellenességének megállapítása a felperesnek nem volt felróható, jogszabályi, illetve szerződéses kötelezettség sem terhelte a szerződésre irányadó jogszabályi feltételek változatlanságának garantálása körében. Kiemelte továbbá, hogy az Alkotmánybíróság által hatályon kívül helyezett jogszabályi rendelkezéseket nem a felperes, hanem a Fővárosi Önkormányzat alkotta meg.
Megalapozatlannak találta egyebekben az I. rendű alperes viszontkeresetét is. Az elsődleges viszontkeresettel összefüggésben a régi Ptk. 241. §-a alapján arra az álláspontra helyezkedett, hogy a szerződésmódosítás törvényi feltételei nem állnak fenn. Rögzítette e körben, hogy az I. rendű alperes egy még 8 hónapig fennálló szerződés módosítása iránt terjesztett elő viszontkeresetet, az ugyanis 2016. február 1. napjával megszűnt. Nem állapítható meg ezért álláspontja szerint, hogy a perbeli esetben tartós jogviszonyról (a kérelem előterjesztését követően fennálló jelentős időről) lenne szó. Utalt arra is, hogy csak olyan körülmények változásának figyelembevétele lehetséges, amelyek a konkrét szerződési feltételekhez tapadnak. Nem ad a törvény lehetőséget arra, hogy a gazdasági élet egészét vagy egy-egy szerződéstípusba tartozó szerződések minden alanyát érintő változások esetén a bíróság az egyes szerződéseket módosítsa. Az Alkotmánybíróság határozata, illetve az áfa mértékének emelkedése valamennyi hasonló jogviszonyt egyaránt érintett, ezért nem szolgálhat a szerződés bírói módosításának alapjaként. Rámutatott arra is, hogy az I. rendű alperes tévesen értelmezte a szerződést akként, hogy a parkolóautomaták átadása ingyenes eszközátadásnak minősült. A szerződéses kötelezettségét képezte ugyanis azok telepítése, üzemeltetése, majd a szerződés megszűnésekor ellenérték nélkül a felperes tulajdonába történő átadása. Mindez ingyenes tulajdonba adásnak nem minősül, mert az automaták telepítésének értékét a felek a szolgáltatás és ellenszolgáltatás értékének körében vették figyelembe. A szerződés módosításának további akadályát képezte álláspontja szerint, hogy a szerződés időközben megszűnt.
A másodlagos viszontkeresettel összefüggésben a rendelkezésre álló bizonyítékok értékelése alapján megállapította, hogy a parkolóautomaták átadás-átvételének tényét a felek a szerződés alapján tulajdonba adásként értelmezték, az automatákat a könyveikbe bevezették és biztosítást is kötöttek azokra. A régi Ptk. 117. § (2) bekezdése alapján utalt arra, hogy a perbeli esetben az automaták tulajdonszerzése a 2. számú módosítással megállapított VII.2. ponton alapult, a tényleges birtokbaadás pedig 103 automata vonatkozásában 2011. március 18. napján, további 2 parkolóautomata vonatkozásában pedig 2012. június 30. napja után megtörtént. A birtokbaadás ténye igazolt, ezenfelül az átadás-átvételi jegyzőkönyvnek nem kellett tartalmaznia a tulajdonszerzés jogcímét vagy az erre irányuló igényt, mert a jogcímet a felek közötti szerződés tartalmazta. Az átvétellel ezért a felperes a parkolóautomaták tulajdonjogát megszerezte. Rögzítette, hogy az I. rendű alperes alaptalanul hivatkozott arra, hogy a felperes nem kérte a tulajdonba adást, mert a 2011. október 21. napján kelt levelében az átadni elmulasztott 2 db parkolási automatán kívül az átadott automatákra vonatkozóan is számla kiállítását kérte. Erre figyelemmel mellőzte az I. rendű alperes által indítványozott szakértői bizonyítást.
Az elsőfokú ítélettel szemben az I. rendű alperes terjesztett elő fellebbezést annak megváltoztatása és a kereset elutasítása, valamint a viszontkeresetnek történő helytadás, másodlagosan a hatályon kívül helyezése és az elsőfokú bíróságnak a per újabb tárgyalására és újabb határozat meghozatalára történő utasítása iránt.
Az elsőfokú bíróság által meghatározott üzemeltetési díjjal összefüggésben előadta, hogy a szakvélemény bizonyítékként nem lett volna értékelhető a perben, ugyanis a szakértő a kompetenciáját meghaladó jogkérdésekben nyilatkozott. Álláspontja szerint a szerződésmódosítás értelmezése során az elsőfokú bíróság megsértette a régi Ptk. 207. § (1) bekezdésében foglaltakat, a tényállást hiányosan állapította meg és a hiányosan megállapított tényekből további tényekre helytelen következtetést vont le, a bizonyítékokat okszerűtlenül mérlegelte.
A szerződés értelmezése során ugyanis nem hagyhatók figyelmen kívül az alapszerződés megkötésének körülményei és a felek közötti szerződés célja, amely az üzemeltetésből fakadóan az üzemeltető részéről a pozitív eredmény, haszon elérése volt. Az elsőfokú bíróság értelmezése viszont azt jelenti, hogy az üzemeltető a szerződésmódosítással lemondott arról a jogáról, hogy minimumbevételt érjen el. A felek közös szándéka az ügylettel az volt, hogy az üzemeltetéssel járó alperesi költségek mindenképpen megtérüljenek. Az elsőfokú bíróság téves értelmezéséből azonban az következik, hogy az üzemeltetőnek úgy kell díjat fizetnie, hogy a bevételek az üzemeltetéssel kapcsolatos költségeket sem fedezik adott esetben. Ilyen tartalommal nem lehetett szerződéskötési szándéka. Megjegyezte, hogy a szakvélemény előterjesztéséig a felperes nem értelmezte a szerződést úgy, hogy a lakossági engedélyek ne lennének elszámolhatók a 10% mértékű üzemeltetési díj esetében. Kiemelte, hogy az 5. pont kifejezetten azért került a szerződésmódosításba, hogy az alapszerződésben is hivatkozott önkorlátozási kötelezettséget megteremtsék a lakossági engedélyek tekintetében. Kiemelte továbbá, hogy a kerület zónákra osztását követően is a teljes kerületre kiadott ingyenes lakossági engedélyek számával és az arra eső díjcsökkentéssel kellett számolni, ugyanis a zónásítás az alapszerződés rendelkezéseinek hatályát nem érintette. Szerződésmódosítás hiányában az ún. honos lakók fogalmát az alapszerződéstől eltérő tartalommal nem lehet értelmezni.
Tévesnek tartotta az elsőfokú bíróság jogi álláspontját a beszámítási kifogással összefüggésben is. Előadta, hogy az Alkotmánybíróság határozata értelmében az adott időszakban parkolási díj jogszerűen nem volt szedhető, emiatt a parkolási díj és pótdíj követelések érvényesítése kizárttá vált az üzemeltető számára. A felperes tehát olyan területet adott át a részére fizető várakozás üzemeltetésére, hasznosításra, amely a szerződés szerinti cél elérésére időszakosan alkalmatlan volt. A felperesi szolgáltatás csökkent értékkel bírt, ennélfogva a felperes hibásan teljesített, a szerződésszegés körében pedig nincs jelentősége annak, hogy az azt megalapozó körülmény tekintetében felróhatóság megállapítható-e vagy sem.
A viszontkeresettel összefüggésben kiemelte, tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a szerződés határozott időtartamából hátralevő 8 hónapot nem tekintette tartósnak. Tévedett továbbá akkor is, amikor a tartós jogviszony vizsgálatakor nem a perbeli jogviszony teljes időtartamát, csupán a hátralevő időszakot értékelte. Nem értett egyet ezért azzal az állásponttal, hogy a régi Ptk. 241. §-a alapján szükséges, hogy a szerződés ne csak a kereseti kérelem, viszontkereset előterjesztésekor, hanem az ítélet meghozatalakor is hatályos legyen. Fenntartotta, hogy a szerződésmódosításra vonatkozó igény alapjaként megjelölt indokok alaposak. A szerződés eredeti céljának elérését megnehezítő és az általa realizálható bevétel és haszon mértékét érintő lényeges körülményváltozások álltak be, az ingyenes eszközátadás áfakötelessé vált, a felperes a kerület parkolási övezetét különálló zónákra osztotta, az Alkotmánybíróság a szerződést szabályozó közgyűlési rendeletet pedig megsemmisítette. A szerződés megkötésekor a felek észszerűen nem számolhattak ezen lényeges és tartós körülményváltozásokkal, amelyeknek az üzleti kockázatba történő sorolása téves jogi álláspontot jelent.
A rendelkezésre álló bizonyítékokat okszerűtlenül és tévesen értékelte az elsőfokú bíróság, amikor megállapította a parkolóautomaták kapcsán a tulajdonátruházás megtörténtét. A tulajdonátruházáshoz szükséges akarategység a felperes és az üzemeltető között a szerződéskötéskor még nem jöhetett létre, ekként téves az a következtetés, hogy a felperes az automaták birtokba adásával megszerezte a tulajdonjogot. Nem értékelte e körben azt a tényt az elsőfokú bíróság, hogy a parkolóautomaták mind a mai napig a könyveiben vannak nyilvántartva és az eszközátadásról nem állított ki számlát. Mindezek azt támasztják alá, hogy az üzemeltetői szándék nem terjedt ki a parkolóautomaták tulajdonának átruházására, ezért a viszontkereset elutasítása megalapozatlan. Megismételte, hogy az új áfatörvény, az Alkotmánybíróság utólagos normakontrollja és a felperes által végrehajtott zónásítás a szerződésben meghatározott szolgáltatás és ellenszolgáltatás közötti egyensúly felbomlását eredményezte, ezért a szerződés változatlan tartalommal való teljesítésének kötelezettsége sérti a jogait. Ennek okán az anyagi jogszabályokkal ellentétesen utasította el az elsőfokú bíróság a beszámítási kifogást és a viszontkeresetet, valamint mellőzte az általa indítványozott szakértői bizonyítást.
A felperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására irányult.
Fenntartotta az általa korábban előadottakat azzal, hogy a helyi rendelet alapján 2012-től kezdődően minden lakos csak a saját zónájában parkolhatott. Emiatt helytelen a fellebbezési érvelés, miszerint az összes kiadott parkolási engedélyt figyelembe kellene venni az elszámolás során. A beszámítási kifogással összefüggésben utalt arra, hogy az alapszerződésben és a szerződésmódosításban vállalt valamennyi kötelezettségét folyamatosan, szerződésszerűen teljesítette. Mindezt alátámasztja, hogy az I. rendű alperes egy olyan magatartást sem jelölt meg, amely a szerződésekben vállalt kötelezettség megsértését jelentené. Az Alkotmánybíróság döntései nyomán bekövetkező változás nem értékelhető hibás teljesítésként, arra ugyanis nem volt ráhatása. Az árleszállítási igény vonatkozásában kiemelte, hogy az I. rendű alperes a teljes szerződéses időszakot jelölte meg, a bíróság azonban csak a keresetlevélben megjelölt időszakot bírálhatja el. A kártérítési igény érvényesítése kapcsán pedig előadta, hogy az I. rendű alperes fellebbezésében érdemi indokolást, érvelést nem terjesztett elő, meg sem jelölte, hogy az elsőfokú ítélet rendelkezéseit e körben mennyiben tartja sérelmesnek vagy jogszabálysértőnek. Osztotta az elsőfokú bíróság jogi álláspontját a viszontkereset elutasítása vonatkozásában és rámutatott, hogy a viszontkereset arra figyelemmel is megalapozatlan, illetve azért sem lehet eredményes, mert az 1. számú zóna területén található parkolóautomaták tulajdonjoga a viszontkereset előterjesztésekor már átszállt rá. A szerződés időközben meg is szűnt, ezért annak módosítására nincs jogszabályi lehetőség.
Fellebbezés hiányában jogerőre emelkedett az elsőfokú bíróság ítéletének a keresetet részben elutasító rendelkezése a régi Pp. 228. § (4) bekezdése alapján.
Az ítélőtábla elsődlegesen a hatályon kívül helyezésre irányuló fellebbezési kérelmet vizsgálta, annak megalapozottsága esetén ugyanis az ítélet érdemi felülbírálatára nem kerülhet sor.
Az I. rendű alperes megalapozatlanul érvelt azzal a fellebbezésében, hogy a szakvélemény ne lett volna bizonyítékként értékelhető. A perben releváns tények és körülmények megállapításához olyan különleges szakértelem volt szükséges, amellyel a bíróság nem rendelkezett, ezért kellett a perben szakértőt kirendelni [régi Pp. 177. § (1) bekezdés]. A különleges szakértelemmel rendelkező szakértő a bizonyítékok észlelésével és azok értékelésével működik közre a per eldöntéséhez szükséges tények megállapításában. Szakmai értékelésén keresztül részt vesz a bizonyítékok értékelésében is annak megítélésével, hogy az adott bizonyítéknak szakmai szempontból milyen jelentősége van. A perbeli szakvélemény azon túl, hogy annak kiegészítése folytán választ adott az elsőfokú bíróság által feltett valamennyi szakkérdésre, valóban tartalmazott a felek szerződéses viszonyát érintő jogértelmezéseket is. Azonban a bizonyítékok végső, jogi értékelése a bíróság feladata volt [régi Pp. 206. § (1) bekezdés], ennek körében pedig értékelnie kellett a szakvéleményt is, ami az adott esetben megtörtént. Az elszámolásra nézve felkínált több levezetés közül választotta ki az elsőfokú bíróság a peres felek jogviszonyára álláspontja szerint irányadó alternatívát, részben felülvizsgálva a díjcsökkentés alapját képező adatokat is: az intézményi kártyákra eső összeget mérlegeléssel határozta meg. A szakértő álláspontja tehát nem kötötte, nem köthette a bíróságot, ahogy arra az elsőfokú bíróság is utalt ítéletében (19. old. 3. bek.). A szakértő jogértelmezései egyebekben nem haladták meg a felek közötti elszámolással összefüggő, az adatok kimunkálásához kapcsolódó értelmezéshez szükséges mértéket sem. A perbeli esetben fel sem merült, hogy a szakértő ne rendelkezett volna a szükséges szakmai kompetenciával, az a körülmény pedig, hogy a szakvéleménye nem az I. rendű alperes álláspontját képviselte, a szakértelmét nem kérdőjelezheti meg.
Nem osztotta ezért az ítélőtábla az I. rendű alperes szakvéleménnyel kapcsolatos álláspontját a későbbiekben részletesen kifejtettek szerint: az abban foglaltak alapján megalapozottan dönthetett az elsőfokú bíróság a felek jogvitájában, ugyanis a perben kirendelt szakértő szakvéleménye nem hiányos, nem homályos, önmagával, illetve a perbeli adatokkal nem ellentétes és helyességéhez nyomatékos kétség sem fér.
Utal az ítélőtábla arra is, hogy a szakértő személyes meghallgatását és a szakvélemény kiegészítését követően az I. rendű alperes 155. sorszám alatti beadványában terjesztette elő észrevételeit. A szakértő által meghatározott, árbevétel körében rögzített számadatokat nem vitatta, az intézményi kártya és a 10% mértékű üzemeltetési díj esetében a díjcsökkentő tételek levonhatósága, valamint annak a honos lakókra vonatkoztatható terjedelme körében tartotta aggályosnak a szakértői álláspontot. Az elsőfokú bíróság 156. sorszámú felhívásában foglaltak ellenére sem terjesztett elő azonban e körben bizonyítási indítványt, a szakvélemény kiegészítését nem kérte, 158. sorszám alatti beadványában maga is arra utalt, hogy a 3/b. és 3/c. alatti szakértői megállapítások helyesek. A perben érvényesített igény ezért a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján elbírálható volt, ennek okán a régi Pp. 252. § (3) bekezdése alapján - indítvány hiányában hivatalból lefolytatható bizonyítás nélkül - fogalmilag is kizárt volt az ítélet hatályon kívül helyezése.
Az ítélőtábla a fentiekre tekintettel az elsőfokú bíróság ítéletét érdemben vizsgálta és megállapította, hogy a fellebbezés részben alapos.
Az elsőfokú bíróság a tényállást - az I. rendű alperest terhelő díjfizetési kötelezettség mértékét meghaladóan - helyesen állapította meg, érdemi döntésével és annak jogi indokolásával azonban az ítélőtábla az alábbiak szerint csak részben értett egyet.
Helyesen vizsgálta az elsőfokú bíróság az elszámolással érintett éveket érintően, hogy a 4. számú módosítással a felek mely szerződéses tartalommal állapodtak meg, ugyanis a perben vitás volt az üzemeltetési díj meghatározására vonatkozó rendelkezések értelmezése abban az esetben, ha az éves szinten elérendő bevétel nem éri el a módosítás mellékletében található táblázat 1. sorában szereplő összegeket és az önkormányzatot a ténylegesen elért bevétel 10%-ának megfelelő összeg illetné meg. Ugyanakkor téves jogi álláspontra helyezkedett a szerződés régi Ptk. 207. § (1) bekezdése szerinti értelmezésekor, a rendelkezésre álló bizonyítékok régi Pp. 206. § (1) bekezdésében írtaknak nem megfelelő értékelésével következtetett az elszámolás elveire, e körben az ítélőtábla részben osztotta a fellebbezésben foglaltakat.
A régi Ptk. 207. § (1) bekezdése alapján a szerződési nyilatkozatot vita esetén úgy kell értelmezni, ahogyan azt a másik félnek a nyilatkozó feltehető akaratára és az eset körülményeire tekintettel a szavak általánosan elfogadott jelentése szerint értenie kellett. Az értelmezés során a szerződéssel elérni kívánt célt és a szerződés teljes tartalmát értékelni kell, továbbá a perben feltárt teljes tényállást, így mindazt, ami a nyilatkozók akaratát felismerhetővé teszi.
Az elsőfokú bíróság lényegében a rendelkezésre álló bizonyítékok közül csupán a 4. számú módosítás rendelkezéseinek egybevetése, az abban használt szavak általánosan elfogadott értelme alapján jutott arra a következtetésre, hogy amennyiben az éves szinten elérendő nettó bevétel nem éri el a táblázat 1. sorában szereplő összegeket, úgy a felek elszámolása során a parkolóautomaták tényleges bevételéből kell kiindulni a díjcsökkentő tételek figyelmen kívül hagyásával.
A Társulás által kötött szerződéses konstrukció, a későbbi módosításokat megelőzően is rendelkezett ún. "garantált" éves üzemeltetési alapdíjról az egyes díjcsomagokhoz kapcsolódóan. A garantált jelleg ellenére, az 1. számú mellékletben meghatározott (14. oldal utolsó előtti bek.) nagyobb számú lakossági parkolási engedély kibocsátása esetén az üzemeltető a kiesett bevételt érvényesíthette az önkormányzattal szemben annak érdekében, hogy kockázata "elviselhető szinten maradjon". A 4. számú szerződésmódosítással a felek éppen az elszámolásra, a felperest megillető díjra vonatkozó szerződéses rendelkezéseken változtattak, azonban az ítélőtábla a felek nyilatkozataira tekintettel tartotta relevánsnak annak kiemelését, hogy az alapszerződés nem ismert el olyan helyzetet, amikor az üzemeltetési díj oly módon járt volna, hogy az üzemeltető a lakossági parkolási engedélyek nagyobb számú kibocsátása esetén sem lett volna jogosult a kiesett bevétel érvényesítésére.
A 4. számú módosítással a felek az elszámolási rend egységesítése érdekében állapodtak meg (4. pont) azzal, hogy el kívántak térni az elszámolás korábbi szabályaitól és arra nézve a szerződésmódosítás 2. számú melléklete rendelkezéseinek alkalmazását irányozták elő a 2008-2009 elszámolási évtől kezdődően. A 2. számú melléklet tartalmazta, hogy az üzemeltetési díj alapját mely nettó bevételek képezik (1-5: díjak, pótdíjak, kedvezményes várakozási engedélyek kedvezménye, közterületfoglalásokra eső eszmei bevétel, ingyenes lakossági engedélyekre vetített érték), míg a melléklet táblázata határozta meg a díj mértékét. Rögzítették, hogy amennyiben az éves szinten elérendő bevétel nem éri el a táblázat 1. sorában szereplő összegeket (amelyhez 15% mértékű díj kapcsolódott), abban az esetben az önkormányzatot a ténylegesen elért bevétel 10%-ának megfelelő összeg illeti meg.
A felek között nem volt vita abban a körben, hogy a díj számítási alapját képező utolsó három tételt is figyelembe kell venni a díj meghatározásakor, az volt vitás, hogy ez abban az esetben is irányadó-e, ha az éves szinten elérendő bevétel nem éri el a táblázat 1. sorában meghatározott összeget. Az ítélőtábla e körben nem értett egyet az elsőfokú bíróság jogi álláspontjával, nem osztotta a "nettó bevétel" és a "tényleges bevétel" fogalmának értelmezése körében kifejtetteket. Önmagában a szerződésmódosítás rendelkezéseinek egybevetése alapján kitűnik, hogy a két fogalom nem eltérő viszonyítási alapot jelent: az "éves szinten elérendő nettó bevétel" az ahhoz szükséges bevétel, hogy a táblázat szerinti díjra legyen jogosult a felperes. A ténylegesen elért bevétel pedig azt az összeget jelenti, amelynél a táblázatban meghatározott sávos fizetési mód még nem alkalmazható. Az, hogy a szerződésmódosítás részletesen meghatározza a nettó bevétel fogalmát, a "tényleges" bevételt azonban nem, éppen azt támasztja alá, hogy a díjalap és a számítás módja tekintetében nem kívánt különbséget tenni a kettő között. A "tényleges" bevétel fogalmát csak abban az értelemben kívánták használni, hogy az az "elérendő", vagyis a táblázat szerinti sávos díjfizetés alkalmazását szükségessé tevő bevételhez képest kisebb összegű. Megjegyzi az ítélőtábla, hogy a korábbi szerződések is egyértelműen az áfa nélküli bevételeket definiálták "nettó" bevételként. Az elsőfokú bíróság további indoka volt még, hogy a szavak általánosan elfogadott értelme szerint a tényleges bevétel a parkolóautomatákból és a pótdíjakból származó bevétel, míg a nettó a díjcsökkentő tételek levonásával a szerződéses rend szerint meghatározott összeg. Értelmezését azonban a tényleges bevételekkel összefüggésben az is problematikussá teszi, hogy a díj alapja így az 1. és 2. számok alatti bevételekre redukálódna, miközben az 1-5. számok alatti tételek mind a díj alapjaként szolgálnak, sőt a 3. és 4. alatti tételek kifejezetten "bevételként", az önkormányzat által fizetendő összegként jelennek meg. Egybevetve mindezt azzal a rendelkezéssel, amely szerint abban az esetben, ha az éves szinten elérendő bevétel a táblázat utolsó sorában szereplő összegeket meghaladja, úgy az önkormányzatot a további bevételnövekményekre vonatkozóan 80%-nak megfelelő összeg illeti meg, az állapítható meg, hogy a szabályozással elérni kívánt cél az volt, hogy a felek meghatározzák a díj %-os mértékét arra az esetre is, ha a bevétel nem érné el a táblázat első sorában vagy meghaladná a táblázat utolsó sorában rögzített mértéket.
A fenti értelmezést támasztja alá a feleknek a 2008/2009. és 2009/2010. éveket érintően nyomon követhető elszámolási gyakorlata is a jogvita kialakulását megelőzően. A perben csatolásra került mindkét elszámolás (18. sorszámú beadvány 4. és 5. számú mellékletei), amelyek alapján az ítélőtábla megállapította, hogy mindkét esetben azonos elvek szerint történt az elszámolás annak ellenére, hogy az előbbi esetben a bevétel összege nem érte el a táblázat első sorában feltüntetett mértéket (így 10% mértékű díjra volt jogosult a felperes), míg az utóbbi elszámolási évet tekintve a bevétel összege meghaladta a táblázat első sorában feltüntetett mértéket (így 30% mértékű díjra volt jogosult a felperes). Ehhez képest mindkét elszámolás során számoltak a felek a 2. számú melléklet díjalapot képező 3-5. számok alatti tételeivel, vagyis az intézményi kártyákkal, a közterületfoglalással és a lakossági engedélyekkel is. Utóbbi körben a díjcsökkentés azért nem volt szükséges, mert a lakossági engedélyek száma nem érte el a 2. számú mellékletben meghatározott arányt (1,25) egyik évet tekintve sem. Mindebből pedig az a következtetés vonható le, hogy a perben vitatott díjtételekkel (3-5.), így a lakossági engedélyek számával akkor is számolni kellett, ha az éves szinten elérendő bevétel nem éri el a módosítás mellékletében található táblázat 1. sorában szereplő összegeket és az önkormányzatot a ténylegesen elért bevétel 10%-ának megfelelő összeg illetné meg. A felperes a fellebbezési tárgyaláson maga is úgy nyilatkozott, hogy a 2008-as évet tekintve az elszámolás során a levonások attól függetlenül megtörténtek, hogy a bevétel 15% alá esett.
A fentiekre tekintettel a perbeli szerződés és annak módosítása, valamint az azzal elérni kívánt cél, továbbá a felek között kialakult elszámolásra vonatkozó tényleges gyakorlat alapján az irányadó szerződéses nyilatkozatok szerint az elszámolás során a bevétel összegétől függetlenül a 2. számú melléklet díjalap körében meghatározott valamennyi tételét figyelembe kellett venni.
Az elszámolás során érvényesíthető alperesi igények közül vitás volt továbbá, hogy a lakossági engedélyek száma mely körben vehető figyelembe. Az I. rendű alperes elsődleges fellebbezési érvelése szerint a kerület zónákra osztását követően is a teljes kerületre kiadott ingyenes lakossági engedélyek számával és az arra eső díjcsökkentéssel kellett számolni, ugyanis a zónásítás az alapszerződés rendelkezéseinek hatályát nem érintette, másodlagosan tartotta lehetségesnek, hogy e körben csak az üzemeltetési területet egyébként érintő négy zónára vonatkozó engedélyek száma irányadó.
Az ítélőtábla előrebocsátja: a felek által kiállított elszámolási rend több évre került kialakításra oly módon, hogy minden évben aktualizálható legyen az adott körülményekhez képest, vagyis alkalmazható legyen a változó viszonyokra. A 2. számú melléklet rendelkezései értelmében a díj megállapításakor azokat a várakozóhelyeket kell figyelembe venni, amelyek esetében az adott üzemóra teljesül, továbbá figyelemmel kell lenni a várakozóhelyek számának csökkenésére is. A díj alapját képező tételek állandó változók, amelyek mellett a felek fontosnak tartották, hogy rendelkezzenek egy esetleges rendeletmódosításra tekintettel arról is, ha az elszámolás során többlet üzemeltetési idő merülne fel.
A lakossági engedélyek számával kapcsolatos kivétel szabályokat a felek ahhoz képest határozták meg, hogy az üzemeltetési díj számításának alapja a "várakozóhelyenként beszedett" nettó bevétel volt. Rögzítették, hogy amennyiben az ingyenes lakossági engedélyek darabszáma egy várakozóhelyre vetítve meghaladja az 1,25-t, akkor a meghatározott számítási mód szerint kell csökkenteni az üzemeltetési díjat. A díjalap és a csökkentő tétel csak akkor vonatkoztatható - a felek által meghatározott arányszám szem előtt tartásával - egymásra, ha ugyanarra a körre, vagyis az I. rendű alperes által üzemeltetett várakozóhelyekhez és területhez kapcsolódik. A szakértő is utalt szakvéleményében arra, hogy a kiadott lakossági engedélyek száma a bővített parkolási terület várakozó helyeivel nem hasonlítható össze (38. old.). Nyilvánvaló a változó adatokra nézve is adaptálható fenti szerződéses rendelkezésekre figyelemmel, hogy nem lehetett a felek szándéka az, hogy olyan lakossági engedélyeket vegyenek figyelembe díjcsökkentő tényezőként, amelyek nem érintik az I. rendű alperes által üzemeltetett várakozóhelyeket. Ennek okán nem volt jelentősége annak, hogy a felek a kerület zónákra osztását követően nem módosították a szerződésüket. A rendelkezésre álló adatok alapján az ítélőtábla álláspontja szerint megalapozottan nem vonható le olyan következtetés a perben, hogy a teljes kerületre kiadott valamennyi ingyenes lakossági engedélyt figyelembe kell venni az elszámolás során, azokat is, amelyek nem jogosítanak ingyenes várakozásra az I. rendű alperes által üzemeltett területen: ezért nem értett egyet az ítélőtábla az I. rendű alperes elsődleges fellebbezési érvelésével.
E körben nem osztotta ugyanakkor az elsőfokú bíróság álláspontját sem, amely a lakossági engedélyekkel összefüggésben azért nem látott lehetőséget a díjcsökkentésre, mert a szakértői számítás alapján abból indult ki, hogy csak az I. rendű alperes által üzemeltetett "várakozóhelyekre" és nem az üzemeltetett "területre" nézve kell az engedélyek számát vizsgálni, így pedig a szerződésben meghatározott engedélyezett arányt (1,25) a vizsgált mennyiség nem haladta meg. Ez a szűkítő értelmezés azonban a perbeli szerződésből, a 4. számú módosítás 2. számú mellékletének 5. pontjából nem vezethető le, azzal ellentétes. A hivatkozott rendelkezés a lakossági engedélyek darabszámával számol egy várakozóhelyre vetítve, nem a "várakozóhelyekre kiadott" lakossági engedélyek számával. Miután az adott zónán belül az engedély jogosultja ingyenesen bárhol parkolhat, nincs okszerű magyarázat arra, hogy az adott területhez kapcsolódó üzemeltetést egyébként érintő engedélyeket ne teljeskörűen vegyék figyelembe az elszámolás során. Ebből következik, hogy a szakvélemény adatait a lakossági engedélyek kapcsán nem a 3/a. pont szerinti levezetés, hanem a 3/c. pontban foglaltak szerint kellett vizsgálni.
Az elszámolás során az elsőfokú bíróság által meghatározottak szerint, azonban a fenti módosításokkal kellett tehát meghatározni az üzemeltetési díjat a szakvéleményben foglalt adatok alapján.
A 153. sorszám alatt csatolt kiegészítő szakvélemény 1. számú melléklete tartalmazta összesítő jelleggel a számításhoz szükséges adatokat. A lakossági engedélyek számát, arányát tekintve (3/c. pontra adott szakértői válasz) az adatokból jól látható, hogy a 2010/2011. évet leszámítva a díjcsökkentés összege - a körülmények változása és a várakozóhelyek csökkenése (733) folytán - már meghaladta a táblázat második oszlopában feltüntetett díjösszegeket (alperesi fizetési kötelezettség), ami ezen évek vonatkozásában a díjigényt kioltotta. Miután azonban a felek a szerződést a továbbiakban nem módosították, a szakértő által figyelembe vett lakossági engedélyek száma pedig az I. rendű alperes által üzemeltetett területet érintette, a 3/c. pont szerinti díjcsökkentő tételeket figyelembe kellett venni az elszámolás során. Ez azt eredményezte, hogy a felperes részére a 2010/2011. évet követő elszámolási évekre díj nem járt.
A 2010/2011. évet érintően pedig a kiegészítő szakvélemény 1. számú mellékletében található táblázat szerint a díjalap vonatkozásában 46.655.198 forintból kellett kiindulni (alperesi fizetési kötelezettség). Ebből levonásba kellett helyezni az intézményi kártyákra eső összeget, amelyet a szakvélemény 2.653.968 forintban tüntetett fel. Az elsőfokú bíróság ezt mérlegeléssel a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján 4.514.400 forintban vett figyelembe a felek által előadottakra tekintettel, amelyet a fellebbezés nem támadott, így azt az ítélőtábla is irányadónak tekintette a díjcsökkentés mértékének számítása során. Ennek megfelelően a 46.655.198 forintból 4.514.400 forintot kellett levonásba helyezni, továbbá a közterületfoglalással összefüggésben 1.061.201 forintot, majd az 1,25 szerinti szerződéses arány meghaladása folytán a lakossági engedélyekre nézve számított 15.396.215 forintot, amelyből így 25.683.382 forint adódott. Az I. rendű alperes marasztalásának összegét az üzemeltetési díj ezen összegére szállította le ennek okán az ítélőtábla.
A beszámítási kifogás alaptalanságával összefüggésben maradéktalanul osztotta az ítélőtábla az elsőfokú bíróság jogi indokait. A perbeli esetben fel sem merül, hogy a felperes hibásan teljesített volna vagy jogellenes magatartást fejtett volna ki, az I. rendű alperes fellebbezésében maga is arra hivatkozott, hogy a parkolási díjak és pótdíjak érvényesíthetőségének kizártsága okozta, hogy a szerződés szerinti célok elérésére időszakosan alkalmatlanná vált az üzemeltetés. Mindez a szerződés teljesítését érintheti és amennyiben ezáltal a teljesítés a régi Ptk. 312. §-ában foglaltak szerint lehetetlenné válik, ennek jogkövetkezményei alkalmazhatók, ez azonban a perben nem merült fel. Nem jelenti ugyanakkor azt, hogy az önkormányzat változatlanul ne szerződésszerűen teljesített volna; az általa nyújtott szolgáltatás nem volt hibás: kizárólagos üzemeltetésre a várakozóhelyeket átengedte, a jogszabályok alkalmazhatósága és ennek folytán a díjak érvényesíthetősége az üzemeltetésbe adó teljesítésén, illetve magatartásán túlmutató körülmény. Megjegyzi az ítélőtábla, hogy a fellebbezésben hivatkozott "céloknak való megfelelésre" vonatkozó követelményt a régi Ptk. 277. § (1) bekezdése szerint kell értelmezni, vagyis a kötelezett akkor teljesít hibásan (régi Ptk. 305.§ (1) bekezdés), ha a szolgáltatás a jogosult által megjelölt, a kötelezett által elfogadott célra nem alkalmas, ez a hiányosság azonban nyilvánvalóan nem lehet a kötelezett folyamatos teljesítéséhez nem köthető külső körülmény, jogszabályváltozás. Az üzemeltetőn csak a szolgáltatás olyan tulajdonságát lehet számon kérni, amellyel a szerződéskötéskor kalkulálhatott.
Egyetértett érdemben az ítélőtábla az elsőfokú bíróság jogi álláspontjával az elsődleges viszontkereset kapcsán is, az alábbi kiegészítésekkel.
A tartós jogviszony mint törvényi feltétel fennállása vonatkozásában nem a szerződésből a keresetindításkor még hátralévő időszakot (8 hónapot) kellett figyelembe venni, hanem a szerződéses jogviszony teljes időtartamát, vagyis 10 évet, amely a különböző zónák tekintetében a 10 évet is meghaladta, ahogyan arra az I. rendű alperes helyesen mutatott rá fellebbezésében. A jogviszonynak kell tehát olyannak lenni, amely jellegénél fogva tartós, azaz huzamosabb időn keresztül áll fenn, ez a perbeli esetben az elsőfokú bíróság jogi álláspontjával szemben teljesült. Abban az esetben pedig, ha a felek tartós jogviszonyában a szerződéskötést követően beállott körülmény folytán a szerződés valamelyik fél lényeges jogos érdekét sérti, a régi Ptk. 241. §-a szerint a bíróság a szerződést módosíthatja. Nem értett egyet az ítélőtábla azzal sem, hogy a perbeli esetben a szerződésnek a perindítást követően történt megszűnése akadálya lenne a szerződés bíróság általi módosításának. A bírói gyakorlat szerint ugyanis akkor nincs lehetőség az utólagos módosításra a régi Ptk. 241. §-a értelmében, ha a szerződés már megszűnt (BH 1998.122., BH 1998.274.). Az ítélőtábla kiemeli: a szerződésmódosítás jogszabályi feltételeinek a keresetindításkor (viszontkereset előterjesztésekor) kell fennállniuk (BH 1999.453.), ebből következik, hogy egy, a viszontkereset előterjesztésekor még meg nem szűnt szerződés esetében nem lett volna kizárt a régi Ptk. 241. §-ában foglaltak alkalmazása a viszontkereset benyújtásának időbeli hatályától kezdődően (BH 1996.266.). A per elhúzódása nem járhat azzal a következménnyel, hogy alaptalanná tegye az I. rendű alperes igényérvényesítését.
A fentiekre tekintettel a szerződésmódosítás régi Ptk. 241. §-ában foglalt további törvényi feltételeit érdemben kellett vizsgálni a viszontkereset kapcsán, e vonatkozásban azonban helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy nincs lehetőség arra, hogy a gazdasági élet egészét vagy egy-egy szerződéstípusba tartozó szerződések minden alanyát érintő változások esetén a bíróság az egyes szerződéseket módosítsa (BH 1992.123.). Az alkotmánybírósági határozat által előidézett jogszabályváltozás, illetve az áfa mértékének emelkedése nem csak valamennyi hasonló jogviszonyt és szerződéses konstrukciót érintett, hanem ezzel összefüggésben valamennyi szerződéskötő felet is. Ezt meghaladóan az I. rendű alperes által előadott, jogos érdeket sértő körülmények a viszontkereset előterjesztésekor, új önkormányzati rendelet elfogadása folytán [30/2010. (VI.4.) Főv. Kgy. rendelet] már nem is álltak fenn, ami akadályát képezte a fentebb kifejtettek szerint a szerződés jövőre nézve történő módosításának. A körülmények megváltozása tekintetében az I. rendű alperes hivatkozott továbbá arra, hogy a felperes a kerület parkolási övezetét különálló zónákra osztotta. Ez azonban a perbeli szerződés célját, adaptív rendelkezéseinek alkalmazhatóságát nem is érintette, ahogyan arra a felek közötti levelezés is utalt (a felperes felhívásának eredményeként szerzett érvényt az I. rendű alperes az önkormányzati rendeletben írtaknak 2012. április 2. napjától kezdődően). Az időszakos lehetetlenülés körében már kifejtettek megismétlése nélkül utal továbbá az ítélőtábla arra, hogy az I. rendű alperes által előadott jogi álláspont lényegében a régi Ptk. 226. § (2) bekezdésében foglaltakhoz kapcsolódhat, vagyis amikor jogszabály a hatályba lépése előtt megkötött szerződések tartalmát változtatja meg, ilyenkor ugyanis, ha a szerződés megváltozott tartalma bármelyik fél lényeges jogos érdekeit sértené, a fél kérheti a bíróságtól a szerződés módosítását is. A szerződés tartalmának megváltozásáról azonban a perbeli esetben nem beszélhetünk.
A másodlagosan előterjesztett viszontkereset vonatkozásában az ítélőtábla utal az elsőfokú ítélet helyes indokaira. A régi Ptk. 207. § (1) bekezdésében foglaltaknak megfelelően, helyesen értelmezte ugyanis az elsőfokú bíróság a szerződéses rendelkezéseket, vagyis a zónákhoz kapcsolódóan a futamidő lejártát, valamint a rendelkezésre álló bizonyítékok (tanúvallomások és okirati bizonyítékok) régi Pp. 206. § (1) bekezdésében írtaknak megfelelő értékelésével következtetett az átadás-átvétel tényére, annak szerződés szerinti jogkövetkezményire, a parkolóautomaták tulajdonjogának megszerzésére. Ítélete indokolásában kitért arra is, hogy miért nem tulajdonított döntő jelentőséget annak, hogy az I. rendű alperes nem állított ki számlát és könyveiben az eszközöket maga is nyilvántartja. Megállapításaival az ítélőtábla maradéktalanul egyetértett, az I. rendű alperes a fellebbezésében pedig nem jelölt meg olyan további körülményt, amely lehetővé tette volna az ítélőtábla számára mindezek felülmérlegelését.
Mindezekre tekintettel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét - a járulékokra is kiterjedően - nem érintette, fellebbezett rendelkezéseit a régi Pp. 253. § (2) bekezdése értelmében részben megváltoztatta és a marasztalás összegét leszállította.
(Fővárosi Ítélőtábla 14.Gf.40.308/2021/11/II.)
A folytatáshoz előfizetés szükséges.
A jogszabály aktuális szövegét és időállapotait előfizetőink és 14 napos próba-előfizetőink érhetik el!
{{ item.ArticleTitle }}

{{ item.ArticleLead }}

A folytatáshoz előfizetés szükséges!
A jogi tudástár előfizetői funkcióit csak előfizetőink és 14 napos próba-előfizetőink használhatják: az aktuális időállapottól eltérő jogszabály tartalma (korábban vagy később hatályos), nyomtatás, másolás, letöltés PDF formátumban, hirdetés nélküli nézet.

A folytatáshoz lépjen be, vagy rendelje meg előfizetését.