BH 2014.5.156

Hozzátartozó váratlan, orvos által javasolt és igazolt, ápolást igénylő rosszulléte jogszerű indoka lehet az élettárs munkavállaló munkából való távolmaradásának [1992. évi XXII. tv. ( a továbbiakban: régi Mt.) 96. § (1) bek. a) pont; Pp. 206. § (1) bek.].

Kiválasztott időállapot: Mi ez?
  • Kibocsátó(k):
  • Jogterület(ek):
  • Tipus:
  • Érvényesség kezdete: 
  • Érvényesség vége: 

MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?

A felperes a keresetében a 2010. december 1-jén tett nyilatkozata érvénytelenségének, valamint az alperes rendkívüli felmondása jogellenességének megállapítását és az ehhez fűződő jogkövetkezmények alkalmazását kérte eredeti munkakörbe történő visszahelyezésének mellőzésével.
A munkaügyi bíróság ítéletével a keresetet elutasította.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes 1997. március 19-étől állt az alperes alkalmazásában adminisztrátorként. 2002 óta B. S.-sel ...

BH 2014.5.156 Hozzátartozó váratlan, orvos által javasolt és igazolt, ápolást igénylő rosszulléte jogszerű indoka lehet az élettárs munkavállaló munkából való távolmaradásának [1992. évi XXII. tv. (továbbiakban: régi Mt.) 96. § (1) bek. a) pont; Pp. 206. § (1) bek.].
A felperes a keresetében a 2010. december 1-jén tett nyilatkozata érvénytelenségének, valamint az alperes rendkívüli felmondása jogellenességének megállapítását és az ehhez fűződő jogkövetkezmények alkalmazását kérte eredeti munkakörbe történő visszahelyezésének mellőzésével.
A munkaügyi bíróság ítéletével a keresetet elutasította.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes 1997. március 19-étől állt az alperes alkalmazásában adminisztrátorként. 2002 óta B. S.-sel élettársi kapcsolatban áll, aki 2010. november 25-én hosszabb ideje fennálló betegsége folytán rosszul lett és ápolásra szorult. Erre figyelemmel a felperes 2010. november 25-én, 26-án és 29-én a munkavégzési helyén nem jelent meg.
A felperes 2010. november 25-én telefonon jelezte dr. B. Zs. háziorvosnak, hogy az élettársa hirtelen állapotromlása miatt rosszullét állt elő, így nem hagyható magára. Az orvos a telefonban megerősítette a felperes részére, hogy a szükséges orvosi igazolást a munkából való távolmaradása miatt kiadja, ehhez azonban a személyes megjelenése szükséges. Dr. B. Zs. 2010. december 6-án igazolást állított ki, amely szerint "B. S. általános állapota és ellátása indokolta nevezett munkából hiányzását 2010. november 25., 26., illetve 29-én". A háziorvos a felperes kérésére 2011. január 26-án a nyilatkozatát írásban megerősítette.
A felperes a becsatolt híváslista alapján megállapíthatóan 2011. november 26-án jelezte távolmaradását C. L.-né részére. 2010. november 29-én telefonon B. E. humánpolitikai osztályvezetővel tárgyalt, akitől fizetés nélküli szabadság engedélyezését kérte, ő azonban dr. H. R. főorvoshoz irányította a hozzájárulás beszerzése érdekében.
A felperes 2010. november 30-án jelent meg a munkahelyén. Ekkor kívánt személyesen beszélni a főorvos-asszonnyal, erre azonban nem került sor. 2010. december 1-jén B. Á. és dr. H. R. jelenlétében, az ő diktálásuk nyomán a felperes saját kézírással az alábbi nyilatkozatot tette: "Kijelentem, hogy az orvosi igazolás folyamatos keresőképtelenségről 2010. november 24-éig tartott, 2010. november 25., 26., 29-ei napokról igazolást hozni nem tudok". A felperes már ekkor többször jelezte, hogy be tudja szerezni a távolmaradását igazoló orvosi igazolást, amely alatt a dr. B. Zs. által kiállítandó, az élettársa ápolására vonatkozó igazolást értette, ami táppénzre nem jogosította.
Az alperes a felperes munkaviszonyát 2010. december 1-jén kelt rendkívüli felmondással szüntette meg. Ennek indokolása szerint "Az Ön által leadott "Orvosi igazolás folyamatos keresőképtelenségről" elnevezésű utalvány szerint Ön 2010. november 25-én keresőképessé vált. Ennek ellenére a munkát nem vette fel, munkavégzésének helyén 2010. november 30-án jelent csak meg. Nyilatkozata szerint a 2010. november 25., 26., 29-ei távolmaradását hivatalosan igazolni nem tudja. A Kollektív Szerződés 3.10.3. pontja alapján a munkáltató rendkívüli felmondással megszüntetheti a munkaviszonyt a munkavállaló egy nap igazolatlan távolléte esetén, így a rendkívüli felmondás megalapozott".
A felperes 2010. december 3-án kelt, és az alperes részére 2010. december 8-án kézbesített levelével a 2010. december 1-jén tett nyilatkozatát visszavonta. Egyben indítványozta a rendkívüli felmondás visszavonását is, mivel annak tartalmát nem tekintette valósnak. Fizetés nélküli szabadság engedélyezését is kérte a távolléte napjaira, valamint további hat hónap, esetleg egy év időtartamra.
Az elsőfokú bíróság a jognyilatkozat megtámadása kapcsán az 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: régi Mt.) 7. és 9. §-ában foglaltak alapján kifejtette, hogy a felperes nem a saját keresőképtelensége jogán volt távol a munkavégzési helyétől, hanem az élettársa ápolása miatt. A felperest arra szólították fel, nyilatkozzon arról, hogy a 2010. november 25., 26. és 29-ei napokra tud-e igazolást hozni, ez alatt az alperes a keresőképtelenség igazolását értette. A felperes maga is előadta, hogy amikor jelezte, hogy később tud igazolást hozni, a munkáltatótól azt a választ kapta, hogy a táppénzes igazolást tudják igazolásként elfogadni. Ennek tükrében helytállóan tájékoztatták a munkavállalót arról, hogy utólagosan a távollétét már nem tudja az alperes által kért módon hivatalosan igazolni. A felperes valójában maga sem a saját keresőképtelenségét kívánta igazolni, hanem az élettársa kezelőorvosától akart egy olyan igazolást benyújtani, amely szerint a hozzátartozója ápolása miatt volt távol. A felperes 2010. december 1-jén még ezekkel az orvosi igazolásokkal sem rendelkezett, azok a kérelmére csupán 2010. december 6-án, illetve 2011. január 26-án készültek.
A rendkívüli felmondással összefüggésben az elsőfokú bíróság a régi Mt. 96. §, 103. § (1) bekezdés a) pontja, 107. §-a, 131. § (2) bekezdése, valamint a 139. §-a alapján kifejtette, hogy a felperes élettársának rosszulléte a jelen jogvita szempontjából olyan külső ok volt, amely akadályozta a munkavégzési helyen való megjelenést. A hozzátartozó betegsége hosszabb időtartamú felügyeletet igényelt, ez pedig már nem tekinthető egy hirtelen fellépő olyan külső oknak, amely a munkavégzési kötelezettség alóli mentesülés körébe eshet. A felperest továbbá nem jogosíthatja fel három munkanapon keresztüli távollétre. Ez az időtartam meghaladja azt, amely ésszerűen szükséges az akadály elhárításához. A közeli hozzátartozó tartós betegsége miatti, huzamosabb ápolás szükségessége nem tekinthető a régi Mt. 107. § b) pontja alá eső elháríthatatlan oknak.
A felperes akkor járt volna el jogszerűen, ha az élettársa rosszullétével felmerülő családi okra tekintettel haladéktalanul értesíti a munkáltatóját, hogy szabadságot kíván igénybe venni.
A felperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és megállapította, hogy az alperes rendkívüli felmondása jogellenes, a felperes munkaviszonya az alperesnél 2012. november 15-én szűnik meg.
A másodfokú bíróság közbenső ítélete szerint fellebbezéssel nem érintett tényállási elem, hogy a felperes az élettársa rosszulléte és orvosilag szükséges felügyelete miatt maradt távol a munkahelyétől. Az is megállapításra került, hogy rövid időn belül ennek okát a munkáltatónál jelezte. Az alperes az egy napos késedelmet nem tette a rendkívüli felmondás tárgyává. Életszerű, hogy a felperes az eltelt három nap alatt nem tudott gondoskodni hozzátartozója más személy általi felügyeletéről, az orvosi igazolás és nyilatkozat pedig alátámasztotta annak szükségességét, egyúttal a kórházi ápolás indokolatlanságát. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a körülmények mérlegelésével el kell fogadni, hogy a felperes megfelelő indokkal maradt távol a munkahelyétől. Rendes szabadságot nem tudott igényelni, míg a fizetés nélküli szabadság kérését megkísérelte, az eljárást elindította. A felperes a távolléte indokának igazolását felajánlotta, azt utóbb be is szerezte, azt azonban az alperes nem kívánta elfogadni.
A nyilatkozat megírásakor a felperestől a saját keresőképtelensége igazolását, illetve ennek hiánya elismerését kérték. A felmondás indoka e tekintetben nem valós, hiszen a felperes csupán a saját keresőképtelenségét nem tudta igazolni, és az írásbeli nyilatkozata is erre vonatkozott. A távolmaradása ugyanakkor indokolt volt, és azt igazolni is tudta. Helyesen hivatkozott a BH 1991.418. számú eseti döntésre, amely szerint hasonló esetben az eljáró bíróságnak azt kellett vizsgálni, hogy a munkavállaló távolléte - a hozzátartozója betegsége miatt - jogszerű volt-e és utóbb annak kimentésére alkalmas-e az általa becsatolt orvosi igazolás.
Az alperes felülvizsgálati kérelme a másodfokú bíróság közbenső ítéletének hatályon kívül helyezésére és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására irányult.
A felülvizsgálati érvelés szerint iratellenes a másodfokú bíróság azon következtetése, hogy "mivel az alperes az egy napos késedelmet nem tette a rendkívüli felmondás tárgyává (a felperes nem vitásan 2010. november 26-án tett bejelentést a távollétéről), az önmagában nem alapozza meg a rendkívüli felmondás okszerűségét". A bíróság ezen megállapítása egyértelműen ellentmond a rendkívüli felmondásban megfogalmazottaknak.
Nem életszerű a munkajogi együttműködési kötelezettség mindkét félre kötelező elve alapján, hogy a tartós betegállományból visszavárt dolgozó mégsem jelenik meg no­vember 25-én a munkahelyén, nem kezdi meg a számára már nyilvánvalóan előkészített munkaköri feladatokat, és haladéktalanul nem jelenti be akadályoztatását.
Váratlan megbetegedés utólagos igazolása esetén is csak jogilag szabályozott, kötött rendben van mód igazolás kiadására, és nem konkrét vizsgálat nélküli általános, vélelemszerű feltételezés alapján. Orvos törvényes igazolást csak a beteg konkrét vizsgálata alapján állíthat ki.
A felperes élettársának betegsége, annak mibenléte, vagyis a felperes haladéktalan tájékoztatásban történő, valós akadályoztatása nem került bizonyításra, annak terhét pedig a felperesnek kell viselnie.
A rendkívüli felmondás nem jogsértő, indokolása valós, világos és okszerű, egy méltányossági folyamat lezárása eredményeképpen született, és a munkafegyelem megszilárdítását célozta. A felülmérlegelés tilalmára is hivatkozott, utalva a BH 2007.422. számú eseti döntésre.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A másodfokú bíróság helytállóan indult ki abból a körülményből, hogy fellebbezéssel nem érintett tényállási elem volt, miszerint a felperes élettársa rosszulléte és orvosilag indokolt felügyelete miatt nem jelent meg a munkahelyén, amelyet rövid időn belül a munkáltatójánál jelzett.
A jogerős közbenső ítélet azt is helytállóan fejtette ki, hogy a felperesnek az élettársa gondozását meg kellett oldania, amely egészségi állapota miatt szükséges volt, azonban a kórházi ellátás nem volt indokolt. Az adott esetben nem volt megállapítható a felperes együttműködési kötelezettséget sértő magatartása (régi Mt. 3. §), mivel akadályoztatását a munkáltatónak bejelentette, és a helyzet megoldására törekedett, amikor fizetés nélküli szabadság engedélyezését kérte, amelytől az alperes elzárkózott.
A felperes távolmaradását az élettárs háziorvosa több alkalommal szóban és írásban is igazolta, megerősítette azon felperesi előadást, miszerint a hozzátartozó gondozása indokolt volt, a munkavállaló az orvos javaslatára maradt otthon beteg élettársával. Ezt a tényt a munkáltatóval közölte, és utóbb távollétének indokoltságát orvosi iratokkal alátámasztotta.
Téves a jogerős közbenső ítélet azon megállapítása, hogy az alperes a 2010. november 25-ei távolmaradást nem tette a rendkívüli felmondás tárgyává, mivel a munkáltató intézkedése egyértelműen az ezen napon történő hiányzást rótta a felperes terhére. A munkavállaló a távolmaradásáról csak a második napon értesítette a munkáltatót, azonban a kötelezettségszegés súlyát adott tényállás mellett csökkenti a hozzátartozó egészségi állapotában váratlanul bekövetkező, haladéktalan megoldást igénylő helyzet létrejötte. A következetes ítélkezési gyakorlat szerint a kollektív szerződés a rendkívüli felmondáshoz fűződő jog gyakorlásának lehetőségét nem bővítheti, illetve nem szűkítheti, ehhez képest az abban foglaltak a rendkívüli felmondás alapjául szolgáló kötelezettségszegéseket csak példálózóan sorolhatják fel (LB Mfv.I.10.745/1998.). Ezért a kollektív szerződésnek a jogvita eldöntése során perdöntő jelentősége nem volt.
Alaptalan az a felülvizsgálati érvelés, miszerint a felperes a betegségének mibenlétét nem igazolta, az az eljárás során nem került tisztázásra. Ezt a perben senki nem állította, mindvégig az képezte vizsgálódás tárgyát, hogy a felperes élettársa ápolása címén való távolmaradásával együttműködési kötelezettségének eleget téve járt-e el.
A felülvizsgálati eljárásban a bizonyítékok felülmérlegelésének, újabb egybevetésének nem volt helye, a Kúria csak azt vizsgálhatta, hogy a mérlegelés körébe vont adatok értelmezése során a bíróság nyilvánvalóan téves vagy okszerűtlen következtetésre jutott-e (BH 2012.173.). Ez pedig nem volt megállapítható, a bizonyítékok mérlegelése során a másodfokú bíróság jogszabálysértés nélkül járt el, és megalapozott döntést hozott, amelyet megfelelően indokolt.
A kifejtettekre tekintettel a Kúria a jogerős közbenső ítéletet a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Kúria Mfv. I. 10.165/2013.)

* * *

TELJES HATÁROZAT

A Kúria a dr. Hegedűs D. Andrea pártfogó ügyvéd által képviselt M. É. felperesnek a B. Gy. és H. Zrt. alperes ellen rendkívüli felmondás jogellenességének megállapítása iránt a Fővárosi Munkaügyi Bíróságnál 18.M.6030/2010. szám alatt megindított és másodfokon a Fővárosi Törvényszék 59.Mf.630.756/2012/5. számú közbenső ítéletével jogerősen elbírált perében az említett másodfokú határozat ellen az alperes által benyújtott felülvizsgálati kérelem folytán a 2014. február 5. napján megtartott nyilvános tárgyaláson meghozta a következő

k ö z b e n s ő í t é l e t e t :

A Kúria a Fővárosi Törvényszék 59.Mf.630.756/2012/5. számú közbenső ítéletét hatályában fenntartja.
A felülvizsgálati eljárásban 100 %-ban pernyertes felperes pártfogó ügyvédjének díját az alperes viseli.
Kötelezi az alperest, hogy fizessen meg az államnak - külön felhívásra - 70.000 (hetvenezer) forint felülvizsgálati eljárási illetéket.

I n d o k o l á s

A felperes a keresetében a 2010. december 1-jén tett nyilatkozata érvénytelenségének, valamint az alperes rendkívüli felmondása jogellenességének megállapítását és az ehhez fűződő jogkövetkezmények alkalmazását kérte eredeti munkakörbe történő visszahelyezésének mellőzésével.
A Fővárosi Munkaügyi Bíróság 18.M.6030/2010/24. számú ítéletével a keresetet elutasította és megállapította, hogy a felperes teljes mértékben pervesztes lett, így a pártfogó ügyvéd díját az állam viseli a le nem rótt eljárási illetékkel együtt.
A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint a felperes 1997. március 19-étől állt az alperes alkalmazásában adminisztrátorként. 2002. óta B. S.-ral élettársi kapcsolatban áll, aki 2010. november 25-én hosszabb ideje fennálló betegsége folytán rosszul lett és ápolásra szorult. Erre figyelemmel a felperes 2010. november 25-én, 26-án és 29-én a munkavégzési helyén nem jelent meg.
A felperes 2010. november 25-én telefonon jelezte dr. B. Zs. háziorvosnak, hogy az élettársa hirtelen állapotromlása miatt rosszullét állt elő, így nem hagyható magára. Az orvos a telefonban megerősítette a felperes részére, hogy a szükséges orvosi igazolást a munkából való távolmaradása miatt részére kiadja, ehhez azonban a személyes megjelenése szükséges. Dr. B. Zs. 2010. december 6-án igazolást állított ki, amely szerint "B. S. általános állapota és ellátása indokolta nevezett munkából hiányzását 2010. november 25., 26., illetve 29-én". A háziorvos a felperes kérésére 2011. január 26-án a nyilatkozatát írásban megerősítette.
A felperes a becsatolt híváslista alapján megállapíthatóan 2011. november 26-án jelezte távolmaradását C. L.-né részére. 2010. november 29-én telefonon B. E. humánpolitikai osztályvezetővel tárgyalt, akitől fizetés nélküli szabadság engedélyezését kérte, ő azonban dr. H. R. főorvoshoz irányította a hozzájárulás beszerzése érdekében.
A felperes 2010. november 30-án jelent meg a munkahelyén. Ekkor kívánt személyesen beszélni a főorvos-asszonnyal, erre azonban nem került sor. 2010. december 1-jén B. Á. és dr. H. R. jelenlétében, az ő diktálásuk nyomán a felperes saját kézírással az alábbi nyilatkozatot tette: "Kijelentem, hogy az orvosi igazolás folyamatos keresőképtelenségről 2010. november 24-éig tartott, 2010. november 25., 26., 29-ei napokról igazolást hozni nem tudok". A felperes már ekkor többször jelezte, hogy be tudja szerezni a távolmaradását igazoló orvosi igazolást, amely alatt a dr. B. Zs. által kiállítandó, az élettársa ápolására vonatkozó igazolást értette, ami táppénzre nem jogosította.
Az alperes a felperes munkaviszonyát 2010. december 1-jén kelt rendkívüli felmondással szüntette meg. Ennek indokolása szerint "Az Ön által leadott "Orvosi igazolás folyamatos keresőképtelenségről" elnevezésű utalvány szerint Ön 2010. november 25-én keresőképessé vált. Ennek ellenére a munkát nem vette fel, munkavégzésének helyén 2010. november 30-án jelent csak meg. Nyilatkozata szerint a 2010. november 25., 26., 29-ei távolmaradását hivatalosan igazolni nem tudja. A Kollektív Szerződés 3.10.3. pontja alapján a munkáltató rendkívüli felmondással megszüntetheti a munkaviszonyt a munkavállaló egy nap igazolatlan távolléte esetén, így a rendkívüli felmondás megalapozott".
A felperes 2010. december 3-án kelt, és az alperes részére 2010. december 8-án kézbesített levelével a 2010. december 1-jén tett nyilatkozatát visszavonta. Egyben indítványozta rendkívüli felmondása visszavonását is, mivel annak tartalmát nem tekintette valósnak. Fizetés nélküli szabadság engedélyezését is kérte a távolléte napjaira, valamint további hat hónap, esetleg egy év időtartamra.
Az elsőfokú bíróság a jognyilatkozat megtámadása kapcsán utalt az 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: régi Mt.) 7. és 9. §-ában foglaltakra. Kifejtette, hogy a felperes nem a saját keresőképtelensége jogán volt távol a munkavégzési helyétől, hanem az élettársa ápolása miatt. A felperest arra szólították fel, nyilatkozzon arról, hogy a 2010. november 25., 26. és 29-ei napokra tud-e igazolást hozni, ez alatt az alperes a keresőképtelenség igazolását értette. A felperes maga is előadta, hogy amikor jelezte, hogy később tud igazolást hozni, a munkáltatótól azt a választ kapta, hogy a táppénzes igazolást tudják igazolásként elfogadni. Ennek tükrében helytállóan tájékoztatták a munkavállalót arról, hogy utólagosan a távollétét már nem tudja az alperes által kért módon hivatalosan igazolni. A felperes valójában maga sem a saját keresőképtelenségét kívánta igazolni, hanem az élettársa kezelőorvosától akart egy olyan igazolást benyújtani, amely szerint a hozzátartozója ápolása miatt volt távol. A felperes 2010. december 1-jén még ezekkel az orvosi igazolásokkal sem rendelkezett, azok a kérelmére csupán 2010. december 6-án, illetve 2011. január 26-án készültek.
A rendkívüli felmondás kapcsán az elsőfokú bíróság utalt a régi Mt. 96. §-ára, 103. § (1) bekezdés a) pontjára, 107. §-ára, 131. § (2) bekezdésében foglaltakra, valamint a 139. §-ára.
A felperes élettársának rosszulléte a jelen jogvita szempontjából olyan külső ok volt, amely akadályozta a munkavégzési helyen való megjelenést. A hozzátartozó betegsége hosszabb időtartamú felügyeletet igényelt, ez pedig már nem tekinthető egy hirtelen fellépő olyan külső oknak, amely a munkavégzési kötelezettség alóli mentesülés körébe eshet. A felperest ezen körülmény felmerülése csupán arra az időtartamra mentesítheti a munkavégzési kötelezettség alól, amíg felelősséggel nem tud gondoskodni a közeli hozzátartója ellátásáról. A felperest nem jogosíthatja fel három munkanapon keresztüli távollétre a kialakult körülmény. Ez az időtartam meghaladja azt, amely ésszerűen szükséges az akadály elhárításához. A közeli hozzátartozó tartós betegsége miatti, huzamosabb ápolás szükségessége nem tekinthető a régi Mt. 107. § b) pontja alá eső elháríthatatlan oknak.
A közeli hozzátartozó ápolására a felperes - állítása szerint - fizetés nélküli szabadságot kívánt igénybe venni. Az ápolásra szoruló személy kezelőorvosa által kiállított igazolást annak ellenére, hogy nem alkalmas a felperes távollétének közvetlen igazolására, a régi Mt. 139. § (1) bekezdésében foglalt tartós otthoni ápolás indokoltságának igazolására megfelelő lett volna. Ez az igazolás valójában a fizetés nélküli szabadság igénylése és annak elbírálása körében értékelhető, ilyet azonban a felperes részére saját nyilatkozata alapján sem engedélyeztek.
A felperes akkor járt volna el jogszerűen, ha az élettársa rosszullétével felmerülő családi körülményeire tekintettel haladéktalanul értesíti a munkáltatóját, hogy szabadságot kíván igénybe venni.
A felperes fellebbezése folytán eljárt Fővárosi Törvényszék 59.Mf.630.756/2012/5. számú közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és megállapította, hogy az alperes 3/81/2010/Hpo. számú, 2010. december 1-jén kelt rendkívüli felmondása jogellenes, a felperes munkaviszonya az alperesnél 2012. november 15-én szűnik meg.
A másodfokú bíróság közbenső ítélete szerint fellebbezéssel nem érintett tényállási elem, hogy a felperes az élettársa rosszulléte és orvosilag szükséges felügyelete miatt maradt távol a munkahelyétől. Az is megállapításra került, hogy rövid időn belül ennek okát a munkáltató felé jelezte. Mivel az alperes az egy napos késedelmet nem tette a rendkívüli felmondás tárgyává (a felperes nem vitásan 2010. november 26-án tett bejelentést a távollétéről), önmagában nem alapozza meg a rendkívüli felmondás okszerűségét. Életszerű, hogy a felperes az eltelt három nap alatt nem tudott gondoskodni hozzátartozója más személy általi felügyeletéről, az orvosi igazolás és nyilatkozat pedig alátámasztotta annak szükségességét, egyúttal a kórházi ápolás indokolatlanságát. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a körülmények mérlegelésével el kell fogadni, hogy a felperes megfelelő indokkal maradt távol a munkahelyétől. Rendes szabadságot nem tudott igényelni, míg a fizetés nélküli szabadság kérését megkísérelte, az eljárást elindította. Tényállási elem, hogy a felperes a távolléte indokának igazolását felajánlotta, azt utóbb be is szerezte, azt azonban az alperes nem kívánta elfogadni.
A nyilatkozat megírásakor a felperestől a saját keresőképtelensége igazolását, illetve ennek hiánya elismerését kérték. A felmondás indoka e tekintetben nem valós, hiszen a felperes csupán a saját keresőképtelenségét nem tudta igazolni, és az írásbeli nyilatkozata is erre vonatkozott. A távolmaradása ugyanakkor indokolt volt, és azt igazolni is tudta. Helyesen hivatkozott a BH.1991.418. számú eseti döntésre, amely szerint hasonló esetben az eljáró bíróságnak azt kellett vizsgálni, hogy a munkavállaló távolléte - a hozzátartozója betegsége miatt - jogszerű volt-e és utóbb annak kimentésére alkalmas-e az általa becsatolt orvosi igazolás.
Az alperes felülvizsgálati kérelme a másodfokú bíróság közbenső ítéletének hatályon kívül helyezésére és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyására irányult a felperes felülvizsgálati eljárási költségben történő marasztalása mellett.
A felülvizsgálati érvelés szerint iratellenes a másodfokú bíróság azon következtetése, hogy "mivel az alperes az egy napos késedelmet nem tette a rendkívüli felmondás tárgyává (a felperes nem vitásan 2010. november 26-án tett bejelentést a távollétéről), az önmagában nem alapozza meg a rendkívüli felmondás okszerűségét". A bíróság ezen megállapítása egyértelműen ellentmond a rendkívüli felmondásban megfogalmazottaknak.
Nem életszerű a munkajogi együttműködési kötelezettség mindkét félre kötelező elve alapján, hogy a tartós betegállományból visszavárt dolgozó mégsem jelenik meg november 25-én a munkahelyén, nem kezdi meg a számára már nyilvánvalóan előkészített munkaköri feladatokat, és haladéktalanul nem jelenti be akadályoztatását.
A felperes 2010-ben négy alkalommal szabadsággal megszakított betegállományban volt, munkát mindössze 34 napon át végzett.
Váratlan megbetegedés utólagos igazolása esetén is csak jogilag szabályozott, kötött rendben van mód igazolás kiadására, és nem konkrét vizsgálat nélküli általános, vélelemszerű feltételezés alapján. Orvos törvényes igazolást csak a beteg konkrét vizsgálata alapján állíthat ki.
A felperes élettársának betegsége, annak mibenléte, vagyis a felperes haladéktalan tájékoztatásban történő, valós akadályoztatása nem került bizonyításra, annak terhét pedig a felperesnek kell viselnie.
A felülvizsgálati érvelés szerint az eset összes körülményeinek, ténybeli és okirati bizonyítékainak értékelése, egybevetése szükséges annak érdekében, hogy a releváns jogi rendelkezések, a törvényhozó szándéka és a joggyakorlat alapján igazságos döntés szülessen. A rendkívüli felmondás nem jogsértő, indokolása valós, világos és okszerű, egy méltányossági folyamat lezárása eredményeképpen született, és a munkafegyelem megszilárdítását célozta. A felülmérlegelés tilalmára is hivatkozott, utalva a BH.2007.422. számú eseti döntésre.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős közbenső ítélet hatályában való fenntartására irányult perköltségre fizetésre kötelezés mellett.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: régi Mt.) 96. §-ának (1) bekezdés a) b) pontja szerint a munkáltató, illetve a munkavállaló a munkaviszonyt rendkívüli felmondással megszüntetheti, ha a másik fél a munkaviszonyból származó lényeges kötelezettségét szándékosan, vagy súlyos gondatlansággal, jelentős mértékben megszegi, vagy egyébként olyan magatartást tanúsít, amely a munkaviszony fenntartását lehetetlenné teszi.
A másodfokú bíróság helytállóan indult ki abból a körülményből, hogy fellebbezéssel nem érintett tényállási elem volt, miszerint a felperes élettársa rosszulléte és orvosilag indokolt felügyelete miatt nem jelent meg a munkahelyén, amelyet rövid időn belül a munkáltatója felé jelzett.
A jogerős közbenső ítélet azt is helytállóan fejtette ki, hogy a felperesnek az élettársa gondozását meg kellett oldania, amely egészségi állapota miatt szükséges volt, azonban a kórházi ellátás nem volt indokolt. Az adott esetben nem volt megállapítható a felperes együttműködési kötelezettséget sértő magatartása (régi Mt. 3. §), mivel akadályoztatását a munkáltatónak bejelentette, és a helyzet megoldására törekedett, amikor fizetés nélküli szabadság engedélyezését kérte, amelytől az alperes elzárkózott.
A felperes távolmaradását az élettárs háziorvosa több alkalommal szóban és írásban is igazolta, megerősítette azon felperesi előadást, miszerint a hozzátartozó gondozása indokolt volt, a munkavállaló az orvos javaslatára maradt otthon beteg élettársával. Ezt a tényt a munkáltatóval közölte, és utóbb távollétének indokoltságát orvosi iratokkal alátámasztotta.
Téves a jogerős közbenső ítélet azon megállapítása, hogy az alperes a 2010. november 25-ei távolmaradást nem tette a rendkívüli felmondás tárgyává, mivel a munkáltató intézkedése egyértelműen az ezen napon történő hiányzást rótta a felperes terhére. Nem vitásan a munkavállaló a távolmaradásáról csak a második napon értesítette a munkáltatót, azonban a kötelezettségszegés súlyát adott tényállás mellett csökkenti a hozzátartozó egészségi állapotában váratlanul bekövetkező, haladéktalan megoldást igénylő helyzet létrejötte. Az a körülmény, hogy a kollektív szerződés egy nap távollét esetén is biztosítja a rendkívüli felmondás kiadásának lehetőségét, nem volt értékelendő. A következetes ítélkezési gyakorlat szerint a kollektív szerződés a rendkívüli felmondáshoz fűződő jog gyakorlásának lehetőségét nem bővítheti, illetve nem szűkítheti, ehhez képest az abban foglaltak a rendkívüli felmondás alapjául szolgáló kötelezettségszegéseket csak példálózóan sorolhatják fel (LB.Mfv.I.10.745/1998.). Ezért a kollektív szerződésnek a jogvita eldöntése során perdöntő jelentősége nem volt.
Alaptalan az a felülvizsgálati érvelés, miszerint a felperes a betegségének mibenlétét nem igazolta, az az eljárás során nem került tisztázásra. Ezt a perben senki nem állította, mindvégig az képezte vizsgálódás tárgyát, hogy a felperes élettársa ápolása címén való távolmaradásával együttműködési kötelezettségének eleget téve járt-e el.
A bíróság a bizonyítási eljárás során beszerzett bizonyítékok bizonyító erejét a maguk összességében értékeli, és a per összes releváns körülményeire figyelemmel - meggyőződése szerint - bírálja el, mérlegelve, hogy az egyes bizonyítékok közötti ellentétek miként oldhatók fel [bizonyítékok szabad mérlegelésének elve - Pp. 206. § (1) bekezdés]. A felülvizsgálati eljárásban a bizonyítékok felülmérlegelésének, újabb egybevetésének nem volt helye, a Kúria csak azt vizsgálhatta, hogy a mérlegelés körébe vont adatok értelmezése során a bíróság nyilvánvalóan téves vagy okszerűtlen következtetésre jutott-e (BH.2012.173.). Ez pedig nem volt megállapítható, a bizonyítékok mérlegelése során a másodfokú bíróság jogszabálysértés nélkül járt el, és megalapozott döntést hozott, amelyet megfelelően indokolt.
A kifejtettekre tekintettel a Kúria a jogerős közbenső ítéletet a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
A felperes pártfogó ügyvédjének költségéről a Pp. 87. § és a 2003. évi LXXX. törvény 62. § (1) bekezdés a) és c) pontja alapján rendelkezett.
Az alperes az Itv. 50. § (3) bekezdése alapján köteles megfizetni a felülvizsgálati eljárás illetékét.
Budapest, 2014. február 5.
Dr. Tallián Blanka s.k. a tanács elnöke, Dr. Mészárosné dr. Szabó Zsuzsanna s.k. előadó bíró, Dr. Hajdu Edit s.k. bíró
(Kúria Mfv. I. 10.165/2013.)
A folytatáshoz előfizetés szükséges.
A jogszabály aktuális szövegét és időállapotait előfizetőink és 14 napos próba-előfizetőink érhetik el!
{{ item.ArticleTitle }}

{{ item.ArticleLead }}

A folytatáshoz előfizetés szükséges!
A jogi tudástár előfizetői funkcióit csak előfizetőink és 14 napos próba-előfizetőink használhatják: az aktuális időállapottól eltérő jogszabály tartalma (korábban vagy később hatályos), nyomtatás, másolás, letöltés PDF formátumban, hirdetés nélküli nézet.

A folytatáshoz lépjen be, vagy rendelje meg előfizetését.