adozona.hu
AVI 2013.5.49
AVI 2013.5.49
Magáncélú gépjármű használat esetén alkalmazni kell az Áfa. tv. 33. § (1) bekezdésének a) pontjában írt tilalmat [1992. évi LXXIV. tv. 33. § (1) bek.]
Kiválasztott időállapot:
- Kibocsátó(k):
- Jogterület(ek):
- Tipus:
- Érvényesség kezdete:
- Érvényesség vége:
MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?
Az adóhatóság a felperesnél 2002-2003. adóévek vonatkozásában bevallások utólagos ellenőrzésére irányuló ellenőrzést folytatott le, melynek eredményeként a meghozott határozat többek között megállapította, hogy a felperes gépkocsi lízingdíjat tartalmazó számlákat fogadott be. A lízingelt személygépkocsikat felperes munkavállalói használták, de elfogadott volt a magáncélú használat is. Az általános forgalmi adóról szóló 1992. évi LXXIV. törvény (továbbiakban: Áfa. tv.) 33. § (1) bekezdés a) po...
AVI 2013.5.49 Magáncélú gépjármű használat esetén alkalmazni kell az Áfa. tv. 33. § (1) bekezdésének a) pontjában írt tilalmat [1992. évi LXXIV. tv. 33. § (1) bek.]
Az adóhatóság a felperesnél 2002-2003. adóévek vonatkozásában bevallások utólagos ellenőrzésére irányuló ellenőrzést folytatott le, melynek eredményeként a meghozott határozat többek között megállapította, hogy a felperes gépkocsi lízingdíjat tartalmazó számlákat fogadott be. A lízingelt személygépkocsikat felperes munkavállalói használták, de elfogadott volt a magáncélú használat is. Az általános forgalmi adóról szóló 1992. évi LXXIV. törvény (továbbiakban: Áfa. tv.) 33. § (1) bekezdés a) pontjára figyelemmel az előzetesen felszámítható adó nem volt levonható.A felperes keresete folytán a Fővárosi Bíróság 2006. november 17-én kelt jogerős ítéletével az alperes határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú adóhatóságot új eljárásra kötelezte. Megállapította, hogy az adóhatóság határozata ellenére a felperes rendelkezésére állnak az autókhoz kapcsolódó útnyilvántartás és költségelszámoláshoz kapcsolódó iratanyagok. Csak ezek megvizsgálása után állapítható meg, hogy a magánhasználatnál a gépjárműveket csak munkába járáshoz használták, vagy munkához is használták, illetve, hogy a magánhasználat megtérítése megtörtént-e.
Az új eljárásban az elsőfokú adóhatóság határozatával 29 094 000 forint adókülönbözetet állapított meg a felperes terhére és 7 074 000 forintot a javára. Az adókülönbözetből 26 480 000 minősült adóhiánynak, amely után 13 240 000 forint adóbírságot és 5 883 000 forint késedelmi pótlékfizetési kötelezettséget állapított meg. Az adóhatóság vizsgálta és a 8-9., illetve 10. számú mellékleteiben rögzítette, hogy a lízingelt személygépkocsik esetében melyeknél volt a magánhasználat biztosított és melyeket használták csak hivatali célra. Ahol a magáncélú használat részben vagy egészben megvalósult ott a felperes az Áfa. tv. 33. § (1) bekezdés a) pontjába ütköző módon helyezte levonásba a számlákban feltüntetett általános forgalmi adót.
Az alperes határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta azzal, hogy az elsőfokú adóhatóság mindenben eleget tett - az új eljárás során - a bírósági ítéletben foglaltaknak.
A felperes keresetében arra hivatkozott, hogy az adóhatóság a tényállást teljes körűen nem tárta fel, eljárása ellentétes a bizalomvédelem elvével, a gépkocsik magáncélú használatának biztosítása természetbeni juttatásnak minősül, amire a felperesi társaság adóköteles tevékenységének keretében került sor, így az Áfa. tv. 33. § (1) bekezdés a) pontjában rögzített levonási tilalom nem áll fenn. E körben hivatkozott még a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény (továbbiakban: Szja. tv.) a társasági adóról szóló 1996. évi LXXXI. törvény (továbbiakban: Tao. tv.), a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény (továbbiakban: Sztv.) szabályira, valamint az Európai Közösségek Bíróságának ítéleteire.
Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével a felperes keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában hivatkozott a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (továbbiakban: Ket.) 111. § (3) bekezdésére, az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (továbbiakban: Art.) 140. § (2) bekezdésére, és a Pp. 229. § (1) bekezdésére az anyagi jogerő és a megismételt eljárás összefüggésében. Ezt követően ismertette és elemezte, hogy a Fővárosi Bíróság 16.K.34.035/2005/7. számú jogerős ítélete miért helyezte hatályon kívül az adóhatósági határozatokat, milyen kérdésekben döntött és milyen útmutatást adott az új eljárásra vonatkozóan. Ennek alapján kifejtette, hogy az Áfa. tv. 33. § (1) bekezdés a) pontja szerinti levonási tilalom fennállása azon felperes által lízingelt gépkocsik esetében, amelyeknél a munkavállalók részéről történt költségtérítés nélküli magánhasználat bizonyítottan megvalósult, ismételt felülvizsgálatra jelen perben nem volt lehetőség. E körben ugyanis a jogerős ítélet állást foglalt. Ez a jogerős ítélet új eljárásra vonatkozó előírásaiból egyenesen következik. Ellenkező esetben, e körben nem rendelt volna el a bíróság széles körű bizonyítást az új eljárásban.
Ezt követően az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az alperesi hatóság a korábbi jogerős ítéletben foglaltaknak maradéktalanul eleget tett, az összes gépkocsi útnyilvántartását megvizsgálta, részletesen és tételesen rögzítette a gépkocsik használatára vonatkozó adatokat és a teljes kapcsolódó iratanyag alapján tényállás feltárási és tisztázási kötelezettségének eleget téve hozta meg döntését.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérve annak hatályon kívül helyezését mivel az jogszabálysértően nem foglalkozott az Áfa. tv. 33. § (1) bekezdés a) pontja szerinti jogkérdéssel. Álláspontja szerint a természetbeni juttatások a bevételszerző tevékenységgel összefüggő, a vállalkozási tevékenység érdekében felmerülő költségek.
Az alperes a jogerős ítélet hatályában való fenntartását indítványozta.
A Legfelsőbb Bíróság a Fővárosi Bíróság ítéletét hatályában fenntartotta.
A Pp. 229. § (1) bekezdése értelmében a keresettel érvényesített jog tárgyában hozott jogerős ítélet jogereje kizárja, hogy ugyanabból a tényalapból származó ugyanazon jog iránt, ugyanazon felek - ide értve azok jogutódjait is - egymás ellen új keresetet indíthassanak, vagy az ítéletben már elbírált jogot egymással szemben egyébként vitássá tehessék. A Ket. 111. § (3) bekezdése értelmében a hatóságot a közigazgatási ügyekben eljáró bíróság határozatának rendelkező része és indokolása köti, a megismételt eljárás és a határozathozatal során annak megfelelően köteles eljárni. Az Art. 140. § (2) bekezdése értelmében az adóhatóság a felettes szerve vagy a bíróság által elrendelt új eljárásban kizárólag az új eljárás elrendelésére okot adó körülményeket, illetőleg az ezekkel összefüggő tényállási elemeket vizsgálhatja.
A fenti jogszabályok alapján az elsőfokú bíróság jogszerűen vizsgálta, hogy az alapítéletre figyelemmel az adóhatóságnak az elrendelt új eljárásban mi volt a feladata, illetve, hogy az adózó felperes mely tényállási elemeket vagy jogkérdéseket vitathatott az új eljárásban.
Az Áfa. tv. 33. § (1) bekezdés a) pontja alapján nem vonható le az előzetesen felszámított adó, ha az adóalany a terméket és a szolgáltatást egészben vagy részben nem az adóalanyiságot eredményező gazdasági tevékenységéhez használja fel, hasznosítja, kivéve, ha a terméket és a szolgáltatást részben az Áfa tv. 7. § (3) bekezdésében meghatározott célok elérése érdekében vagy az Áfa tv. 9. § (3) bekezdésében meghatározott szolgáltatáshoz használja fel, hasznosítja. Az adóhatósági vizsgálat alapkérdése az volt, hogy a felperes által lízingelt személygépkocsik lízingdíjának általános forgalmi adóját a felperes jogszerűen helyezte levonásba vagy sem, figyelemmel arra a körülményre, hogy a gépjárműveket a felperes alkalmazottjai magáncélra is használták (pl.: munkába járás).
A felperes felülvizsgálati kérelmében hivatkozottakkal szemben a Legfelsőbb Bíróság is azt állapította meg, hogy ebben a jogkérdésben a Fővárosi Bíróság egy korábbi jogerős ítélete már állást foglalt, így a felperes a megismételt eljárásban, illetve az annak felülvizsgálatát képező közigazgatási perben ezt a jogkérdést már nem vitathatta. Másrészről a Fővárosi Bíróság ítélete és a Legfelsőbb Bíróság sem volt jogosult e körben más jogi álláspontra helyezkedni az alapítélet anyagi jogerejére tekintettel. Az alapítélet ugyanis azért rendelt el új eljárást, hogy a gépjárművekhez kapcsolódó útnyilvántartások és költségelszámolások adatai alapján megállapítható legyen, hogy mely gépjárműveket használták csak hivatali célra, és melyeket magáncélra, valamint a magánhasználat megtérítése megtörtént-e. Az elsőfokú bíróság jogszerűen vonta le azt az okszerű következtetést, hogy az alapítélet azért rendelt el e körben bizonyítást, mert a magáncélú használat esetén alkalmazni kell az Áfa. tv. 33. § (1) bekezdés a) pontjában megfogalmazott tilalmat.
Mivel az alap jogi kérdést (gépjárművek magánhasználata esetén áfa tilalom) az alapítélet eldöntötte, ezt a jogkérdést a megismételt eljárásban az adóhatóság, majd azt követően a közigazgatási bíróság sem vizsgálhatta felül. Az adóhatóság a megismételt eljárásban eleget tett a jogerős ítéletben foglalt előírásoknak, hiszen valamennyi gépjármű esetében részletesen vizsgálta az útnyilvántartásokat és a hozzá kapcsolódó iratanyagokat, 9-10. számú mellékleteiben rögzítette a hivatali és személyi használat elkülönítését, és ezek alapján állapította meg a felperest terhelő adófizetési kötelezettséget.
Az alapítéletben kifejtett jogi álláspontra figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság sem vizsgálhatta a felperesnek az Szja. tv.-re, a Tao. tv.-re, illetve az Sztv.-re való hivatkozását a magánhasználat természetbeni juttatásként hasznosítása körében.
A fentiekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Kfv. I. 35.113/2009.)