AVI 2010.7.78

A jogszabály kötelező erejű rendelkezést tartalmaz adóhiány esetén a bírság mértéke tekintetében [2003. évi XCII. tv. 170. § (1) bek.]

Kiválasztott időállapot: Mi ez?
  • Kibocsátó(k):
  • Jogterület(ek):
  • Tipus:
  • Érvényesség kezdete: 
  • Érvényesség vége: 

MIRŐL SZÓL EZ A JOGSZABÁLY?

Az adóhatóság a felperesnél 2001-2002. évekre adóvizsgálatot végzett. A vizsgálat eredményeként meghozott elsőfokú határozat a felperes terhére általános forgalmi adóban 941 000 Ft, Egészségbiztosítási Alapot megillető járulékban 5 543 000 Ft, Nyugdíjbiztosítási Alapot megillető járulékban 9 735 000 Ft, Munkaadói járulékban 1 188 000 Ft, munkavállalói járulékban 593 000 Ft, szakképzési hozzájárulásban 593 000 Ft. Összesen 18 593 000 Ft adókülönbözetet állapított meg, amelyből 18 186 000 Ft ad...

AVI 2010.7.78 A jogszabály kötelező erejű rendelkezést tartalmaz adóhiány esetén a bírság mértéke tekintetében [2003. évi XCII. tv. 170. § (1) bek.]
Az adóhatóság a felperesnél 2001-2002. évekre adóvizsgálatot végzett. A vizsgálat eredményeként meghozott elsőfokú határozat a felperes terhére általános forgalmi adóban 941 000 Ft, Egészségbiztosítási Alapot megillető járulékban 5 543 000 Ft, Nyugdíjbiztosítási Alapot megillető járulékban 9 735 000 Ft, Munkaadói járulékban 1 188 000 Ft, munkavállalói járulékban 593 000 Ft, szakképzési hozzájárulásban 593 000 Ft. Összesen 18 593 000 Ft adókülönbözetet állapított meg, amelyből 18 186 000 Ft adóhiánynak minősült. Ennek következtében a felperest 8 800 000 Ft bírság, 17 149 000 Ft késedelmi pótlék, valamint 5 000 000 Ft mulasztási bírság megfizetésére is kötelezte. Az általános forgalmi adó kivételével e megállapítások abból eredtek, hogy a felperes a vizsgált időszakban a vezető dolgozóknak és az adminisztrációs csoport tagjainak előre kifizetett költségátalány címen gépjármű-használati díjat térített. Az Igazgatóság határozatban hagyta jóvá az érintett dolgozóknak a havi felhasználható kilométer-keretet. A kifizetett költségtérítést adómentesnek tekintették, a dolgozók maguk útnyilvántartást vezettek és nyilatkoztak arról, hogy nem kívánják az adóelőleg megállapításnál az összeget jövedelemként figyelembe venni.
A felperes az év végén a költségtérítésben részesülő dolgozóknak a személyi jövedelemadó bevalláshoz igazolást állított ki. Az igazolt éves kilométer összege az igazgatósági határozatban meghatározott havi elszámolható kilométerrel minden esetben, illetve annak tizenkétszeresével megegyezett.
Az alperes a határozatában azt állapította meg, hogy a költségtérítésként kifizetett összegek munkaviszonyból származó jövedelemnek minősülnek, tekintettel arra, hogy az adómentes jogszabályi feltételek nem teljesültek. Ennek következtében a felperesnek, mint munkáltatónak be kellett volna vallania és befizetnie a társadalombiztosítási, munkaadói és munkavállalói járulékot és szakképzési hozzájárulást, továbbá személyi jövedelemadó-előleg levonási kötelezettségét sem teljesítette. Erre figyelemmel kötelezte a felperest a levonni és befizetni elmulasztott járulékok, valamint mulasztási bírság fizetésére.
A fellebbezés folytán eljáró alperes határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A felperes keresetében az általános forgalmi adóval kapcsolatos megállapításokat nem sérelmezte. Ezen túl kérte az alperesi határozat egyéb rendelkezéseinek elsőfokú határozatra is kiterjedő hatályon kívül helyezését.
A felperes arra hivatkozott, hogy a munkavállalói részére kifizetett költségtérítések nem minősültek adóköteles jövedelemnek. Az adóhatóság helytelenül értelmezte a vonatkozó jogszabályt, valamint eltért az ezzel kapcsolatban kiadott pénzügyminisztériumi állásfoglalástól is.
A személyi jövedelemadó törvény nem szab korlátot a kifizetőnek a térítés mértékére és módjára. A magánszemélynek nem kell a kifizetőnél igazolni a ténylegesen felmerült költségeit, hanem nyilatkozhat arról, hogy mekkora összeget kíván az adókifizetéssel szemben költségként elszámolni. Amennyiben ez teljes egészében megegyezik, akkor a kifizetésnek nincs jövedelemtartalma, adóelőleget sem kell levonni.
Az alperes kérte a kereset elutasítását és fenntartotta a határozatában foglaltakat.
A megyei bíróság 15. számú ítéletével az alperes keresettel támadott határozatát az Egészségbiztosítási Alapot megillető járulékokra, a Nyugdíjbiztosítási Alapot megillető járulékokra, munkaadói járulékra, munkavállalói járulékra és szakképzési hozzájárulásra vonatkozó megállapításai a hozzájuk kapcsolódó bírsággal és késedelmi pótlékkal együtt az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az első fokon eljárt közigazgatási szervet új eljárás lefolytatására kötelezte.
Az elsőfokú bíróság a keresetet érdemét tekintve alaposnak találta. Idézte az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 143. § (1) bekezdését, a perbeli időszakban hatályos személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény (a továbbiakban: Szja. tv.) 46. § (2) bekezdés b) pontját, valamint 3-as számú mellékletének III.6. pontját, melynek alapján megállapította, hogy bizonylat nélkül elszámolható költség kizárólag a kiküldetési rendelvényben feltüntetett kilométer távolság szerint kifizetett összeg lehet.
Az elsőfokú bíróság megállapította, abban az esetben, ha a dolgozók a költség-nyilatkozat 3. vagy 4. pontját jelölik meg, valóban nem terhelte volna a felperest adóelőleg levonási kötelezettség, a 2. pont szerinti bizonylat nélkül elszámolható költség azonban nem volt megállapítható, ezért a felperesnek az Szja. tv. 46., 47. §-a szerint kellett volna intézkednie az adóelőleg levonásáról.
Tévesen járt azonban el az adóhatóság akkor, - állapította meg az elsőfokú bíróság, - amikor a felperest a munkavállalókat terhelő társadalombiztosítási járulékok, és munkavállalói járulék megfizetésére is kötelezte. A felperes ugyanis ezeket az összegeket a kifizetések során nem vonta le a munkavállalóktól. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint ahhoz, hogy az adóhatóság valóban megállapíthassa, miszerint a rendeltetésellenes joggyakorlás történt, vizsgálni kellett volna, hogy a felperes milyen okokra alapítva, hogyan állapította meg, mely munkavállalóknak jár személygépkocsi-használat, milyen mértékben, illetőleg a felperes milyen gépjármű állománnyal rendelkezik, azt a munkavállalók munkavégzésük során milyen mértékben veszik igénybe.
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint, ugyanis abban az esetben is, ha az Art. 2. §-ába ütköző rendeltetésellenes joggyakorlat megtörténtnek tekintendő, kizárólag az Art 35. § (1) bekezdésében írtak szerint lehet a felperest kötelezni a befizetni elmulasztott járulékok megfizetésére.
Így nem kötelezhető a munkavállalókat terhelő társadalombiztosítási járulékok és munkavállalói járulék, valamint ezekkel összefüggő szankciók megfizetésére.
Az elsőfokú bíróság a továbbiakban: kifejtette, tekintettel arra, hogy a felperes korábbi költségtérítéssel összefüggő gyakorlatát a korábbi adóhatósági vizsgálatok nem kifogásolták, ezt a tényt is figyelembe kell venni az egyes szankciók alkalmazásánál.
Az elsőfokú bíróság a keresettel támadott határozat mulasztási bírság kiszabását jogszerűnek minősítette, tekintettel arra, hogy a dolgozók által kitöltött nyilatkozat a bizonylat nélkül elszámolható költségekre irányul, kiküldetési rendelvény hiányában azonban ilyen kifizetés nem történt.
Az elsőfokú bíróság a megismételt eljárásra az adóhatóságnak előírta, hogy az Art. 35. § (1) bekezdésében foglaltak figyelembevételével kell a felperest terhelő kötelezettségeket megállapítani. Fel kell tárni a megállapításokat megalapozó tényeket és körülményeket és az adóbírság és késedelmi pótlék kiszabása körében mérlegelni kell azt a körülményt is, hogy a felperest a korábbi vizsgálaton az általa kialakított gyakorlat miatt nem marasztalták el.
A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelmet, a felperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmet nyújtott be.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a kereset elutasítását kérte, másodlagosan az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását.
Az alperes jogszabálysértőnek tartotta az elsőfokú bíróság azon megállapítását, mely szerint az alperes a felperest nem kötelezhette volna a munkavállalókat terhelő társadalombiztosítási járulékok, valamint munkavállalói járulékok megfizetésére. A jogszabálysértés abban jelölte meg, hogy bíróság döntését kizárólag az Art. 35. § (1) bekezdésére alapította, és nem vette figyelembe a társadalombiztosításra vonatkozó jogszabályi előírásokat. Ezen túl tévesen hivatkozott arra is, miszerint az adóhatóság kizárólag a rendeltetésellenes joggyakorlásra alapítva zárta volna ki az adóbírság mérséklésének lehetőségét. Az alperes hangsúlyozta, hogy az elsőfokú bíróság által megemlített tényállásbeli azonosság a korábbi vizsgálatokkal kapcsolatban nem volt megállapítható.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében kérte a jogerős ítélet hatályban tartását, csatlakozó felülvizsgálati kérelmében pedig kérte a mulasztási bírsággal kapcsolatos alperesi határozati rendelkezés hatályon kívül helyezését is.
A Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és a felperes keresetét elutasította.
A Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a jogerős ítéletet a felülvizsgálati és csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálta felül.
A per tárgya az volt, hogy a felperes köteles volt-e személyi jövedelemadó-előleg levonására és járulékok fizetésére a dolgozók saját tulajdonú gépkocsihasználat címén elhasznált költségtérítés után, és ha igen, akkor ennek melyek a jogkövetkezményei.
A perbeli esetben a felperes igazgatósági határozatban hagyta jóvá a dolgozók részére név szerint az év során felhasználható személygépkocsi-használat kilométerét. A költségtérítéseket az itt szereplő kilométerek alapján minden hó első napjaiban előre kifizették. A dolgozókra bízták az útnyilvántartás vezetését, amely lényegében látszólagos volt, utólag rögzítve az igazgatósági határozat szerinti mértékben, és nem a tényleges futásteljesítmény szerint. Kiküldetési rendelvényt nem állítottak ki.
A dolgozók úgy nyilatkoztak a munkáltató, mint kifizető felé, hogy a kifizetésre kerülő költségtérítésből az adóelőleg megállapításánál nem kell jövedelemként figyelembe venni a jogszabályban meghatározott bizonylat nélkül elszámolható mértéket.
Az elsőfokú bíróság az Szja. tv. 3-as számú melléklete szerint helyesen állapította meg ítéletében, hogy bizonylat nélkül elszámolható költség kizárólag a kiküldetési rendelvényben feltüntetett kilométer távolság szerint lehetséges. Tekintettel arra, hogy a felperes, mint munkáltató, kiküldetési rendelvényt nem állított ki, ezért a költségtérítés nem volt elszámolható, a dolgozóknak juttatott összegek adóköteles jövedelemnek minősültek az Szja. tv. 25. § (1) és (3) bekezdése, 25. § (2) bekezdés c) pontja alapján, melyből a munkáltató köteles lett volna adóelőleget levonni. Ezen túl egyetértett a Legfelsőbb Bíróság az alperesnek e témakörben közölt egyéb megállapításaival is.
Az elsőfokú bíróságnak e megállapításával szemben a felek lényegében jogorvoslati kérelmet nem terjesztettek elő. Kétségtelen, hogy a megállapításnak a perben felülvizsgált határozatban nem volt a felperesre vonatkozó adófizetési következménye. A levonni elmulasztott 12 842 000 Ft személyi jövedelemadó-előleg után azonban az adóhatóság 5 000 000 Ft mulasztási bírságot szabott ki. E fizetési kötelezettség hatályon kívül helyezését kérte a felperes a csatlakozó felülvizsgálati kérelmében arra figyelemmel, hogy a felperesnek nem is volt személyi jövedelemadó-előleg levonási kötelezettsége.
Az előzőekben kifejtettek szerint a Legfelsőbb Bíróság részben rámutat arra, hogy a felperes végső soron nem terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet azon jogerős ítéleti megállapítással szemben, miszerint a munkavállalóknak kifizetett gépjárműhasználat miatti költségtérítés adóköteles jövedelemnek minősült. E megállapításnak viszont jogkövetkezménye, hogy a kifizető az Szja. tv. 46., 47. §-a szerint személyi jövedelemadó-előleg levonására lett volna köteles. A levonási kötelezettség teljesítését a felperes elmulasztotta, ezért az alperes az Art. 172. § (10) bekezdése alapján jogszerűen szabott ki vele szemben mulasztási bírságot, melynek 50%-os mértékét 39%-ra mérsékelte.
A Legfelsőbb Bíróság egyetértett az elsőfokú bírósággal abban, hogy ez a határozati döntés jogszerű volt. A mulasztási bírság további mérséklésére ok nem merült fel.
Tévedett viszont az elsőfokú bíróság a járulékfizetési kötelezettséggel kapcsolatos megállapításaiban. Az adóhatóság helyesen mutatott rá arra, hogy az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyta a társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint a szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. törvény (a továbbiakban: Tbj.) alapelveiben, valamint az 50. §-ában rögzített azt a kötelezettségét, amely a foglalkoztató számára előírta a biztosítottnak kifizetett járulékalapot képező jövedelem alapján a járulékok összegének megállapítását, levonását, valamint azok bevallását és megfizetését. Ez azt jelenti, hogy ellentétben az elsőfokú bíróság megállapításaival a foglalkoztató nemcsak a levont járulékot köteles megfizetni, hanem a megállapított járulékot is.
Ugyanez a kötelezettség vonatkozik a munkavállalói járulékokra is. A foglalkoztatás elősegítéséről és a munkanélküliek ellátásáról szóló 1991. évi IV. törvény (Ftv.) 42. § (3) bekezdése szerint ugyanis a munkavállalói járulékot a munkaadó állapítja meg, vonja le és fizeti meg, és saját bevallása keretében vallja be.
Az adóhatóság az egyes dolgozóknál, magánszemélyeknél az egyéni járulékokat adókülönbözetként nem állapíthatja meg, mivel a magánszemélyek ezekről bevallást nem készítenek az adóhatóság felé. Így, mivel a foglalkoztatónak a saját bevallásában kell szerepeltetnie az egyéni társadalombiztosítási járulékokat és a munkavállalói járulékokat is, az adóhatóság adókülönbözetként a bevallás és a bevallani elmulasztott összeg közötti különbözetet állapítja meg, mégpedig a bevallani elmulasztott, jelen esetben a foglalkoztató adózó terhére az Art. 129. § (1) bekezdés b) pontja alapján.
Az elsőfokú bíróság ítéletében kifogásolta, hogy az adóhatóság a levonni elmulasztott járulékok után megállapított bírság és késedelmi pótlék összegének meghatározásakor nem alkalmazta az Art. 171. § (1) bekezdésében szabályozott kivételes méltányosságot, és ezt azzal is indokolta, hogy a felperes az Art. 2. §-ába ütköző rendeltetésellenes joggyakorlást folytatott. Az elsőfokú bíróság szerint ez a rendeltetésellenes joggyakorlás nem volt bizonyítva részben azért, mert az adóhatóság a költségtérítés körében több dolgot nem tisztázott, részben mivel nem vette figyelembe, hogy a korábbi vizsgálatok nem kifogásolták a felperes által e körben folytatott gyakorlatot.
A bírsággal kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság hangsúlyozza, hogy a jogszabály az Art. 170. § (1) bekezdése kötelezően rendelkezik arról, hogy adóhiány esetén a bírság mértéke az adóhiány 50%-a. Az Art. 171. § (1) bekezdése, mint ahogy elnevezése is mutatja, kivételes lehetőség az ott írt feltételek megléte esetén.
Az elsőfokú bíróság saját megállapításával ellentétesen olyan tényállás-tisztázási hiányosságokat rótt az adóhatóság terhére, amelynek felderítése már irreleváns az ügy érdeme szempontjából. Az elsőfokú bíróság ugyanis ítéletében éppen azt állapította meg, (egyébként helyesen) hogy a kiküldetési rendelvények kitöltése hiányában a munkavállalók részére az adott költségtérítés adómentesen nem számolható el. Így már ez egy okból is megállapítható volt, hogy a költségtérítés adóköteles jövedelemnek minősült, amely után adóelőleg levonási kötelezettség terhelte a munkáltatót. Ebből következően az egyéb előírt elsőfokú bíróság által feltáratlan körülmények tisztázására a továbbiakban: nem volt szükség. Függetlenül attól, hogy az adóhatóság az adóigazgatási eljárás során a felperes által rendelkezésre bocsátott valamennyi adatot figyelembe vett. Az alperes határozatában az Art. 171. § (1) bekezdésben írt jogszabályi feltételeket egyenként értékelte és ezek helyes mérlegelésével jutott arra a következtetésre, hogy az adóbírság kivételes méltányosságból való mérséklésének helye nem volt.
Helytállóan hivatkozott az alperes arra is, hogy a korábban a felperesnél lefolytatott adóvizsgálat más ténybeli alapon történt. A költségtérítéssel kapcsolatban valóban nem tettek megállapításokat, de önmagában ennek lehetett az is az oka, hogy abban az időszakban a felperesnek, mint munkáltatónak saját gépkocsiparkja volt, a perbeli esetben viszont nem vitás, hogy a dolgozók a saját gépjármű-tulajdonuk használatához kapcsolódó költségek megtérítését kapták a felperestől.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és a felperes keresetét elutasította.
(Legf. Bír. Kfv. I. 35.260/2007.)
A folytatáshoz előfizetés szükséges.
A jogszabály aktuális szövegét és időállapotait előfizetőink és 14 napos próba-előfizetőink érhetik el!
{{ item.ArticleTitle }}

{{ item.ArticleLead }}

A folytatáshoz előfizetés szükséges!
A jogi tudástár előfizetői funkcióit csak előfizetőink és 14 napos próba-előfizetőink használhatják: az aktuális időállapottól eltérő jogszabály tartalma (korábban vagy később hatályos), nyomtatás, másolás, letöltés PDF formátumban, hirdetés nélküli nézet.

A folytatáshoz lépjen be, vagy rendelje meg előfizetését.